APOSTOL

A görög a·po ʹszto·losz szó a hétköznapi a·po·sztelʹló igéből származik, amelynek a jelentése egyszerűen az, hogy ’elküld’ (Mt 10:5; Cs 7:35). Az a·po ʹszto·losz szó alapjelentését jól mutatja az, amit Jézus mondott: „nem nagyobb a rabszolga az uránál, és a küldött [a·po ʹszto·losz] sem nagyobb annál, aki küldte őt” (Jn 13:16). Ebben az értelemben a szó Krisztus Jézusra is alkalmazható, „az apostolra és főpapra, akit mi megvallunk” (Héb 3:1; vö.: Mt 10:40; 15:24; Lk 4:18, 43; 9:48; 10:16; Jn 3:17; 5:36, 38; 6:29, 57; 7:29; 8:42; 10:36; 11:42; 17:3, 8, 18, 21–25; 20:21). Jézust Isten küldte el, hogy a kinevezett képviselője legyen.

Ám ez a szó a legtöbbször Jézusnak arra a 12 tanítványára utal, akiket ő maga választott ki, hogy a kinevezett képviselői legyenek. Az eredetileg kiválasztott 12 személy neve a Máté 10:2–4-ben, a Márk 3:16–19-ben és a Lukács 6:13–16-ban olvasható. Az egyikőjük, Iskariót Júdás áruló lett, beteljesítve ezzel több próféciát (Zs 41:9; 109:8). A többi 11 apostol, aki hűséges maradt, újra fel van sorolva a Cselekedetek 1:13-ban.

Némelyik apostol, mielőtt Jézus tanítványává vált, Keresztelő János tanítványa volt (Jn 1:35–42). Az apostolok közül 11 galileai volt (Cs 2:7), feltételezhetően Iskariót Júdás volt az egyetlen júdeai. Mindannyian egyszerű munkások voltak, négyen halászattal foglalkoztak, és egy adószedő is volt köztük (Mt 4:18–21; 9:9–13). A jelek szerint legalább ketten, Jakab és János, Zebedeus fiai, Jézus unokatestvérei voltak. A vallási vezetők „iskolázatlan és egyszerű” embereknek tartották az apostolokat, ami azt mutatja, hogy csak alapoktatást kaptak, és nem részesültek magasabb szintű képzésben. Néhányuk, mint például Péter (Kéfás), nős volt (Cs 4:13; 1Ko 9:5).

Úgy tűnik, hogy a 12 apostol közül Péter, Jakab és János állt a legközelebb Jézushoz. Csak ők hárman voltak tanúi annak, hogy Jézus feltámasztotta Jairus lányát (Mk 5:35–43), ők voltak jelen az elváltozásakor (Mt 17:1, 2), és csak őket vitte még beljebb a Gecsemáné-kertben a letartóztatásának éjszakáján (Mk 14:32, 33). Jézus és János minden bizonnyal különleges kapcsolatban voltak egymással, és általában úgy tartják, hogy Jánosról mondja azt a Szentírás, hogy „az a tanítvány, akit Jézus szeretett” (Jn 21:20–24; 13:23).

Kiválasztásuk és a szolgálatuk kezdete: Jézus a tizenkettőt több tanítványa közül választotta ki, és ő nevezte el őket „apostoloknak”, „hogy vele maradjanak, és hogy kiküldje [a·po·sztelʹléi] őket prédikálni, és legyen hatalmuk kiűzni a démonokat” (Mk 3:13–15). Ettől kezdve a földi szolgálatának hátralévő részében az apostolok valóban ’vele maradtak’, és szoros szálak fűzték őket hozzá. Jézus személyesen oktatta őket, és képezte őket a szolgálatra (Mt 10:1–42; Lk 8:1). Mivel továbbra is Jézustól tanultak, a Szentírás a kiválasztásuk után is „tanítványok”-nak nevezi őket, különösen a pünkösdöt megelőző eseményekről szóló beszámolókban (Mt 11:1; 14:26; 20:17; Jn 20:2). De azután már következetesen „apostoloknak” hívja őket a Biblia. A kiválasztásukkor Jézus csodatévő hatalommal ruházta fel őket, hogy gyógyítsanak és démonokat űzzenek ki. Az apostolok Jézus szolgálata idején bizonyos mértékig tudták használni e hatalmukat (Mk 3:14, 15; 6:13; Mt 10:1–8; Lk 9:6; vö.: Mt 17:16). Ám a beszámolók szerint a fő feladatuk, a prédikálás mindig is előbbre való volt a csodatételeknél. Bár a követőiként bizalmas kapcsolat fűzte őket Jézushoz, az oktatásukkor nem voltak rejtélyes rituálék vagy szertartások.

Gyarlóságaik: Bár ez a 12 személy nagy kegyben részesült azáltal, hogy Isten Fia az apostolaiul választotta ki őket, ugyanolyan gyarlók voltak, mint bárki más. Péter meggondolatlan és lobbanékony volt (Mt 16:22, 23; Jn 21:7, 8); Tamást nehezen lehetett meggyőzni (Jn 20:24, 25); Jakabnál és Jánosnál pedig a fiatalkorra jellemző türelmetlenség mutatkozott meg (Lk 9:49, 54). Az apostolok többször azon vitatkoztak, hogy ki lesz nagyobb közülük abban a királyságban, melyről azt hitték, hogy Jézus a földön alapítja meg (Mt 20:20–28; Mk 10:35–45; vö.: Cs 1:6; Lk 24:21). Elismerték, hogy növelni kell a hitüket (Lk 17:5; vö.: Mt 17:20). Bár évekig közeli kapcsolatot ápoltak Jézussal, és tudták, hogy ő a Messiás, a letartóztatásakor elhagyták őt (Mt 26:56); a temetéséről is mások gondoskodtak. Kezdetben nem hitték el azoknak az asszonyoknak a tanúságát, akik elsőként látták a feltámadt Jézust (Lk 24:10, 11). Mivel féltek, zárt ajtók mögött gyűltek össze (Jn 20:19, 26). A feltámasztott Jézus további ismerettel látta el őket. Miután Jézus a feltámadását követő 40. napon felment az égbe, az apostolok nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe, és „folyton a templomban voltak, áldva az Istent” (Lk 24:44–53).

Tevékenységük a keresztény gyülekezetben: Az apostolok erőt kaptak Istentől, amikor kiárasztotta rájuk a szellemét pünkösdkor. Az Apostolok cselekedeteinek első öt fejezete leírja, hogy az apostolok félelem nélkül, bátran hirdették a jó hírt, és beszéltek Jézus feltámadásáról, noha az uralkodóik és az elöljáróik börtönbe vetették, megverették és halálosan megfenyegették őket. A pünkösdöt követő napokban az apostolok lendületes vezetésének és a szent szellem erejének köszönhetően a keresztény gyülekezet bámulatba ejtő növekedésnek indult (Cs 2:41; 4:4). Bár eleinte elsősorban Jeruzsálemben végezték a szolgálatukat, később kiterjesztették Szamáriára, majd az egész akkor ismert világra (Cs 5:42; 6:7; 8:5–17, 25; 1:8).

A feladatuk elsősorban az volt, hogy tanúskodjanak arról, hogy Jézus hogyan valósította meg Jehova Isten szándékát és teljesítette be a próféciákat – különösen a Jézus feltámadásával és felmagasztalásával kapcsolatosakat –, illetve az, hogy képezzenek tanítványokat minden nemzetben. Jézus, mielőtt még felment az égbe, tudtukra adta, hogy milyen fontos ez a megbízatás (Mt 28:19, 20; Cs 1:8, 22; 2:32–36; 3:15–26). Jézus feltámadásáról mint szemtanúk tudtak tanúskodni (Cs 13:30–34).

Csodatévő hatalmuk: Az apostolok, hogy bizonyítsák, igaz a tanúságuk, továbbra is csodákat hajtottak végre annak a hatalomnak köszönhetően, mellyel még korábban Jézus ruházta fel őket, illetve a szellem más ajándékainak köszönhetően, melyeket pünkösdkor kaptak meg (Cs 5:12; 9:36–40; lásd: AJÁNDÉKOK ISTENTŐL: A szellem ajándékai). Más személyek is megkapták a szellem természetfölötti ajándékait, ám a beszámolókból az derül ki, hogy ez csak akkor történt meg, ha jelen volt egy vagy több apostol, illetve ha rájuk tették az apostolok a kezüket. Pál, akit maga Jézus Krisztus nevezett ki apostolnak, szintén szolgált ilyen módon, bár nem tartozott a tizenkettőhöz (Cs 2:1, 4, 14; 8:14–18; 10:44; 19:6). Tehát csak az apostolok tudtak átadni másoknak természetfölötti ajándékokat. Így amikor az apostolok, illetve azok, akik ezeket az ajándékokat megkapták, meghaltak, az ajándékok is megszűntek (1Ko 13:2, 8–11). Ezért olvashatjuk azt, hogy a csodatévő hatalom „már nem volt meg a II. századi egyházban, az akkor élt írók úgy utaltak rá, mint ami egy múltbeli, valójában az apostoli korszakra jellemző dolog volt” (J. D. Douglas [szerk.]: The Illustrated Bible Dictionary. 1980, 1. köt. 79. o.).

Feladataik: Az apostolok fontos szerepet töltöttek be a keresztény gyülekezet megalapításában, szervezésében és később az irányításában (1Ko 12:28; Ef 4:11). Ők alkották az egyre növekvő keresztény gyülekezet vezető testületének nagy részét, bár bizonyos „vének” is részt vettek velük a felvigyázásban. A korai keresztények mindenütt elismerték, hogy Isten ezen a testületen keresztül közli a gondolatait, és arra használja fel, hogy döntések szülessenek, és vezetést kapjanak a gyülekezetek szerte a földön (Cs 2:42; 8:14–17; 11:22; 15:1, 2, 6–31; 16:4, 5). Ezek a férfiak csak azért tudtak ilyen feladatokat ellátni, mert Isten teljesítette az ígéreteit arra vonatkozóan, hogy a szent szelleme által vezetni fogja a szolgáit (Jn 15:26, 27). A szent szellemnek köszönhetően vissza tudtak emlékezni Jézus tanításaira, egyértelművé tettek tantételeket, és fokozatosan megértették ’a teljes igazságot’, mely abban az apostoli korszakban lett kinyilatkoztatva nekik (Jn 14:26; 16:13–15; vö.: Jn 2:22; 12:16). Az apostolok kineveztek másokat szolgálati kiváltságokra a gyülekezetben, és területeket jelöltek ki azok számára, akik misszionáriusként szolgáltak (Cs 6:2, 3; Ga 2:8, 9).

Az apostolok alkották az alapot, mely az alapszegletkövön, magán Krisztus Jézuson nyugodott. Rájuk épült a ’szent templom Jehova számára’ (Ef 2:20–22; 1Pt 2:4–6). Nincs rá bizonyíték, hogy bármelyik apostol is elsőbbséget élvezett volna a keresztény gyülekezetben. (Lásd: PÉTER.) Péternek és Jánosnak a jelek szerint fontos szerep jutott pünkösdkor és közvetlenül utána is; Péter volt a fő szószóló (Cs 2:14, 37, 38; 3:1, 4, 11; 4:1, 13, 19; 5:3, 8, 15, 29). Ám amikor ugyanebben az időszakban a vezető testület döntéseket hozott, sem Péter, sem János nem állt a testület többi tagja felett. Amikor hírek érkeztek arról, hogy Szamáriában többen megkeresztelkedtek, a Jeruzsálemben levő apostolok „elküldték [a·peʹsztei·lan] hozzájuk Pétert és Jánost”, vagyis ez a két személy tulajdonképpen az apostolok apostola volt (Cs 6:2–6; 8:14, 15). A beszámolóból az tűnik ki, hogy Jakab apostol halála után a szintén Jakab nevű tanítvány, Jézus féltestvére elnökölt a vezető testületben. Pál azt írja erről a Jakabról, továbbá Péterről (Kéfásról) és Jánosról, hogy „oszlopnak látszottak” a gyülekezetben (Cs 12:1, 2, 16, 17; Ga 1:18, 19; 2:9, 11–14). Jakab volt az, aki a végső döntést bejelentette abban a fontos kérdésben, hogy körül kell-e metélkedniük a nem zsidó hívőknek is; ezen az összejövetelen Péter és Pál is bizonyítékokat sorakoztatott fel ebben a kérdésben (Cs 15:1, 2, 6–21).

Ki vette át Iskariót Júdás helyét az apostolok között?

Mivel Iskariót Júdás elpártolt Jézustól, és hűtlenül halt meg, csak 11 apostol maradt. Jézus a feltámadása és az égbe menetele között eltelt 40 nap alatt nem jelölt ki senkit a helyére. Valamikor az alatt a tíz nap alatt, ami Jézus égbe menetele és pünkösd között telt el, szükségessé vált, hogy valaki átvegye Júdás helyét, nem pusztán azért, mert meghalt, hanem inkább azért, mert gonoszul elpártolt Jézustól, ahogyan arra Péter is utalt, amikor az Írásokból idézett (Cs 1:15–22; Zs 69:25; 109:8; vö.: Je 3:11). Ezzel ellentétben nincs feljegyzés arról, hogy amikor a hűséges Jakab apostol meghalt, azon gondolkodtak volna, hogy valakit apostolnak válasszanak helyette (Cs 12:2).

Péter kijelentéseiből kiderül, hogy bárkinek, akit Jézus Krisztus apostolának választottak, meg kellett felelnie bizonyos elvárásoknak: ismernie kellett Jézust személyesen, a saját szemével kellett látnia a tetteit, a csodáit, és főként a feltámadását. Ebből látható, hogy bármiféle apostoli utódlás idővel lehetetlenné vált volna, hacsak Isten nem tett volna lépéseket azért, hogy minden egyes esetben a személyek megfeleljenek ezeknek a követelményeknek. Ám abban az időben, pünkösd előtt még voltak olyan emberek, akik megfeleltek ezeknek a feltételeknek, és közülük kettő jöhetett szóba, hogy átvegye a hűtlen Júdás helyét. Kétségtelenül a Példabeszédek 16:33-at tartva szem előtt, a tanítványok sorsot vetettek, és a sors Mátyásra esett. Ezután őt „a tizenegy apostolhoz tartozónak tekintették” (Cs 1:23–26). Vagyis ő is benne volt abban ’a tizenkettőben’, akik megoldották a görögül beszélő tanítványokkal kapcsolatos nehézséget (Cs 6:1, 2), és amikor Pál arról írt, hogy Jézus a feltámadása után többször megjelent, nyilvánvalóan őt értette bele ’a tizenkettőbe’ (1Ko 15:4–8). Tehát pünkösd napján már újra 12 apostol volt, és ők alkották az akkor létrejövő szellemi Izrael alapját.

A gyülekezetek apostolai: Mátyás nem csupán a jeruzsálemi gyülekezet apostola volt, ahogyan a többi 11 apostol sem. Az ő apostolsága más volt, mint például a lévita Barnabásé, más néven Józsefé, aki a szíriai Antiókiában lévő gyülekezet apostola volt (Cs 13:1–4; 14:4, 14; 1Ko 9:4–6). Más személyekre is utaltak úgy, mint akik a „gyülekezetek apostolai”, abban az értelemben, hogy a gyülekezetek küldték el őket, hogy a képviselőik legyenek (2Ko 8:23). Pál így írt a filippieknek Epafrodituszról: „küldöttetek [a·po ʹszto·lon] és személyes szolgátok a szükségemre” (Fi 2:25). Ezek a személyek nem utódlás által kapták az apostolságukat, és Mátyással ellentétben nem tartoztak ’a tizenkettőhöz’.

Az „apostol” kifejezés tágabb jelentésének a megértése segít tisztázni bármilyen látszólagos ellentmondást két beszámoló – a Cselekedetek 9:26, 27 és a Galácia 1:17–19 – között, ha ezek valóban ugyanarról a helyzetről szólnak. Az első beszámoló szerint amikor Pál megérkezett Jeruzsálembe, Barnabás elvitte „az apostolokhoz”. A galáciaiaknak írt levélben található beszámolóban viszont Pál azt írja, hogy találkozott Péterrel, majd hozzáteszi: „De senki mást nem láttam az apostolok közül, csupán Jakabot, az Úr testvérét.” Jakabot (nem Zebedeus fia, akit eredetileg apostolnak választottak, nem is Alfeus fia, hanem Jézus féltestvére) minden bizonnyal abban a tágabb értelemben nevezi a Szentírás ’apostolnak’, hogy a jeruzsálemi gyülekezet elküldte őt, hogy a képviselője legyen. Ezért élhet az író a Cselekedetek könyvében többes számú alakkal, amikor arról ír, hogy Pált elvitték „az apostolokhoz”, vagyis Péterhez és Jakabhoz. (Vö.: 1Ko 15:5–7; Ga 2:9.)

Pál kiválasztása: A tárzuszi Saul valószínűleg kb. i. sz. 34-ben tért meg, és később Pálként utal rá a Biblia. Jézus Krisztus igaz apostola lett, akit maga Jézus választott ki a feltámadása és az égbe menetele után (Cs 9:1–22; 22:6–21; 26:12–23; 13:9). Pál a leveleiben amellett érvelt, hogy jogosan viseli az apostoli címet, és leírta, hogy azért szolgálhat apostolként, mert látta a feltámasztott Úr Jézus Krisztust, csodákat hajtott végre, és hatalmat kapott arra, hogy szent szellemet adjon a megkeresztelt hívőknek (1Ko 9:1, 2; 15:9, 10; 2Ko 12:12; 2Ti 1:1, 11; Ró 1:1; 11:13; Cs 19:5, 6). ’A tizenkettőből’ még mindenki életben volt, amikor Pál apostol lett, mivel Jakab apostolt (János testvérét) is csak később, i. sz. 44 táján végezték ki. Pál soha nem sorolta magát ’a tizenkettőhöz’, de nem is beszélt arról, hogy az apostolsága alábbvaló lenne, mint az övéké (Ga 2:6–9).

Mátyás és Pál apostolsága is betöltötte a célját, vagyis mindketten eleget tettek annak a megbízatásnak, amiért elküldték őket. Ám amikor János apostol egy látomást látott az égi Új Jeruzsálemről i. sz. 96 táján (melyet a Jelenések könyvében jegyzett fel), csak 12 alapkövet látott, rajtuk pedig „a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve” volt (Je 21:14). A Szentírás soha nem utalt Pál apostolra úgy, mint aki „a tizenkettő” egyike lett volna. Tehát logikus arra következtetni, hogy az Új Jeruzsálem alapköveinek egyikén Mátyás neve szerepelt, és nem Pálé. Ez azt jelenti, hogy János apostol látomása azt a helyzetet tükrözi, ami i. sz. 33 pünkösdjén, a keresztény gyülekezet megalapításakor volt. (Lásd: PÁL.)

Az apostoli korszak vége: A Biblia nem tesz említést a 12 apostol haláláról, kivéve Jakabéról, ám a bizonyítékok azt mutatják, hogy mindannyian hűségesek maradtak a halálukig, ezért nem volt szükség arra, hogy bárki is átvegye a helyüket. A halálukat követő évszázadokról a következőket jegyezte meg egy bibliai szótár: „Amikor a későbbi keresztény írásokban egy személyt [apostolnak] neveznek, az inkább metaforikus értelmű. Az első század után az egyháznak soha nem voltak olyan apostolai, melyekről az Úsz. [Újszövetség] ír” (IDB. 1. köt. 172. o.).

Amíg életben voltak az apostolok, a jelenlétük visszatartó erőként hatott, megakadályozta a hitehagyást és a hamis imádatot a keresztény gyülekezetben. Pál apostol minden valószínűség szerint erre a ’visszatartó erőre’ utalt a 2Tesszalonika 2:7-ben: „Igaz, a rejtélye e törvénytelenségnek már működik, de csak addig, míg az, aki most visszatartó erőként hat, el nem tétetik az útból.” (Vö.: Mt 13:24, 25; Cs 20:29, 30.) Az apostolok befolyása, valamint az a hatalom és erő, melyet csak ők kaptak meg, egészen János haláláig tartott, kb. i. sz. 100-ig (1Jn 2:26; 3Jn 9, 10). Az, hogy az apostolok halála után gyors növekedésnek indult a hitehagyás, és elterjedtté váltak a hamis tanítások és gyakorlatok, jól mutatja, hogy az apostolok egyetlen állítólagos utódjának sem volt olyan visszatartó ereje, mint az apostoloknak.

Pál úgy utal a Róma 16:7-ben Andronikuszra és Júniászra, mint akik „jeles emberek az apostolok között”, ám ez nem azt jelenti, hogy ők apostolok voltak, hanem azt, hogy az apostolok nagyra tartották őket. A 2Korintusz 11:5, 13, a 12:11, 12 és a Jelenések 2:2 szerint néhányan ’Krisztus apostolainak’ adták ki magukat.