’Hozzánk hasonló érzésű’ emberek

KIRÁLY és próféta volt, de szerető édesapa is. Egyik fia, amikor felnőtt, hiú és büszke lett. Azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy megragadja a trónt, ez a fiú polgárháborút indított, arra törekedve, hogy édesapja halálát okozza. Az ezt követő csatában azonban a fiút ölték meg. Amikor az apa tudomást szerzett fia haláláról, félrevonult egyedül egy felső szobába, és sírva fakadt: „Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes fiam, Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam!” (2Sámuel 18:33). Az apa Dávid király volt. Jehova más prófétáihoz hasonlóan ő is „ember volt, hasonló érzésű hozzánk” (Jakab 5:17, Vida fordítás).

A bibliai időkben azok a férfiak és nők, akik Jehova nevében szóltak, minden társadalmi osztályból valók és hétköznapi helyzetekben láthatók voltak. Hozzánk hasonlóan, nekik is voltak gondjaik, és szenvedtek a tökéletlenségek miatt. Többek között kik voltak ezek a próféták, és milyen értelemben hasonlítottak az érzéseik a mieinkhez?

Mózes útja a beképzeltségtől a szelídségig

A keresztény kor előtti idők egyik kiemelkedő prófétája Mózes volt. Azonban még 40 éves korában sem volt kész arra, hogy Jehova szószólójaként szolgáljon. Miért? Mialatt testvérei az egyiptomi fáraó elnyomása alatt voltak, Mózes a fáraó házában nőtt fel, és „hatalmas vala beszédben és cselekedetben”. A feljegyzés így szól: „azt gondolá, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ád nékik szabadulást.” Beképzeltségében agresszív módon cselekedett egy héber rabszolga védelmében, és megölt egy egyiptomit (Cselekedetek 7:22–25; 2Mózes 2:11–14).

Mózes most menekülésre kényszerült, és életének következő négy évtizedét a távoli Midiánban töltötte pásztorként (2Mózes 2:15). Amikor véget ért ez az idő, Jehova prófétai megbízást adott Mózesnek, aki most 80 éves volt. De Mózes ekkor már nem volt beképzelt. Annyira alkalmatlannak érezte magát, hogy kétségbe vonta, Jehova megbízhatja őt, hogy próféta legyen, olyan kijelentéseket használva, mint „Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz?” és „Mit mondjak?” (2Mózes 3:11, 13). Jehova kedves biztatásának és támogatásának segítségével Mózes ezután nagy sikerrel tett eleget megbízatásának.

Mózeshez hasonlóan engedted már valaha, hogy a beképzeltség indítson arra, hogy olyan dolgokat tegyél vagy mondj, amelyek oktalannak bizonyultak? Ha már előfordult ilyen, alázatosan fogadd a további képzést. Vagy érezted már alkalmatlannak magadat arra, hogy eleget tégy bizonyos keresztényi feladatoknak? A visszautasítás helyett fogadd el a segítséget, amelyet Jehova és szervezete felkínál. Az a Személy, aki Mózesnek segített, téged is tud támogatni.

Illésnek a miénkhez hasonló érzései voltak, amikor fegyelmeznie kellett

„Illés ember volt, hasonló érzésű hozzánk és esedezve imádkozott, hogy ne legyen eső, és nem esett eső a földre három évig és hat hónapig” (Jakab 5:17, Vi). Illés imája összhangban volt Jehova akaratával, hogy fegyelmezésben részesítse a nemzetet, amely elfordult Tőle. Illés azonban tudta, hogy a szárazság, amelyért imádkozott, szenvedést fog okozni az embereknek. Izráel nagyobbrészt földművelésből élt; a harmat és az eső jelentette az emberek megélhetését. A folyamatos szárazság rendkívüli nyomort vont maga után. A növényzet kiszáradt; a terméshozam elmaradt. A munkára és élelemként tartott háziállatok elpusztultak, és néhány családot az éhezés fenyegetett. Kik szenvedtek leginkább? Az átlagemberek. Egy özvegy később azt mondta Illésnek, hogy csak egy marok lisztje és kevés olaja maradt. Teljesen arra számított, hogy ő is, és a fia is hamarosan éhen halnak (1Királyok 17:12). Ahhoz, hogy Illés úgy imádkozzon, ahogy imádkozott, szilárdan hinnie kellett abban, hogy Jehova gondoskodik szolgáiról, gazdagokról és szegényekről egyaránt, akik nem hagyták el az igaz imádatot. A feljegyzések tanúsága szerint Illést nem érte csalódás (1Királyok 17:13–16; 18:3–5).

Három évvel később, amikor Jehova jelezte, hogy hamarosan esőt fog hozni, láthatjuk Illés szívből jövő vágyát, hogy lássa véget érni a szárazságot, amikor újra meg újra mély átéléssel imádkozott, miközben „leborula a földre, és az ő orczáját az ő két térde közé tevé” (1Királyok 18:42). Újra meg újra így unszolta szolgáját: „Menj fel, és nézz a tenger felé”, hogy látja-e valami jelét annak, hogy Jehova meghallgatta imáját (1Királyok 18:43). Milyen örömet érezhetett, amikor végül, imáira válaszként, „az ég esőt adott, és a föld megtermé az ő gyümölcsét” (Jakab 5:18).

Ha valaki szülő vagy a keresztény gyülekezet egyik vénje, talán mély érzelmekkel kell megbirkóznia, amikor helyreigazítást nyújt. Az ilyen, emberi érzelmeket azonban ellensúlyozni kell azzal a meggyőződéssel, hogy időnként szükség van fegyelmezésre, és hogyha szeretettel adják, akkor „az igazságnak békességes gyümölcsével fizet” (Zsidók 12:11). A Jehova törvényeinek való engedelmesség mindig kívánatos eredményekkel jár. Illéshez hasonlóan mi is szívből imádkozunk, hogy végrehajtsák ezeket.

Jeremiás bátorságot tanúsított, az elkedvetlenítés ellenére

A Biblia minden írója közül valószínűleg Jeremiás volt az, aki a legtöbbet írt személyes érzelmeiről. Fiatalemberként vonakodott elfogadni megbízatását (Jeremiás 1:6). Mindazonáltal nagyon bátran látott hozzá, hogy kihirdesse Isten szavát, ami csak azt eredményezte, hogy szembekerült a többi izraelita kegyetlen ellenállásával, a királytól kezdve a közemberekig mindenkiével. Ez az ellenállás néha dühöt váltott ki nála, és könnyekre fakasztotta (Jeremiás 9:3; 18:20–23; 20:7–18). Más alkalmakkor megtámadták, ütlegelték, pellengérre állították, börtönbe vetették, halálosan megfenyegették, és magára hagyták egy üres víztároló alján levő sárban, hogy meghaljon. Időnként még Jehova üzenete is fájdalmat okozott neki, ahogyan alábbi szavai mutatják: „Oh én belsőm, oh én belsőm! Aléldozom, oh én szívemnek rekeszei!” (Jeremiás 4:19).

Ő ennek ellenére is szerette Jehova szavát, és így szólt: „a te szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vígasságára” (Jeremiás 15:16). A csalódottság ugyanakkor arra késztette, hogy így kiáltson Jehovához: „Olyanná lettél nékem, mint a bizonytalan vizű, csalóka patak!”, olyan, amely hamar kiszárad (Jeremiás 15:18). Jehova ennek ellenére megértette egymásnak ellentmondó érzéseit, és továbbra is támogatta annak érdekében, hogy képes legyen teljesíteni megbízatását (Jeremiás 15:20; lásd még: 20:7–9).

Jeremiáshoz hasonlóan te is csalódottságot vagy ellenállást tapasztalsz, amikor szolgálatodat végzed? Tekints Jehovára! Továbbra is kövesd irányítását, és Jehova téged is meg fog jutalmazni erőfeszítéseidért.

Jézusnak hozzánk hasonló érzései voltak

Minden idők legnagyobb prófétája Isten saját Fia, Jézus Krisztus volt. Bár tökéletes ember volt, nem fojtotta el az érzéseit. Sokszor olvasunk belső érzéseiről, amelyek biztosan megnyilvánultak arckifejezésén és mások iránti reagálásában. Jézus sokszor ’könyörületességre indult’, és ugyanezt a kifejezést használta, amikor a szemléltetéseiben szereplő személyek érzéseit jellemezte (Márk 1:41; 6:34; Lukács 10:33).

Biztosan felemelte a hangját, amikor kiűzte a kereskedőket és az állatokat a templomból az alábbi szavakkal: „Hordjátok el ezeket innen” (János 2:14–16). Péter javaslata, hogy „Mentsen Isten, Uram!”, azt a kemény választ vonta maga után, hogy „Távozz tőlem Sátán” (Máté 16:22, 23).

Jézus különleges vonzalmat érzett bizonyos, hozzá különösen közel álló személyek iránt. János apostolt úgy jellemezték, mint „a tanítvány, a kit Jézus szeret vala” (János 21:7, 20). Továbbá ezt is olvassuk: „Szereti vala pedig Jézus Márthát és annak nőtestvérét, és Lázárt” (János 11:5).

Jézusnak fájdalmat is lehetett okozni. Mivel átérezte Lázár halálának tragédiáját, „könnyekre fakadt Jézus” (János 11:32–36). Kimutatva szívfájdalmát, amelyet Iskáriótes Júdás árulása okozott neki, Jézus az alábbi megrendítő kijelentést idézte a zsoltárokból: „A ki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem” (János 13:18; Zsoltárok 41:10).

Még amikor gyötrelmes fájdalmakat élt át a kínoszlopon, Jézus akkor is kimutatta mély érzelmeit. Édesanyját szeretetteljesen arra ’a tanítványra bízta, akit szeretett’ (János 19:26, 27). Amikor bizonyítékát látta annak, hogy az egyik, mellette megfeszített gonosztevő megbánást tanúsított, Jézus könyörületesen így szólt: „velem leszel a paradicsomban” (Lukács 23:43). Érezhetjük az érzelmek viharzását felkiáltásában: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Máté 27:46). Halála előtti szavai pedig szívből jövő szeretetről és bizalomról tanúskodnak: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet” (Lukács 23:46).

Mennyire megnyugtató ez mindannyiunknak! „Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki [Jézus] megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt” (Zsidók 4:15).

Jehova bizodalma

Jehova sohasem bánta meg, hogy kiket választott szószólóinak. Tudta, hogy lojálisak hozzá, és könyörületesen elnézte azoknak a gyengeségeit, akik tökéletlenek voltak. Azt azonban elvárta tőlük, hogy teljesítsék megbízásukat. Az ő segítségével teljesíteni is tudták.

Mi is tanúsítsunk türelmesen bizalmat lojális testvéreink és testvérnőink iránt. A dolgok e rendszerében ők végig tökéletlenek maradnak — ugyanúgy, mint mi. Ennek ellenére sem szabad úgy megítélnünk testvéreinket, mint akik méltatlanok szeretetünkre és figyelmünkre. Pál így írt: „Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk” (Róma 15:1; Kolossé 3:13, 14).

Jehova prófétái mindazokat az érzéseket tapasztalták, amelyeket mi is tapasztalunk. Ennek ellenére Jehovában bíztak, és Jehova végig támogatta őket. Sőt mi több, Jehova okokat adott nekik az örvendezésre — jó lelkiismeretet nyertek, felismerték, hogy elnyerik az ő tetszését, lojális társakat adott, akik támogatták őket, és annak biztosítékát, hogy boldog jövőjük lesz (Zsidók 12:1–3). Ragaszkodjunk mi is Jehovához teljes bizalommal, amint a régi idők prófétáit utánozzuk, akik ’hozzánk hasonló érzésű’ emberek voltak.