Akvila és Prisczilla — Egy példamutató házaspár

„KÖSZÖNTSÉTEK Priszkát és Ákvilát, munkatársaimat a Krisztus Jézusban, akik az én életemért fejüket tették kockára s akiknek nemcsak én tartozom hálával, hanem a pogányok minden gyülekezete is” (Róma 16:3, 4, Új Testamentum, 1930).

Pál apostolnak ezek a szavai — amelyeket a Rómában lévő keresztény gyülekezethez intézett — arra vallanak, hogy nagyrabecsülést és lelkes elismerést táplált e házaspár iránt. Amikor írt a gyülekezetüknek, azon volt, hogy semmiképpen se hagyja ki őket. De ki volt Pálnak ez a két ’munkatársa’, és miért voltak olyan kedvesek neki és a gyülekezeteknek? (2Timótheus 4:19).

Akvila a diaszpórában (a szétszóródott zsidók között) élő zsidó volt, és Pontuszban, Kis-Ázsia északi részének egyik területén született. A feleségével, Prisczillával (Priszkával) együtt Rómában telepedtek le. Kiterjedt zsidó közösség élt ebben a városban, legalább attól az időtől kezdve, hogy Pompeius i. e. 63-ban bevette Jeruzsálemet, és sok foglyot vitt Rómába rabszolgaként. A Rómában feltárt feliratok valójában arra mutatnak, hogy tizenkét, vagy még annál is több zsinagóga létezett ebben az ókori városban. Sok, Rómából érkezett zsidó volt jelen Jeruzsálemben i. sz. 33. pünkösdjén, amikor is a jó hírt hallotta. A keresztény üzenet először talán általuk érte el a Római Birodalom fővárosát (Cselekedetek 2:10).

Klaudius császár parancsára azonban — i. sz. 49-ben vagy az 50. év első felében — kiűzték a zsidókat Rómából. Ezért találkozott Pál apostol a Korinthus nevű görög városban Akvilával és Prisczillával. Amikor Pál Korinthusba érkezett, Akvila és Prisczilla kedvesen felajánlotta vendéglátását, és munkát is kínált neki, mivel közös mesterséget űztek — a sátorkészítést (Cselekedetek 18:2, 3).

Sátorkészítők

Ez nem volt könnyű munka. A sátrak elkészítése magában foglalta, hogy kemény és durva textil- vagy bőrdarabokat kellett vágni és összeöltögetni. Fernando Bea történész szerint ez „olyan munka volt, amely hozzáértést és figyelmet igényelt” a sátorkészítőktől, akik „durva, rugalmatlan anyagokkal dolgoztak, olyanokkal, amelyeket sátorozáshoz használtak az utazás során, illetve amelyek a nap és az eső elleni védelmül szolgáltak, vagy arra, hogy a hajók raktárhelyiségében árut csomagoljanak beléjük”.

Ez egy kérdést vet fel. Nem azt mondta Pál, hogy ő ’Gamáliel lábainál neveltetett fel’, aki egyengette volna előtte az utat afelé, hogy köztiszteletben álló hivatást űzzön az elkövetkezendő években? (Cselekedetek 22:3). Bár ez igaz, az első századi zsidók mégis úgy tekintették, hogy becsületére válik egy ifjúnak, ha szakmát tanul, még ha felsőbb fokú oktatásban részesül is később. Ezért valószínű, hogy Akvila és Pál is fiatalkorában tett szert a sátorkészítésben való jártasságra. Ez a tapasztalat idővel nagyon hasznosnak bizonyult. De mint keresztények, a munkát önmagában nem tekintették célnak. Pál kifejtette, hogy az a munka, amelyet Akvilával és Prisczillával végzett Korinthusban, csak eszköz volt ahhoz, hogy fő tevékenységét, a jó hír hirdetését támogassa, ’hogy senkinek ne legyen terhére’ (2Thessalonika 3:8; 1Korinthus 9:18; 2Korinthus 11:7).

Akvila és Prisczilla nyilván örömmel megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megkönnyítsék Pál misszionáriusi szolgálatát. Ki tudja, hányszor állt meg munka közben ez a három barát, hogy kötetlen formában tanúskodjon a vásárlóknak vagy a járókelőknek! És bár szerény sátorkészítő munkájuk fáradságos volt, boldogok voltak, hogy ezzel foglalkozhattak, sőt „éjjel-nappal” dolgoztak, hogy előmozdítsák Isten érdekeit — éppen úgy, ahogy ma is sok keresztény részidejű vagy idénymunkával tartja el magát, hogy a fennmaradó idő nagy részét annak szentelhesse, hogy segítsen az embereknek hallani a jó hírről (1Thessalonika 2:9; Máté 24:14; 1Timótheus 6:6).

A vendégszeretet példái

Valószínű, hogy az alatt a 18 hónap alatt, míg Pál Korinthusban tartózkodott, Akvila házát használta a misszionáriusi tevékenysége bázisául (Cselekedetek 18:3, 11). Ez esetben valószínűleg az is örömet szerzett Akvilának és Prisczillának, hogy Silást (Silvánust) és Timótheust is vendégül láthatták a Macedóniába való megérkezésükkor (Cselekedetek 18:5). Pálnak a thessalonikabeliekhez írt két levele — amely később a Biblia kánonjának részévé lett — talán akkor íródott, amikor az apostol Akvilával és Prisczillával volt együtt.

Könnyen elképzelhető, hogy akkoriban Akvila és Prisczilla otthona a teokratikus tevékenység valódi központja volt. Valószínűleg gyakran ellátogatott ide sok kedves barát — Stefana és a családja, az Akhája nevű provincia első keresztényei, akiket maga Pál keresztelt meg; Titius Justus, aki megengedte, hogy Pál használja a házát, hogy előadásokat tartson; és Krispus, aki a zsinagóga feje volt, és aki egész háznépével együtt elfogadta az igazságot (Cselekedetek 18:7, 8; 1Korinthus 1:16). Aztán ott volt Fortunátus és Akhaikus; Gájus, akinek az otthonában tarthatták a gyülekezeti összejöveteleket; Erástus, a várossáfár; Tertius, az írnok, akinek Pál a Rómabeliekhez írt levelét diktálta; és Fébé, a közeli kenkhréabeli gyülekezet hűséges keresztény testvérnője, aki valószínűleg Korinthusból Rómába vitte a levelet (Róma 16:1, 22, 23; 1Korinthus 16:17).

Jehova modernkori szolgái, akiknek lehetőségük volt már kimutatni a vendégszeretetüket egy-egy utazószolga iránt, tudják, mennyire buzdító és emlékezetes lehet ez. Az ilyen alkalmakkor elhangzó építő tapasztalatok mindenki számára a szellemi felüdülés igazi forrásai lehetnek (Róma 1:11, 12). És ahogy Akvila és Prisczilla is tette, azok, akik megnyitják otthonaik ajtaját az összejövetelek — talán az egyik Gyülekezeti Könyvtanulmányozás — előtt, örömet és megelégedést találnak abban, hogy ezáltal is hozzájárulhatnak az igaz imádat előrehaladásához.

Akvila és Prisczilla olyan közeli barátai voltak Pálnak, hogy vele mentek, amikor i. sz. 52 tavaszán elutazott Korinthusból, és egészen Efézusig kísérték (Cselekedetek 18:18–21). Ők ott is maradtak abban a városban, és lefektették az alapot az apostol következő látogatásához. Itt történt, hogy a jó hírnek ez a három rátermett tanítója ’magához vette’ az ékesszóló Apollóst, és abban az örömben volt részük, hogy segítettek neki „pontosan” érteni „az Úr útját” (Cselekedetek 18:24–26, ÚT ). Amikor Pál a harmadik misszionáriusi útja alkalmával újra ellátogatott Efézusba — valamikor i. sz. 52—53 tele körül —, a szántóföld, amelyet ez a tetterős házaspár művelt meg, már érett volt az aratásra. Pál körülbelül három évig prédikált és tanított itt ’az Útról’, mialatt az efézusi gyülekezet Akvila otthonában tartotta az összejöveteleket (Cselekedetek 19:1–20, 26; 20:31; 1Korinthus 16: 8, 19).

Később, amikor Pálnak e két barátja visszatért Rómába, továbbra is ’vendégszeretetet gyakorolt’, és rendelkezésre bocsátotta otthonát a keresztény összejövetelek előtt (Róma 12:13; 16:3–5).

„Fejüket tették kockára” Pálért

Pál talán az idő alatt is Akvilával és Prisczillával lakott, míg Efézusban tartózkodott. Az ezüstművesek zendülése idején is velük volt? A Cselekedetek 19:23–31 beszámolója szerint, amikor a szobrocskákat készítő kézművesek lázongtak a jó hír prédikálása miatt, a testvéreknek kellett visszatartaniuk Pált attól, hogy veszélynek tegye ki magát azáltal, hogy a tömeg elé megy. Néhány bibliamagyarázó azzal az elmélettel áll elő, hogy talán pontosan egy ilyen kockázatos helyzetben lehetett, amikor Pál még az ’élete felől is kétségben volt’, és amikor Akvila és Prisczilla valahogy közbeavatkozott, azáltal hogy ’fejét tette kockára’ Pálért (2Korinthus 1:8; Róma 16:3, 4, ÚT ).

Amikor „megszűnt a háborúság”, Pál bölcs módon elhagyta a várost (Cselekedetek 20:1). Kétségtelen, hogy Akvila és Prisczilla is szembenézett ellenállással és gúnyolódással. Vajon ezek elkedvetlenítették őket? Épp ellenkezőleg, Akvila és Prisczilla bátran folytatta keresztényi erőfeszítéseit.

Szoros kapcsolatnak örvendő pár

Miután Klaudius uralma véget ért, Akvila és Prisczilla visszatért Rómába (Róma 16:3–15). Amikor azonban utoljára tesz róluk említést a Biblia, ismét Efézusban találjuk őket (2Timótheus 4:19). Ekkor újból együtt említik a férjet és a feleséget — mint az Írások összes többi utalásában is. Milyen szoros kapcsolatnak és egységnek örvendő házaspár! Pál nem is tudott erre a kedves testvérre, Akvilára gondolni anélkül, hogy fel ne idézte volna a felesége hűséges együttműködését. És micsoda kiváló példa ez a ma élő keresztény házaspárok számára, mivel egy önátadott társ lojális támogatása lehetővé teszi egy személynek, hogy sokat tegyen „az Úrnak dolgában”, és időnként talán még többet, mint amire egyedül álló személyként lehetősége lett volna (1Korinthus 15:58).

Akvila és Prisczilla számos különböző gyülekezetben szolgált. Hozzájuk hasonlóan ma is sok buzgó keresztény bocsátja rendelkezésre magát úgy, hogy oda költözik, ahol nagyobb a szükség. Ők szintén tapasztalják azt az örömet és megelégedést, amely abból fakad, hogy látják gyarapodni a Királyság-érdekeket, és abból, hogy képesek szívélyes és értékes barátságokat ápolni más keresztényekkel.

A keresztény szeretet terén mutatott példája által Akvila és Prisczilla elnyerte Pál és mások nagyrabecsülését. De ami ennél is fontosabb, még Jehova előtt is megalapozták jó hírnevüket. A Szentírás biztosít bennünket: „Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanusítottatok az ő neve iránt, mint a kik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek” (Zsidók 6:10).

Arra talán nincs lehetőségünk, hogy Akvilához és Prisczillához hasonló módokon adjunk magunkból, mégis mindegyikünk utánozhatja kiváló példájukat. Mély megelégedettséget fogunk érezni, ha a szentséges szolgálatra szenteljük az energiánkat és az életünket, és soha nem feledkezünk meg „a jótékonyságról . . . és az adakozásról . . ., mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten” (Zsidók 13:15, 16).