Összeegyeztethető a predesztináció Isten szeretetével?

„ELEVE elrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva.”

Így határozta meg a protestáns reformátor, Kálvin János a predesztinációról alkotott tételét A keresztényi religióra és igaz hitre való tanítás című művében. Ez az elképzelés azon a gondolaton alapszik, hogy Isten mindentudó, és hogy teremtményeinek tettei nem kérdőjelezhetik meg szándékait, sem nem kötelezhetik változtatásra.

De valójában erre utal a Biblia Istenre vonatkozóan? Ami még fontosabb, vajon az ilyen értelmezés összeegyeztethető Isten tulajdonságaival, különösképpen legfőbb tulajdonságával, a szeretettel?

Az Isten, aki képes előre megmondani a jövőt

Isten képes előre megmondani a jövőt. Úgy írja le magát, mint ’ki megjelenti kezdettől fogva a véget, és előre azokat, amik még meg nem történtek, mondván: tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat’ (Ésaiás 46:10). Az emberi történelem során Isten próféciákat íratott le, hogy megmutassa, képes előretudását használni, és eseményeket előre bejelenteni, még mielőtt megtörténnének.

Ilyenformán Belsazárnak, Babilónia királyának napjaiban, amikor Dániel két vadállatról álmodott, amelyek közül az egyik ki akarta szorítani a másikat, Jehova megadta neki az értelmezést: „Az a kétszarvú kos, melyet láttál, Médiának és Persiának királya. A szőrös kecskebak Görögország királya” (Dániel 8:20, 21). Isten nyilvánvalóan előretudását alkalmazta, hogy felfedje a világhatalmak sorrendjét. Az akkor uralmon levő Babilóniát Méd-Perzsiának, majd Görögországnak kellett követnie.

Próféciák vonatkozhatnak egyetlen személyre is. Mikeás próféta például kijelentette, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie (Mikeás 5:2). Ebben az esetben Isten ismét előretudását alkalmazta. Ezt az eseményt azonban a Messiás azonosításának sajátságos céljával jelentették be. Ez a példa nem indokolja, hogy általánosításként egy minden személyt magában foglaló predesztinációs tanítást alkossunk.

Éppen ellenkezőleg, az Írások feltárják, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben Isten azt választja, hogy nem tudja előre a végkifejletet. Közvetlenül Szodoma és Gomora elpusztítása előtt Isten azt a kijelentést tette: „Alámegyek azért és meglátom, vajjon teljességgel a hozzám felhatott kiáltás szerint cselekedtek-é vagy nem? tudni akarom” (1Mózes 18:21). Ez a szöveg világosan rámutat számunkra, hogy Isten nem tudta előre, milyen mértékű azoknak a városoknak az elfajultsága, míg meg nem vizsgálta a kérdést.

Való igaz, Isten képes előre látni bizonyos eseményeket, sok esetben azonban azt választja, hogy nem alkalmazza előretudását. Mivel Isten mindenható, szabadon használhatja fel képességeit oly módon, ahogyan azt ő kívánja, nem pedig tökéletlen emberek kívánságaihoz igazítva.

Olyan Isten, aki képes tisztázni a dolgokat

Kálvinhoz hasonlóan némelyek azt állítják, hogy Isten már az ember teremtése előtt eleve elrendelte annak bukását, és még ezen bukás előtt előre elrendelte a „választottakat”. De ha ez igaz lenne, vajon nem lett volna akkor képmutatás Isten részéről, hogy felkínálja Ádám és Éva részére az örök élet kilátását, miközben teljesen tudatában van annak, hogy képtelenek lesznek elérni azt? Másfelől az Írások sehol sem tagadják, hogy az első emberpár azt a választási lehetőséget kapta, hogy vagy követi az isteni útmutatásokat és örökké él, vagy elveti azokat és meghal (1Mózes 2. fejezet).

De Ádám és Éva bűne valóban meghiúsította Isten szándékát? Nem, hiszen közvetlenül a bűnbeesésük után Isten bejelentette, hogy támaszt egy „magot”, hogy megsemmisítse Sátánt és ügynökeit, valamint hogy újra tisztázni fogja a dolgokat a földön. Éppen úgy, miként néhány rovar nem képes megakadályozni a kertészt, hogy jó terméshozamot érjen el, ugyanígy Ádám és Éva engedetlensége sem fogja útját állni annak, hogy Isten Paradicsommá tegye a földet (1Mózes 3. fejezet).

Isten később feltárta, hogy egy Királyság-kormányzatot fog Dávid király egyik leszármazottjára bízni, és mások is társak lesznek majd ebben a Királyságban. Ezeket a személyeket „a Felségesnek a szentjei” néven szólítja (Dániel 7:18, Újfordítású revideált Biblia; 2Sámuel 7:12; 1Krónika 17:11).a

Az előre bejelentés nem egyenértékű az eleve elrendeléssel

Az a tény, hogy Isten nem amellett döntött, hogy tudja, melyik utat választja majd az emberiség, nem gátolta meg őt abban, hogy megjövendölje az ember jó, illetve rossz cselekedeteinek következményeit. Az az autószerelő, aki figyelmezteti a vezetőt, hogy rossz állapotban van az autója, nem tekinthető felelősnek, ha baleset történik, és azzal sem vádolható, hogy predesztinálta volna a balesetet. Hasonlóképpen Isten sem vádolható azzal, hogy predesztinálná az egyének tetteiből adódó szomorú következményeket.

Ugyanez volt a helyzet az első emberpár leszármazottaival is. Mielőtt Káin megölte volna testvérét, Jehova választás elé állította Káint. Vajon úrrá lesz a bűnön, vagy a bűn kerekedik felül őrajta? A beszámolóban semmi nem utal arra, hogy Jehova előre meghatározta volna, hogy Káinnak a rossz döntést kell meghoznia, és meg kell ölnie testvérét (1Mózes 4:3–7).

A későbbiekben a Mózesi Törvény figyelmeztette az izraelitákat, hogy mi fog történni, ha elfordulnak Jehovától, például azáltal, hogy a pogány nemzetek közül vesznek maguknak feleségeket. Ami előre megmondatott, úgy is történt. Ezt láthatjuk Salamon király példájából, akit idősödő éveiben más nemzetbeli feleségei rábírtak, hogy bálványimádatot gyakoroljon (1Királyok 11:7, 8). Igen, Isten figyelmeztette népét, de nem predesztinálta, hogy mi legyen személyes cselekedetük.

A „kiválasztott” keresztények arra kapnak buzdítást, hogy tartsanak ki, ha nem kívánják, hogy megfosszák őket a megígért jutalomtól, tudniillik, hogy együtt uralkodjanak Krisztussal az égben (2Péter 1:10; Jelenések 2:5, 10, 16; 3:11). Amint azt néhány teológus felvetette a múltban, miért hangzottak volna el ilyen figyelmeztetések, ha a választottak elhívása végleges lenne?

A predesztináció és Isten szeretete

Az ember szabad akaratot kapott, hiszen „Isten képére” lett megteremtve (1Mózes 1:27). A szabad akarat elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az emberek szeretetből fakadóan tiszteljék és szolgálják Istent; nem úgy, mint a robotok, melyeknek minden mozdulatát előre meghatározzák. Az intelligens, szabad teremtmények által kinyilvánított szeretet lehetővé teszi, hogy Isten megcáfolja a hamis vádakat. Ő mondja: „Légy bölcs fiam, és vídámítsd meg az én szívemet; hogy megfelelhessek annak, a ki engem ócsárol” (Példabeszédek 27:11).

Ha Isten szolgái predesztinálva lennének, vagy úgymond be lennének programozva, vajon nem lenne megkérdőjelezhető a Teremtőjük iránti szeretetük őszintesége? És vajon nem lenne ellentétben Isten pártatlanságával, hogy előre meghatározott választás alapján bizonyos személyeket dicsőségre és boldogságra rendelne anélkül, hogy személyes érdemeiket számításba venné? Továbbá, ha némelyek ilyen kedvezményezett bánásmódban részesülnének, míg mások örök büntetésre rendeltetnének, ez aligha keltené a hála őszinte érzését a „választottakban” (1Mózes 1:27; Jób 1:8; Cselekedetek 10:34, 35).

Végezetül, Jézus azt az utasítást adta tanítványainak, hogy prédikálják az egész emberiségnek a jó hírt. Ha Isten már kiválasztotta volna azokat, akiket megment, vajon ez nem csökkentené a keresztényeknek az evangelizálásban tanúsított buzgalmát? Nem tenné ez lényegében véve értelmetlenné a prédikálómunkát?

Az Isten részéről megnyilvánuló, részrehajlás nélküli szeretet a legerősebb hajtóerő, amely arra indíthatja az embereket, hogy viszontszeressék őt. Isten szeretetének legnagyobb megnyilvánulása az volt, hogy feláldozta Fiát a tökéletlen, bűnös emberiségért. Istennek a Fiával kapcsolatos előretudása egyedülálló példa, de arról biztosít minket, hogy a Jézuson nyugvó helyreállítási ígéretek valóban be fognak teljesedni. Ezért bárcsak hinnénk ebben a Fiúban, és közel húzódnánk Istenhez. Mutassuk ki értékelésünket azáltal, hogy elfogadjuk az Istentől jövő meghívást, hogy lépjünk meghitt kapcsolatba Teremtőnkkel. Isten meghívása napjainkban mindazoknak szól, akik élni kívánnak szabad akaratukkal és ki szeretnék mutatni szeretetüket iránta.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 7. oldalon]

PREDESZTINÁLVA MINT OSZTÁLY

„Mert a kiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és a kiket elhívott, azokat meg is igazította; a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette” (Róma 8:29, 30). Hogyan kellene értenünk a Pál által ezekben a versekben használt „eleve elrendelt” kifejezést?

Pál érvelése ezen a helyen nem tekinthető a személyre szabott predesztináció mellett szóló, ellentmondást nem tűrő érvnek. Századunk egy korábbi szakaszában a Dictionnaire de théologie catholique a következőképpen magyarázta Pál érvelését (Rómabeliekhez írt levél 9—11. fejezet): „A katolikus tudósok között mindinkább az a nézet válik uralkodóvá, hogy az örök életre történő predesztinációról alkotott elképzelés ténylegesen nem fogalmazódik meg.” Ugyanez a forrásmunka M. Lagrangét idézi a következőképpen: „A Pál által eredetileg fejtegetett kérdés egyáltalán nem a predesztinációról és a kárhozatról szól, hanem csupán a nem zsidók meghívása a kereszténység kegyelmébe, melynek éles ellentéte a zsidók hitetlensége . . . Ez csoportokat érint, zsidókat és nem zsidókat, nem pedig közvetlenül egyéneket.” (Kiemelés tőlünk.)

A közelmúltban a The Jerusalem Bible ugyanezt a következtetést vonta le ezekre a fejezetekre (9—11.) vonatkozóan, amikor ezt a kijelentést tette: „Ezeknek a fejezeteknek a témája tehát nem a dicsőségre vagy akár a hitre történő személyre szabott predesztináció kérdése, hanem Izrael szerepe a megmentés történetének kibontakozásában, az egyetlen megoldandó kérdés, amelyet az Ótestamentum kijelentései felvetnek.”

A Rómabeliekhez írt levél 8. fejezetének utolsó versei ugyanebbe a szövegkörnyezetbe tartoznak. Tehát ezek a versek joggal emlékeztetnek minket arra, hogy Isten előre látta egy osztály, vagyis egy csoport létét, amelynek tagjait az emberiség közül hívja el, hogy uralkodjanak Krisztussal, valamint látta azokat a követelményeket is, melyeknek eleget kell tenniük — és mindezt úgy tette, hogy nem határozta meg időben előre azokat az egyedi személyeket, akik a választottak lesznek, mivel az ellentétben állna szeretetével és igazságosságával.