OLAJFA

(héb.: zaʹjith; gör.: e·laiʹa):

Az olajfa kétségtelenül az egyik legértékesebb növény volt a bibliai időkben, jelentőségében vetekedett a szőlővel és a fügefával (Bí 9:8–13; 2Ki 5:26; Ha 3:17; Jk 3:12). A Szentírásnak már az elején megjelenik: az özönvíz után egy galamb egy olajfalevelet vitt a bárkához, amiből Noé megtudta, hogy a víz leapadt (1Mó 8:11).

Az olajfa (Olea europaea) Galilea és Szamária hegyoldalain, valamint a Palesztina közepén elhelyezkedő felvidéken nő, emellett megtalálható a Földközi-tenger partvidékén mindenütt (5Mó 28:40; Bí 15:5). Jól fejlődik sziklás, meszes talajon is – amely túl száraz sok más növénynek –, és a gyakori aszályt is túléli. Az Egyiptomból való kivonulás idején az izraeliták azt az ígéretet kapták, hogy az a föld, amelyre mennek, ’olíva és méz földje’, ahol ’olyan szőlők és olajfaligetek vannak, melyeket nem ők ültettek’ (5Mó 6:11; 8:8; Jzs 24:13). Az olajfa lassan nő, és tíz vagy akár több évbe is beletelhet, mire bő termést kezd hozni, ezért az izraeliták számára kétségtelenül előnyös volt, hogy ezek a fák már ott voltak. Az olajfa rendkívül hosszú életű, több száz éven át hoz termést, és egyesek szerint Palesztinában néhány példány több mint 1000 éves.

Az olajfa felüdítő látványt nyújt Palesztina egész területén, gyakran látni sziklás, teraszos domboldalakon, illetve völgyekben. Elérheti a 6 m-es magasságot is. Göcsörtös a törzse, hamuszürke a kérge, a koronája pedig terebélyes. Sűrű lombozatának a levelei vékonyak és szürkészöldek. Bár sokan nem tudják, de az olajfa egy örökzöld növény. Általában május környékén virágzik, és több ezer halványsárga virág borítja. Hogy milyen könnyen elhullajtja ezeket a virágokat, arról a Biblia is beszél (Jób 15:33). A termése, vagyis az olajbogyó, amíg éretlen, zöld, de ha megérik, sötétlila vagy feketés színű. Az olajbogyó betakarítása során, amely ősszel (október–november) történik, mind a mai napig sokszor alkalmazzák azt az ősi módszert, hogy bottal verik le a termést (5Mó 24:20; Ézs 24:13). A bibliai időkben, akik böngésztek, összeszedték a maradékot (Ézs 17:6). Az olajfa változó terméshozamú, vagyis a bő termést a következő évben gyenge követi. A friss olajbogyóban van egy olyan anyag, amelytől keserű. Ezt az anyagot úgy távolítják el, hogy az olajbogyót sós lében áztatják, ami után a bogyó már fogyasztható, de az is lehet, hogy még savanyítják, és úgy eszik meg. A legértékesebb azonban az olaja, amely a friss termés súlyának a 30 vagy akár még nagyobb százalékát teszi ki. Egy jól termő fa évente 40–60 l olajat is adhat. Maga a faanyag igen kemény, és évekig kell szárítani, hogy könnyen lehessen megmunkálni.

Az olajfa nemcsak hogy évszázadokig él, de ha kivágják, akár hat hajtás is nőhet a gyökeréből, és ezekből a hajtásokból új törzsek lesznek. Az öreg fák is gyakran ilyen módon tartják fenn magukat. Az olajfát sokszor dugványozással szaporítják. Tehát nagyon találó a zsoltáríró szemléltetése, amely szerint az áldott ember fiai olyanok, ’akár az olajfacsemeték az asztala körül’ (Zs 128:3).

Beoltás: A domboldalakon növő vadolajfákat gyakran beoltották a nemesített, bőven termő olajfákról vágott ágakkal, hogy jó termést hozzanak. Szokatlannak, sőt, természetellenesnek tűnt, hogy vadolajfaággal oltsanak be egy nemesített fát, az I. században mégis ezt tette néhány földműves. Pál erre a szokatlan eljárásra utalt a Róma 11:17–24-ben található szemléltetésében. Pál itt a nem zsidó keresztényeket, akik ’Ábrahám magvának’ a részévé lettek, olyan vadolajfaágakhoz hasonlította, amelyeket beoltottak egy nemesített fába azoknak a terméketlen ágaknak a helyébe, amelyeket letörtek, és amelyek az elvetett zsidó születésű embereket szemléltették, akik a hitetlenségük miatt el lettek távolítva a jelképes fáról (Ga 3:28, 29). Ez, mivel „természet ellenére” történt így, kiemeli Isten ki nem érdemelt kedvességét, amelyet ezek iránt a nem zsidó hívők iránt mutatott; hangsúlyozza, milyen áldással járt ez számukra, mint ’vadolajfaágak’ számára, hiszen kaptak a szelídolajfa gyökerének ’bő zsírjából’; és ennélfogva eltörölt minden alapot arra, hogy ezek a nem zsidó keresztények dicsekedjenek. (Vö.: Mt 3:10; Jn 15:1–10; lásd: BEOLTÁS.)

Olajfaligetek és olajprések: A körülmények lehetővé tették, hogy Palesztinában szinte minden faluban legyen olajfaliget. Nagy szerencsétlenségnek számított, ha a fák nem teremtek, például amikor megtámadta őket a legfőbb ellenségük, a hernyó (Ám 4:9). Dávid király értékesnek tartotta a Sefélán található olajfaligeteket (1Kr 27:28). Az ő napjaiban a Jeruzsálemtől úgy „egy sabbatnapi útra” K-re fekvő hegylánc híres volt az olajfáiról. Zakariás idejére már ’olajfák hegyeként’ utaltak erre a területre (2Sá 15:30; Za 14:4; Lk 19:29; 22:39; Cs 1:12). Mivel Palesztina-szerte számos ókori kő olajprést találtak, ez azt bizonyítja, hogy nagyon sok olajbogyót termesztettek. Akkoriban a „kertek” gyakran a gyümölcsösökhöz voltak hasonlók, és sokszor volt bennük olajprés. A Gecsemáné-kert neve például az arám gath semá·néʹ kifejezésből származik, amelynek a jelentése: ’egy olajprés’ (ebbe a kertbe vonult vissza Jézus, miután a tanítványaival elfogyasztotta az utolsó vacsoráját). Az olajbogyót olykor taposták is (Mi 6:15).

Jelképes értelem: A Bibliában az olajfa a termékenység, szépség és méltóság jelképeként szerepel (Zs 52:8; Jr 11:16; Hó 14:6). Ágai azok között az ágak között voltak, amelyeket felhasználtak a lombsátorünnepen (Ne 8:15; 3Mó 23:40). A Zakariás 4:3, 11–14-ben és a Jelenések 11:3, 4-ben az olajfák Isten felkentjeit és tanúit jelképezik.