Tiszteletben tartod méltóságukat?

AZ ŐSLAKOS afrikaiakat összeterelték, miként az állatokat, és hihetetlen bűzben és mocsokban összezsúfolva hajórakományként Amerikába szállították őket. Ezeknek az embereknek előreláthatóan legalább a fele meghalt, mielőtt még elérte volna a célállomást. A családtagokat könyörtelenül szétválasztották, hogy soha többé ne lássák viszont egymást. A rabszolga-kereskedelem volt az egyik legsötétebb epizódja annak az embertelen bánásmódnak, melyet az ember a felebarátaival szemben tanúsított. Más, ehhez hasonló események történtek, mikor hatalmas hódítók kegyetlenül leigáztak védtelen őslakos népeket.

Ha egy személyt megfosztanak méltóságától, az brutálisabb lehet annál, mint ha fizikai ütéseket mérnének rá. Megsemmisítőleg hat az ember szellemére. Bár a rabszolgaságot a legtöbb országban már eltörölték, az emberi méltóság aláásása továbbra is folytatódik, és talán még alattomosabb módszerekkel.

Az igaz keresztények ezzel szemben törekednek betartani Jézus Krisztus azon intését, hogy ’szeressék felebarátaikat, mint magukat’. Ezért megkérdezik maguktól: „Vajon tiszteletben tartom mások személyes méltóságát?” (Lukács 10:27).

A méltóság élő példája

Egy szótár szerint a méltóság az a tulajdonság vagy állapot, hogy valaki méltó valamire, tisztelt vagy nagyra becsült. Micsoda találó leírása ez a világegyetem Szuverénje, Jehova Isten helyzetének! Valójában az Írások több ízben összekapcsolják Jehovát és szuverenitását a méltósággal. Mózesnek, Ésaiásnak, Ezékielnek, Dánielnek, János apostolnak és másoknak az volt a kiváltságuk, hogy ihletett látomásokat kaptak a Legfelségesebbről és égi udvaráról, és leírásaik következetesen áhítatot keltő fenséget és méltóságot ábrázoltak (2Mózes 24:9–11; Ésaiás 6:1; Ezékiel 1:26–28; Dániel 7:9; Jelenések 4:1–3). Dávid király ezt mondta egyik dicsőítő imájában: „Oh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tied!” (1Krónika 29:11). Valóban, senki sem méltóbb a tiszteletre és a nagyrabecsülésre, mint maga Jehova Isten.

Az ő képére és hasonlatosságára teremtve Jehova felruházta az embereket némi önérzettel, önbecsüléssel és méltósággal (1Mózes 1:26). Ezért a másokkal való kapcsolatainkban meg kell adnunk mindenkinek az őt megillető megbecsülést és tiszteletet. Ha így teszünk, azzal tulajdonképpen elismerjük az emberi méltóság Forrását, Jehova Istent (Zsoltárok 8:5–10).

Méltóság a családi kapcsolatokban

Péter apostol, aki nős férfi volt, ihletés alatt figyelmeztette a keresztény férjeket, hogy adják meg a ’tiszteletet’ feleségüknek „mint gyöngébb edénynek” (1Péter 3:7; Máté 8:14). „Az asszony pedig — tanácsolta Pál apostol — tisztelje a férjét” (Efézus 5:33, Újfordítású revideált Biblia). Ezért a házasságban bibliai követelmény tiszteletben tartani és megbecsülni a házastárs személyes méltóságát. Milyen lehetőségeink vannak, hogy ezt kimutassuk?

Amiként a víz élteti a fejlődő növényt, a férj és a feleség közti udvarias beszéd és a kedves kézmozdulatok, mind a nyilvánosság előtt, mind pedig négyszemközt, táplálhatják a meghitt viszonyt közöttük. Rombolóak viszont a nyers, sértő szóbeli támadások vagy a tiszteletlen és gúnyos megjegyzések, melyek gyakran elhangzanak a tévében, a folytatásos filmvígjátékokban. Ezek az értéktelenség, lehangoltság és neheztelés ártalmas érzését válthatják ki; sőt még olyan érzelmi sebeket is előidézhetnek, melyek nem könnyen gyógyíthatók.

Tiszteletben tartani mások személyes méltóságát azt is jelenti, hogy elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, nem próbáljuk őket átformálni valamilyen általunk előre megalkotott ideállá, és nem hasonlítjuk össze őket igazságtalanul másokkal. Ez különösen fontos a férjek és feleségek között. Ahol nyílt a gondolatcsere, és a kifejezések szabadon és könnyedén áramlanak, és senki sem fél attól, hogy megkritizálják vagy megszidják, ott a meghittség virágozni fog. Ha az egyén önmaga lehet a házasságban, akkor az otthon igazi menedékhellyé válik a kegyetlen, durva, kinti világtól.

A gyermekek számára szentírási parancs, hogy tiszteljék szüleiket, és engedelmeskedjenek nekik. Másfelől a bölcs és szerető szülők jól tennék, ha elismernék gyermekeik méltóságát. A jó viselkedésért mondott meleg dicséret, szükség esetén türelmes fegyelmezéssel párosulva, jól beválik, amikor szeretnénk nyomatékot adni ’az Úr intésének’. A folytonos kritizálás, az üvöltözés és a gúnyolódás, olyan megalázó kifejezéseket használva mint az „ostoba” vagy „idióta”, csak felbosszantja őket (Efézus 6:4).

Egy keresztény vén és apa, aki három fiát és három lányát neveli, ezt mondja: „A Királyság-teremben kellőképpen fegyelmeztük őket, amilyen csendesen csak lehetett. Egy kis gyengéd oldalba lökés vagy egy szigorú, figyelmeztető pillantás általában elegendő volt. Amennyiben komolyabb fegyelmezésre volt szükség, azt otthon tettük, egymás közt, és más gyermekektől távol. Most, mikor a gyermekek már nagyobbak, a fegyelmezés magában foglalja, hogy mindegyiküknek a személyes szükségletüknek megfelelően adunk szerető, bölcs tanácsot Isten Szavából. Igyekszünk bizalmasan kezelni ezeket a személyes ügyeket, s így kimutatjuk, hogy tiszteljük minden gyermek jogát a titoktartáshoz és a méltósághoz.”

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy szükség van a jó modorra a családon belül, mind a szavakban, mind a tettekben. A bizalmasság nem fojthatja el az olyan szavakat, mint amilyen a „légy szíves”, a „köszönöm”, a „bocsánatot kérek” és a „sajnálom”. A jó modor alapvető mind a saját méltóságunk megőrzésében, mind pedig mások méltóságának a tiszteletében.

A keresztény gyülekezetben

„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” — mondta Jézus (Máté 11:28). Az elnyomottak, a lehangolt személyek és még a kisgyermekek is mind ellenállhatatlanul vonzódtak Jézushoz. Az öntelt és önigazoló papság és az akkori vezetők lenézték őket. De Jézusban olyan személyre találtak, aki megadta nekik az őket megillető méltóságot.

Jézust utánozva mi is szeretnénk a felüdülés forrásává válni a hívőtársainknak. Ez azt jelenti, hogy keressük az alkalmakat, amikor építhetjük őket a beszédünkkel és a cselekedeteinkkel. Mindig helyénvaló, ha szívből bőkezűek vagyunk a kedves és építő megjegyzésekkel a beszélgetéseinkben (Róma 1:11, 12; 1Thessalonika 5:11). Ha óvatosak vagyunk abban, hogy mit mondunk, és azt hogyan mondjuk, ezáltal kimutatjuk, hogy tekintettel vagyunk mások érzéseire (Kolossé 4:6). A megfelelő öltözet és az illedelmes viselkedés a keresztény összejöveteleken szintén visszatükrözi, hogy mélységesen tiszteletben tartjuk Istenünk méltóságát, az imádatát, valamint a hívőtársainkat.

Jézus tiszteletben tartotta az emberek méltóságát, még akkor is, amikor ő tett nekik szolgálatot. Sohasem helyezte előtérbe magát mások rovására, vagy úgy, hogy megalázta volna őket. Amikor egy leprás ment hozzá gyógyulást keresve, Jézus nem utasította el a férfit mint tisztátalant és méltatlant, és nem is tett látványos dolgot, hogy felhívja magára a figyelmet. Amikor a leprás könyörgött neki, hogy „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!”, Jézus inkább méltósággal ruházta fel a leprást, ezt mondva: „Akarom” (Lukács 5:12, 13). Milyen csodálatos, ha nem csupán segítünk azoknak, akik rászorulnak, de meg is nyugtatjuk őket, hogy nem jelentenek terhet nekünk, hanem szükségünk van rájuk, és szeretjük őket! A félénkeket, depressziósokat, valamint a testi vagy szellemi fogyatékosokat a világban többnyire lenézik, elkerülik vagy megalázzák. De igazi társaságra és befogadásra kell lelniük a keresztény testvéreik és testvérnőik között. Ki kell vennünk a részünket abból, hogy előmozdítsuk ezt a szellemet.

Jézus úgy szerette a tanítványait, mint „az övéit”, és „mindvégig szerette őket” hiányosságaik és személyiségbeli jellemvonásaik ellenére (János 13:1). Meglátta bennük a tiszta szívet és az Atyja iránti teljes lelkű odaadást. Nekünk sem szabad soha rossz indítékokat tulajdonítani azoknak, akik társaink az imádatban csupán azért, mert talán nem úgy csinálják a dolgokat, ahogyan mi, vagy mert a szokásaik vagy a személyiségük esetleg bosszant minket. A testvéreink méltóságának tiszteletben tartása arra indít majd minket, hogy olyannak szeressük és fogadjuk el őket, amilyenek, bízva abban, hogy ők is szeretik Jehovát, és tiszta indítékokkal szolgálják őt (1Péter 4:8–10).

A véneknek különösen körültekintőnek kell lenniük, hogy ne okozzanak indokolatlanul szorongást azokban, akiket a gondjaikra bíztak (1Péter 5:2, 3). Amikor a gyülekezet olyan tagjával találkoznak, aki bűnt követett el, jó lenne, ha a vének kedvességgel és tapintatossággal enyhítenék szavaikat, és ha kerülnék, hogy feleslegesen tegyenek fel zavarba ejtő kérdéseket (Galátzia 6:1). Még amikor helyénvaló is a kemény feddés vagy a fegyelmezés, továbbra is tiszteletben tartják majd a helytelenül cselekvő méltóságát és önbecsülését, amely kijár neki (1Timótheus 5:1, 2).

A személyes méltóság megőrzése

Mivel Isten képére és hasonlatosságára lettünk megteremtve, vissza kell tükröznünk a mindennapi életünkben Isten nagyszerű tulajdonságait — beleértve a méltóságát is —, amilyen mértékben csak lehet (1Mózes 1:26). Éppígy, a „szeresd felebarátodat, mint magadat” parancsban benne foglaltatik, hogy szükség van kiegyensúlyozott mértékű személyes méltóságra és önbecsülésre (Máté 22:39). A tény az, hogy ha szeretnénk, hogy mások tiszteletet mutassanak irántunk, és megadják nekünk a méltóságot, be kell bizonyítanunk, hogy megérdemeljük.

Tiszta lelkiismeretünk megtartása egy fontos tényező az önbecsülésünk és személyes méltóságunk megőrzésében. A beszennyezett lelkiismeret és a bűntudat gyötrelmei könnyen az értéktelenség, reményvesztettség és lehangoltság érzéséhez vezetnek. Ezért, ha egy személy komoly hibát követett el, azonnali lépéseket kell tennie a megbánásra, és a vének szellemi segítségét kell kérnie, hogy örvendhessen „a felüdülés ideinek az Úrnak színétől”. A felüdülés magában foglalja az egyén személyes méltóságának és önbecsülésének a helyreállását (Cselekedetek 3:19).

Mégis, jobb állandóan igyekezni, hogy megóvjuk a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretünket, nem engedve, hogy bármi is foltot ejtsen rajta vagy meggyengítse. Ha önuralmat gyakorlunk a mindennapi életünk minden területén — az evésben, ivásban, üzleti életben, szórakozásban, s a más nembeli személyekkel való kapcsolatunkban —, az segíteni fog megtartanunk a tiszta lelkiismeretet, és lehetővé teszi, hogy visszatükrözzük Isten dicsőségét és méltóságát az életünkben (1Korinthus 10:31).

Mi a helyzet, ha a vétkeink miatti bűntudat nem akar enyhülni? Vagy mi a helyzet olyankor, ha az elszenvedett bántalmazások vagy megbecstelenítések emlékei továbbra is fájdalmat okoznak? Ezek az érzések összetörhetik személyes méltóságunkat, és mély depressziót okozhatnak. Milyen vigasztalóak Dávid király szavai, melyek a Zsoltárok 34:19-ben találhatók: „Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket.” Jehova készségesen és szívesen támogatja szolgáit, ha depresszióval vagy az értéktelenség érzéseivel kell megküzdeniük. A hozzá intézett könyörgés, és emellett a szellemileg képesített személyek segítségének kérése — amilyenek például a keresztény szülők, a vének és más érett személyek a gyülekezetben — mentőkötél a személyes méltóság és az önbecsülés helyreállításához (Jakab 5:13–15).

Másrészt viszont óvakodnunk kell attól, hogy átlépjük a személyes méltóság és az önteltség közötti határvonalat. A szentírási tanács az, hogy „feljebb ne bölcselkedjék [senki], mint a hogy kell bölcselkedni; hanem józanon bölcselkedjék, a mint az Isten adta kinek-kinek a hit mértékét” (Róma 12:3). Mialatt helyénvaló önbecsülést táplálni, nem szeretnénk túlzott jelentőséget tulajdonítani saját értékünknek, vagy összetéveszteni az emberi méltóságot azzal, amikor valaki önző és határtalan igyekezettel próbálja menteni a tekintélyét mások előtt.

Igen, tiszteletben tartani mások méltóságát keresztény követelmény. Családtagjaink és a keresztény hittársaink mind méltók rá, és kiérdemlik tiszteletünket, megbecsülésünket és értékelésünket. Jehova mindannyiunknak adott bizonyos fokú méltóságot és becsületet, amelyet el kell ismernünk és meg kell őriznünk. De mindenekfelett mély tiszteletet kell ápolnunk égi Atyánk, Jehova Isten páratlan méltósága és fensége iránt.

[Kép a 31. oldalon]

A fiatalok kimutathatják tiszteletüket azok iránt, akik testi fogyatékosak