Szolgáljuk Jehovát kedvező és kedvezőtlen időben
Hal Bentley elbeszélése nyomán
JAVÁBAN folytak az előkészületek Jehova Tanúi körzetgyűlésére egy kis nyasszaföldi faluban (mai nevén Malawi). A körzet- és a kerületfelvigyázó éppen az utolsó szemlét tartotta a fűből és bambusznádból összeállított emelvény, valamint a szálláshelyül szolgáló, fűből készített kunyhók fölött. Hirtelen csőcselék vette körül őket, amely addig a közeli bozótban rejtőzködött. A csőcselék felgyújtotta a kunyhókat s az emelvényt, és a két testvért arra kényszerítette, hogy a házak irányába induljanak, ahol laktak.
A kerületfelvigyázó felesége, Joyce Bentley, futva közeledett, hogy lássa, mi történt. Őt is lökdösni kezdték és visszakényszerítették. A csőcselék vezetője azt ordítozta, hogy a mzungu-k (fehér emberek) azonnal távozzanak innen. A tömeg nem hagyta, hogy összeszedjük a holminkat, hanem arra kényszerített, hogy beüljünk a terepjáró kocsinkba. A kocsi köré gyűltek, és mindannyian — férfiak, nők és gyermekek — azt kiáltozták: „Pitani mzungu” (Menjetek, fehér emberek!) és „Kwacha” (Szabadság!). Már azt hittük, felborítják a kocsinkat ezért csendben Jehovához imádkoztunk. A tömeg ritkulni kezdett, és sikerült elmennünk a legközelebbi rendőrörsre Mzimbába, mintegy 50 kilométernyire a helyszíntől.
Később visszatértünk az egyetlen rendőrrel. A más helyeken is kitört zavargások miatt ő volt az egyedüli rendőr, akit nélkülözni tudtak. Amikor a csőcseléktámadás színhelyére értünk, ki volt tűzve a Malawi Kongresszus Párt zászlaja és az M.C.P. betűk voltak bevésve a sárkunyhó falába. Mindazonáltal a rendőr beszélt a helybeliekkel és azok megengedték, hogy felrakjuk a holminkat a terepjáró autónkra.
Megtaláltuk a körzetfelvigyázót, Rightwell Mosest, valamint a feleségét is. A csőcseléktámadás alatt a feleség a bozótba menekült. De Rightwellt majdnem a közeli folyóba ölték. A csőcselék elrabolta az összes élelmet is, amit a körzetgyűlésre készítettünk. Azután a testvéreket az egyik irányba, a testvérnőket és a gyermekeket pedig az ellenkező irányba terelték, és több kilométeren át meneteltek, mígnem a csőcselék elfáradt és magukra hagyta őket.
Ez az esemény csak egyike volt annak a számtalan zaklatásnak, ami a munka betiltásában érte el tetőpontját Malawiban, és ami Jehova Tanúinak súlyos üldözéséhez vezetett, gyilkosságot, durva bántalmazást, nők megerőszakolását és bebörtönzést is beleértve.
Miért voltunk Malawiban?
Én Leeds városban, az angliai Yorkshire kerületben születtem 1916. június 28-án, egy ötgyermekes család legfiatalabb tagjaként. Nem voltunk vallásosak, nem jártunk templomba.
Amikor 1939-ben kitört a második világháború, mind a két szülőm meghalt. Éppen 24 éves voltam 1940 májusában, és már egyenruha volt rajtam, a következő öt év alatt pedig különféle gépesített egységeknél szolgáltam. Azokban az években, miközben Anglia északkeleti partjainál a gépfegyverállásban ültem és a csillagos eget fürkésztem, gyakran volt alkalmam Istenre gondolni és feltenni magamban a kérdést, vajon ennek a félelmet és tiszteletet parancsoló szépségnek az Alkotója miért engedi meg ezt az erőszakot, vérontást és szenvedést az emberiségben. De csak a hadseregből való leszerelésem után kaptam választ arra a sok kérdésre, amely oly sok fejtörést okozott nekem.
Abban az évben, egy hideg téli estén valaki kopogtatott az ajtómon. Amikor kinyitottam, egy idősebb urat találtam ott, aki a Bibliáról kezdett nekem beszélni. Ebből bibliatanulmányozás lett, és nemsokára, 1946 áprilisában alámerítkeztem. Azután 1949-ben otthagytam az állásomat és Jehova Tanúinak úttörő szolgája lettem.
Később, több mint három évig a londoni Béthelben szolgáltam és 1953-ban meghívást kaptam az Őrtorony Gileád Biblia Iskola 23. osztályába a New York-i South Lansingbe, hogy misszionáriusi kiképzésben részesüljek. A megfelelő időben átvettem misszionáriusi szolgálati helyemet az akkori Nyasszaföldön. Öt éven át keresztül-kasul utaztam azt a gyönyörű országot mint fiatal nőtlen ember. Megszerettem az ottani népet, a boldog és vendégszerető embereket, akik közül a legtöbbnek jóformán semmije se volt, legfeljebb egy kis kukoricaföldje, néhány csirkéje, kecskéje vagy sertése. Voltak köztük ügyes halászok. Megosztották velem szerény sárkunyhójukat és velük jártam faluról falura prédikálni. Nagyon élveztem a társaságukat a szabadtéri összejöveteleken, amikor ott ültek a családjukkal együtt és feszülten figyeltek a szónokra, bár néha csorgott rájuk az eső.
Amikor valamelyik faluban tartózkodtam, mindenki, fiatal és öreg egyaránt, egyénileg akart odajönni és üdvözölni e szavakkal: „Moni, muli bwanji?” (Hello, hogy vagy?). Amikor pedig faluról falura jártam, az emberek abbahagyták a munkát földjükön és szívélyesen üdvözöltek.
Minden gyülekezet, amelyet a körzetfelvigyázóval meglátogattam, egy kis házat épített külön az én részemre. Néha elég erős volt, oszlopokon nyugvó szalmatetővel, amit igen nagyra értékeltem. De rájöttem, hogy sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy szalmatető vízhatlanná legyen!
Egyszer a testvérek olyan házat építettek nekem, ami teljes egészében elefántfűből készült. Három oldala volt, a negyedik oldalt a Land-Roverem képezte. Ez a ház a Shire River völgyében állt, ahol egész éven át nagy volt a forróság, a szúnyogok pedig váltott műszakban dolgoztak, hogy se éjjel, se nappal ne hagyják nyugodni az embert! Nem lehet meglenni szúnyogháló és szúnyogriasztó nélkül.
Egy élettárs csatlakozik hozzám
Nos, 1960-ban a feleségem, Joyce Shaw is csatlakozott hozzám, aki misszionáriusként szolgált Ecuadorban. Igen, miután néhány évig a nőtlenség kiváltságának örvendhettem, most egy másik adomány áldásában — a házasságban részesültem, amit 30 év elteltével is igen nagyra értékelek. Joyce és én számtalan szívderítő közös tapasztalat áldásában részesültünk.
Egy alkalommal a testvérek fatörzsekből és fűből hidat építettek egy folyócska fölé. Ez arra szolgált, hogy eljuthassak egy faluba, ahol szerették volna látni a Társulat filmjét „Az Új Világ Társadalom tevékenység közben”. A Land-Rover utánfutója megakadt egy fatörzsben a hídon. A testvérek elszántan leakasztották az utánfutót és lehetővé tették, hogy átvezessem a kocsit a hídon, majd kézierővel áthúzták az utánfutót is. Sikeres filmbemutatót tartottunk!
Néha túl szélesek voltak a folyók ahhoz, hogy hidat verjenek rajtuk. A testvérek ilyenkor mindent kipakoltak a Land-Roverből: hordozható generátort, vetítőt, filmeket, ágyat — és átgázoltak a folyón, engem pedig egy erős testvér a vállán szállított át. Persze voltak nagyon mély folyók is. Ezeken házilag gyártott komp segítségével lehetett átkelni. Egy ilyen komp erős deszka fedélzetből állt, amely nyolc-tíz nagy hordóra volt erősítve. Két révész azután kötéllel vontatta át a folyón a tutajunkat.
A malawi testvérek rendkívül segítőkészek, kedvesek voltak és mély tisztelettel vettek körül bennünket. Egy helyen az ottani emberek azzal fenyegetőztek, hogy porig égetik a házat, ahol tartózkodtunk, ezért a testvérek egész éjjel őrt álltak, hogy biztonságban lehessünk. Még mielőtt 1967-ben betiltották volna Jehova Tanúi munkáját, már voltak veszélyes helyzetek, mint amilyet e történetünk elején említettünk. A malawi testvérek és testvérnők közül sokan az életüket adták volna oda értünk.
Egy alkalommal házról házra munkálkodtam egy testvérrel, akinek a homlokán jókora daganat volt. Néhány nappal azelőtt alaposan megverték. Az egyik háznál nyugodtan és szépen tanúskodott a házigazdának. Miután eltávoztunk onnan, a testvér ezt mondta: „Ez volt az az ember, aki engem olyan csúnyán megvert.” Pál szavai jutottak eszembe: „Senkinek gonoszért gonosszal ne fizessetek . . . Jóval győzzétek le a gonoszt” (Róma 12:17-21).
A szolgálatunk kiterjesztése
Mialatt Malawiban voltunk, Joyce és én gyakran látogattunk el a közeli Mozambikba. Joyce spanyol nyelvtudása, amelyet ecuadori szolgálata alatt szerzett, nagy segítségünkre volt, mivel a portugálok is megértették. Idővel mindketten képesek lettünk portugál nyelven is elbeszélgetni az emberekkel. Következő szolgálati helyünkről, Zimbabwéból is ellátogattunk Mozambikba. A katolikus egyház elkeseredett ellennállást fejtett ki a prédikáló munkánkkal szemben és zavargásokat szított. De a következő tíz év alatt gyakran tapasztaltuk Jehova szerető gondoskodását és védelmét, mialatt a juhokhoz hasonlók után kutattunk.
Egyik mozambiki utazásunk során meglátogattunk egy érdeklődő hölgyet Beira kikötőtől északra. A hölgy nővére Portugáliából levelet írt neki és csodálatos dolgokat mondott el, amiket Jehova Tanúival történő tanulmányozása során tudott meg. A hölgy ezeket mind ellenőrizte a saját Bibliájában, sőt kezdett beszélni róluk a szomszédainak is. Az egyedüli cím azonban, amit ismertünk annak a garázsnak a neve volt, ahol a férje dolgozott.
Ahogy közeledtünk a műhely bejáratához, egy férfi ajánlkozott, hogy miben segíthetne nekünk. Szerettünk volna találkozni a hölgy férjével. Egy szerelőre mutatott, aki egy gépkocsin dolgozott, majd hirtelen otthagyott minket. Bemutatkoztunk a szerelőnek és elmondtuk, hogy szeretnénk találkozni a feleségével. A férfi nagyon ideges lett. Miközben elkísért az otthonába, megmagyarázta, hogy az a férfi, akivel először beszéltünk, most úton van, hogy jelentse az érkezésünket a P.I.D.E. (titkos rendőrség) vezetőjének. Besétáltunk a csapdába! A férj azt is megmagyarázta, hogy a felesége egy idő óta rendőri megfigyelés alatt áll a prédikáló tevékenysége miatt, sőt azt a levelet is lefoglalta a rendőrség, amelyben az érkezésünkről értesítettük a hölgyet. Elkobozták a Bibliáját is, de bölcs módon sikerült egy másikat elrejtenie! Elküldték hozzájuk a katolikus püspököt is, hogy próbálja meggyőzni őt, ne beszéljen többé Jehováról és a Királyságról.
Amikor az érdeklődő hölggyel találkoztunk, mély megindultság vett rajta erőt, és átölelte Joycet. Arra kérte a férjét, hadd maradhassunk náluk, de ő visszautasította és visszatért a munkájához. Szerettük volna a lehető legjobban kihasználni ezt a rövid látogatást, buzdítani őt a Bibliából és megdicsérni szilárd helytállássáért. Nehogy újabb gondokat okozzunk neki, eltávoztunk, de megígértük, hogy később visszatérünk, amikor egy kissé javul a helyzet. Amikor elhagytuk a házat és megtöltettük az üzemanyagtartályunkat a garázsnál, észrevettük, hogy figyelnek minket, de nem vettek őrizetbe. Elmentünk hát Beirába és meglátogattuk az ottani kis gyülekezetet, mielőtt visszatértünk Zimbabwéba. Néhány hónappal később visszatértünk és sikerült egy ebéden együtt lenni a hölggyel, a férjével és a leányukkal. Idővel a hölgy, egy portugáliai látogatása alatt alámerítkezett, és most buzgó Királyság-hírnök.
A távolabbi északon gyakran látogattunk el olyan helyekre, mint Quelimane, Nampula, és Nacala, ez utóbbi egy kis kikötő. Nacalában gyakran jártunk a Soares családnál. Soares úr először Portugáliában hallott az igazságról. De amikor Mozambikba költözött, a testvérek Lourenço Marquesben (most Maputo), Mozambik fővárosában tanulmányozni kezdtek vele és a családjával. Nagyra értékelték, hogy mi készek voltunk több száz kilométert utazni, hogy meglátogassunk egy elszigetelt családot. Szép előhaladást értek el. Később Dél-Afrikába költöztek, ahol a lányuk Manuela a Béthelben szolgál mint portugál fordító.
Sokszor meglátogattuk a Lourenço Marquesben levő gyülekezetet. Ez több mint 1100 kilométeres utazást jelentett igen rossz útviszonyok mellett. Két alkalommal is előfordult, hogy komoly gondunk akadt a gépkocsival, és be kellett vontatni bennünket Salisburybe (most Harare) javítás végett. Még mindig nagy öröm volt látni, hogyan növekszik a kicsiny Lourenço Marques-i csoport nagyszerű gyülekezetté annak ellenére, hogy betiltás alatt kellett dolgozniuk. Rendszeresen tartottak kisebb körzetgyűléseket. De a bokros, erdős területen kellett azokat megtartani, mintha a testvérek nagyobb kirándulócsoportot alkotnának. Nem egy alkalommal az összejöveteleket a határon túl, a dél-afrikai Nelspruitban tartották meg. Ez lehetővé tette a Maputoban levő testvéreknek is, hogy értékelhessék Jehova szervezetét és szellemileg növekedjenek.
A beirai gyülekezet is szépen megerősödött. A Mozambikban lezajlott politikai események miatt a testvérek abból az országból szétszóródtak Portugáliába, Dél-Afrikába, Kanadába, Braziliába, az Egyesült Államokba és más helyekre. Mindent Jehovának köszönhetünk, aki ’növekedést adott a vetésnek’ (1Korinthus 3:6, 7). Igen, tíz éven át volt kiváltságunk segíteni a mozambiki testvéreinket a portugál uralom alatt. Ha visszatekintünk arra az időre, elcsodálkozunk azon a módon, ahogyan Jehova megnyitotta számunkra az utat, hogy ezt megtehessük.
Egy alkalommal, amikor az északon fekvő Nampulába látogattunk el, a P.I.D.E. egyik tagja letartóztatott bennünket. Minden irodalmunkat, a Bibliánkat is beleértve, elkobozták, és azt mondták, hogy soha többé nem térhetünk vissza Mozambikba. Ennek ellenére, Jehova segítségével sikerült még jónéhány utat megtennünk abba az országba. Minden alkalommal, amikor a határra értünk, az ő segítségét és vezetését kértük, hogy az ő akaratát hajthassuk végre és elvihessük a nagyon is szükséges buzdítást és kiképzést az ottani testvéreinknek.
Azután 1979-ben Botswanába helyeztek át minket. Ez egy hatalmas terület a dél-afrikai területnek mintegy a felét tenné ki. Mivel nagy része pusztaság, az úgynevezett Kalahári, lakosainak száma nem éri el az egymilliót. Itt az volt a kiváltságunk, hogy segédkezhettünk egy Királyság-terem és egy missziós otthon felépítésében a fővárosban, Gaboronéban. További kiváltságként segíthettünk a portugálul beszélő angolai menekülteknek és tanulmányozhattuk velük a Bibliát.
Segíteni tudtunk Zimbabwei fiataloknak is. Úgy tűnik, ebben a szomszédos országban megengedik Jehova Tanúinak, hogy tanítsák az Írásokat egyes iskolákban különleges elrendezés keretében. Ez felkeltette ezekben a fiatalokban az érdeklődést. Amikor később Botswanába költöztek, felkerestük őket és ők bibliatanulmányozást kértek tőlünk. Szüleik azonban ellenezték ezt, ezért a missziós otthonba kellett eljönniük a tanulásra. Szépen haladtak és alámerített Tanúkká lettek.
Ha visszatekintek a nyolc országban 41 éven át végzett teljes idejű szolgálatra, mélységes hálát érzek Jehova iránt a sok áldásért, amelynek örvendhettem. Nem volt könnyű, de nagy öröm volt Joyce számára és számomra is, hogy sokaknak segíthettünk szilárdan állást foglalni a Királyság mellett, és láthattuk a nagyszerű fejlődést a sok nehézség és ellenállás ellenére. Ez valóban annak az esete volt, amikor ’hirdetni kell a szót, éspedig sürgősen, alkalmas és alkalmatlan időben’. Igen, a teljes idejű szolgálat gazdag tapasztalatokkal jár és nagy kiváltság, amit szívből ajánlunk azoknak, akik képesek úgy rendezni az életüket, hogy ennek a kiváltságnak örvendhessenek! (2Timótheus 4:2).
[Térkép a 21. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
ANGOLA
ZAMBIA
MALAWI
Mzimba
Blantyre
MOZAMBIK
Nacala
Beira
Maputo
ZIMBABWE
Harare
NAMÍBIA
BOTSWANA
Gabarone
DÉL-AFRIKA
INDIAI-ÓCEÁN
600 km
400 mi
[Kép a 24., 25. oldalon]
Amikor a folyók túl mélyek voltak, két révész kötéllel vontatott át minket.