PARÁZNASÁG

Meg nem engedett szexuális kapcsolat, amely a Szentírás szerint érvényes házasságon kívül jön létre. A héber zá·náʹ ige és ennek különböző formái a szajhaság, az erkölcstelenség vagy a paráznaság gondolatát hordozzák (1Mó 38:24; 2Mó 34:16; Hó 1:2). A „paráznaság”-nak fordított görög szó a por·neiʹa. A por·neiʹa jelentését illetően B. F. Westcott a Saint Paul’s Epistle to the Ephesians (1906, 76. o.) c. műben kifejti: „Ez egy általános kifejezés minden törvénytelen nemi kapcsolatra: 1. házasságtörés: Hó 2:2, 4 (LXX); Mt 5:32; 19:9; 2. törvénytelen házasság: 1Ko 5:1; 3. paráznaság: általános értelemben, mint itt [Ef 5:3]”. A Bauer-féle Greek-English Lexicon of the New Testament (F. W. Gingrich és F. Danker átd.; 1979, 693. o.) meghatározása szerint a por·neiʹa „prostitúciót, tisztátalanságot, paráznaságot, mindenféle törvénytelen nemi kapcsolatot” jelent. A por·neiʹa egyebek mellett arra utal, hogy valaki durva erkölcstelenséggel használja legalább egy ember nemi szervét vagy szerveit; de azt is jelentheti, hogy egy ilyen tevékenységben két vagy több fél vesz részt (például vagy egy másik, hajlandóságot mutató ember, vagy egy állat), akik lehetnek azonos, de eltérő neműek is (Júd 7). Az is parázna, aki megerőszakol valakit, és ez törvénybe ütköző; természetesen az erőszakkal közösülésre kényszerített személy nem válik paráznává.

Ezt mondta Isten, amikor összeadta az első emberpárt: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és e g y testté lesznek” (1Mó 2:24). Jehova itt a monogámiát határozta meg irányadó mértékként, mely teljességgel kizárja, hogy valaki válogatás nélkül bárkivel nemi életet éljen. Az iménti kijelentésben az is benne van, hogy nem lehet elválni, és egy másik személlyel házasságot kötni. (Lásd: VÁLÁS.)

A patriarchális társadalomban Isten hű szolgái gyűlölték a paráznaságot – akár egyedülálló, eljegyzett vagy házasságban élő személyek követték is el –, és Isten elleni véteknek tartották (1Mó 34:1, 2, 6, 7, 31; 38:24–26; 39:7–9).

A Törvény idején: A mózesi törvény idején, ha egy férfi paráználkodott egy még el nem jegyzett lánnyal, feleségül kellett vennie, menyasszonyárat (50 ezüstsekel; 110 dollár) kellett fizetnie a lány apjának, és nem válhatott el a lánytól egész életében. A férfinak akkor is meg kellett fizetnie a menyasszonyárat, ha az apa nem volt hajlandó hozzá adni a lányát (2Mó 22:16, 17; 5Mó 22:28, 29). Ám ha a lány már el volt jegyezve, a férfit meg kellett kövezni. A lányt nem kellett megbüntetni, ha sikoltozott, amikor megtámadták, viszont ha nem sikoltozott (ami azt jelezte, hogy hajlandó a férfival hálni), akkor őt is meg kellett ölni (5Mó 22:23–27).

A házasság szentségét az a törvény is hangsúlyozta, mely halálra ítélte azt a lányt, aki a férjhezmenetelekor hazug módon szűznek vallotta magát, de titokban parázna volt. Ha a férje hamisan vádolta meg ilyen bűnnel, azzal iszonyatos szégyent hozott a feleség apjának a házára. A rágalmazásért a bíráknak ’meg kellett fegyelmezniük’ a férfit – valószínűleg verést kapott –, ezenkívül megbírságolták 100 ezüstsekelre (220 dollár), melyet a lány apjának kellett adni (5Mó 22:13–21). Ha egy pap lánya szajhálkodott, azzal szégyent hozott az apja szent tisztségére. A lányt meg kellett ölni, majd el kellett égetni, mint egy utálatos személyt (3Mó 21:9; lásd még: 3Mó 19:29). Ha házasságban élő személyek paráználkodtak (magyarán házasságtörést követtek el), akkor megszegték a hetedik parancsolatot, és mindkét parázna halálbüntetést érdemelt (2Mó 20:14; 5Mó 5:18; 22:22).

Ha egy férfi olyan szolgálólánnyal paráználkodott, akit egy másik férfinak választottak ki, de még nem váltották meg, azaz nem szabadították fel, az büntetendő volt, ám nem kellett megölni őket (3Mó 19:20–22). Ez nyilván azért volt így, mert egy szabad, eljegyzett lánnyal ellentétben neki nem volt teljes hatalma a tettei fölött, még nem volt felszabadítva. A megváltási ár ekkor még nem volt kifizetve, vagy legalábbis nem teljesen, és a lány még mindig az ura rabszolganőjének számított.

Amikor a pénzsóvár próféta, Bálám nem tudta megátkozni Izraelt jóslással, módot talált rá, hogy az izraeliták magukra vonják Isten nemtetszését: rábírta őket, hogy kiéljék a helytelen szexuális vágyaikat. A moábita nők által rávette az izraelitákat, hogy a peóri Baál imádatához kapcsolódó, ocsmány falloszimádatban vegyenek részt; a végkimenetel az lett, hogy Izrael fiai közül 24 000-en meghaltak (a nép főemberei közül vsz. 1000-et megöltek és oszlopra akasztottak [4Mó 25:4], a többieket pedig kard vagy csapás pusztította el) (4Mó 25:1–9; 1Ko 10:8).

A keresztények számára is tiltott: Istennek a monogámiára vonatkozó eredeti irányelvét Jézus Krisztus visszaállította (Mt 5:32; 19:9), és úgy mutatott rá, milyen nagy gonosztett a paráznaság, hogy együtt említette a gyilkossággal, tolvajlással, gonosz okoskodással, hamis tanúskodással és káromlással. Kiemelte, hogy ezek a tettek belülről, az ember szívéből erednek, és beszennyezik az embert (Mt 15:19, 20; Mk 7:21–23). Később a keresztény gyülekezet vezető testülete – mely apostolokból és jeruzsálemi vénekből állt – i. sz. 49 körül óva intette a keresztényeket a paráznaságtól egy levélben, és a paráznaságot együtt említette a bálványimádattal meg a vér fogyasztásával (Cs 15:20, 29; 21:25).

Pál apostol felhívja a figyelmet, hogy a paráznaság egyike a test cselekedeteinek, melyek szöges ellentétben vannak a szellem gyümölcsével, és arra figyelmeztet, hogy akik a test cselekedeteit gyakorolják, nem öröklik a Királyságot (Ga 5:19–21). Azt tanácsolja a keresztényeknek, hogy öljék meg a testüket „a paráznaság. . . dolgában” (Kol 3:5). Sőt, arra szólítja fel őket, hogy még csak beszédtéma se legyen köztük a paráznaság, hiszen szentnek kell lenniük. Az izraelitáknak sem volt szabad pogány istenek nevét említeniük; ez nem azt jelentette, hogy nem inthették óva a gyermekeiket ezektől az istenektől, hanem arra utalt, hogy nem volt szabad tiszteletteljes hódolattal emlegetni azokat (Ef 5:3; 2Mó 23:13).

A paráznaság olyan bűn, amelyért az elkövetőt ki lehet zárni (ki lehet közösíteni) a keresztény gyülekezetből (1Ko 5:9–13; Héb 12:15, 16). Az apostol elmagyarázza, hogy egy parázna keresztény a saját teste ellen vétkezik, hiszen a szaporítószerveit erkölcstelen célra használja. A szellemisége szörnyű kárt szenved, a tettével beszennyezi Isten gyülekezetét, és szexuális úton terjedő halálos betegségeknek teszi ki magát (1Ko 6:18, 19). Egy ilyen személy a következőképpen sérti meg keresztény testvérei jogait (1Te 4:3–7): 1. tisztátalanságot és gyalázatos ostobaságot hoz a gyülekezetbe, és ezzel szégyent hoz rá (Héb 12:15, 16); 2. akivel paráználkodik, azt megfosztja a tiszta erkölcsi állapotától, illetve ha az egyedülálló, attól, hogy erkölcsi szempontból tisztán kössön majd házasságot; 3. befeketíti a családja hírnevét; valamint 4. megbántja annak a személynek a szüleit, házastársát vagy jegyesét, akivel paráználkodott. Az ilyen keresztény nem embereket vesz semmibe – akiknek a törvényei lehet, hogy engedékenyek a paráznaságot illetően, de az is lehet, hogy nem –, hanem Istent, aki majd büntetést mér rá a bűnéért (1Te 4:8).

Jelképes értelem: Jehova Isten úgy beszélt Izrael nemzetéről – a ’feleségének’ nevezve azt –, mint amely szövetséges kapcsolatban van vele (Ézs 54:5, 6). Amikor Izrael hűtlen lett hozzá – azzal, hogy figyelmen kívül hagyta őt, más nemzetekhez, például Egyiptomhoz és Asszíriához fordult segítségért, és szövetséget kötött velük –, olyan volt, mint egy hűtlen feleség, egy házasságtörő nő, egy prostituált, aki válogatás nélkül bárkivel hajlandó paráználkodni (Ez 16:15, 25–29). Ehhez hasonlóan házasságtörőnek lehet nevezni azokat az Istennel önátadott kapcsolatban lévő keresztényeket – legalábbis azokat, akik azt állítják, hogy ilyen kapcsolatban vannak Istennel –, akik hűtlenek hozzá. A hűtlenségük abban nyilvánul meg, hogy hamis imádatba merülnek, vagy a világgal barátkoznak (Jk 4:4).

A bizonyos írásszövegekben jelképes értelemben értendő por·neiʹa szóról F. Zorell (Lexicon Graecum Novi Testamenti. Párizs, 1961, 1106. h.) ezt mondja: „Elpártolás az igaz hittől, akár teljesen, akár részben, elfordulás az egyetlen igaz Istentől, Jahvétól idegen istenekhez [4Ki 9:22; Jr 3:2, 9; Hó 6:10 stb.; mivel Istennek a népével való szövetségét úgy tekintették, mint valamiféle szellemi házasságot]: Je 14:8; 17:2, 4; 18:3; 19:2.” (Zárójelek tőle; a görög Septuagintában a Királyok negyedik könyve a maszoréta szövegben a Királyok második könyvének felel meg.)

A bibliai Jelenések könyve szajhának nevezi Nagy Babilont, mely valamiféle vallási dolognak a jelképe. Nagy Babilon „keresztény” és pogány szektái azt állítják magukról, hogy az igaz imádatot képviselik. Ám ez a szajha a hatalom és az anyagi nyereség megszerzése érdekében összeáll e világ uralkodóival, és ’a föld királyai paráznaságot követnek el vele’. Tisztátalan, undorító paráználkodása utálatos Isten szemében, és az lett a viselkedésének a következménye, hogy mérhetetlenül sok vért ontottak és borzasztó nyomorúságot okoztak a földön (Je 17:1–6; 18:3). Az életmódja miatt Isten azon ítéletével kell majd számolnia, melyet a paráznákra ró ki, nevezetesen azzal, hogy el fog pusztulni (Je 17:16; 18:8, 9).