JÁTÉKOK

A szórakozás és a kikapcsolódás iránti igény már az emberi történelem kezdetén megmutatkozott. Jubálról, aki az Ádámtól számított hetedik nemzedékhez tartozott, az olvasható, hogy „ő lett az ősatyja minden hárfásnak és síposnak” (1Mó 4:21). Idővel, legalábbis az özönvíz utáni időkben már kétségkívül játékokat is kitaláltak.

Egyiptom és Mezopotámia: Egyiptom, Palesztina és Mezopotámia területein szétszórva a régészek különböző formájú játéktáblákat, kockákat és egyéb játékok darabjait tárták fel. Ezek közül néhány Ábrahám napjainál is korábbról származik. Egy egyiptomi templom kapujáról származó dombormű III. Ramszeszt ábrázolja, amint egy dámához hasonló játékkal játszik az egyik ágyasával. A legtöbb játékban kockák vagy dobópálcák határozták meg a lépéseket.

Az egyiptomi festmények témája nemcsak a tánc és a zenélés, hanem olyan jeleneteket is ábrázolnak, ahol egyiptomi lányok labdákkal játszanak, egyszerre többel zsonglőrködve. Volt más, fiatalok által kedvelt játék is, az egyik például egy olyan csapatjáték volt, mely hasonlított a kötélhúzáshoz. A játékgolyók is népszerűek voltak.

Izrael: A Bibliában nincs konkrét hivatkozás arra, hogy a héberek milyen játékokkal játszottak, viszont elvétve vannak utalások rá, hogy a zenélés, az éneklés, a tánc és a beszélgetés mellett más formái is voltak a kikapcsolódásnak. A Zakariás 8:5 arról beszél, hogy a gyermekek a köztereken játszanak, a Jób 21:11, 12-ben pedig éneklő és táncoló fiúkról van szó. Amikor Jézus a földön volt, a gyerekek egyik játéka az volt, hogy eljátszottak valamilyen örömteli vagy éppen szomorú eseményt (Mt 11:16, 17). A Palesztinában folyó ásatások során előkerültek gyerekjátékok, egyebek között csörgők, sípok és kicsi fazekak meg szekerek. A Jób 41:5 azt sugallja, hogy valószínűleg tartottak szelídített madarakat is. Úgy tűnik, ezenkívül az is szokás volt, hogy célba lőttek íjjal és parittyával (1Sá 20:20–22, 35–40; Bí 20:16). A versenyszerű játékok azonban feltehetőleg csak a hellenizmus után terjedtek el a zsidók körében.

A rejtvények és a fejtörők népszerűek voltak Izraelben. Erre egy példa az, hogy Sámson feladott egy rejtvényt a filiszteusoknak (Bí 14:12–14).

Görögország: I. e. 776-ban, kb. akkor, amikor Ézsaiás elkezdett Júdában prófétálni, a görögök Zeusz tiszteletére bevezették a híres olimpiai atlétikai játékokat. Bár az Olümpiánál tartott játékok voltak a leghíresebbek, három másik görög város is fontos központja lett a versenyeknek. A Korinthosz közelében lévő Iszthmoszon tartották az iszthmoszi játékokat, melyet Poszeidónnak szenteltek. Delphoiban tartották a püthói játékokat, míg az ugyancsak Zeusz tiszteletére rendezett nemeai játékok Nemea közelében zajlottak.

Az olimpiai játékokat négyévente tartották meg, és erősen át voltak itatva a vallással. Az ünnep főbb jellegzetességei közé tartozott a vallási áldozatok bemutatása és az olimpiai láng imádata. A Korinthoszhoz közeli iszthmoszi játékokat kétévente tartották meg.

Mindegyik versenynek alapvető eleme volt a versenyfutás, a birkózás, az ökölvívás, a diszkoszvetés, a gerelyhajítás, a fogathajtás, illetve más események is. A résztvevők esküt tettek, hogy betartják a kemény, 10 hónapos edzési programot, mely szinte minden idejüket kitöltötte. Az edzéstervet szigorúan felügyelték a bírák, akik együtt laktak a versenyzőkkel. A versenyzők sokszor nehezebb körülmények között gyakoroltak, mint amit a tényleges versenyen kellett kiállniuk; a futók lábsúlyokkal edzettek, az ökölvívók pedig nehéz ruhában voltak edzés közben. Gyakran évekbe telt, mire valaki elérte azt a szintet, hogy győztes lehetett a játékokon. A díj egy egyszerű lombfüzér vagy koszorú volt. Az olimpiai játékok díja egy vadolajfa leveleiből készült koszorú volt, az iszthmoszi játékoké fenyőből készült, a püthói játékok győztese egy babérkoszorút mondhatott magáénak, míg a nemeai játékok győztese egy vadzellerből készültet. A díjat legtöbbször kitették a célvonalhoz, a döntőbíró mellé, ezzel mintegy ösztönözve a futóversenyben részt vevőket, hogy küzdjenek, és adjanak bele mindent, miközben a díjra szegezik a szemüket. Ha valaki nem tartotta be a szabályokat, kizárták a versenyből. Mindenki a játékokról beszélt, a rendezvény előtt, alatt, és utána is. A győztes atlétákról dicshimnuszokat zengtek, elhalmozták őket ajándékokkal, és mindenki őket bálványozta és ünnepelte. Korinthosz a győzteseknek életjáradékot fizetett.

Róma: A római játékok meglehetősen eltértek a görög játékoktól, mivel ezeknek a legfőbb jellegzetességei a gladiátori játékok és más szélsőségesen brutális bemutatók voltak. A gladiátori játékok az i. e. harmadik században kezdődtek, eredetileg temetéseken bemutatott vallási szertartások voltak, és talán közvetlenül hatottak rájuk az olyan ókori pogány rítusok, amelyek keretében az imádók kínozták magukat, és az isteneik vagy a halottjaik tiszteletére a vérüket folyatták (1Ki 18:28; vö. a 3Mó 19:28-cal, mely szerint az ilyenfajta gyakorlatok meg voltak tiltva Izraelnek). A római játékokat később Saturnus istennek szentelték. Semmi sem volt brutálisabb és könyörtelenebb ezeknél. Egy Traianus császár által szervezett játékok során 10 000 gladiátor harcolt egymással; a legtöbbjük meghalt a harcban még a játékok vége előtt. Még néhány szenátor, „előkelő” asszony és egy császár, Commodus is belépett a gladiátori arénába. Néró idejétől kezdve sok keresztényt kivégeztek ezeken az eseményeken.

Pogány játékok terjednek el Palesztinában: Antiokhosz Epiphanész uralkodása idején, az i. e. második században a hellenizáló zsidók bevezették Izraelbe a görögök kultúráját és az atlétikai versenyeiket, és az apokrif Makkabeusok első könyvének első fejezete szerint építettek egy testgyakorló iskolát Jeruzsálemben. A 2Makkabeusok 4:12–15 (Kat.) szerint még a papok is elhanyagolták a feladataikat, csak hogy részt vehessenek a játékokon. Mások azonban erősen ellenezték a pogány szokások átvételét.

Az i. e. első században Nagy Heródes építtetett egy színházat Jeruzsálemben, egy amfiteátrumot a síkságon, továbbá egy színházat és egy amfiteátrumot Cezáreában, és bevezette a császár tiszteletére tartott, ötévenkénti ünnepi játékokat. Ebbe a birkózás, a fogathajtás és más versenyek mellett a római játékok jellemzőit is belevegyítette, hiszen harcoltatott egymással vadállatokat, illetve halálra ítélt embereknek is harcolniuk kellett vadállatokkal. Josephus beszámolója szerint mindez ahhoz vezetett, hogy a sértett zsidók meg akarták ölni Heródest, összeesküvést szőttek ellene, mely aztán kudarcba fulladt (A zsidók története. XV. könyv, 8. fej., 1–4.; XV. könyv, 9. fej., 6.).

A keresztények nézőpontja: Tertullianus, az i. sz. második és harmadik században élt író így fogalmazta meg a korai keresztények álláspontját a rómaiak között általános szórakozási formákkal kapcsolatban: „Nincs szavunk, nincs szemünk és nincs fülünk cirkuszaitok őrültségeire, színházaitok ocsmányságaira, arénáitok kegyetlenségeire, vívócsarnokaitok hiábavalóságaira.” És hozzátette: „Miben sértünk meg benneteket, ha másként vélekedünk az áldozatról? . . . szóra sem méltatjuk mindazt, amiben kedvetek telik és ti sem találjátok gyönyörűségteket abban, amiben mi találjuk” (Védőbeszéd. XXXVIII., 4., 5.). A testedzéssel vagy a fegyelemmel kapcsolatos keresztény álláspontot pedig Pál apostol foglalja össze a Timóteusznak adott tanácsában, az 1Timóteusz 4:7–10-ben.

Jelképes értelem: Pál és Péter találóan szemléltetett tanításbeli gondolatokat az egyes játékok jellegzetességeivel. A görög játékok versenyzői által áhított díjjal ellentétben az a korona, melyet a felkent keresztények igyekeznek elnyerni, nem egy elhervadó levélfüzér, hanem a halhatatlan élet jutalma (1Pt 1:3, 4; 5:4). Azzal az elszántsággal kell futniuk, hogy elnyerjék a díjat, és erre kell szegezniük a szemüket; ha hátranéznének, annak szörnyű következményei lennének (1Ko 9:24; Fi 3:13, 14). Egy erkölcsös élet szabályai szerint kell küzdeniük, hogy ne zárják ki őket a versenyből (2Ti 2:5). Ehhez elengedhetetlen az önuralom, az önfegyelem és a képzés (1Ko 9:25; 1Pt 5:10). Egy jól képzett ökölvívó úgy üt, hogy ne pazarolja az energiáját, ugyanígy a keresztények erőfeszítéseinek is jól irányzottaknak kell lenniük, a győzelemre összpontosítva; viszont a keresztények nem egy másik emberre mérnek ütést, hanem olyan – akár bennük lévő – dolgokra, melyek miatt célt tévesztenének (1Ko 9:26, 27; 1Ti 6:12). Le kell vetniük minden hátráltató terhet és a hit hiánya miatt őket behálózó bűnt, ahogyan a futóversenyeken a versenyzők megszabadultak azoktól a ruhadaraboktól, melyek akadályozták őket a futásban. A keresztény futóknak egy olyan versenyre kellett felkészülniük, mely kitartást követelt, és nem volt elég hozzá csak egy rövid ideig tartó erőbedobás (Héb 12:1, 2).

Említésre méltó, hogy a Héberek 12:1-ben Pál ’a minket körülvevő tanúk [gör.: mar·tüʹrón] nagy fellegéről’ beszél. Itt nem pusztán a nézők sokaságáról van szó, ahogy ez kitűnik az előző fejezetben leírtakból. Pál az „így hát” kifejezéssel utalt vissza erre a fejezetre. Vagyis azzal ösztönözte a keresztényeket a verseny folytatására, hogy nem a nézőkre, hanem más futók kiváló példájára irányította a figyelmüket. Legfőképpen pedig arra sürgette őket, hogy a győztes Krisztus Jézusra szegezzék a tekintetüket, aki akkor már a Bírájuk volt.

Az 1Korintusz 4:9-ben olvasható szemléltetésnek talán a római versenyek szolgáltatták az alapját: Pál és más apostolok az arénában rendezett utolsó esemény szereplőihez vannak hasonlítva; a végére volt hagyva a legvéresebb bemutató, akik ilyenkor kerültek az arénába, azokra biztos halál várt. Valószínűleg a Héberek 10:32, 33 is a római játékokra utal. (Lásd: SZÍNHÁZ.) Az 1Korintusz 15:32-ben Pál azt mondja, hogy ’vadállatokkal harcolt Efézusban’, vagyis talán ő maga is ki volt téve a római játékok veszélyeinek. Néhányak szerint nem valószínű, hogy egy római állampolgárt vadállatok elé állítottak volna az arénában, és inkább arra következtetnek, hogy ez a kifejezés jelképesen Pálnak a vadállatokhoz hasonló ellenségeire értendő. Ám Pál kijelentése a 2Korintusz 1:8–10-ben arról, hogy milyen szörnyűséges veszélyben volt Ázsia tartományban, ahol Efézus is feküdt, és az, hogy Isten ’oly nagy dologtól szabadította meg, mint a halál’, minden bizonnyal sokkal jobban ráillik arra, hogy Efézusban szó szerinti vadállatok előtt volt az arénában, mint arra, hogy emberek ellenségeskedéseivel nézett szembe (Cs 19:23–41). Ez is egyike volt azoknak az eseményeknek, amelyek során Pál „közel [volt] a halálhoz” a szolgálata végzése közben (2Ko 11:23; lásd: SZÓRAKOZÁS).