Apollós — A keresztény igazság ékesszóló hirdetője
AKÁR sok, akár csupán néhány éve tagja a keresztény gyülekezetnek, minden Királyság-hírnököt érdekelnie kell, hogy előrehaladást tegyen a jó hír prédikálójaként. Ez magában foglalja, hogy növeljük az ismeretünket Isten Szaváról, és hogy fejlesszük azt a képességünket, hogy ezt másoknak is átadjuk. Egyeseknek ez azt jelentheti, hogy kihívásokkal kell szembenézniük, nehézségeket kell legyőzniük, vagy fokozott tevékenységre kell rendelkezésre bocsátaniuk magukat.
A Biblia számos, az ókori időkben élt, odaadó férfi és nő példáját tartalmazza, akiknek különféleképpen sikerült nagyszerű szellemi előrehaladást tenniük, és le is aratták a jutalmat erőfeszítéseikért. Egyikük Apollós volt. Amikor a Szentírás bemutatja nekünk, még csak egy olyan személy, aki nem teljesen érti a keresztény tanítást; pár évvel később azonban már az első századi gyülekezet utazó képviselőjeként tevékenykedik. Mi tette képessé arra, hogy ilyen előrehaladást tegyen? Olyan tulajdonságokkal rendelkezett, melyeket mindannyian jól tesszük, ha utánzunk.
„Az írásokban tudós vala”
A bibliaíró Lukács szerint, az i. sz. 52. év körül „érkezék pedig Efézusba egy Apollós nevű zsidó, alekszandriai származású, ékesenszóló férfiú, ki az írásokban tudós vala. Ez meg volt tanítva az Úrnak útára; és lélekben buzgó lévén, szólja és tanítja vala nagy szorgalmatosan az Úrra tartozó dolgokat, jóllehet csak a János keresztségét tudja vala. És ez kezde nagy bátorsággal szólni a zsinagógában” (Cselekedetek 18:24–26).
Az Egyiptomban lévő Alexandria Róma után a világ második legnagyobb városa, és a legjelentősebb kulturális központok egyike is volt abban az időben, mind a zsidók, mind a görögök számára. Valószínű, hogy Apollós a Héber Iratokból szerzett alapos ismeretére és bizonyos mértékű ékesszólásra a város hatalmas zsidó közösségében folyó oktatás eredményeképpen tett szert. Azt viszont, hogy Apollós Jézusról hol tanult, nehezebb kikövetkeztetni. „Nyilvánvalóan utazó volt, talán egy utazó kereskedő — veti fel F. F. Bruce tudós —, és a számtalan hely közül, amelyet meglátogatott, bárhol találkozhatott keresztény prédikálókkal.” Mindenesetre, még ha kifogástalanul beszélt és tanított is Jézusról, úgy tűnik, hogy i. sz. 33 pünkösdjét megelőzően tanúskodtak neki, mivel „csak a János keresztségét tudja vala”.
Jézus előfutáraként Keresztelő János erőteljes tanúskodást végzett az izraeliták egész nemzetében, és sokan keresztelkedtek meg általa, bűnbánatuk jelképeként (Márk 1:5; Lukács 3:15, 16). Számos történész szerint a Római Birodalomban élő zsidó lakosok közül sokaknak csupán arra korlátozódott a Jézusról szerzett ismeretük, amit Keresztelő János a Jordán partjainál prédikált. „A keresztényiségük ugyanazon a ponton állt, mint Urunk szolgálatának a kezdetén — jelenti ki W. J. Conybeare és J. S. Howson. — Járatlanok voltak abban, hogy mi a teljes jelentése Krisztus halálának; talán még arról a tényről sem tudtak, hogy feltámadt.” Úgy tűnik, hogy Apollós még a szent szellem i. sz. 33 pünkösdjén történt kitöltetéséről sem értesült. Mindamellett szert tett bizonyos, Jézusra vonatkozó, pontos információra, és ezt nem tartotta meg magának. Sőt bátran kereste az olyan alkalmakat, amikor beszélhetett arról, amit tudott. Ám a buzgalma és a lelkesedése még nem volt összhangban a pontos ismerettel.
Buzgó, de alázatos
Lukács beszámolója így folytatódik: „Mikor pedig meghallgatta őt Akvila és Prisczilla, magok mellé vevék őt, és nyilvábban [pontosabban, Vida fordítás] kifejtették előtte az Istennek útát” (Cselekedetek 18:26). Akvila és Prisczilla biztos, hogy felismerte, hogy Apollós hitének és a sajátjuknak sok közös vonása van, de bölcs módon nem a nyilvánosság előtt próbálták kiigazítani azt, amit nem teljesen értett. Elképzelhető, hogy sok személyes beszélgetést folytattak Apollóssal abból a célból, hogy segítsenek neki. Hogyan reagált erre Apollós, egy olyan ember, akinek ’hatalmas képessége volt az Írásokban’? (Cselekedetek 18:24, Vida fordítás). Apollós minden valószínűség szerint már egy jó ideje prédikálta nyilvánosan is hiányos üzenetét, mielőtt Akvilával és Prisczillával találkozott. Egy büszke személy eléggé könnyen megtagadhatta volna, hogy elfogadjon bármilyen kiigazítást, de Apollós alázatos volt, és hálás azért, hogy kiegészíthette tudását.
Apollósnak ugyanez a szerény hozzáállása abból is nyilvánvaló, hogy készségesen elfogadott egy, az efézusi testvérektől származó és a korinthusi gyülekezetnek szóló ajánlólevelet. A beszámoló így folytatódik: „Mikor pedig Akhájába akara átmenni, buzdítván őt az atyafiak, írának a tanítványoknak, hogy fogadják be őt” (Cselekedetek 18:27; 19:1). Apollós nem követelte meg, hogy a saját érdemei alapján fogadják el őt, hanem szerényen követte a keresztény gyülekezet elrendezését.
Korinthusban
Apollós Korinthusban végzett szolgálatának kezdeti eredményei kiválóak voltak. A Cselekedetek könyve így számol be erről: „Ki mikor odajutott, sokat használa azoknak, kik hittek vala a kegyelem által: mert hatalmasan meggyőzi vala a zsidókat nyilvánosan, bebizonyítva az írásokból, hogy Jézus a Krisztus” (Cselekedetek 18:27, 28).
Apollós a gyülekezet szolgálatára adta magát, felkészültségével és lelkesedésével buzdítva a testvéreket. Mi volt a sikerének kulcsa? Apollós bizonyára rendelkezett veleszületett adottsággal is, és bátran kiállta a zsidókkal folytatott nyilvános vitákat. De ami még fontosabb, az Írásokat felhasználva érvelt.
Bár Apollósnak erőteljes befolyása volt a korinthusiak körében, a prédikálása sajnos váratlan, kedvezőtlen hatásokat idézett elő. Hogyan? Mind Pál, mind Apollós tevékenysége sok jót eredményezett a Királyság-igazság magjainak elültetése és öntözése érdekében Korinthusban. Pál i. sz. 50 körül prédikált ott, mintegy két évvel azelőtt, hogy Apollós megérkezett. Arra az időre, amikor Pál megírta első levelét a korinthusbelieknek, körülbelül i. sz. 55-re, széthúzó csoportok alakultak ki. Néhányan Appolóst tekintették vezetőjüknek, míg mások Pált és Pétert részesítették előnyben, vagy mint vezetőhöz, csak Krisztushoz ragaszkodtak (1Korinthus 1:10–12). Néhányan azt mondogatták: ’Apollósé vagyok.’ Miért?
Az üzenet, amelyet Pál és Apollós prédikált, ugyanaz volt, de a személyiségük különbözött. Saját bevallása szerint Pál ’avatatlan volt a beszédben’; ezzel szemben Apollós „ékesenszóló” volt (2Korinthus 10:10; 11:6). Megvolt a képessége hozzá, hogy a Korinthusban lévő némely zsidó közösségnél elérje, hogy meghallgassák. Sikerült teljesen ’meggyőznie a zsidókat’ arról, hogy nincs igazuk, jóllehet Pál nem sokkal azelőtt hagyta el a zsinagógát (Cselekedetek 18:1, 4–6).
Ez lehetett az oka annak, hogy néhányan Apollós felé hajlottak? Számos szövegmagyarázó elmélete szerint a görögök körében elterjedt, filozófiai fejtegetésekre irányuló ösztönös szenvedély vezethetett oda, hogy néhány személynek jobban tetszett Apollós serkentőbb megközelítése. Giuseppe Ricciotti azt sejteti, hogy „[Apollós] színes nyelvezete és díszes példázatai sokak bámulatát elnyerték, akik jobban kedvelték, mint Pált, egy szerény és kevésbé kifinomult szónokot”. Ha bizonyos személyek helytelenül valóban megengedték, hogy efféle személyes kivételezések megosztottságot idézzenek elő a testvérek között, könnyen megérthetjük, miért mondott Pál csípős bírálatot a „bölcsek bölcseségének” felmagasztalásáról (1Korinthus 1:17–25).
Az efféle bírálat ennek ellenére nem vont maga után súrlódást Pál és Apollós között. Bár néhányan fantáziadús elképzeléseket alkottak arról, hogy ez a két prédikáló két elkeseredett ellenfél, akik azért küzdenek, hogy elnyerjék a korinthusiak szeretetét; a Szentírás mégsem beszél ilyesmiről. Apollóstól távol állt, hogy megpróbálja magát egy szakadár csoport vezetőjévé tenni, inkább eljött Korinthusból, visszatért Efézusba, és ott volt Pállal, amikor ő az első levelét írta a megosztott gyülekezetnek.
Nem volt köztük megbontottság vagy versengés, sőt kétségkívül mindketten együttműködtek abban, hogy kölcsönös bizalommal oldják meg a Korinthusban felmerülő problémákat. Pálnak talán rossz előérzete volt néhány korinthusival szemben, de biztos, hogy nem Apollóssal kapcsolatban. A két férfi munkája tökéletes harmóniában volt, tanításaik kiegészítették egymást. Hogy Pál saját szavait idézzük: „Én plántáltam, Apollós öntözött”, mivelhogy mindketten „Isten munkatársai” voltak (1Korinthus 3:6, 9, 21–23).
Pálhoz hasonlóan a korinthusiak is nagyra becsülték Apollóst, vágytak rá, hogy egy újabb látogatást tegyen náluk. De amikor Pál arra ösztönözte Apollóst, hogy térjen vissza Korinthusba, az alexandriai udvariasan visszautasította ezt. Pál így mondja: „A mi pedig Apollós atyafit illeti, igen kértem őt, hogy menjen el hozzátok az atyafiakkal együtt: de semmiképpen sem volt kedve, hogy most elmenjen; de majd elmegy, mihelyt jó alkalmatossága lészen” (1Korinthus 16:12). Apollós talán vonakodott visszatérni, mert attól tartott, hogy további megosztottságot fog támasztani, vagy egyszerűen csak azért, mert máshol volt dolga.
A Szentírás utoljára akkor tesz említést Apollósról, amikor Krétára és talán még annál is távolabbra utazott. Pál megint kimutatta, hogy különös módon törődik barátjával és munkatársával, mert megkérte Titust, hogy Apollóst és az útitársát, Zénást mindennel lássa el, amire csak szükségük lehet az utazáshoz (Titus 3:13). Ekkorra, több mint tíz évig tartó keresztény oktatás után Apollós eléggé előrehaladt ahhoz, hogy a gyülekezet utazó képviselőjeként tevékenykedjen.
Istennek tetsző tulajdonságok, amelyek előmozdítják a szellemi növekedést
Az alexandriai prédikáló remek példát állított a jó hír összes modernkori hirdetője és mindazok elé, akik vágynak rá, hogy szellemi előrehaladást tegyenek. Mi talán nem vagyunk olyan ékesszólóak, mint amilyen ő volt, de biztosan törekedhetünk rá, hogy utánozzuk a tudását és azt a képességét, ahogyan a Szentírást felhasználta, így segítve az őszinte igazságkeresőknek. A lelkes tevékenykedésben mutatott példája által Apollós „sokat használa azoknak, kik hittek” (Cselekedetek 18:27). Apollós alázatos, önfeláldozó volt, és készségesen szolgált másoknak. Nagyon is jól megértette, hogy a keresztény gyülekezetben nincs helye a versengésnek vagy a nagyravágyásnak, mivel mindannyian „Isten munkatársai” vagyunk (1Korinthus 3:4–9; Lukács 17:10).
Apollóshoz hasonlóan mi is képesek vagyunk szellemi előrehaladást tenni. Készséget mutatunk abban, hogy javítsunk szent szolgálatunkon, vagy kiterjesszük azt, olyan helyzetet teremtve magunknak, amelyben Jehova és a szervezete még teljesebb mértékben fel tud használni minket? Ebben az esetben mi is tanulmányozói és hirdetői leszünk a keresztény igazságnak.