HÉBEREKNEK ÍRT LEVÉL

Egy ihletett levél a Keresztény Görög Iratokban. A bizonyítékok arra mutatnak, hogy Pál apostol írta i. sz. 61 körül a Júdeában élő héber keresztényeknek. Igazán időben érkezett ez a levél. Már kb. 28 év telt el, hogy Jézus Krisztus meghalt és feltámadt. Nem sokkal Krisztus halála után a zsidó vallásvezetők üldözési hullámot indítottak a jeruzsálemi és júdeai zsidó keresztények ellen. Néhány keresztény ekkor meghalt, nagyon sokan pedig elhagyták Jeruzsálemet, és szétszóródtak (Cs 8:1). Ezek a keresztények bárhová mentek, terjesztették a jó hírt (Cs 8:4). Az apostolok Jeruzsálemben maradtak, és összetartották a megmaradt gyülekezetet, az pedig gyarapodott a kemény ellenállás dacára is (Cs 8:14). Ezt követően a gyülekezet egy időre békés időszakba lépett (Cs 9:31). Később I. Heródes Agrippa megölette Jakab apostolt, János fivérét, és a gyülekezet más tagjaival is csúnyán bánt (Cs 12:1–5). Nem sokkal ezután ínséges idők következtek a júdeai keresztényekre, az akhájai és a makedóniai testvérek pedig megragadták a lehetőséget, és segélyt küldtek nekik. Ezzel kifejezték az irántuk érzett szeretetüket, és azt, hogy egy „testet” alkotnak (kb. i. sz. 55) (1Ko 16:1–3; 2Ko 9:1–5). A jeruzsálemi gyülekezet tehát sok nehézséget élt át.

Miért íródott? A jeruzsálemi gyülekezet szinte csak zsidókból és prozelitákból állt. A legtöbben közülük az ádáz üldözést követően ismerték meg az igazságot. Abban az időben, amikor Pál megírta nekik a levelét, a gyülekezet viszonylagos békének örvendett, hisz ezt mondta nekik: „soha nem álltatok még ellen egészen a vérig” (Héb 12:4). Jóllehet alábbhagyott az üldözés, és nem kellett többeknek meghalniuk, de ez még nem jelentette azt, hogy a zsidó vallásvezetők felhagytak volna a gyűlölködéssel. Az újonnan megtértek ugyanúgy szembesültek az ellenállással, akárcsak a régebbi keresztények. Ezenkívül voltak olyanok is, akiknek bár az időt tekintve éretteknek kellett volna lenniük, mégsem fejlődtek kellőképpen (5:12). A zsidóktól jövő mindennapos ellenállás próbára tette a hitüket. Erősödniük kellett, hogy ki tudjanak tartani (12:1, 2).

Jeruzsálem megjövendölt pusztulásának az ideje vészesen közeledett, bár sem Pál apostol, sem a jeruzsálemi testvérek nem tudták, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Csak Isten volt a megmondhatója (Lk 21:20–24; Dá 9:24, 27). Fontos volt, hogy erős legyen a keresztények hite, és ébernek is kellett lenniük ahhoz, hogy el tudjanak menekülni, amint meglátják, hogy letáborozott seregek veszik körül Jeruzsálemet. A gyülekezetben mindenkinek meg kellett erősödnie, hogy felkészült legyen erre. A hagyományok szerint mindössze öt évvel a levél megírása után támadtak a városra Cestius Gallus csapatai, de aztán visszavonultak. Négy évre rá a rómaiak Titus hadvezér irányításával a föld színével tették egyenlővé Jeruzsálemet és a templomot. De mielőtt mindez megtörtént, Jehova olyan tanácsokkal látta el a szolgáit, amire szükségük volt.

A zsidók ellenállása: A zsidó vallásvezetők hazugságokat terjesztve mindent megtettek, hogy gyűlöletet szítsanak Krisztus követői ellen. Minden lehetséges eszközt bevetettek a keresztények ellen, ami a Cselekedetek 22:22; 23:12–15, 23, 24; 24:1–4; 25:1–3-ból is kiderül. A követőikkel együtt állandóan zaklatták a keresztényeket, és nyilván érvekkel próbálták rávenni őket, hogy tagadják meg Krisztust. Olyan, látszólag hathatós érveket sorakoztattak fel, amelyek fejtörést okoztak egy zsidó embernek.

Akkoriban a judaizmus szinte másról sem szólt, mint kézzelfogható dolgokról és fizikai külsőségekről. A zsidók azzal érvelhettek, hogy ezek bizonyítják, hogy a judaizmus felette áll a kereszténységnek, ami szerintük bolondság. Elvégre Jézusnak is azt mondták, hogy a nemzet atyja, Ábrahám kapta az ígéreteket (Jn 8:33, 39). Mózes volt Isten kiváló szolgája és prófétája, akivel Isten „szemtől szemben” beszélt (4Mó 12:7, 8). A zsidók már a kezdetek kezdetén megkapták a Törvényt, és Isten próféták által szólt hozzájuk. „Vajon az örökségünk nem éppen azt bizonyítja, hogy a judaizmus az igaz vallás?” – kérdezhették. A törvényszövetség érvénybelépésekor Isten angyalok által szólt, sőt, magát a Törvényt is angyalok révén kapták, egy közvetítő, Mózes által (Cs 7:53; Ga 3:19). Isten ekkor félelmet keltő módon mutatta meg hatalmát, rengett a Sínai-hegy. Dicsőségének ezt a megnyilvánulását hangos kürtzengés, füst, mennydörgés és villámlás kísérte (2Mó 19:16–19; 20:18; Héb 12:18–21).

Ezen örökség mellett a zsidóknak ott volt még a lenyűgöző templomuk és a Jehova által felszentelt papság is. A papok a templomban szolgáltak, és nap mint nap áldozatokat mutattak be. Ráadásul drága ruhákban szolgáltak, és a szertartások látványosak voltak. A zsidók talán így érveltek: „Hát nem Jehova parancsolta meg, hogy mutassunk be bűnért való áldozatot a szentélynél? Az engesztelés napján, amikor a főpap, Mózes fivérének, Áronnak a leszármazottja bement a szentek szentjébe, hogy bűnért való áldozatot mutasson be az egész nemzetért, vajon jelképesen nem Isten elé járult? (3Mó 16.). És vajon nem a zsidóké az a királyság, amelynek az uralkodója (a Messiás, aki szerintük csak később fog eljönni) Jeruzsálem trónján fog majd ülni?”

Ha a hébereknek írt levél azért készült, hogy a keresztények meg tudjanak felelni az ellenvetésekre, akkor a zsidók, a keresztények ellenségei valószínűleg ilyesmikkel szállhattak vitába: „Mit tudna felhozni ez a »szekta« annak bizonyítékaként, hogy Istentől származik? Van egyáltalán templomuk és papságuk? És hol van most a vezetőjük? Vajon a nemzet fontosabb vezetői közé tartozott, már amikor élt? Ez a Jézus egy galileai volt, egy ács fia, és semmiféle képzést nem kapott a rabbiktól! És bizony szégyenteljes halált halt! No és hol van a királysága? Kik az ő apostolai és követői? Egyszerű halászok, sőt, adószedők! Ráadásul kiket vonz leginkább a kereszténység? A szegényeket, a pórnépet, de ami még ennél is rosszabb, körülmetéletlen nem zsidókat, olyanokat, akik nem Ábrahám leszármazottai! Miért bízna bárki is ebben a Jézusban, akit istenkáromlóként és lázadóként végeztek ki? Miért hallgatnánk a tanítványaira, ezekre az iskolázatlan és egyszerű emberekre?!” (Cs 4:13).

A kereszténység a judaizmus felett áll: Néhány keresztény, aki nem gondolkodott elég éretten, talán nem törődött azzal, hogy Krisztus által menekülhet meg (Héb 2:1–4). De az is lehet, hogy megingatta őket a körülöttük élő zsidók hitetlensége. Pál segítségképpen remek érvek sorozatát hozza fel a Héber Iratokból, amelyet a zsidók elvileg elfogadtak. Az apostol cáfolhatatlan bizonyítékokat sorakoztat fel amellett, hogy a kereszténység miért áll felette a judaizmusnak, és hogy Jézus Krisztus miért kiválóbb király és pap. A Szentírásból bizonyítja, hogy Jézus Krisztus Istennek a Fia, tehát nagyobb, mint az angyalok (1:4–6), mint Ábrahám (7:1–7), mint Mózes (3:1–6) vagy a próféták (1:1, 2). Elvégre Jehova Krisztust nevezte ki mindenek örökösévé, őt koronázta meg dicsőséggel és tisztességgel, és őt nevezte ki kezének munkái fölé (1:2; 2:7–9).

Ami pedig a papságot illeti, Krisztus a Lévi törzséből származó ároni papság felett áll. Nem tökéletlen emberek leszármazottjaként lett pap, hanem azért, mert Isten megesküdött (Héb 6:13–20; 7:5–17, 20–28). De miért élt át ennyi nehézséget, és miért halt kínhalált? Mert a jövendölések alapján ez kellett ahhoz, hogy az emberek megmentésben részesülhessenek. Ez tette Krisztust alkalmassá arra, hogy Főpappá váljon, olyan valakivé, akinek Isten mindent alávet (2:8–10; 9:27, 28; vö.: Ézs 53:12). Hús-vér emberré kellett válnia, és meg kellett halnia ahhoz, hogy felszabadítsa mindazokat, akik a haláltól való félelem miatt rabszolgaságnak vannak alávetve. Halálával tudja semmivé tenni az Ördögöt, amit emberektől származó papok nem tudtak volna megtenni (Héb 2:14–16). Mivel ennyi mindent elszenvedett, olyan Főpappá vált, aki együtt tud érezni gyengeségeinkkel, és a segítségünkre tud sietni, hisz minden tekintetben próbára lett téve (2:17, 18; 4:15).

Az apostol még további érveket is felhoz. Krisztus mint Főpap „átment az egeken”, és Isten előtt jelent meg, nem pedig egy egyszerű földi sátorban vagy épületben, amelyek csupán jelképei voltak az égi dolgoknak (Héb 4:14; 8:1; 9:9, 10, 24). Mivel tökéletes, bűntelen testét adta áldozatul, elég volt egyszer megjelennie, hogy bemutassa ezt az áldozatot, nem kellett megtennie újra meg újra (7:26–28; 9:25–28). Nincs szüksége utódokra, mint az Áron törzséből való papoknak, hisz örökké él, hogy teljesen megmentse azokat, akik érdekében végzi a papi szolgálatát (7:15–17, 23–25). Krisztus egy jobb szövetségnek a Közvetítője, amelyről Jeremiás jövendölt. Ennek a szövetségnek a hatálya alatt a bűnöket egyszer s mindenkorra meg lehet bocsátani, és a lelkiismeretünk is tisztává válhat. A Törvény ezeket sosem tudta volna megvalósítani. A törvényszövetség alapvető törvényei, azaz a Tízparancsolat kőre lett felírva, az új szövetség törvénye azonban szívekre. Jehova prófétai szavai, melyeket Jeremiás által mondott, jelezték, hogy a törvényszövetség elavulttá fog válni, és idővel meg fog szűnni (8:6–13; Jr 31:31–34; 5Mó 4:13; 10:4).

Pál a hébereknek írt levelében folytatásképpen elismeri, hogy a Sínai-hegynél Isten félelmetes módon mutatta meg az erejét, amikor a törvényszövetséget hatályba léptette. Isten azonban ennél még erőteljesebb módon tanúsította az új szövetség érvénybelépését. Jelekkel, előjelekkel, különféle hatalmas cselekedetekkel bizonyította, és azzal, hogy a gyülekezet minden jelen lévő tagjára kitöltötte a szent szellemet (Héb 2:2–4; vö.: Cs 2:1–4). Krisztus ráadásul olyan király, akinek a trónja az egekben van, jóval magasabban, mint Dávid leszármazottjainak a trónja, hisz az a földön volt, Jeruzsálemben (Héb 1:9). Krisztus Istentől kapta a trónját, vagyis az uralmát, és a királysága megingathatatlan, nem úgy, mint a jeruzsálemi királyság, amely i. e. 607-ben véget ért (1:8; 12:28). Továbbá Isten a felkent keresztényeknek lehetővé tette, hogy az égi Sion-hegy elé járuljanak. Ez sokkal félelmet keltőbb, mint az, amikor a Sínai-hegynél csodálatos módon megmutatta az erejét, ugyanis nemcsak a földet fogja megrendíteni, hanem az eget is (12:18–27).

A hébereknek írt levél felbecsülhetetlen érték a keresztények számára. Nélküle nem értenénk meg Krisztusról azt a sok részletet, amelyre a Törvény előremutatott. A zsidók például tudták a Héber Iratokból, hogy amikor a főpap bement a szentek szentjébe, hogy áldozatot mutasson be értük, akkor valójában Jehova előtt képviselte őket. Ám sosem fogták fel, hogy ez mire mutat előre: hogy egy nap az igazi Főpap személyesen fog megjelenni az égben, méghozzá Jehova előtt! A Héber Iratok olvasásakor e levél nélkül hogyan is érthetnénk meg világosan, milyen nagy horderejű dolgot szemléltetett az, hogy Ábrahám találkozott Melkisédekkel, vagy hogy kit jelképezett ez a király-pap? Ez mindössze két példa mindabból, aminek a megértésében segít a hébereknek írt levél.

A levél segítségével olyan hitet építhet ki egy keresztény, mely lehetővé teszi, hogy soha ne veszítse szem elől a reményt, hisz a hit „a nem látható valóságok nyilvánvaló bizonyítása” (Héb 11:1). Olyan időben, amikor sokan az „örökségükben”, az anyagi javakban, bizonyos szervezetek hatalmában és ennek a világnak a bölcsességében bíznak, nem pedig Istenében, illetve a fényűző szertartásokat tartják fontosnak, rendkívül sokat segít ez az Istentől ihletett levél abban, hogy az Isten embere „teljesen alkalmas, minden jó cselekedetre hiánytalanul felkészített legyen” (2Ti 3:16, 17).

Ki írta, mikor és hol? A legtöbben elismerik, hogy Pál apostol írta a levelet. Az ókori írók is az ő levelének tekintették. A II. sz. Chester Beatty-papirusz (P⁴⁶) (i. sz. kb. 200) Pál nyolc más levelével együtt a hébereknek írt levelet is tartalmazza, Athanasziosznak az i. sz. IV. századból való kánont rögzítő levele pedig „Pál apostol tizennégy levele” közé sorolja.

A levél nem említi név szerint, hogy ki az írója. Jóllehet Pál többi levelétől eltérően ebben nem szerepel a neve, attól még lehetett ő az írója. A belső bizonyítékok határozottan arra utalnak, hogy Pál írta, méghozzá Itáliában, feltehetően Rómában (Héb 13:24). A jelek szerint i. sz. 59–61 között volt itt először fogságban. Timóteusz Pállal volt Rómában, amit az apostol megemlített a filippieknek, a kolosszéiaknak és a Filemonnak írt levelében, amelyeket Rómából küldött a fogsága idején (Fi 1:1; 2:19; Kol 1:1, 2; Flm 1). Ez összhangban van a Héberek 13:23-ban található megjegyzéssel, hogy Timóteuszt szabadon bocsátották, és hogy a levél írója reménykedik abban, hogy hamarosan el tud látogatni Jeruzsálembe.

Pál a levelet még Jeruzsálem i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulása előtt írta, ugyanis a levélben található érvekből kiderül, hogy a jeruzsálemi templom ekkor még állt, és a szertartásokat megtartották. Pálnak abból a megjegyzéséből, hogy Timóteuszt szabadon bocsátották, logikusan az következik, hogy 9 évvel korábban, azaz i. sz. 61-ben írta. Ekkorra tehető ugyanis, hogy Pál is kiszabadult az első római fogságából (Héb 13:23).

[Kiemelt rész a 922. oldalon]

A HÉBEREKNEK ÍRT LEVÉL ÁTTEKINTÉSE

Nyomós érveket felsorakoztató levél, mely erőt öntött a héber keresztényekbe, és lehetővé tette, hogy a zsidó rendszer utolsó éveiben segíteni tudjanak a tiszta szívű honfitársaiknak

A bizonyítékok alapján Pál apostol írta, nem egész egy évtizeddel azelőtt, hogy Jeruzsálem elpusztult i. sz. 70-ben

Isten Fia magasabb állást tölt be (1:1–3:6)

Jézus Istennek az egyszülött Fia, a kinevezett örökös, Atyja lényének pontos mása, aki által Isten mindent fenntart

Isten Fiához képest az angyalok csak szolgák. Az Atya egyedül csak Jézusról mondja, hogy „az én fiam”, az Elsőszülött, akinek még az angyalok is hódolnak. Az angyalokról nem mondható el, csakis róla, hogy Istentől van a királyi uralma, vagyis trónja; hogy ő az, aki maradandóbb, mint az ég és a föld, amely általa jött létre; valamint hogy ő az, aki az Atyja jobbján van

Ha az angyalok által közölt Törvényt nem lehetett büntetlenül áthágni, mennyivel inkább oda kell figyelni mindarra, amit Isten a Fia által mondott, aki nagyobb az angyaloknál

Jézus Krisztus emberként egy kevéssel alacsonyabbá lett téve az angyaloknál, de aztán magasabb állásba került, mint ők, és hatalmat kapott az eljövendő lakott föld felett

Mózes szolga volt Isten házában, Jézus Krisztus azonban az egész ház fölé lett rendelve

Még mindig be lehet menni Isten nyugalmába (3:7–4:13)

Az Egyiptomból kivonuló izraeliták az engedetlenségük és a hitetlenségük miatt nem mehettek be Isten nyugalmába

A keresztények bemehetnek Isten nyugalmába, ha nem válnak engedetlenné, mint az izraeliták, és igyekeznek hűen élni

Isten élő szava – melyben megtalálható az ígéret, hogy bemehetünk Isten nyugalmába – élesebb, mint a kard, szétválasztja az ember lelkét (hogy milyennek tűnik) a szellemétől (hogy milyen valójában), mégpedig azáltal, ahogyan a személy a Bibliára reagál

Krisztus papsága és az új szövetség kiválóbb (4:14–10:31)

Mivel Jézus Krisztus minden tekintetben próbára lett téve, és mégsem követett el bűnt, ezért olyan főpappá vált, aki együtt tud érezni a bűnös emberekkel, és könyörületesen tud bánni velük

Isten nevezte ki pappá Melkisédek módja szerint, akinek a papsága a lévita papság felett áll

A lévita Áron családjából való papoktól eltérően Jézus Krisztusnak elpusztíthatatlan élete van, ezért nincs szüksége utódra, hogy az folytassa a munkáját, amellyel megmenti az emberiséget; nincs benne bűn, ezért nem kell áldozatokat bemutatnia önmagáért; a saját testét ajánlotta fel, nem pedig állatokét, és nem egy földi szentélybe ment be, hanem magába az égbe, hogy bemutassa kiontott vérének az értékét, és hatályba léphessen az új szövetség

Az új szövetség, amelynek Jézus a Közvetítője, abban kiválóbb a törvényszövetségnél, hogy akikkel köttetett, azoknak a szívébe van beírva Isten törvénye, és teljesen megbocsáttattak a bűneik

A keresztények hálát éreznek emiatt, és ez a reménységük nyilvános kijelentésére indítja őket, valamint arra, hogy rendszeresen összejöjjenek

Hit nélkül lehetetlen Isten kedvére lenni (10:32–12:29)

Jehova nem leli kedvét azokban, akik hitetlenül meghátrálnak, ahelyett hogy a jutalomra tekintve kitartanának

Ábeltől kezdve a hithű, feddhetetlen emberek példája segít a keresztényeknek abban, hogy kitartással fussák a versenyt, miközben figyelmesen Jézus Krisztusra tekintenek, és az ő bűntelen életútjára

A keresztények Isten fegyelmezésének tekinthetik a szenvedéseiket; Jehova ezeket azért engedi meg, hogy megteremjék az igazságosság békés gyümölcsét

Törekedjünk hithű életre (13:1–25)

Mutassunk ki testvéri szeretetet egymás iránt, legyünk vendégszeretők, ne feledkezzünk meg azokról a testvérekről, akik szenvedéseket élnek át, tartsuk tiszteletre méltónak a házasságot, és elégedjünk meg azzal, amink van, bízva abban, hogy Jehova megsegít minket

Utánozzuk azok hitét, akik vállalják köztünk a vezetést; ne vezessenek félre minket idegen tanítások

Legyünk készek elviselni a gyalázatot, miként Krisztus; mindig őáltala ajánljunk fel Istennek dicséretáldozatot

Engedelmeskedjünk azoknak, akik vállalják köztünk a vezetést