FELKENT, FELKENETÉS

A Bibliában gyakran a héber szúkh és a görög a·leiʹphó szavakkal utalnak arra a szokásra, hogy valaki magát vagy másvalakit megken, illetve bedörzsöl olajjal (Dá 10:3; Ru 3:3; Jn 11:2). Ám arra az esetre, amikor felkentek valakit, a Szentírás a héber má·sachʹ szóval (ebből származik a má·síʹach, azaz Messiás szó is), és a görög khriʹó szóval utal (amelyből a khri·sztoszʹ v. Krisztus szó származik) (2Mó 30:30; 3Mó 4:5; Rbi8, lábj.; Lk 4:18; Cs 4:26). A Héber Iratokban és a Görög Iratokban ez a fajta jelentésbeli különbség következetesen végigvonul. Ám néhány bibliafordítás nem érzékelteti az árnyalatbeli különbséget, hanem mindegyik kifejezést a „felken” szóval adja vissza.

A test megkenése vagy bedörzsölése olajjal: A közel-keleti országokban az volt a szokás, hogy az emberek bedörzsölték a testüket olajjal, mert ez egyrészt puhává tette a bőrüket, másrészt védte a nap ellen. Általában olívaolajat használtak, amelyet gyakran illatosítottak. Rendszerint fürdés után kenték be magukat olajjal (Ru 3:3; 2Sá 12:20). Esztert hat hónapig mirhaolajjal, hat hónapig pedig balzsamolajjal masszírozták, mielőtt bement Ahasvérus király elé (Esz 2:12). A holttestet is olajjal dörzsölték be, amikor felkészítették a temetésre (Mk 14:8; Lk 23:56).

Amikor Jézus kiküldte kettesével a 12 apostolát, azok sok embert megkentek olajjal, amikor meggyógyították őket. De a gyógyulás nem az olajnak volt köszönhető, hanem Isten tett csodát a szent szelleme által. Az olajnak van ugyan gyógyító és frissítő hatása, de ezekben az esetekben csak egy jelkép volt, a gyógyulás és a felfrissülés jelképe (Mk 6:13; Lk 9:1; vö.: Lk 10:34).

Ha valaki megkente egy másik személy fejét olajjal, azzal azt jelezte, hogy a kegyébe fogadta őt (Zs 23:5). Efraim főemberei jóindulattal bántak Júda foglyul ejtett katonáival, mivel hallgattak Oded próféta szavára, és megkenték őket olajjal, majd visszavitték őket Jerikóba (2Kr 28:15). Jehova azt mondta, hogy a nemtetszését fogja jelezni, ha nem lesz az izraelitáknak olajuk, amivel megkenhetnék magukat (5Mó 28:40). A gyász jelének tekintették, ha valaki nem kente be a testét (2Sá 14:2; Dá 10:2, 3). Vendégszeretetet és kedvességet tükrözött, ha valaki megkente a vendégének a fejét olajjal. Ez látható Jézus szavaiból is, amelyeket arról az asszonyról mondott, aki megkente a lábát illatos olajjal (Lk 7:38, 46).

Jézus arra kérte a tanítványait, hogy amikor böjtölnek, kenjék meg a fejüket, és mossák meg az arcukat, hogy ne tűnjenek önsanyargatónak és ájtatoskodónak, mint a képmutató zsidó vallási vezetők, akik csak másokat szerettek volna elkápráztatni (Mt 6:16, 17).

Jakab arról ír, hogy Jehova nevében kenjék meg olajjal a szellemi értelemben beteg személyeket, amikor segíteni szeretnének rajtuk. Az, hogy szellemi értelemben vett betegségre gondolt, kiderül a szavaiból: „Hívja magához a gyülekezet véneit”, nem az orvosokat, és „ha bűnöket követett is el, megbocsáttatik neki” (Jk 5:13–16). Jézus is átvitt értelemben beszélt erről a szokásról, amikor ezt mondta a laodiceai gyülekezetnek: „vegyél tőlem. . . szemkenőcsöt, hogy bedörzsöld szemed, és láss” (Je 3:18).

Felkenetés: Ha valakit olajjal kentek fel, akkor az olajat a fejére öntötték, amely aztán lefolyt a szakállára, majd a ruhája gallérjára (Zs 133:2). A bibliai időkben a héberek között és néhány nem héber nép között is az volt a szokás, hogy ünnepélyesen felkenték az uralkodóikat. Ezzel vált hivatalossá a trónra lépés (Bí 9:8, 15; 1Sá 9:16; 2Sá 19:10). Miután Isten megmutatta Sámuelnek, hogy Saul a választottja, a próféta felkente Sault királlyá (1Sá 10:1). Dávidot háromszor is felkenték királlyá: először Sámuel, később Júda férfiai, majd végül az összes törzs (1Sá 16:13; 2Sá 2:4; 5:3). Áron, miután ki lett nevezve főpappá, felkenetett (3Mó 8:12). Ezt követően Áronnak meg a fiainak a ruháját meghintették olajjal és az áldozat vérével, de egyedül Áron volt az, akinek a fejére is öntöttek olajat (3Mó 8:30).

A szentként elkülönített dolgokat és tárgyakat is felkenték. Jákob például fogta a követ, amelyen a feje nyugodott, amikor ihletés alatt álmot látott, és felállította oszlopul, majd felkente azt olajjal. Ezzel jelezte, hogy szentnek tekinti azt a helyet, és elnevezte Bételnek, amelynek a jelentése: ’Isten háza’ (1Mó 28:18, 19). Nem sokkal ezután maga Jehova is elmondta, hogy ez a kő fel lett kenve (1Mó 31:13). Mózes a Sínai-pusztában Jehova parancsára felkente a hajlékot és az ahhoz tartozó berendezési tárgyakat és eszközöket is, amivel azt jelezte, hogy ezek Istennek lettek szentelve (2Mó 30:26–28).

Van arra is példa, hogy bár valakinek nem öntöttek olajat a fejére, mégis felkentnek tekintették, mert Istentől kapta a kinevezését. Ez látható abból az esetből is, amikor Jehova azt mondta Illésnek, hogy kenje fel Hazáelt Szíria királyává, Jéhut Izrael királyává, Elizeust pedig prófétává a maga helyébe (1Ki 19:15, 16). A Szentírásból kiderül, hogy a próféták fiainak egyike, aki Elizeussal volt, olajjal is felkente Jéhut (2Ki 9:1–6). Azt viszont senki sem jegyezte fel, hogy Hazáelt vagy Elizeust felkenték volna olajjal. Mózest Krisztusnak, azaz Felkentnek nevezi a Biblia – jóllehet nem kenték fel olajjal –, mert Jehova nevezte ki őt, hogy legyen a prófétája és a képviselője, aki megszabadítja és vezeti Izraelt (Héb 11:24–26). Ideillik még a perzsa király, Círusz esete is, akiről Ézsaiás azt jövendölte, hogy Jehova felkentje lesz (Ézs 45:1). Círuszt nem kente fel olajjal Jehova képviselője, de mivel Jehova nevezte ki egy konkrét feladat elvégzésére, el lehetett mondani róla, hogy felkent.

Jehova a Mózesnek adott Törvényében meghatározta, hogy miből készítsék a felkenetési olajat. Különleges összetételű volt, a legkiválóbb illatszerekből készült, mirhából, fahéjból, édes kálmosból, kassziából, valamint olívaolajból (2Mó 30:22–25). Főbenjáró bűnnek számított, ha valaki ilyen összetételű kenőcsöt készített saját használatra vagy olyan célra, amelyre nem kapott engedélyt (2Mó 30:31–33). Ebből látszik, hogy ha valakit szent olajjal kentek fel, akkor a tisztségét szentnek és fontosnak tartották.

A názáreti Jézus sok próféciát beteljesített, amely a Héber Iratokban található. Ezzel bizonyította, hogy ő Jehova Felkentje, és hogy jogosan nevezhették Messiásnak, vagyis Krisztusnak, ugyanis ezek a címek mind azt jelentik, hogy ’felkent’ (Mt 1:16; Héb 1:8, 9). Jézus nem olajjal, hanem Jehova szellemével lett felkenve (Mt 3:16). Jehova így nevezte ki őt Királlyá, Prófétává és Főpappá, és ezért nevezi őt a Biblia Jehova Felkentjének (Zs 2:2; Cs 3:20–26; 4:26, 27; Héb 5:5, 6). Erről a felkenetésről beszélt Jézus Názáretben, amikor magára vonatkoztatta az Ézsaiás 61:1-ben írt próféciát, amelyben ez a kijelentés is megjelenik: „Jehova felkent [engem]” (Lk 4:18). A Szentírás szerint egyedül Jézus Krisztus az, akinek a felkenetése mind a három tisztséget magában foglalja: próféta, főpap és király. Jézus „az ujjongás olajával” lett felkenve, a ’társainál inkább’, vagyis nagyobb öröme származott ebből, mint a Dávid vonalán született királyoknak. Ez azért mondható el, mert maga Jehova kente fel őt, de nem olajjal, hanem szent szellemmel, és nem földi királyságra, hanem égire, ráadásul még a főpapi tisztséget is megkapta az égben (Héb 1:9; Zs 45:7).

Akik Jézus nyomdokait követik, vagyis a szellem által született keresztények, szent szellemmel lettek felkenve, ezért igaz rájuk, hogy ők is felkentek, akárcsak Jézus (2Ko 1:21). Hajdanán csak Áronnak a fejére öntöttek olajat, hogy felkenjék főpappá, a fiai nem így lettek felkenve. Ehhez hasonlóan csak Jézust kente fel maga Jehova, a Jézus szellemi testvéreiből álló gyülekezet mint csoport ellenben Jézus Krisztuson keresztül kapta a felkenetését (Cs 2:1–4, 32, 33). De elmondható, hogy Istentől kapták a kinevezésüket, hogy királyok és papok legyenek az égben Jézus Krisztussal (2Ko 5:5; Ef 1:13, 14; 1Pt 1:3, 4; Je 20:6). János apostol szavai szerint a keresztények szent szellemmel való felkenetése tanítja őket (1Jn 2:27). A felkenetésük által lettek megbízva, és ez képesíti őket arra, hogy keresztényekként az új szövetség szolgái legyenek (2Ko 3:5, 6).

Jehova nagyon szereti a felkentjeit, törődik velük, óvó szemeivel figyeli őket (1Kr 16:22; Zs 2:2, 5; 20:6; 105:15; Lk 18:7). Dávid felismerte, hogy Isten volt az, aki kiválasztotta és kinevezte az ő felkentjeit, és hogy Istennek van joga megítélni őket. Jehova nemtetszését vonja magára mindaz, aki kezet emel Isten felkentjeire, vagy azokra, akiket ő nevezett ki (1Sá 24:6; 26:11, 23; lásd: BEIKTATÁS; KIRÁLY: Isten által kinevezett képviselők; KRISZTUS; MESSIÁS).