Énókh — Minden nehézség ellenére is rettenthetetlen

EZ A korszak minden idők legrosszabbika volt egy jó ember számára. Az istentelenség a tetőfokára hágott a földön. Az emberiség erkölcsi állapota állandóan hanyatlott. Valójában rövidesen elmondható volt: „látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1Mózes 6:5).

Énókhnak — aki Ádámtól számítva a hetedik volt a leszármazási vonalon — volt bátorsága ahhoz, hogy más legyen. Szilárdan kiállt az igazságosság mellett, függetlenül attól, hogy ennek milyen következményei voltak. Énókh üzenete annyira gyötrő volt az istentelen bűnösök számára, hogy ő a gyilkosság céltáblája lett, és csakis Jehova segíthetett rajta (Júdás 14, 15).

Énókh és az egyetemes vitakérdés

Már hosszú idővel Énókh születése előtt felmerült az egyetemes szuverenitás vitakérdése. Megvolt a joga Istennek ahhoz, hogy uralkodjon? Tulajdonképpen Sátán, az Ördög volt az, aki tagadta ezt. Azt bizonygatta, hogy az intelligens teremtmények jobban tennék, ha függetlenítenék magukat Isten vezetésétől. Sátán azáltal próbált bizonyítékokat felállítani Jehova Isten ellen, hogy körmönfont módon a maga oldalára állította az embereket. Ádám, a felesége, Éva és legidősebb fiuk, Kain, hírhedtek voltak arról, hogy Sátán mellé álltak azzal, hogy az önállóságot választották az Isten általi uralom helyett. Az első emberpár azáltal tette ezt, hogy evett a gyümölcsből, amelyből Isten megtiltotta, hogy egyen; Kain pedig azáltal, hogy előre megfontolt szándékkal megölte igazságos öccsét, Ábelt (1Mózes 3:4–6; 4:8).

Ábel bátran állást foglalt Jehova oldalán. Mivel Ábel feddhetetlensége elősegítette a tiszta imádatot, Sátán kétségtelenül örömmel látta, hogy Kain rajta töltötte ki gyilkos haragját. Attól az időtől kezdve Sátán megfélemlítő fegyverként használja a „haláltól való félelmet”. Bárkinek a szívében félelmet akar kelteni, aki hajlandóságot mutat arra, hogy az igaz Istent imádja (Zsidók 2:14, 15; János 8:44; 1János 3:12).

Énókh születése idején már valószínűleg úgy tűnt, hogy jelentős támogatásra talált Sátánnak az a nézete, hogy az emberek nem fognak kiállni Jehova szuverenitása mellett. Ábel halott volt, és hűséges példáját nem követték. Énókh azonban kivételnek bizonyult. Hitének szilárd alapja volt, hiszen jól ismerte azokat az eseményeket, amelyek Éden kertjében történtek.a Biztos, hogy nagy becsben tartotta Jehova arra utaló próféciáját, hogy egy megígért Mag véget fog vetni Sátánnak és a fortélyainak! (1Mózes 3:15).

Mivel Énókh mindig szem előtt tartotta ezt a reménységet, őt nem félemlítette meg Ábelnek az Ördög által sugalmazott, történelmi jelentőségű meggyilkolása. Sőt inkább továbbra is Jehovával járt, és egy emberöltőn keresztül igazságos életutat követett. Énókh elkülönült a világtól, és kerülte a benne megnyilvánuló függetlenség szellemét (1Mózes 5:23, 24).

Énókh ráadásul bátran felemelte a hangját, és nyilvánvalóvá tette, hogy az Ördög gonosz művei kudarcba fognak fulladni. Isten szent szellemének, vagyis hatékony erejének a hatása alatt Énókh ezt jövendölte a gonoszokra vonatkozóan: „Ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és feddőzzék mindazok ellen, a kik közöttök istentelenek, istentelenségöknek minden cselekedetéért, a melyekkel istentelenkedtek, és minden kemény beszédért, a melyet az istentelen bűnösök szóltak ő ellene” (Júdás 14, 15).

Énókhot — rettenthetetlen kijelentései miatt — a héber származású keresztényeknek szóló írásában Pál apostol beleszámította a ’bizonyságtevőknek fellegébe’, mint aki a tevékeny hit kitűnő példáját fektette leb (Zsidók 11:5; 12:1, Újfordítású revideált Biblia). A hit embereként Énókh több mint 300 évig kitartott feddhetetlen életútja során (1Mózes 5:22). Mennyire bosszanthatta Énókh hűsége Isten égi és földi ellenségeit! Énókh kínzó jövendölése kivívta Sátán haragját, de Jehovától jövő védelmet is eredményezett.

Isten elvitte Énókhot — vajon hogyan?

Jehova nem engedte meg Sátánnak vagy az ő földi szolgáinak, hogy megöljék Énókhot. Az ihletett feljegyzés ehelyett ezt mondja: „Isten elvitte” (1Mózes 5:24, Katolikus fordítás). Pál apostol így írja le a dolgokat: „Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek” (Zsidók 11:5).

Hogyan „vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált”? Vagy ahogy a Katolikus fordítás visszaadja: hogyan „ragadtatott el Hénoch, hogy ne ízlelje meg a halált”? Isten csendesen véget vetett Énókh életének, megkímélve őt a halállal járó fájdalmaktól, amelyek akár betegség miatt, akár az abból fakadó erőszak miatt érhették volna, hogy ellenségei kezébe esik. Igen, Jehova 365 éves korában vetett véget Énókh életének — akkor, amikor még viszonylag fiatal embernek számított a kortársaihoz képest.

Hogyan nyert Énókh „bizonyságot . . . a felől, hogy kedves volt Istennek?” Milyen bizonyítéka volt erre vonatkozóan? Isten valószínűleg révületbe ejtette Énókhot, éppen úgy, ahogy Pál apostol is „elragadtatott”, vagyis elvitetett, nyilvánvalóan úgy, hogy látomást kapott a keresztény gyülekezet eljövendő szellemi paradicsomáról (2Korinthus 12:3, 4). Az arra vonatkozó tanúságtétel vagy bizonyíték, hogy Énókh elnyerte Isten tetszését, együtt járhatott egy látomásszerű, futó pillantással az eljövendő földi Paradicsomra, amelyben minden élő támogatni fogja Isten szuverenitását. Talán éppen az idő alatt, míg Énókh ily módon élt át egy magával ragadó látomást, Isten átvitte őt a fájdalommentes halálba, hogy ott szunnyadjon a feltámadása napjáig. Mózes esetéhez hasonlóan, úgy tűnik, Jehova Énókh testét is megsemmisítette, mivel „nem találták meg” (Zsidók 11:5; 5Mózes 34:5, 6; Júdás 9).

A jövendölés beteljesedett

Jehova Tanúi Énókh jövendölésének velejét jelentik be napjainkban. Az Írásokból rámutatnak arra, hogyan fog beteljesedni, hogy a közeljövőben Isten elpusztítja az istenteleneket (2Thessalonika 1:6–10). Üzenetük miatt nem túl népszerűek, mivel az lényegesen különbözik a világi nézetektől és céloktól. Az ellenállás, amellyel szembe találják magukat, nem lepi meg őket, mivel Jézus figyelmeztette követőit: „gyűlöletesek lesztek, mindenki előtt az én nevemért” (Máté 10:22; János 17:14).

A modernkori keresztények azonban Énókhhoz hasonlóan biztosítva vannak afelől, hogy végleg meg fognak szabadulni ellenségeiktől. Péter apostol ezt írta: „Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig az ítélet napjára büntetésre fenntartani” (2Péter 2:9). Isten talán jónak látja, hogy megszüntessen egy problémát vagy egy kellemetlen helyzetet. Talán véget ér az üldözés. De ha mégsem, ő akkor is tudja, hogyan adja meg a „kimenekedést”, hogy szolgái képesek legyenek sikeresen kiállni a próbákat. Jehova még „rendkívüli erőről” is gondoskodik, amikor erre szükség van (1Korinthus 10:13; 2Korinthus 4:7, Úf ).

Mint aki „megjutalmazza azokat, a kik őt keresik”, Jehova még az örökké tartó élettel is megáldja hűséges szolgáit (Zsidók 11:6). Túlnyomó többségüknek ez örök életet jelent majd egy paradicsomi földön. Ezért Énókhhoz hasonlóan hirdessük mi is rettenthetetlenül Isten üzenetét. Ezt pedig hittel tegyük, minden nehézség ellenére is.

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 30. oldalon]

Tiszteletlen módon használták Isten nevét

Ádám unokája, Énós körülbelül négy évszázaddal Énókh előtt született meg. „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét” — mondja az 1Mózes 4:26. Néhány, a héber nyelvterületen jártas tudós úgy véli, hogy ennek a versnek így kellene hangzania: „kezdték tiszteletlen módon” segítségül hívni Isten nevét, vagy „akkor kezdődött a tiszteletlenség”. A történelemnek arra az időszakára vonatkozóan a Jeruzsálemi Targumban ez áll: „Ez volt az a generáció, melynek napjaiban kezdtek vétkezni és bálványokat készíteni maguknak, és az Úr Szava nevet adták bálványaiknak.”

Énós napjaiban széles körben elterjedt Jehova nevének a helytelen használata. Az emberek valószínűleg magukra vagy bizonyos személyekre alkalmazták az isteni nevet, akiknek a közreműködésével látszólag Jehova Istenhez közeledtek az imádatuk során. Valamint a bálványokra is alkalmazhatták az isteni nevet. Sátán, az Ördög mindenesetre alaposan belerántotta az emberi fajt a bálványimádás csapdájába. Mire Énókh megszületett, az igaz imádat gyakorlása már ritkaságszámba ment. Bárki, aki — mint Énókh is — élte az igazságot, és prédikálta is, nem volt túl népszerű, és éppen ezért az üldözés célpontja lett. (Vö. Máté 5:11, 12.)

[Kiemelt rész a 31. oldalon]

Vajon Énókh az égbe ment?

„Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált.” Amikor a Zsidók 11:5-nek ezt a részletét adja vissza, néhány bibliafordítás arra utal, mintha Énókh ténylegesen nem is halt volna meg. A James Moffatt által készített A New Translation of the Bible például ilyen kijelentést tesz: „Hit által történt, hogy Énókhot az égbe vitték, hogy soha ne haljon meg.”

Mintegy 3000 évvel Énókh napjait követően azonban Jézus Krisztus kijelentette: „senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, a ki a mennyből szállott alá, az embernek Fia” (János 3:13). A The New English Bible-ben ez áll: „Sohasem ment fel senki az égbe, kivéve azt, aki lejött az égből, az Emberfia.” Akkor, amikor Jézus ezt a kijelentést tette, még ő sem ment fel az égbe. (Vö. Lukács 7:28.)

Pál apostol kijelentette, hogy Énókh és mások, akik a keresztény korszak előtti tanúk nagy fellegét alkották, mindnyájan ’meghaltak’, és „mégsem nyerték el az ígéretek teljesedését” (Zsidók 11:13, 39, NW). Vajon miért? Mert minden ember — Énókhot is beleértve — bűnt örökölt Ádámtól (Zsoltárok 51:7; Róma 5:12). A megmentés egyedüli eszköze Krisztus Jézus váltságáldozata révén áll fenn (Cselekedetek 4:12; 1János 2:1, 2). Énókh napjaiban a váltságdíj még nem volt lefizetve. Énókh tehát nem ment az égbe, hanem halálalvásban van, a földi feltámadásra várva (János 5:28, 29).

[Kép forrásának jelzése a 29. oldalon]

Másolat az Illustrirte Pracht-Bibel, Heilige Schrift des Alten und Neuen Testaments, nach der deutschen Uebersetzung D. Martin Luthers alapján