HÁBORÚ

Fegyveres eszközökkel vagy más erőszakos eszközzel vívott küzdelem, melynek célja azok leigázása vagy elpusztítása, akiket ellenségnek tekintenek. Számos olyan héber szó van, amely háborúzásra vonatkozik. Ezek egyike a qá·ravʹ alapigéből származik, amelynek a jelentése elsősorban az, hogy valaki ’közeledik’, mármint azzal a céllal, hogy harcoljon. A görög poʹle·mosz főnév jelentése: ’háború’; a sztra·teuʹó ige pedig olyan alapszóból származik, amely egy táborozó seregre utal.

A Biblia azt mondja, hogy Nimród ’Asszíriába ment’, ami nyilvánvalóan támadást jelentett azon a területen, amely Sém fiához, Assurhoz tartozott. Nimród ott városokat épített (1Mó 10:11). Ábrahám napjaiban Kédorlaomer, Elám királya számos várost leigázott (feltehetően mind a Holt-tenger d. csücskében volt), arra kényszerítve ezeket a városokat, hogy őt szolgálják, és 12 évig uralkodott felettük. Miután fellázadtak, Kédorlaomer a szövetségeseivel háborúba szállt ellenük, legyőzte Szodoma és Gomorra seregeit, elvette ezeknek a városoknak a javait, és foglyul ejtette Ábrahám unokaöccsét, Lótot a háznépével együtt. Ábrahám ekkor összetoborozta 318 képzett szolgáját, majd három szövetségesével üldözőbe vette Kédorlaomert, és visszaszerezte a foglyokat meg a zsákmányt. Ábrahám azonban nem vett el a zsákmányból semmit sem magának. Ez az első feljegyzés, amelyben Isten egyik szolgája háborút vív. Jehova helyeslően tekintett Ábrahámnak erre a hadviselésére, mely által szerette volna kiszabadítani szolgatársát, aki Jehovát imádta, ugyanis a visszatértekor megáldotta őt Melkisédek, a legfelségesebb Isten papja (1Mó 14:1–24).

Isten által elrendelt háború: Jehova „vitéz harcos”, „a seregek Istene” és „hatalmas a harcban” (2Mó 15:3; 2Sá 5:10; Zs 24:8, 10; Ézs 42:13). Teremtőként és a világegyetem szuverén uraként nemcsak joga van hozzá, hanem az igazságossága is kötelezi arra, hogy kivégezze, illetve hogy elrendelje a törvénytelenek kivégzését, és hogy háborút viseljen minden megátalkodott személy ellen, aki nem hajlandó engedelmeskedni igazságos törvényeinek. Jehova ennélfogva igazságosan járt el, amikor eltörölte a gonoszokat az özönvíz idején, amikor elpusztította Szodomát és Gomorrát, és amikor megsemmisítette a fáraó seregeit (1Mó 6:5–7, 13, 17; 19:24; 2Mó 15:4, 5; vö.: 2Pt 2:5–10; Júd 7).

Izrael mint Isten ítélet-végrehajtója: Jehova azzal a szent feladattal bízta meg az izraelitákat, hogy szolgáljanak ítélet-végrehajtójaként az Ígéret földjén, amelyre vitte őket. Mielőtt Izrael megszabadult Egyiptomból, a nemzet nem ismerte a hadviselést (2Mó 13:17). Miután Isten hozzásegítette az izraelitákat, hogy legyőzzenek „hét olyan nemzetet, mely népesebb és erősebb”, mint ők voltak, felmagasztalta nevét mint ’a seregek Jehovájának, Izrael csatasorainak Istene’. Ez igazolta, hogy „nem kard által és nem lándzsa által ment meg Jehova, mert Jehováé a csata” (5Mó 7:1; 1Sá 17:45, 47; vö.: 2Kr 13:12). Ezzel arra is lehetőségük nyílt az izraelitáknak, hogy bebizonyítsák, még olyankor is engedelmeskednek Isten parancsolatainak, ha veszélyben van az életük egy Isten által elrendelt háborúban (5Mó 20:1–4).

Isten korlátozta, kiket támadhatnak meg: Isten azonban határozottan megparancsolta Izraelnek, hogy ne folytassanak támadó háborút, és ne igázzanak le olyan népeket, amelyek a nekik adott területen kívül vannak, és nem volt szabad harcolniuk más nemzetekkel, csak olyanokkal, amelyekkel szemben a harcra ő adott parancsot. Nem volt szabad harcba bocsátkozniuk Edom, Moáb és Ammon nemzetével (5Mó 2:4, 5, 9, 19). Ám ezek a nemzetek később megtámadták az izraelitákat, és ezért rákényszerültek, hogy háborúval védjék meg magukat velük szemben. Ebben Isten a segítségükre volt (Bí 3:12–30; 11:32, 33; 1Sá 14:47).

A bírák idejében Ammon királya azzal próbálta Izrael megtámadását igazolni, hogy hamisan megvádolta Izraelt, hogy ammonita földet vett el, ám Jefte ezt a történelmi tények felsorakoztatásával cáfolta. Jefte ekkor harcba szállt támadóik ellen azon az alapon, hogy ’akiket Jehova elűz előlük, azokat el fogják űzni’. Egyetlen talpalatnyi, Istentől kapott földről sem volt hajlandó lemondani egyetlen betolakodó kedvéért sem (Bí 11:12–27; lásd: JEFTE).

Megszentelt háború: Az ókorban szokás volt megszentelni a seregeket, mielőtt harcolni mentek (Jzs 3:5; Jr 6:4; 51:27, 28). Háború idején az izraelita seregekben szolgálóknak, beleértve a nem zsidókat is (ilyen volt a hettita Uriás is, aki minden bizonnyal körülmetélt prozelita volt), szertartásilag meg kellett tisztulniuk. Hadjárat idején nem létesíthettek nemi kapcsolatot senkivel sem, még a feleségükkel sem. Éppen ezért nem voltak olyan prostituáltak, akik Izrael serege után mentek. Ezenkívül a tábort is tisztán kellett tartani minden szennytől (3Mó 15:16, 18; 5Mó 23:9–14; 2Sá 11:11, 13).

Amikor Jehova szükségesnek látta, hogy megbüntesse a hűtlen izraelitákat, ’megszenteltnek’ tekintette azokat az idegen seregeket, amelyek pusztulást hoztak rájuk, abban az értelemben, hogy ’elkülönítette’ őket, hogy végrehajtsák igazságos ítéletét (Jr 22:6–9; Ha 1:6). Ehhez hasonlóan azokról a hadseregekről (főleg a médekről és a perzsákról), amelyek pusztulást hoztak Babilonra, úgy beszél Jehova, mint akik az ő ’megszenteltjei’ (Ézs 13:1–3).

Jehova azt mondta, hogy Izraelben a hamis próféták kapzsiságuk miatt bárki ellen ’háborút szentelnek’, aki nem ad szájukba semmit. Kétségtelenül szenteskedve azt állították, Isten szentesíti elnyomó tetteiket, egyebek között azokat, amelyek által ők is felelősek voltak Isten igaz prófétáinak és szolgáinak az üldözéséért, vagy akár megöléséért (Mi 3:5; Jr 2:8; Si 4:13).

Sorkötelesség: Jehova parancsára Izraelben a 20 éves vagy annál idősebb életerős férfiakat katonai szolgálatra kötelezték. Josephus szerint 50 éves korukig szolgáltak (A zsidók története. III. könyv, 12. fej., 4. bek.). Aki félt és bátortalan volt, azokat hazaküldték, ugyanis Izrael háborúi Jehova háborúi voltak, és akik félelmükkel a hit hiányáról tettek tanúságot, gyengítették volna Izrael seregének a harci szellemét. Azok a férfiak pedig, akik új házat építettek, vagy akik szőlőt ültettek, de még nem vették hasznát, felmentést kaptak. Ezek a felmentések azon alapultak, hogy az embernek joga van ahhoz, hogy élvezze munkájának a gyümölcsét. A frissen házasodott férfit egy évre felmentették. Ez idő alatt örököst nemzhetett, és láthatta, amint megszületik. Ezáltal Jehova feltárta, hogy törődik a családokkal, gondja van rájuk (4Mó 1:1–3, 44–46; 5Mó 20:5–8; 24:5). A léviták, akik a szentélynél végeztek szolgálatot, felmentést kaptak, ami azt mutatta, hogy Jehova fontosabbnak tartotta a nép szellemi jólétét, mint a katonai védelmét (4Mó 1:47–49; 2:32, 33).

Támadásra és városok ostromára vonatkozó törvények: Jehova utasításokkal látta el az izraelitákat, hogy milyen hadmozdulatokkal győzzék le a kánaánitákat. Az 5Mózes 7:1, 2-ben megnevezett hét kánaánita nemzetet ki kellett irtaniuk, az asszonyokat és a gyermekeket is beleértve. Városaikat pusztulásra kellett adniuk (5Mó 20:15–17). Az 5Mózes 20:10–15 szerint más városokat először figyelmeztettek, és békefeltételeket szabtak nekik. Ha a város megadta magát, a lakosokat életben hagyták és kényszermunkára kötelezték. Ez a lehetőség, mármint hogy a városok megadhatták magukat, és azt a biztosítékot kapták, hogy a lakosok életben maradnak, és a nőket nem fogják megerőszakolni vagy zaklatni, arra ösztönözte őket, hogy hódoljanak be Izrael hadseregének, amivel elkerülték a sok vérontást. Ha a város nem adta meg magát, minden férfit megöltek, így megszűnt annak a veszélye, hogy a város később fellázadjon. ’A nőket és a kisgyermekeket’ életben hagyták. Az, hogy a „nők” kifejezés itt minden bizonnyal szüzekre utal, az 5Mózes 21:10–14-ből látható, ahol arról olvashatunk, hogy a háborúban szerzett leendő menyasszonyok a szüleiket siratták, és nem a férjüket. Ugyanígy, amikor Izrael korábban legyőzte Midiánt, kifejezetten azt olvashatjuk, hogy csak a szüzeket hagyták életben. Azért csak a szüzeket, mert ez megvédte Izraelt attól, hogy hamis imádatba keveredjen, és kétségtelenül a nemi úton terjedő betegségektől is megóvta őket (4Mó 31:7, 17, 18). (Hogy miért igazságos Istennek a kánaánita nemzetek ellen hozott rendelete, lásd: KÁNAÁN, KÁNAÁNITA: Izrael meghódítja Kánaánt.)

A gyümölcstermő fákat nem volt szabad kivágniuk ostromművek készítésére (5Mó 20:19, 20). A harc hevében az ellenség lovainak inát szegték, alkalmatlanná téve őket a harcra, a csata után pedig nyilván megölték őket (Jzs 11:6).

Izrael nem minden háborúja volt helyénvaló: Ahogy Izrael a hűtlenség útjára tért, olyan csatározásokba bonyolódott, amelyek nem igazán voltak többek holmi hatalmi harcoknál. Ez történt akkor is, amikor Abimélek a bírák idejében háborút vívott Sikemmel és Tébeccel (Bí 9:1–57), valamint amikor Omri háborúzott Zimrivel és Tibnivel, aminek következtében megszilárdította uralmát a tíztörzs-királyság felett (1Ki 16:16–22). Az izraeliták ezenkívül ahelyett, hogy Jehovára támaszkodtak volna, tőle várva, hogy mentse meg őket az ellenségeiktől, a katonai erőben, a lovakban és a szekerekben kezdtek bízni. Így Ézsaiás idejében igaz volt Júdára a következő állítás: „betelt a földjük lovakkal, száma sincs szekereiknek” (Ézs 2:1, 7).

Ókori háborús stratégiák és taktikák: Olykor kémeket küldtek ki a támadás előtt, hogy mérjék fel, milyenek a körülmények az ország területén. Ezeket a kémeket nem azért küldték, hogy békétlenséget, lázadást szítsanak, vagy aknamunkát végezzenek (4Mó 13:1, 2, 17–19; Jzs 2:1; Bí 18:2; 1Sá 26:4). Más és más trombita hívójeleket alkalmaztak a seregek összehívására, a harci riadóra, valamint arra, amikor összevonták a seregeket egy hadmozdulatra (4Mó 10:9; 2Kr 13:12; vö.: Bí 3:27; 6:34; 7:19, 20). A seregeket néha szétválasztották és mozgósították, hogy oldalba támadják az ellenséget, lest állítsanak, vagy hogy valamilyen hadicselhez folyamodjanak (1Mó 14:15; Jzs 8:2–8; Bí 7:16; 2Sá 5:23, 24; 2Kr 13:13). Legalább egy esetben Jehova utasítására Istent dicsőítő énekeseket állítottak a felfegyverzett seregek élére. Isten harcolt ezen a napon Izraelért, összezavarva az ellenség táborát, s így az ellenséges katonák egymást mészárolták (2Kr 20:20–23).

A küzdelem többnyire közelharc volt, ember ember ellen küzdött. Különféle fegyvereket használtak – kardot, lándzsát, dárdát, nyilat, parittyakövet stb. Az Ígéret földjének legyőzésekor Izrael nem a lovak és szekerek erejére támaszkodott, hanem Jehova megmentő erejében bízott (5Mó 17:16; Zs 20:7; 33:17; Pl 21:31). Izrael serege csak később alkalmazott lovakat és szekereket, miként az egyiptomiak és más népek is tették (1Ki 4:26; 20:23–25; 2Mó 14:6, 7; 5Mó 11:4). Az idegen seregeknek olykor olyan harci szekereik voltak, amelyeknek a tengelyéből vaspengék álltak ki (Jzs 17:16; Bí 4:3, 13).

Az évszázadok során a háborús taktikák változtak. Izrael általában nem törekedett arra, hogy támadóharchoz szükséges eszközöket fejlesszen ki, de az erődítmények építésére nagy figyelmet fordított. Júda királya, Uzziás ismert volt arról hogy ’hadigépeket épített, mérnökök találmányait’, de ezeket leginkább Jeruzsálem védelmére készítette (2Kr 26:14, 15). Főleg az asszír és a babiloni seregek voltak közismertek arról, hogy ostromfalakat és ostromsáncokat építettek, hogy egy város falának magasabb és gyengébb részeit meg tudják támadni. Ezek a sáncok megemelt felületként szolgáltak, amelyre faltörő kosokkal felszerelt tornyokat toltak; ezekről a tornyokról harcoltak az íjászok és a parittyások. Voltak még más ostromgépek is, egyebek között óriási, követ hajító gépek (2Ki 19:32; Jr 32:24; Ez 4:2; Lk 19:43). A város védői ugyanakkor íjászok, parittyások, valamint katonák segítségével próbálták visszaszorítani a támadást, akik a falaikról és tornyaikból, illetve a városon belüli hajítógépekből égő fadarabokat dobáltak (2Sá 11:21, 24; 2Kr 26:15; 32:5). Fallal körbevett erődítmények támadásakor egyebek között az volt az első dolguk, hogy igyekeztek elvágni a várost a vízellátástól, azok a városok pedig, amelyeknek a megtámadását tervezték, gyakran betömték a város körüli vízforrásokat, hogy a támadók ne tudják azokat használni (2Kr 32:2–4, 30).

Az ellenség leverése után a győztesek néha betömték a környéken a vízforrásokat és a kutakat, köveket szórtak a földre, sőt néha még sóval is beszórták (Bí 9:45; 2Ki 3:24, 25; lásd: ERŐDÍTMÉNYEK; FEGYVEREK, FEGYVERZET).

Jézus háborúkról jövendöl: Jézus, aki egyébként békés ember volt, megjegyezte, hogy „akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Mt 26:52). Azt mondta Pilátusnak, hogy ha a Királysága ebből a világból lett volna, akkor a szolgái harcoltak volna, hogy ne adják át a zsidóknak (Jn 18:36). Ám megjövendölte, hogy Jeruzsálemet, mivel elvetette őt mint Messiást, idővel ostrom alá fogják venni és pusztává fogják tenni, melynek során földhöz vágják ’gyermekeit’ (lakosait) (Lk 19:41–44; 21:24).

Nem sokkal a halála előtt Jézus olyan próféciákat mondott, amelyek az első századi nemzedékre, illetve arra az időszakra vonatkoznak, amikor a Királyság-hatalomban való jelenléte meg fog kezdődni: „Hallani fogtok háborúkról és háborús hírekről; vigyázzatok, ne rettenjetek meg. Mert ezeknek meg kell lenniük, de ez még nem a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen, és királyság királyság ellen” (Mt 24:6, 7; Mk 13:7, 8; Lk 21:9, 10).

Krisztus háborút visel mint „királyoknak Királya”: A Biblia feltárja, hogy a feltámasztott Úr Jézus Krisztus – ’minden hatalommal az égben és a földön’, melyet Atyja adott neki – olyan háborúba kezd, amely megsemmisíti Isten valamennyi ellenségét, és örökké tartó békét hoz létre, amelyre a „Béke Fejedelme” címe is utal (Mt 28:18; 2Te 1:7–10; Ézs 9:6).

János apostol olyan dolgokról kapott látomást, amelyeknek azután kellett bekövetkezniük, miután Krisztus trónra lépett az égben. A Zsoltárok 2:7, 8-ban és 110:1, 2-ben feljegyzett szavak megjövendölték, hogy Isten Fiát Jehova felkéri majd a következőkre: „Kérd tőlem, hogy nemzeteket adjak neked örökségül”, Jehova pedig úgy felel erre neki, hogy a következő feladattal bízza meg: „Menj, győzedelmeskedj ellenségeid között!” (Héb 10:12, 13). János látomása egy égben lezajlódó háborút jelenített meg, melyben Mihály, vagyis Jézus Krisztus (lásd: MIHÁLY) az ég seregeit háborúba viszi a Sárkány, azaz Sátán, az Ördög ellen. Ennek a háborúnak az lett a kimenetele, hogy az Ördögöt és az angyalait levetették az égből a földre. Ez a háború rögtön azután következett, hogy ’megszületett a fiúgyermek’, akinek vasvesszővel kell uralkodnia a nemzeteken (Je 12:7–9). Egy harsány hang az égben ekkor bejelentette: „Most lett meg a megmentés, az erő és a királyság a mi Istenünktől, és az ő Krisztusának hatalma”. Ez megkönnyebbülést és örömet szerzett az angyaloknak, ám bajokat, egyebek között háborút sejtetett a föld számára, ugyanis a bejelentés így folytatódott: „Jaj a földnek és a tengernek, mert lejött hozzátok az Ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy rövid ideje van” (Je 12:10, 12).

Miután Sátánt levetették a földre, Istennek a földön lévő szolgái, „[az asszony] magvából megmaradtak” váltak támadásának a fő célpontjaivá, „akik megtartják az Isten parancsolatait, és akik ragaszkodnak a Jézus melletti tanúskodás munkájához”. Sátán háborút indított ellenük. Ez szellemi hadviselést és tényleges üldözést is magában foglalt, ami miatt néhányan még meg is haltak (Je 12:13, 17). A Jelenések könyvének ezt követő fejezetei (13.; 17–19.) kifejtik, milyen szerveket és eszközöket használ fel Sátán ellenük, és hogy Isten szentjei micsoda győzelmet aratnak majd Vezetőjükkel, Jézus Krisztussal az élen.

’A mindenható Isten nagy napjának háborúja’: A Jelenések könyvének 19. fejezete az emberi történelem legnagyobb háborújába nyújt betekintést, amely felülmúl mindent, aminek az ember mindeddig tanúja lehetett. Korábban a látomás úgy utal erre, mint „a mindenható Isten nagy napjának háborújára”. Jehovával és az Úr Jézus Krisztussal, Isten seregeinek, az égi csapatoknak a Parancsnokával szemben felsorakozik a jelképes „vadállat, a föld királyai és a seregeik”, és „démonoktól ihletett kijelentések” hatására egybegyűlnek ennek a háborúnak a színterére (Je 16:14; 19:19). Isten földi szolgái közül senki sem látható ebben a csatában. A földi királyok „harcra kelnek a Bárány ellen, de a Bárány legyőzi őket, mivel uraknak Ura és királyoknak Királya ő” (Je 17:14; 19:19–21; lásd: HAR-MAGEDON). Ezt a csatát követően Sátánt, az Ördögöt ezer évre megkötözik, „hogy ne vezesse félre többé a nemzeteket, míg véget nem ér az ezer év” (Je 20:1–3).

Ennek a háborúnak a végetértével a földön ezer évig béke lesz. A zsoltáríró kijelenti, hogy „[Jehova] háborúkat szüntet meg a föld végéig. Íjat tör szét, dárdát zúz össze, szekereket éget el tűzben.” Ezek a szavak először akkor teljesedtek be, amikor Isten békét szerzett Izrael földjén azáltal, hogy elpusztította az ellenségeik harci eszközeit. Miután Krisztus legyőzi a háború támogatóit Har-Magedonkor, a föld végén is élvezik majd a teljes és megelégedéssel járó békét (Zs 46:8–10). Azok kapnak majd áldásként örök életet, akik „kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat metszőkésekké”, s akik „hadakozást többé nem tanulnak”. „A seregek Jehovájának szája szólt” (Ézs 2:4; Mi 4:3, 4).

A háború veszélye örökre megszűnik: A Jelenések könyvében leírt látomás folytatódik, és bemutatja, hogy ezer év után Sátánt, az Ördögöt eloldják majd kötelékeiből, visszatér a mélységből, és ismét rávesz sokakat, hogy szálljanak hadba azokkal, akik lojálisak maradnak Istenhez. De nem okoznak kárt, ugyanis ’tűz jön le az égből’, s felemészti ezeket az ellenségeket, és így a háború veszélye örökre megszűnik (Je 20:7–10).

Keresztény hadviselés: Bár a keresztények nem folynak bele szó szerinti háborúba vér és test ellen (Ef 6:12), mégis részt vesznek egy fajta hadviselésben, amikor szellemi harcot folytatnak. Pál apostol a keresztények belsejében dúló háborúról azt írja, hogy az a ’bűn törvénye’ és ’Isten törvénye’, vagyis az ’elme törvénye’ (a keresztények Istennel összhangban lévő gondolkodása) közt folyik (Ró 7:15–25).

A keresztényeknek ez a hadviselése gyötrelmes, és minden erőfeszítést meg kell tenniük, hogy győztesen kerüljenek ki. De biztosak lehetnek a győzelemben Isten Krisztus általi ki nem érdemelt kedvességének és Isten szellemének köszönhetően (Ró 8:35–39). Jézus ezt mondta erről a harcról: „Megfeszített erővel küzdjetek, hogy bejussatok a szűk ajtón” (Lk 13:24), Péter apostol pedig a következőket javasolta: „folyton tartózkodjatok a testi kívánságoktól; ezek azok, amelyek hadjáratot folytatnak [v.: „katonai szolgálatot végeznek” ‹sztra·teuʹon·tai›] a lélek ellen” (1Pt 2:11, Int; vö.: Jk 4:1, 2).

Gonosz szellemek ellen: A keresztényeknek ezen a hadviselésen, vagyis a bűn törvénye elleni hadviselésen kívül a démonok ellen is harcot kell vívniuk, akik azáltal használják ki a test hajlamait, hogy kísértéssel bűnbe viszik a keresztényeket (Ef 6:12). Ebben a hadviselésben a démonok a befolyásuk alatt lévőket is ráveszik arra, hogy kísértsék a keresztényeket, szálljanak szembe velük, illetve üldözzék őket, igyekezve ezzel megtörni az Isten iránti feddhetetlenségüket (1Ko 7:5; 2Ko 2:11; 12:7; vö.: Lk 4:1–13).

Hamis tanítások ellen: Pál apostol egy olyan hadviselésről is beszélt, amelyben ő és a társai vettek részt, miközben eleget tettek a megbízatásuknak mint olyan személyek, akiket kineveztek, hogy gondoskodjanak a keresztény gyülekezetről (2Ko 10:3). A korintuszi gyülekezetet rossz irányba befolyásolták elbizakodott emberek, akiket Pál „hamis apostolok”-nak nevezett, s akik túlzott figyelmet szentelve bizonyos egyéniségeknek, meghasonlásokat idéztek elő és szektákat hoztak létre a gyülekezetben (2Ko 11:13–15). Valójában emberek követőivé, például Apollós, Pál és Kéfás követőivé váltak (1Ko 1:11, 12). A gyülekezet tagjai elveszítették szellemi szemléletmódjukat, és már nem úgy tekintettek ezekre az emberekre, hogy ők igazából csak Krisztus képviselői, és egységesen ugyanazt a célt képviselik. Testiekké váltak (1Ko 3:1–9). Aszerint tekintettek a gyülekezetben lévő felelős testvérekre, „amik a testben” voltak, vagyis a megjelenésüket, velük született adottságaikat, személyiségüket stb. nézték, és nem azt, hogy ők szellemi emberek. Nem ismerték fel, hogy Isten szelleme működött a gyülekezeten, és hogy az olyan emberek, mint például Pál, Péter és Apollós, Isten szelleme által tették, amit tettek, az Ő dicsőségére.

Éppen ezért érzett Pál indíttatást arra, hogy a következőket írja nekik: „Könyörgök is, hogy ottlétemkor ne kelljen bátorsággal fellépnem azzal a bizalommal, amellyel, úgy számítom, bátor intézkedéseket teszek némelyek ellen, akik úgy értékelnek minket, mintha mi aszerint járnánk, amik a testben vagyunk. Mert bár a testben járunk, nem aszerint viselünk hadat, amik a testben vagyunk. Hadviselésünk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem az Isten által hatalmasak erődítések lerontására. Mert okoskodásokat rontunk le, és minden magaslatot, amelyet az Isten ismerete ellen emeltek, és minden gondolatot foglyul ejtünk, hogy engedelmeskedjen a Krisztusnak” (2Ko 10:2–5).

Pál azt írta Timóteusznak, akit Efézusban hagyott, hogy törődjön az ottani gyülekezettel: „Ezt a rendelkezést hagyom rád, gyermekem, Timóteusz, összhangban a jövendölésekkel, melyek közvetlenül rád mutattak, hogy ezeknek megfelelően folytasd a jó hadviselést, megtartva a hitet és a jó lelkiismeretet” (1Ti 1:18, 19). Azon kívül, hogy Timóteuszra a bűnös test miatt, és az igazság ellenségeinek ellenállása miatt összetűzések vártak, még a beszivárgó hamis tanítások ellen, és azok ellen is hadat kellett viselnie, akik megrontják a gyülekezetet (1Ti 1:3–7; 4:6, 11–16). Az volt a cél, hogy tetteivel szilárdítsa meg a gyülekezetet a hitehagyással szemben, amelyről Pál tudta, hogy fel fogja ütni a fejét, miután az apostolok már nem lesznek (2Ti 4:3–5). Bizony komoly harc volt ez, amelyet Timóteusznak meg kellett vívnia.

Pál elmondhatta Timóteusznak: „A kiváló harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam” (2Ti 4:7). Pál hűséges maradt Jehovához és Jézus Krisztushoz azáltal, hogy az ellenállás, szenvedés és üldözés ellenére megőrizte jónak a viselkedését, és kitartott a szolgálatban (2Ko 11:23–28). Pál ezenkívül eleget tett a felelősségeinek, amelyek az Úr Jézus Krisztus apostolaként betöltött tisztségével együtt jártak, háborút vívva azért, hogy a keresztény gyülekezet makulátlan és szennyfolt nélküli maradjon, mint egy tiszta szűz, és mint „az igazság oszlopa és támasza” (1Ti 3:15; 1Ko 4:1, 2; 2Ko 11:2, 29; vö.: 2Ti 2:3, 4).

Isten támogatja anyagilag a keresztényeket: Isten a katonáinak tekinti a keresztényeket a hadviselésükben, s ezért megadja nekik anyagilag mindazt, amire szükségük van. Az apostol a következőképpen érvel azt illetően, hogy milyen jogai vannak azoknak, akik Isten szolgáiként munkálkodnak másokért: „Ki az, aki valamikor is a saját költségén katonáskodik?” (1Ko 9:7).

A nemzetek háborúi és a keresztények: A keresztények mindig szigorúan semlegesek maradtak, bármilyen nemzet, csoport és párt folytatott fizikai hadviselést (Jn 18:36; Ef 6:12). Ha szeretnél példákat látni arra, hogyan viselkedtek a korai keresztények ilyen helyzetekben, lásd: SEREG: Korai keresztények.

Egyéb jelentések: A Jábinnak, Kánaán királyának seregei felett aratott győzelem után Bárák és Debóra a dalukban olyan körülményt említenek meg, amely egy alapelvre mutat rá: „Új isteneket választottak [az izraeliták], de aztán volt is harc a kapukban!” (Bí 5:8). Amint elhagyták Jehovát egy hamis imádatért, jött is a baj, és ellenség ostromolta városaiknak a kapuit. Ez összhangban van a zsoltáríró kijelentésével: „Ha Jehova nem őrzi a várost, hiába virraszt az őr” (Zs 127:1).

Salamon a Prédikátor 8:8-ban ezt írta: „Nincs ember, akinek hatalma lenne a szellem felett, hogy visszatartsa a szellemet. . .; és senkit sem bocsátanak el a háborúból.” A haldokló ember a halála napján nem tudja visszatartani a szellemet, vagyis az életerőt, s nem tudja megakadályozni, hogy az visszatérjen Istenhez – annak Adományozójához és Forrásához –, és így ő tovább éljen. A haldokló emberek nem tudják befolyásolni a haláluk napját, sem megakadályozni, hogy egyszer utolérje őket. Semmilyen emberi erőfeszítés által sem bocsáthatók el a háborúból, melyet az ellenség, a Halál vív kivétel nélkül minden emberrel. Bűnös ember nem tudja elérni, hogy egy másik bűnös ember helyettesítse a halálban, s így mentesüljön a haláltól (Zs 49:6–9). Csakis Jehovának a Jézus Krisztus általi ki nem érdemelt kedvessége teszi lehetővé az enyhülést. „Amiképpen a bűn királyként uralkodott a halállal, ugyanúgy a ki nem érdemelt kedvesség is királyként uralkodjon igazságosság révén az örök életre Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (Ró 5:21).