Olvasók kérdései

◼ Vajon a 2János 10. verse, amely arról szól, hogy nem szabad bizonyos egyéneket otthonunkba fogadni, illetve üdvözölni, csak azokra vonatkozik, akik hamis tant terjesztenek?

A szövegösszefüggés szerint ez a figyelmeztetés sok „olyan csaló”-val kapcsolatban hangzott el, aki kijött a világba, olyanokkal kapcsolatban, akik „nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el” (2János 7). János apostol utasítást adott arra vonatkozólag, hogyan járjanak el az akkori keresztények azokkal szemben, akik tagadták Jézus létét, és egyben krisztusi és megváltói voltát. János utasítása így szólt: „Bárki megy is hozzátok és nem ezt a tanítást viszi, soha ne fogadjátok be otthonotokba, ne is köszöntsétek őt. Mert aki köszönti azt, részes annak gonosz cselekedeteiben” (2János 10, 11). A Biblia más helyeken kimutatja, hogy ezt a verset tágabb értelemben kell alkalmazni.

Egy időben a korinthusi keresztények között volt egy férfi, aki erkölcstelen életet folytatott, és Pál apostol azt írta nekik: „Ne keveredjetek annak a társaságába, akit testvérnek neveznek, de mégis parázna vagy kapzsi, vagy bálványimádó vagy szitkozódó vagy részeges vagy zsaroló. Sőt az ilyen személlyel együtt se egyetek” (1Korinthus 5:11). Vajon ezt csak olyan volt testvérekre értették, akiket az itt felsorolt súlyosabb bűnök miatt zártak ki?

Nem! A Jelenések 21:8 támpontot ad arra vonatkozólag, hogy a bűnöket meg nem bánó gyilkosok, spiritiszták és hazugok is azok között szerepelnek, akik a második halált szenvedik el büntetésként. Az 1Korinthus 5:11. versében említett tanács minden bizonnyal egyforma hatállyal vonatkozik olyan volt keresztényekre, akik e bűnökben találtattak vétkeseknek. János ezekről azt írta, hogy „közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók, mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna. De [kiváltak], hogy nyilvánvaló legyen, hogy nem mind közülünk való” (1János 2:18, 19). János itt nem azt mondta, hogy őket súlyos bűnökért zárták ki. Egyesek talán egyszerűen csak elmaradtak, úgy döntvén, hogy ezután nem kívánnak a gyülekezethez tartozni, mivel nem tudnak egyetérteni a gyülekezet tanításaival. Mások elfáradtak és feladták a küzdelmet (1Korinthus 15:12; 2Thessalonika 2:1–3; Zsidók 12:3, 5).

Természetesen, ha egy testvér bűnbe sodródik, az érett keresztények megpróbálnak segítségére sietni (Galata 6:1; 1János 5:16). Ha kételyei támadnak, megpróbálják őt ’kiragadni mintegy a tűzből’ (Judás 23). Még ha valaki tétlenné vált is, vagy nem jár el az összejövetelekre, vagy nyilvános prédikáló szolgálatba, a szellemi értelemben erős testvérek igyekezzenek az ilyen testvért talpra állítani. Lehet, hogy megemlíti majd, hogy nem szeretné, ha a testvérek a gyülekezetben folyton vele foglalkoznának, kifejezvén ezzel legyengült hitét és erőtlen szellemiségét. Az érett keresztények természetesen nem fogják zaklatni őt, csak alkalmilag tesznek majd nála baráti látogatást. Ezek a szeretetből fakadó türelmes és irgalmas lépések mindenesetre azt tükrözik, hogy Isten azt akarja, hogy senki se vesszen el (Lukács 15:4–7).

János szavai ezzel ellentétben azt mutatják, hogy egyesek a szellemi legyengülésen és tétlenség állapotán már messze túlvannak, és meg is vetik Isten gyülekezetét. Olykor előfordulhat, hogy valaki nyíltan szembeszegül Isten népével, és kijelenti, hogy nem kíván velünk kapcsolatot ápolni. Hajlandó még arra is, hogy hivatalosan, levél formájában megtagadja korábbi hitét. A gyülekezet ilyen esetben természetesen tudomásul veszi az illető döntését. De hogyan kell majd ezután kezelni?

János ezt mondja” „Mindannak, aki előretolakszik és nem marad meg Krisztus tanításában, nincs Istene. Aki megmarad ebben a tanításban, azé az Atya és a Fiú is. Bárki megy is hozzátok és nem ezt a tanítást viszi, soha ne fogadjátok be otthonotokba, ne is köszöntsétek őt” (2János 9, 10). Ezek a szavak minden bizonnyal alakalmazhatók arra a személyre, aki megtagadta a hitét oly módon, hogy visszament egy hamis vallásba vagy hamis tanítást kezdett el terjeszteni (2Timótheus 2:17–19). De mit mondjunk azokról, akik János szerint „közülünk váltak ki”? Míg az első századi keresztények igenis jól tudták, hogy nem szabad barátkozniuk kizárt bűnösökkel vagy aktív hitehagyókkal, de ugyanígy jártak-e azzal is, aki szándékosan tagadta meg a krisztusi utat?

Aid to Bible Understandig [Segítség a Biblia megértéséhez] című mű kimutatja, hogy a „hitehagyás” szó abból származik, amelynek jelentése: „félreállás, méghozzá olyan részéről, aki ezt elpártolás, elhagyás vagy lázadás értelmében teszi meg”.a Ez a mű hozzáfűzi: „Az apostoli figyelmeztetésekben a hitehagyásra felsorolt különféle okok között találjuk a hithiányt (Zsid 3:12), üldözések idején a kitartás elmulasztását (Zsid 10:32–39), a helyes erkölcsi mércék feladását (2Pét 2:15–22), a hamis tanítók ’megtévesztő szavainak’ és a ’félrevezető ihletett kifejezéseknek elfogadását’ (1Tim 4:1–3) . . . A krisztusi gyülekezetet szándékosan elhagyó személyek ily módon az ’antikrisztus’ részévé válnak (1Ján 2:18, 19)”.

Az, aki szándékosan és hivatalosan elkülöníti magát a gyülekezettől, az előbbi leírás alá sorolandó. Azzal, hogy szándékosan megtagadja Isten gyülekezetét és keresztényi életútját, tulajdonképpen hitehagyó lesz. Lojális keresztények nem kívánnak vele kapcsolatot ápolni. Még ha valamikor barátok voltak is, de tettükkel megszüntették azt az alapot, amelyen a testvérek közötti közelség és meghittség nyugszik. Maga János félreérthetetlenül fejezte ki magát, amikor azt mondta, hogy ő sem fogadná otthonába azt, akinek „nincs Istene”, és aki „nem közibénk való”.

A Szentírás szerint, az, aki megveti Isten gyülekezetét, Isten szemében vétkesebb, mint egy világi ember. Miért? Pál kimutatta, hogy a római világban élő keresztények naponta érintkezésben voltak paráznákkal, zsarolókkal, és bálványimádókkal. Mégis azt mondta, hogy a keresztények „nem keveredhetnek annak a társaságába, akit testvérnek neveznek, de mégis parázna, vagy kapzsi, vagy bálványimádó, vagy szitkozódó, vagy részeges, vagy zsaroló” (1Korinthus 5:9–11). Péter is hasonlóképpen kijelentette, hogy az, aki ’megmenekült a világ szennyétől’, de ismét visszatért korábbi cselekedeteihez, hasonlít a disznóhoz, amely visszatér a pocsolyába (2Péter 2:20–22). Ebből kitűnik, hogy János tanácsa összhangban van azzal az utasítással, hogy a keresztények ne ’fogadjanak otthonukba olyan személyt, aki szándékosan kivált közülünk’ (2János 10).

János hozzáfűzte: „Mert aki köszönti azt, részes annak gonosz cselekedeteiben” (2János 11). János a köszöntésre itt nem a 13. versben előforduló a·spaʹzo·mai szót használja, hanem a görög khaiʹro szót.

Khaiʹro jelentése: örvendezni (Lukács 10:20; Filippi 3:1; 4:4). Ezt az üdvözlésformát szóban is, és írásban is használták (Máté 28:9; Cselekedetek 15:23; 23:26). A·spaʹzo·mai jelentése: „átölelni valakit, vagyis köszönteni vagy üdvözölni” (Lukács 11:43; Cselekedetek 20:1, 37; 21:7, 19). Mindkettő lehetett üdvözlés, de az a·spaʹzo·mai többet foglalt magában, mint egy udvarias „jó napot” köszöntést. Jézus a hetven tanítványnak azt parancsolta, hogy senkit se köszöntsenek a·spaʹse·sthe formában. Ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy a sürgős munka nem teszi lehetővé az üdvözlésnek ezt a kicsit körülményes keleti formáját: vagyis a megcsókolást, kebelreölelést, és hosszabb társalgást (Lukács 10:4). Péter és Pál viszont így buzdított: „Üdvözöljétek egymást [a·spaʹsa·sthe] szent csókkal, vagy a szeretet csókjával” (1Péter 5:14; 2Korinthus 13:12, 13; 1Thessalonika 5:26).

János tehát a 2János 10, 11-ben lehet hogy tudatosan használta a khaiʹro szót a (13. versben használt) a·spaʹzo·mai szó helyett. Ha így is volt, mindenesetre nem arra akarta a keresztényeet biztatni, hogy csak a meleg szívélyes üdvözlést kerüljék (vagyis a baráti ölelést, megcsókolást, és társalgást) olyan személy esetében, aki hamis tanokat terjesztett és megtagadta a közösségét (más hitre tért). Inkább azt akarta mondani, hogy még csak üdvözölni sem kell az ilyen egyént khaiʹro, azaz a mindennapi „jó napot” köszöntéssel.b

E tanács komolysága kitűnik János szavaiból: „Mert aki köszönti azt, részes annak gonosz cselekedeteiben.” Az igaz keresztények bizonyára nem szeretnék, ha Isten őket gonosz tettekben találná vétkesnek amiatt, hogy kiközösített bűnössel vagy a gyülekezetet szándékosan elhagyó személlyel ápolna kapcsolatot. Mennyivel kívánatosabb szerető keresztény testvéreinkkel kapcsolatban lenni, ahogy írja is János: „Amit láttunk és hallottunk, azt közöljük veletek, hogy ti is közösségben lehessetek velünk. Mi pedig az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben” (1János 1:3).

◼ Jehova Tanúi betegségnek tekintik-e az alkoholizmust?

Sokan túlzott ivást betegségnek tekintik, e szó tágabb értelmezése szerint. Főleg az alkoholisták kezelésével foglalkozó kutatók, orvosok és emberek vallják ezt a nézetet, mert sokan közülük az alkoholizmus leírásánál vagy meghatározásánál ilyen kifejezéseket használnak: „betegség”, „baj”, „kór”, „gyengeség”. A Science Digest 1984 májusi száma ezt mondja:

„Az alkoholizmus, ha kialakulásának okát kutatjuk, mindig betegség. Valamikor elmebajnak tekintették, ma figyelembe veszik a genetikai és biokémiai okait is . . . A legújabb megállapítások a svédeknek azt a korábbi nézetét támogatják, hogy a túlzott alkoholfogyasztás ’családról családra’ öröklődő dolog” (16. oldal).

Helyénvaló azonban az óvatosság a tekintetben, hogy betegségnek tekintsük a túlzott szeszesital-fogyasztást. Egyes alkoholisták — másokkal karöltve — hajlamosak az ivásra való szenvedélyüket vagy a túlzott szeszesital-fogyasztásukat azzal mentegetni, hogy ők erről egyáltalán nem tehetnek, hiszen ez betegség. Mások viszont úgy vélekednek, ha az alkoholista eleve hajlamos a részegségre, vagy szervezete nem helyes módon reagál biokémiailag a szeszes italra, akkor erkölcsileg felmenthető a felelősség alól.

A keresztények e tekintetben is elsősorban Isten nézőpontját fogadják el mérvadónak. Az ő nézete helyes, kiegyensúlyozott és következetes, ellentétben az orvosok és pszichológusok folyton változó állásfoglalásaival, amelyek egy ideig divatosak, de később megváltoznak vagy teljesen új nézetekkel cserélődnek fel. Jehova tökéletes Szava a leghatározattabban elítéli a részegséget, és azok között a dolgok között említi, amelyek valakit kizárhatnak Isten Királyságából (Galata 5:19–21). A Róma 12:12, 13 (Ökumenikus fordítás) ezt tanácsolja: „Az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Mint nappal illik, tisztességben járjunk: nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben.” Még ha bizonyos esetekben fennforog is a biológiai fogékonyság vagy hajlam a részegségre, hogy emiatt orvosi esetnek vagy betegségnek tekintsék egyesek, a keresztények azonban figyelembe veszik a részegség erkölcsi vonatkozását is.

Péter apostol írta a keresztényeknek: „Mert elegendő, hogy az elmúlt időben a nemzetek akaratát vittétek véghez, amikor gátlástalan viselkedés, bujaság, túlzott borivás dőzsölés, ivászatok és törvényellenes bálványimádat cselekedeteiben jártatok. Mivel már nem futtok velük együtt ezen az úton a züllöttség posványának ugyanazon mélypontja felé, zavarban vannak, és továbbra is gyalázkodóan beszélnek rólatok” (1Péter 4:3, 4). Péter maga is tökéletlen volt, és megértette az emberiség állapotát. De egy szóval sem beszélt arról, hogy csak azok hagytak fel a túlzott borivással, akik genetikailag vagy biológiailag nem voltak hajlamosak az ivásra. Tény, hogy Pál apostol is azt mondta, hogy egyes keresztények valamikor paráznák, tolvajok, iszákosak, és zsarolók voltak. De képesek voltak megváltozni és meg is változtak, mindegy, hogy korábban milyen okból kifolyólag éltek olyan életet. Ezt mondta: „De megmosattatok, de megszenteltettetek, de igaznak lettetek nyilvánítva az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk szelleme által” (1Korinthus 6:9–11).

Akár betegség fogalmában beszélünk az alkoholizmusról, akár másképpen, nekünk Isten Szavában a jó és rossz dologra megadott magas mércéhez kell szabnunk magunkat. Akiben kifejlődött ilyen szenvedély a túlzott szeszesital-fogyasztásra akár önuralom hiánya, etnikai vagy családi befolyás miatt, vagy akár biológiai fogékonyság miatt, feltétlenül küzdeni kell ellene és együtt kell működnie azokkal, akik segíteni akarnak neki a leszokásban. (Lásd az Ébredjetek! 1982. július 8-i számának 4—12. oldalát.) Miért? „Hogy a testben még hátralevő idejét többé ne emberi vágyaknak, hanem Isten akaratának élhesse le” (1Péter 4:2).

[Lábjegyzetek]