Malawi

ÜDVÖZLÜNK Afrika szerető szívében! E barátságos országnak az ott uralkodó kellemes hőmérséklet és az emberek kedvessége miatt valóban nagy vonzereje van. De sokaknak leginkább a Jehova Isten 40 000 Tanúja által prédikált bibliai igazság szívmelengető üzenete az, ami megnyerő.

Volt idő azonban — nem is olyan régen —, amikor Istennek ezek az alázatos szolgái sok-sok gyötrelemmel néztek szembe. Ahelyett, hogy embertársaik meleg, baráti szeretetet tanúsítottak volna irántuk, olyan ádáz üldözést kellett elszenvedniük, mely a zsidók elleni pogromok, valamint a középkori inkvizíció szörnyűséges emlékeit idézi fel. A kitartásukról szóló történet, s hogy mi mindenen mentek keresztül az üldözések idején, a feddhetetlenség megőrzésének szép példája számunkra. Mielőtt azonban belekezdenénk történetükbe, vessünk egy pillantást az országra, Malawira.

Látkép Malawiról

Annak ellenére, hogy Malawi nagyon kicsi ország, hegyek, folyók és tavak bámulatos sokféleségével büszkélkedhet. Az ország déli részén fekvő Mulanje-hegy szépsége különösen lélegzetelállító. A hegy a lábait körülövező, zöldellő teaültetvények közül 3002 méteres magasságával fenségesen emelkedik a tengerszint fölé, mellyel Afrikának ezen a részén a legmagasabb hegynek tekinthető. Talán a legismertebb látványosság mégis az 580 kilométer hosszú Malawi-tó. Felszínén úgy tündököl a nap, hogy David Livingstone, a híres felfedező, „a csillagok tavának” nevezte el. A tóban több száz halfaj található, állítólag több, mint a világ bármely más édesvizű tavában.

Jóleső érzést kelt az a barátságosság, mely Malawi 11 millió lakosából árad. Meleg, széles mosoly és lelkes segítőkészség jellemzi őket. Nyilvánvaló a szeretetük az Isten Szava iránt is. Malawiban a Biblia körülbelül 100 éve olvasható a főbb beszélt nyelveken: csevául, dzsaóul és tumbukául. Csaknem minden családnak van Bibliája, és sokan rendszeresen olvassák is. Az anyagiakat tekintve a malawiak többnyire szegény emberek, de némelyek óriási szellemi vagyonra lelnek Bibliájuk oldalain, amikor elfogadják Jehova Tanúi segítségét.

Malawiban Jehova Tanúi tevékenysége századunk elejére nyúlik vissza, és az itteni emberek szemében igen drámai módon vette kezdetét.

„Mint futótűz lángjai a réten”

Történetünk Joseph Boothszal kezdődik, aki egy színes, ámbár ellentmondásos egyéniség volt. A Watch Tower Society néhány kiadványának elolvasása után fellelkesülve 1906-ban találkozott C. T. Russell-lel. Meggyőzte Russell testvért arról, hogy a Watch Tower Societyt valakinek képviselnie kell Afrika déli részén. Joseph Booth korábban már dolgozott Malawiban, akkori nevén Nyaszaföldön, ezért úgy tűnt, hogy értékes szolgálatot tudna teljesíteni ott. Russell testvér azonban nem tudott arról, hogy ennek az embernek nem volt jó hírneve a világnak ezen a részén. Olyan személyként vált ismertté, akit később egy író „a vallások autóstopposa” jelzővel illetett, aki saját szándékai megvalósítása érdekében egymás után váltogatja a kereszténység felekezeteit. Emiatt Booth rendkívül népszerűtlen lett a helyi hatóságok szemében, és nem is látták többé szívesen Malawiban. Ez a tapasztalt „autóstoppos” ezúttal is sikeresen stoppolt.

Booth tudta, hogy egyenesen Malawiba úgysem mehet, ezért először a Dél-afrikai Köztársaságban létesített egy irodát. Ott találkozott össze Elliott Kamwanával, egy régi, malawibeli ismerősével. Booth nem sokkal ezután arra utasította ezt a fiatalembert, hogy térjen vissza Malawiba. Elliott Kamwana 1908-ban érkezett haza, ahol nyilvános prédikálókampányba kezdett. Üzenete a Watch Tower Society egyes kiadványain alapult ugyan, csakhogy pontatlanul magyarázva. Akkoriban került kapcsolatba az igazsággal McCoffie Nguluh, aki csupán néhány évvel ezelőtt hunyt el hűséges vénként. Ő jellemezte úgy Kamwana prédikálását, hogy olyan volt, mint „futótűz lángjai a réten”. Kamwana prédikálásának és szabadtéri, drámai hatást keltő keresztelkedésének a híre csakugyan futótűzként terjedt egész Malawiban. Ezrek reagáltak az üzenetre, és hamarosan sok „gyülekezet” alakult.

„Nagy Babilont” mindezek ellenére sem Booth, sem Kamwana nem hagyta el (Jel 17:5; 18:4). Céljaik mögött politikai indítékok húzódtak meg. Elliott Kamwana kétes hírű prédikálási módszerei csakhamar magukra vonták a malawi hatóság nemtetszését. Nem sokkal ezután a Seychelle-szigetekre toloncolták. 1910-ben Joseph Booth is továbbállt, és a Watch Tower Societyhoz fűződő kapcsolata megszűnt. Ez a két férfi sajnálatos módon többet ártott, mint használt, egyetlen haszon azonban mégis származott a tevékenységükből: az egész országban sok-sok kiadványt terjesztettek el, melyek a Biblia igazságát tartalmazták. Az elkövetkező néhány évben a tiszta szívű egyének, amilyen például McCoffie Nguluh is volt, kedvezően reagáltak arra, amit a kiadványokban olvastak.

Az „Őrtorony-mozgalmak” zűrzavart okoznak

Ez után a nemigen megnyugtató kezdet után a Társulat Malawiba küldött egy jól képzett glasgow-i (Skócia) testvért, William Johnstont, hogy vizsgálja ki a helyzetet. Johnston testvér azt tapasztalta, hogy alakult ugyan sok úgynevezett gyülekezet, ám bibliaismeretük igencsak szegényes volt. De így is voltak olyan személyek, akik őszintén keresték az igazságot. Johnston testvér, mielőtt a Dél-afrikai Köztársaságba költözött volna, ezen őszinte igazságkereső személyek közül képzett ki néhány helybeli férfit, hogy álljon a munka élére. Majd hosszú idő telt el, míg a figyelem újból a Malawiban folytatott tevékenységre irányult. Rendkívül zűrzavaros állapotok alakultak ki, ezért a Bibliakutatók (akkoriban így ismerték Jehova Tanúit) nagyon nehéz helyzetbe kerültek, feddhetetlenségük próba alá került.

Elliott Kamwana karizmatikus személyiségének példáját követve számos mozgalom jött létre, melyek a Biblia igazságát hamis tantételekkel és Írás-ellenes szokásokkal elegyítették. Ezek a mozgalmak bizonyos mértékig felhasználták az Őrtorony-kiadványokat, ezért a nevükbe sokszor belefoglalták az Őrtorony nevet is. Ebből baja származott az országban élő néhány valódi testvérünknek. Igen figyelemreméltó, hogy ezeknek a tiszta szívű testvéreknek a munkája annak ellenére sem állt le teljesen, hogy nem részesültek sem kellő felvigyázásban, sem a szükséges szellemi eledelben. Továbbra is tartottak összejöveteleket, tanúskodtak az embereknek, és igyekeztek Jézus Krisztus nyomdokaiban járni (1Pét 2:21).

A helybeli vallásvezetők kihasználva ezt a helyzetet, azzal a hamis váddal illették a Bibliakutatókat, hogy azonosak az Őrtorony nevet jogtalanul viselő mozgalmakkal. Idővel azonban tisztán láthatóvá vált, hogy mi a különbség e helyi szekták és a testvéreink között. A kereszténység egyházainak papjaitól kapott nyugtalanító hírek arra késztették a rendőrfőnököt, hogy 1920-as évek elején vizsgálatot indítson. Leplezve kilétét, ő maga is több ízben elment a Bibliakutatók összejöveteleire. Mit váltott ez ki belőle? Felháborodást, hogy milyen aljas hazugságokat terjesztenek a Bibliakutatókról. Ennek ellenére a félrevezető „Őrtorony-mozgalmak” okozta zűrzavar még hosszú éveken át tartott.

A munka megszervezése

1925-ben a Társulat figyelme ismét Malawi felé fordult. John Hudson 15 hónap alatt, míg az országban tartózkodott, előadásokat tartott a gyülekezetekben. Annak megértésében próbált segíteni a testvéreinknek, hogy mennyire fontos fenntartani a kapcsolatot a Watch Tower Societyval — mivel a „hű és értelmes rabszolga” ezt a Társulatot használja fel —, és mennyire fontos elfogadni a vezetését és irányítását (Máté 24:45–47, Vida).

A Ntcheu városából származó Gresham Kwazizirah volt az egyike azoknak, akik javukra fordították Hudson testvér Malawiban tett látogatását. Gresham abban az évben keresztelkedett meg, amikor Hudson testvér Malawiba jött. Szinte azonnal komoly próbával találta szembe magát. Korábbi egyháza papjainak a felbujtására azzal vádolták, hogy felforgató tanokat terjeszt. Emiatt le is tartóztatták. Mit tegyen? Adja fel a hitét a félelem miatt? A tartomány illetékesei vizsgálatot folytattak Kwazizirah testvér ellen, majd egy hónap elteltével felmentették a vádak alól, és szabadon bocsátották. Ennél azonban sokkal fontosabb volt az a tény, hogy szilárdan elhatározta, lojális marad Jehovához és szervezetéhez. Jehova fel tudja használni azokat az embereket, akik ilyen szellemet nyilvánítanak ki. Kwazizirah testvér egy ideig Mozambikban tevékenykedett, majd számos kiváltságnak örvendett, mialatt a Királyság-üzenetet terjesztette és a gyülekezeteket buzdította Malawiban. (Lásd: Az Őrtorony, 1972. november 1. [ang.])

Hudson testvér látogatása igazi ösztönzőerőnek bizonyult McCoffie Nguluh és Junior Phiri esetében is. Később ez a két testvér a Dél-afrikai Köztársaságba költözött, ahol mindketten hosszú évekig hűségesen szolgáltak. Richard Kalinde hasonlóképpen nagy hasznot merített John Hudson társaságából. Mielőtt Hudson testvér elment az országból, megszervezte, hogy amíg további segítség nem érkezik, Richard Kalinde lássa el a jó hír prédikálásával kapcsolatos felvigyázói feladatokat.

Mégsem mindenki fogadta örömmel Hudson testvér látogatását. Nguluh testvér elmondta, hogyan reagáltak ezek a személyek: „Minket fokvárosiak nem fognak tanítani! — mondták. — Azt tesszük, amit mi hiszünk helyesnek.” Nem voltak hajlandók elfogadni a Társulat irányítását, inkább megalakították a saját „Őrtorony-mozgalmaikat”. Akik viszont őszinte igazságkeresők voltak, alázatos magatartást mutattak. Fenntartották a kapcsolatot a Társulat dél-afrikai fiókhivatalával, és megértették, hogy ezen a csatornán keresztül kapják az utasításokat és az útmutatást. Az ottani fiókhivatal előtt hamarosan világossá vált, hogy az őszintén érdeklődők ezen kicsiny csapatának több segítségre van szüksége.

Állandó képviselet az országban

1933-ban izgalmas esemény történt a Malawiban élő Jehova Tanúi történelmében. A Watch Tower Bible and Tract Society kérelmet nyújtott be, hogy állandó képviseletet létesíthessen az országban. A kormányzó azt mondta, hogy ő „szívesen lát ilyen beadványt”, és helyt adott a kérelemnek. Végre elkezdhették megszervezni Malawiban a jó hír rendezettebb prédikálását. Ennek megfelelően a dél-afrikai fiókhivatal irányításával létrehoztak egy irodalomlerakatot és egy irodát 1934 májusában, a munka felvigyázója pedig Bert McLuckie lett.

McLuckie testvér még egészen új volt az igazságban, hiszen csak 1930-ban keresztelkedett meg. Ennek ellenére rendkívül eredményes úttörőnek bizonyult előző megbízatásaiban Madagaszkáron és Mauritiuson. Malawiba érkezésekor az ország déli részén fekvő fővárosban, Zombában szerzett egy kis kétszobás lakást. Az egyik szobát használta irodalomlerakatnak és irodának, a másikat pedig hálóhelynek. McLuckie testvér akkor még egyedülálló volt, és úgy jellemezte új megbízatását, hogy az társtalansággal és „sokkal nagyobb felelősséggel járt, mint azelőtt bármi”.

Komoly segítséget kapott Richard Kalinde személyében, aki közeli munkatársa lett. Elsődleges feladatukként azon kellett dolgozniuk, hogy a testvéreinket többé ne tévesszék össze a félrevezető „Őrtorony-mozgalmakkal”. Ez nem is bizonyult olyan nehéznek, mint amire számítottak. Egyrészt azért, mert a hivatalnokok többsége felismerte, hogy az őshonos szektáknak semmi közük az eredeti Watch Tower Societyhoz. Ezenfelül a dél-afrikai fiókhivatal világos irányelvekkel látta el Bert McLuckie-t, hogy miként járjon el az ügyben. Ezeket az irányelveket követve, egész Malawi területén egymás után látogatta meg a csoportokat Kalinde testvérrel, aki a tolmácsaként működött közre. Ezek a gyülekezetekben tett látogatások sokakat hozzásegítettek ahhoz, hogy megvonják támogatásukat a helytelen „Őrtorony-mozgalmaktól” és vezetőiktől.

Jehova áldása nyilvánvalóvá vált. Végül létrejött egy szilárd teokratikus szervezet. Először gyűjtötték be a szántóföldi jelentéseket is. Ezek a szántóföldi jelentések 1934-ben azt mutatták, hogy az átlagos hírnökszám 28 fő volt.

Új megbízatás a zombai lerakatnál

Bert McLuckie körülbelül egy éve tevékenykedett Malawiban, amikor visszahívták a Dél-afrikai Köztársaságba. Ezt követően még több mint 60 évig szolgálta Jehovát lojálisan Afrika egyéb déli területein, egészen 1995-ben bekövetkezett haláláig. A helyét Malawiban a McLuckie család egy másik tagja, öccse, Bill vette át.

Bill McLuckie ezt megelőzően Dél-Afrikában úgy végezte az úttörőszolgálatot, hogy még nem is volt megkeresztelve. George Phillips, a dél-afrikai fiókhivatal-szolga megkérdezte Billtől, hogy szeretne-e elvállalni egy megbízatást Malawiban. Igenlő válasza után ezt mondta neki: „Előbb persze meg kell keresztelkedned.” Bill megkeresztelkedett, és 1935 márciusában megérkezett a zombai lerakathoz. 26 éves volt ekkor. Ez a hűséges testvér Malawiban a komoly üldözések alatt is bizonyította feddhetetlenségét egészen az 1972-ben történt kitoloncolásáig.

Milyenek voltak azok a régi idők? Bill McLuckie 1998-ban már 89 éves, és Dél-Afrikában él a családjával. Még jól emlékszik arra, milyen szűkös körülmények között élt abban a zombai lerakatban. Ezt mondja: „A hálószoba nem volt szélesebb, mint egy tűzhely [1,4 méter]. Meglehetősen fülledt volt bent a levegő, ezért nyitva szoktam hagyni esténként az ablakokat. Egyik este azonban egy rendőr bedugta a fejét az ablakon, és ezt mondta: »Bwana [Uram], jobban tenné, ha becsukná ezeket az ablakokat, mert esténként párducok kószálnak errefelé.« Így hát becsuktam őket.”

A kényelmetlenségek ellenére előnyösnek bizonyult, hogy a fővárosban volt a lerakat. Mivel a közelben voltak a kormányhivatalok és a rendőrkapitányság, McLuckie testvér hamar reagálni tudott, amikor vád érte a Társulatot amiatt, hogy Jehova Tanúit folyton összetévesztették a félrevezető „Őrtorony-mozgalmakkal”. Bill McLuckie csakúgy, mint bátyja, bármilyen félreértés tisztázása érdekében türelmesen együttműködött a hivatalnokokkal. Jehova Tanúi elérték, hogy jó hírnevük lett.

A szervezet megtisztítása

Bill McLuckie sokat munkálkodott azon, hogy kiépítse a testvérekben az értékelést Jehova irányadó mértékei iránt, melyek a Bibliában találhatók. Többek között segített megérteni a testvéreknek, hogy az Írás-ellenes szokásoknak, például a szexuális erkölcstelenségnek, a spiritizmusnak és a túlzott alkoholfogyasztásnak nincs helye Jehova Tanúi életében (1Kor 6:9, 10; Jel 22:15). Gresham Kwazizirah felbecsülhetetlen segítséget nyújtott ebben a munkában. Alaposan kivette részét az utazómunkából, különösen az ország északi részén. McLuckie testvér olyan embernek írta le őt, mint aki „érett, becsületes személy”. Kwazizirah testvér arról lett híres, hogy minden időben lojálisan ragaszkodott a Biblia igazságos irányadó mértékeihez. Amikor erkölcstelen magaviseletű egyénekkel találkozott össze, akik azt állították, hogy Jehovát szolgálják, nyíltan szembeszállt velük. Ha ezek a személyek elismerték, hogy viselkedésük nem keresztényhez illő, Kwazizirah testvér elvette tőlük a kiadványaikat, és kijelentette nekik, hogy ők nem igazi Jehova Tanúi. Azt is megakadályozta, hogy azután részt vehessenek a szántóföldi szolgálatban. E határozott fellépés hatására sokan felhagytak tisztátalan életvitelükkel. Kwazizirah testvér volt az, aki szomorúan jelentette, amikor Richard Kalinde a keresztény életformával nem összeegyeztethető szokásokat vett fel. Emiatt ez a régebben buzgó testvér már nem képviselhette Jehova tiszta szervezetét.

A Biblia magas erkölcsi irányadó mértékei iránti szilárd állásfoglalásuk miatt Jehova Tanúi feddhetetlen emberekként váltak ismertté, ami sok esetben védelemnek bizonyult.

Jehova áldása a tiszta szervezeten abból vált nyilvánvalóvá, hogy tevékeny dicsőítőinek a száma növekedett. 1943-ban már 144 gyülekezet működött, és az átlagos havi hírnökszám 2464 volt, ami igen szép növekedés a 10 évvel azelőtti, mindössze 28 hírnökhöz képest!

Ébresztő, Malawi!

1944-ben az Őrtorony-kiadványokban gyakran használt „új világ” kifejezés telitalálatként érte Malawi népét. A kiadványok magyarázattal szolgáltak arra, hogy a kifejezés a dolgok Jehovától jövő, új rendszerére utal, mely egy új emberi társadalom lesz, és Isten égi Királysága uralja majd, mely Jézus Krisztus kezében van (Dán 7:13, 14: 2Pét 3:13). A kiadványok a Biblia alapján rámutattak, hogy az új világban a föld paradicsommá válik; az emberek békében lesznek az állatokkal; véget érnek a háborúk; mindenki földi jólétnek örvend; nem lesz több betegség és halál, sőt a halottak is életre kelnek, és az örök élet lehetősége előttük is nyitva áll majd (Zsolt 67:6, 7; És 2:4; 11:6–9; Luk 23:43; Ján 5:28, 29; Jel 21:3, 4).

Amikor az egyik testvér előadást tartott erről a témáról, némi helyi szóhasználattal fűszerezve a mondanivalóját, így fejtette ki: „Amikor Ádám vétkezett, már egyik gyereke sem születhetett meg a kertben, hanem csak a »bozótosban«; és testvérek, mi még mindig a »bozótosban« vagyunk. Még nem mehettünk vissza a kertbe. De már közel az idő, amikor itt hagyjuk ezt a matekenyát [’bolhatanyát’], és bemegyünk egy új világba, Jehova szilárdan megalapozott világába.”

Az Isten új világáról szóló előadásoknak olyan nagyszerű hatásuk volt, hogy az ország egyik területén érdeklődők egy egész csoportja ment egyik helyről a másikra a prédikáló testvérek után, és csak úgy szívták magukba a Paradicsomról szóló bibliai ígéreteket. Egy másik helyen pedig több helybeli pap meghallgatott egy előadást az új világról, s az ott hallottak arra késztették őket, hogy mindannyian elmenjenek egy európai misszionáriushoz, és ezt mondják neki: „Miért titkolta el előlünk ezeket a dolgokat? Azt lehet látni mostanában, hogy fiatal fiúk és lányok felkeresik az embereket, és a létező legcsodálatosabb dolgokról beszélnek nekik! Ráadásul kiderült, hogy azok a tantételek, melyekről maga azt mondta, hogy prédikáljuk, hamisak!”

1946-ban a Királyság-hírnökök száma Malawiban meghaladta a 3000-et; a testvérek csakugyan felrázták az országot.

Természetesen nem mindenki fogadta örömmel az Isten új világáról szóló üzenetet. Egy pár évvel azelőtt a kormány betiltotta az Őrtorony-kiadványok behozatalát, amelyek arról az új világról beszéltek. Ez azonban nem túl sokat számított, mert addigra már tekintélyes mennyiségű irodalom volt az országban. A papság néhány tagja ekkor úgy próbált Jehova Tanúi tevékenységéhez hasonló hatást elérni, hogy a Tanúk kifejezéseit és módszereit utánozta. „Mi is az új világról prédikálunk” — jelentették ki. Voltak, akik újralátogatásokat is tettek az egyháztagoknál, de néhány hét múlva abbahagyták.

A vallásvezetők még arra is megpróbálták rávenni a faluvezetőket, hogy ne engedjék a területükön prédikálni Jehova Tanúit. Mielőtt előadást tartottak egy faluban, szokás volt a faluvezetőtől engedélyt kérni rá. De ha a faluvezető addigra már a helyi vallásvezetők befolyása alá került, akkor ott már nem lehetett nyilvános előadást tartani.

Mindezek ellenére sok falu főembere fogadta örömmel Jehova Tanúit. Sokszor kifejezetten meghívták a testvéreket, hogy jöjjenek előadásokat tartani. Az egyik falu főembere egy Lizulu nevű kisvárosban hallott egy nyilvános előadást, és ott tudta meg az igazságot a halottak állapotáról (Préd 9:7; Ez 18:4). Nem sokkal ezután jelen volt egy temetési szertartáson, melyet vallásvezetők tartottak. Azt mondták a jelenlevőknek, hogy a kisgyermek, aki meghalt, „most már egy angyal fenn az égben”. A falu öreg főembere morogva feltápászkodott a helyéről, és a vezető emberhez fordulva egy kis tubákot kért tőle. Majd, miközben szép lassan elhagyta a temetés színhelyét, nagyokat szippantva a tubákból ezt mondta: „Ugyan már, Lizuluban megmondták, hogy hol vannak a halottak, ez az egész itt csak hazugság!”

Különleges látogatás

1948 januárjában igen különleges esemény történt. A Társulat brooklyni (New York) főhivatalából N. H. Knorr és M. G. Henschel látogatott Malawiba. Ez volt az első ilyen látogatás, mert addig még sosem jártak ott testvérek a világközpontból. Blantyre-ben, a városházán rendeztek egy összejövetelt a városban élő európaiaknak és indiaiaknak. Tekintettel arra, hogy akkoriban Blantyre-ben összesen csak 250 európai személy lakott, igen lelkesítő volt látni, hogy 40 fő jött el meghallgatni a nyilvános előadást. Másnap az idelátogató testvérek az afrikai testvéreknek rendezett, szabadtéri kongresszuson vettek részt. Bill McLuckie akkor már folyékonyan beszélt csevául, és ő működött közre tolmácsként. A délutáni nyilvános előadáson a jelenlevők száma 6000 volt. Mivel hangosítóberendezés nem volt, a programot tartó testvéreknek nagyon hangosan kellett beszélniük, hogy mindenki hallhassa őket. Az egyik előadás közben egyszer csak felhőszakadás támadt, ami elől a közönség a közeli fák alatt vagy a közeli házakban keresett menedéket. A Tanúk azonban ott maradtak, Knorr testvér pedig esernyőt tartva feje fölé végigmondta az előadását. Az, hogy ez a mzungu (fehér ember) ott állt az esőben csak azért, hogy végigmondja előadását egy afrikai hallgatóságnak, azt tárta a közönség elé, hogy Jehova Tanúit igazán érdekli a boldogulásuk. A helybeli európaiak ezt soha nem tették volna meg.

Knorr és Henschel testvér látogatása óriási ösztönzőerővel hatott a munkára. Abban az évben, 1948-ban a hírnökök száma már meghaladta az 5600-at, és nagyon rövid időn belül sok új személy csatlakozott a soraikhoz. Volt olyan hely, ahol már alig találtak területet, ahol tanúskodni lehetett volna!

Megkezdi működését a fiókhivatal

Idővel a Társulat lerakatát Zombából a még délebbre fekvő Blantyre-be, az ország kereskedelmi központjába költöztették. Jehova Tanúi tevékenysége Malawiban addig sok-sok éven át a dél-afrikai fiókhivatal felügyelete alatt állt, majd 1948. szeptember 1-jén Malawiban is megalakult a fiókhivatal, és Bill McLuckie lett az első fiókhivatal-szolga. Ezentúl a malawi szántóföld szükségleteit a világközpont felügyelete alatt, helyben tudták kielégíteni.

Arra az időre már volt sok érett, tapasztalt testvér, aki körzetszolgaként tudott szolgálni, azaz meglátogatni a gyülekezeteket, és erősíteni a testvéreket. Évente kétszer tartottak körzetkongresszusokat, és az egész országban Gresham Kwazizirah testvér szolgált kerületszolgaként. Bill McLuckie-nak is nagyon sok tennivalója volt a fiókhivatalban, sokszor hajnalig dolgozott az írógépe mellett.

Még rengeteg tennivaló várt rájuk, és további segítségre volt szükség. Ezért 1949-ben nagy szeretettel üdvözölték a két odaérkező, Gileád misszionáriusképző iskolát végzett testvért, Peter Bridle-t és Fred Smedley-t. Ők és a Gileád Iskolát végzett többi testvér nyújtották a túlhajszolt fiókhivatal-szolgának azt a segítséget, melyre már nagy szüksége volt. Ettől kezdve több figyelmet tudtak fordítani arra, hogy hogyan működjenek a gyülekezetek és a kongresszusok.

„Én ezt nem fogom kibírni!”

Ha valaki Európából vagy Észak-Amerikából jön Malawiba, igen rémisztő változást tapasztal, s ez főleg a régebbi évekre igaz, tudniillik, azokból a modern kényelmi felszerelésekből, melyekhez az ember addig esetleg hozzászokott, ott egyet sem talál. Az afrikai bozótosban nincsenek elektromos háztartási gépek. Amit egy itt lakó ember teljesen természetes életkörülménynek tart, az egy idegen számára könnyen kiábrándító lehet. Hogy szokja meg ezt egy új misszionárius?

Peter Bridle így mondja el, milyen benyomások érték, amikor a mozambiki Beira kikötőjéből indulva, egy fárasztó vonatút után megérkezett Malawiba: „Éppen sötétedett, amikor végre odaértünk a Shire-folyóhoz. Hatalmas bogarak röpködtek körülöttünk. Teljesen belepték és elhomályosították a lámpákat. Ott hemzsegtek az ember nyaka körül, és ki-be mászkáltak a ruhánkon. Így imádkoztam Jehovához: »Én ezt nem bírom. Ez nekem túl sok. Én ezt nem fogom kibírni!« Aztán átkeltünk a folyón, majd felszálltunk a vonatra, mely bent állt az állomáson. A vonaton nagyon-nagyon gyengén pislákolt a lámpa. Hamar rájöttem, hogy miért: nem akarták, hogy a rovarok bejöjjenek a fényre. Felszolgálták az ételt, először a levest. Olyan halványan égett a lámpa, hogy alig láttuk a szemben ülőt. Úgy ettük a levest, hogy összezárt fogakkal szürcsöltük a levét, különben a rovarokat is lenyeltük volna. Akkor is imádkoztam Jehovához: »Kérlek, ez nekem most már túl sok, én ezt nem bírom ki!«”

Egy későbbi út során Bridle testvér ugyanerre a környékre jött nyilvános előadást tartani, ami nem ment minden nehézség nélkül. Így mondja el, hogy miért: „Hihetetlen, hogy mit műveltek a szúnyogok! Egyik este úgy tartottam a nyilvános előadást, hogy a nadrágszáram be volt gyűrve a zoknimba, a fejem törülközőbe volt bebugyolálva, a törülköző vége pedig az ingembe volt gyűrve, az ingujjamon végig rugalmas kötés volt, csak az arcom és a kézfejem látszott ki. Tolmács fordította az előadásomat. Elmondtam egy mondatot, majd lesöpörtem a szúnyogokat az arcomról, utána a két kezemről, és ismét az arcomról. Miután a tolmács lefordította a mondatot, én megint mondtam egy mondatot, és mondatonként, sorra elvégeztem az előző mozdulatokat.”

Jehova segítségével Peter Bridle mégis kibírta, és hozzá hasonlóan mások is, még ilyen körülmények között is. A Malawiba küldött misszionáriusok többsége sok éven át hűségesen szolgált ott. Szívből jövő erőfeszítéseik sok-sok áldást eredményeztek a malawi szántóföldön.

Növekszik az érett helybeli testvérek száma

Időközben egyre több helybeli testvér jutott el a keresztényi érettségre. Ezek a testvérek is hasznot merítettek a misszionáriusok társaságából. Az egyik ilyen helybeli testvér Alexander Mafambana, akit inkább csak Alexnak hívtak. Alex nagyon jó képességű személy volt. Mozambikban született egy törzsfő fiaként, és apja után ő lett volna a törzsfő. Alex azért ment a Dél-afrikai Köztársaságba, hogy munkát keressen, itt került kapcsolatba Jehova Tanúival, és szerzett pontos ismeretet a bibliai igazságról. Úgy következtetett, hogy törzsfő létére meg kellene majd alkudnia a keresztényi alapelvekkel. A bajok elkerülése érdekében döntött úgy, hogy Malawiban telepszik le. Mafambana testvér nemsokára úttörő lett, 1952-től pedig a blantyre-i fiókhivatalban segédkezett. Mivel több nyelven beszélt, nyelvtudása nagy segítséget jelentett a szántóföldről érkező levelek intézésében. 1958—59-ben lehetőséget kapott arra, hogy részt vegyen a Gileád misszionáriusképző iskolán. Ugyanabban az osztályban végzett Jack és Linda Johansson is, akik szintén Malawiba kapták a megbízatásukat.

Kenneth Chimbaza egy másik olyan testvér, aki Dél-Afrikában ismerte meg az igazságot. 1942-ben keresztelkedett meg, majd visszatért Malawiba. Annak, hogy érett keresztényhez illő tulajdonságokat fejleszt ki, nemsokára Chimbaza testvér is bizonyítékát adta. Egy ideig úttörőszolgálatot végzett, majd sokat szolgált utazófelvigyázóként is. A később odaérkező misszionáriusok közül is sokan munkálkodtak örömmel Chimbaza testvérrel, feleségével, Elisivel és kisfiukkal, Maimbával. Ezáltal módjukban állt megismerkedni a malawi életformával.

Ezek az érett testvérek igazán értékes „emberajándékoknak” bizonyultak (Ef 4:8, NW).

A misszionáriusok előmozdítják a növekedést

Különösen a régi Tanúk, de mások is, még ma is szeretettel emlékeznek vissza azokra a Malawiban hűségesen szolgáló misszionáriusokra, akikkel akkoriban együtt munkálkodhattak. A misszionáriusok közül némelyek úgy érezték, hogy új megbízatási helyük az életformájuk komolyabb átformálását kívánja meg tőlük, de a szeretetük arra ösztökélte őket, hogy megtegyék ezt.

Malcolm Vigo 1957-ben egyedülálló testvérként érkezett Malawiba. Első este, a fiókhivatalban elfogyasztott vacsorája után, már türelmetlen volt, mert szerette volna megtudni, hogy mi lesz a megbízatása. Az akkori fiókhivatal-szolga, Lonnie Nail — egy Gileád Iskolát végzett testvér, aki egy évvel azelőtt érkezett Malawiba — tájékoztatta őt, hogy az utazómunkában kap megbízatást. Lesz alkalma előtte részt venni egy nyelvtanfolyamon, vagy eltelik bizonyos átállási időszak? Nem, akkoriban még nem volt ilyenfajta elrendezés. Másnap kezdi a munkát!

Az utazómunkára kijelölt misszionáriusok hamar rájöttek, hogy azon kívül, hogy kiszolgálják a gyülekezeteket, az autószereléshez is érteniük kell, ha járművel akarnak közlekedni. Arra is rájöttek, hogy az utak többsége nem más, mint alig látható nyom a bozótosban. A helybeli testvérek természetesen nagyra értékelték ezeknek a testvéreknek az erőfeszítéseit, és mindent megtettek, hogy megkönnyítsék az életüket. Rendszerint építettek egy takaros kis zsúpfedeles házat és egy vécét a misszionáriusnak és a feleségének, ha nős volt. A feleségekre azonban rendkívül ijesztően hatottak a titokzatos éjszakai zajok. Jó ideig eltartott, míg hozzászoktak a hiénák dermesztően fagyos kacajához és a sokféle rovar által rendezett „hangversenyhez”.

Jack Johansson emlékszik, milyen nehéz feladat volt kongresszust rendezni a bozótosban. Először a helyszínt kellett kialakítani, majd a legtöbb esetben mindent a bozótosban fellelhető anyagokból építettek meg. Testvérek, testvérnők, fiatalok, öregek, mind örömmel ajánlották fel a segítségüket. Mulanje közelében az egyik kongresszusi helyszínen egy idős testvér boldogságtól sugárzó arccal ment oda Johansson testvérhez, és ezt mondta neki: „Én is szeretnék segíteni a munkában.” Ebben még semmi szokatlan nem volt, Johansson testvér viszont később megtudta, hogy ennek a testvérnek majdnem egy hónapig tartott, míg körülbelül 800 kilométeres távolságból odagyalogolt a kongresszus helyszínére. És amikor megérkezett, első dolga az volt, hogy felajánlja önkéntes segítségét a kongresszusi építési munkálatokhoz! Ezzel a készséges szellemmel a testvérek és a testvérnők 6000 személyes „stadionná” alakították át a bozótost!

A misszionáriusok hozzájárultak ahhoz, hogy jobban működjenek a gyülekezetek és a körzetek. Hal Bentley, Eddie Dobart, Keith Eaton, Harold Guy, Jack Johansson, Rod Sharp és Malcolm Vigo testvér dicséretre méltó munkát végeztek kerületfelvigyázókként. A helyi Tanúk kedvezően fogadták a tőlük kapott szerető tanácsot és irányítást, s ennek az lett az eredménye, hogy szervezettebbé váltak a gyülekezeti összejövetelek, és jobban megszervezték a Királyság-üzenet prédikálását is. Ennek megfelelően a testvérek és testvérnők egyre szilárdabbá váltak az igazságban, mintegy felkészülve az előttük álló megpróbáltatásokra.

Tanúskodás az európai származású lakosoknak

Idővel néhány misszionárius fiókhivatali munkára kapott megbízatást, és ott is nagyon sok tennivalójuk volt. A fiókhivatalban dolgozó testvérek feleségei előtt lehetőség nyílt arra, hogy a Blantyre-ben és Zombában élő európai származású lakosoknak tanúskodjanak. Phyllis Bridle, Linda Johansson, Linda Louise Vigo, Anne Eaton és mások sokat szorgoskodtak ezen a területen. Az európai származású lakosok olykor előítélettel voltak a munkánk iránt, sokszor amiatt, hogy örökösen összefüggésbe hozták az „Őrtorony-mozgalmakkal”. Ezek a testvérnők azonban jól kihasználták az adódó alkalmakat, hogy tisztázzák a félreértéseket, és hogy beszéljenek Isten Királyságáról.

A Malawiban élő európaiak és ázsiaiak legtöbbjének saját üzlete volt, vagy jól jövedelmező munkára volt szerződése. Általában meg voltak elégedve az életükkel. Ennek ellenére néhány európai származású és angolul beszélő helybeli ember kedvezően reagált az igazságra. Egyesek meg is keresztelkedtek — egyikük a Bétel fürdőkádjában!

’A felbuzdulás kölcsönös’

Ahogy a misszionáriusok a helyi testvérekkel, testvérnőkkel egyre több időt töltöttek el, a különböző rasszok között igazi összhang fejlődött ki. Alex Mafambana néhány misszionárius barátjának írt egyik levelében így beszélt erről: „Ha létezik a világban szakadék, akkor az Kelet és Nyugat között létezik. Ellenben ami minket illet, köztünk olyan kötelék van, amely a lehető legszorosabb egységet hozza létre, ez pedig az agape!” Mennyire különbözött ez azok magatartásától, akik nem voltak Jehova szervezetében, hiszen az európaiak általában magasabb rendűnek tekintették magukat az afrikaiaknál, és nem törődtek velük. Egy dolgot mindenesetre tisztázni kellett, mégpedig a Bwana szó használatát, melyet a helyi testvérek is használtak. Üdvözléskor sokszor illették ezzel a címmel az európaiakat, és a misszionáriusokat is. Ez a szó azt fejezte ki, hogy az európaiak az afrikaiak urai vagy gazdái. Ezért amikor egy helybeli testvér Bwanának szólított egy misszionáriust, a misszionárius így igazította helyre őt: „Jehova Tanúi testvérek, nem pedig Bwanák!”

Kapcsolatukból nemcsak egyoldalú áldások származtak, mert a misszionáriusok is sokat tanultak afrikai testvéreiktől és testvérnőiktől, miközben együtt tevékenykedtek velük. Sokuk között szoros barátság szövődött. Pál apostol szavaihoz hűen ’a felbuzdulás kölcsönös’ volt (Róma 1:12, NW).

Énekükkel dicsérik Jehovát

Aki eltölt valamennyi időt Afrikában, hamar felfedezi, hogy itt az emberek nagyon szeretnek énekelni. Kíséret nélkül, csupán hangjukkal alkotnak csodás harmóniát, s így van ez Malawiban is. Amikor még nem volt cseva nyelvű énekeskönyv, a testvérek saját maguk találtak ki énekeket. Kölcsönvették a kereszténység egyházi énekeinek népszerű dallamait, átfogalmazták a szövegét, és a Királyságról, a szolgálatról, Armageddonról énekeltek. Ezek az énekek senkinek nem voltak meg írott formában, mégis minden testvér ismerte és gyönyörűen énekelte őket. Kongresszusokon sokszor úgy fellelkesedtek, hogy a refrént nemcsak egyszer, hanem kétszer is elénekelték minden egyes versszak után! Amikor 1953-ban Knorr testvér odalátogatott, nagyon meghatotta őt ez a csodálatos harmónia. Beszámolójában ezt mondta: „Feltétlenül meg kell említeni, hogy a testvérek éneke felettébb gyönyörűséges volt.”

Amikor 1950-ben megérkezett a fiókhivatalba a Társulat új angol nyelvű énekeskönyve — Songs to Jehovah’s Praise (Énekek Jehova dicséretére) —, elhatározták, hogy elkészítik a cseva nyelvű változatát. De hogy fogják megtanítani a testvéreket kottát olvasni? Énekelni mindenki tudott, de a kottaolvasáshoz nem voltak hozzászokva. A fiókhivatal a szolmizációs nevek, a do-re-mi használata mellett döntött. A testvérek közül voltak, akik tanulták az iskolában a szolmizálást. Peter Bridle sokat fáradozott az énekeskönyv elkészítésében; így emlékszik vissza, hogyan is történt: „Leültünk a fordítókkal, és együtt dolgoztunk. Nagyon kellett ügyelnünk, hogy a lefordított szavak jól illeszkedjenek a dallamhoz. Így aztán nagyon-nagyon lassan, de elkészült az énekeskönyvünk.”

A Songs to Jehovah’s Praise énekeskönyv cseva nyelvű kiadása nagyon népszerű lett a testvérek körében. A fiókhivatal egy régi sokszorosítógépen nyomtatta ki, és ehhez minden fellelhető papírt felhasznált. Ezért ezek a kezdeti énekeskönyvek nemigen voltak időtállóak, sűrűn kellett belőlük új példány, de a testvérek nem bánták. Örültek, hogy végre vannak énekeik. Minden kongresszusra két-háromezer énekeskönyvet nyomtattak a testvéreknek! Végül Brooklyn átvette a nyomtatását, de addigra Malawiban már mintegy 50 000 példány készült belőle!

Új létesítményekkel bővül a fiókhivatal

Éveken át számos különböző helyszínről, általában szűk szálláshelyekről irányították a Királyság-munkát Malawiban. Az 1950-es évek közepén megszületett a döntés egy kifejezetten fiókhivatalnak és a Bétel-munkások lakóhelyének szánt épület felépítéséről. 1956-ban Blantyre-ben telket vásároltak hozzá, 1958 májusában pedig az épület már készen is állt a beköltözésre. Mekkora boldogság töltötte el a testvéreket!

Néhány évvel később a fiókhivatal nagyon ismert szomszédot kapott. A közvetlenül mellette levő épület — a Mudi House — Malawi miniszterelnökének, dr. Hastings Kamuzu Bandának lett a hivatalos rezidenciája.

Bár a fiókhivatal és a Bétel-otthon sok kemény munkával épült fel, sajnos ez a szép létesítmény nem sokáig maradhatott a Társulat tulajdonában.

Lelkesítő látogatás

A Társulat főhivatalának tagja, Milton Henschel, 1963-ban ismét Malawiba látogatott. Röviddel a libériai kongresszus után érkezett meg, ahol a katonák őt és sok helybeli testvért, testvérnőt bántalmaztak. Blantyre-től néhány kilométerre, a repülőtér közelében tartottak egy nagy, országos kongresszust. Malawi minden részéről eljöttek, egy régi testvér megfogalmazása szerint „Nsanjétól [déltől] Karongáig [északig]”. A körülbelül 10 000 fős hallgatóság igazán nagyra értékelte a nagyszerű előadásokat, melyeket Henschel testvér és a többi előadó tartott. Jehova Tanúi összejöveteleiről ritkán írt a sajtó, most azonban az egyik belföldi napilapban kedvező hangvételű cikk jelent meg a kongresszusról.

Az országban egyre feszültebbé vált a politikai helyzet, ezért a testvérekre különösképpen buzdítóan hatott ez a kongresszus, ahol beszámolókat hallhattak Jehova Tanúiról, amint az egész világon szilárdan kitartanak a Biblia alapelvei mellett. Mafambana testvér, a kongresszus elnöke ezt mondta: „Ne felejtsd el, hogy a kongresszusi küldöttek közül voltak, akik több mint 600 kilométert tettek meg kerékpáron oda és 600-at haza, csak hogy részt vehessenek a kongresszuson. Úgy érezték, hogy keresztényi kötelességük eljönni, és fel voltak készülve arra, hogy ennek a kötelességnek a teljesítése közben nehézségekkel kell szembenézniük. Sokuk szilárd keresztényi hitének bizonyítéka ez.”

Baljós jelek

Az 1960-as évek elején Malawiban elhatalmasodott a nacionalizmus szelleme. A Nagy-Britanniával kötött egyezménnyel összhangban 1964 közepén egy parlamenti választás után az ország teljes jogú autonómiát kapott. Időközben dr. Bandát a gyarmat miniszterelnökévé nevezték ki. A parlamenti választás előtt a kormány 1963. december 30. és 1964. január 19. között elrendelte a szavazók önkéntes nyilvántartásba vételét.

Ez volt az első alkalom Malawiban, hogy Jehova Tanúi kényszerhelyzetbe kerültek, melyet a San Francisco Examiner (egy Egyesült Államokban megjelenő újság) a későbbiekben így fogalmazott meg: „vallásháború . . ., egy igencsak egyoldalú háború, melyben egymásnak uszítják a hitet és az erőszakot.” Nem Jehova Tanúi üzentek hadat ebben a háborúban. Ők a Biblia tanításaival összhangban tiszteletet mutatnak a világi uralkodók iránt, és lelkiismeretes adófizetők (Luk 20:19–25; Róma 13:1–7). De mivel Jézus Krisztus azt mondta, hogy követői „nem része a világnak”, Jehova Tanúi ezért szigorúan megőrzik semlegességüket a nemzetek háborúival és politikai ügyeivel kapcsolatban (Ján 17:16, NW; Csel 5:28, 29).

Amikor a szavazók nyilvántartásba vétele miatt az egész ország lázban égett, a Tanúk éltek azzal a jogukkal, hogy nem jelentkeztek a nyilvántartásba vételre. Amint a pártmegbízottaknak tudomásukra jutott a Tanúk semleges álláspontja, ádáz üldözés tört ki. Erőszakkal próbálták rávenni a Tanúkat, hogy gondolják meg magukat, és vegyenek párttagsági igazolványt. Ez idő alatt jelentések érkeztek a fiókhivatalba, hogy 100-nál több Királyság-termet és 1000-nél jóval több testvérünk otthonát gyújtották fel vagy döntötték romba. Szántóföldek és magtárak százait égették fel. Ennek szomorú következményeként sok Tanú-család maradt élelem és hajlék nélkül. Sokan menekültek el a szomszédos Mozambikba. Sokakat kegyetlenül megvertek, például Kenneth Chimbaza utazófelvigyázót, aki néhány évvel a bántalmazások után meghalt, kétségkívül az elszenvedett sérülései miatt.

Feddhetetlenségük próbája

Számos tapasztalat mutatja, hogy a Tanúk feddhetetlenek maradtak az üldözések alatt. Blantyre-től nem messze például élt két testvérnő; ketten összesen 11 gyermeket neveltek. Férjeik engedtek a politikai nyomásnak, és megvették a párttagsági igazolványt. Ezután a testvérnőket próbálták arra kényszeríteni, hogy vegyenek igazolványt, de ők nem tették. A pártmegbízottak azt mondták, hogy másnap megint eljönnek, hátha a testvérnők addigra meggondolják magukat. Másnap reggel el is jöttek értük egy nagy tömeg kíséretében. Majd nyilvános helyre vitték őket, nemi erőszakkal fenyegették és megverték őket, amiért nem vettek pártigazolványt. A testvérnők állhatatosak maradtak. Hazamehettek, de másnap visszavitték őket ugyanoda. Újra megverték és ezúttal meztelenre vetkőztették őket a tömeg előtt. A testvérnők ennek ellenére sem alkudtak meg.

Üldözőik ezután más módszerhez folyamodtak. „Betelefonáltunk a fiókhivatalukba — mondták —, beszéltünk Johanssonnal, McLuckie-val és Mafambanával. Azt mondták, hogy maguk is vegyenek igazolványt, mert ők már vettek, és az összes Jehova Tanúja is vett [Malawiban]. Egyedül maguk ketten maradtak az egész országban, akiknek még nincs igazolványuk. Most már magukon van a sor.” A testvérnők ezt felelték: „Mi csak Jehova Istennek szolgálunk, és nekünk mindegy, hogy a testvérek a fiókhivatalban vettek-e igazolványt vagy sem. Mi akkor sem alkuszunk meg, ha megölnek minket!” (Vesd össze: Róma 14:12.) Végül szabadon engedték a két testvérnőt.

Ez a két szerény, hűséges testvérnő nem tudott sem írni, sem olvasni, de mélységesen szerette Jehovát és a törvényét. Állhatatosságuk a Zsoltárok 56:12 versét visszhangozta: „Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?”

Állásfoglalásunk tisztázására tett kísérletek

Mivel egyre több ilyen súlyos incidens történt, a Társulat mindent megtett annak érdekében, hogy a hatóság állítsa le az üldözést. Kapcsolatba léptek a miniszterelnöki hivatallal, és 1964. január 30-án meghallgatásra mehettek dr. Bandához. A beszélgetés során Jack Johansson a Rómabeliekhez írt levél 13. fejezetére építette mondanivalóját, és egyértelműen kifejtette Jehova Tanúi semleges álláspontját. Úgy tűnt, a miniszterelnöknek tetszik a magyarázat, s amikor Johansson testvér távozott, dr. Banda nagyon megköszönte neki a látogatást.

Négy nap múlva Mulanje térségében azonban újabb támadás ért egy Tanú-csoportot. Elaton Mwachandét brutálisan meggyilkolták. Egy idősebb Tanú, Mona Mwiwaula nyakát átlőtték nyíllal, majd halottnak hitték, és otthagyták. De a testvérnő rendkívüli módon túlélte, és tanúvallomása alapján később bíróság elé állították az útonállókat. Amikor a fiókhivatal értesült erről a borzalmas incidensről, sürgősen táviratot küldött a miniszterelnöki hivatalba.

Az eredmény: újabb találkozó dr. Bandával és két miniszterével 1964. február 11-én. Harold Guy és Alexander Mafambana Jack Johanssonnal ment. Ezúttal azonban már teljesen más hangnemben zajlott a beszélgetés. Dr. Banda a táviratot lobogtatva ezt mondta: „Johansson úr, mit jelentsen az, hogy ilyen táviratot küld?” A testvérek megpróbálták higgadtan biztosítani a miniszterelnököt a semleges álláspontunkról és az ország törvényei iránti engedelmességünkről. A miniszterelnök és társai azonban nem tágítottak attól, hogy Jehova Tanúi szándékosan kiprovokálták, hogy rájuk támadjanak. A sikertelen találkozó azzal ért véget, hogy Jehova Tanúit hibáztatták az ország felbolydulásáért. Johansson testvért az országból való azonnali kiutasítással is megfenyegették. Úgy tűnik azonban, hogy dr. Bandát inkább két miniszterének tehetetlensége ingerelte haragra, amiért képtelenek voltak helytálló bizonyítékokkal alátámasztani Jehova Tanúi provokációit.

Figyelmet érdemel, hogy a Mwachande testvér halálát követő perben L. M. E. Emejulu levezető bíró a kormány állításával ellentétben nem találta bizonyítottnak, hogy Jehova Tanúi valamivel is provokálták volna a támadóikat. A bíró ezt állapította meg: „Nem látom bizonyítottnak a provokálás tényét. Az igaz, hogy Jehova Tanúi határozottan propagálták a hitüket, és igyekeztek megtéríteni másokat, ellenben tudatában voltak állampolgári kötelességeiknek, és mindent megtettek, amire felkérték őket . . . Kizárólag azt utasították vissza, hogy valamilyen politikai párthoz csatlakozzanak.”

Amikor a szavazók nyilvántartásba vétele miatti felindultság alábbhagyott, a miniszterelnök békességre és nyugalomra szólította fel az országot. „Ne ártsanak többet se az európaiaknak, se a rendőrségnek, se az indiaiaknak, de még Jehova Tanúinak sem! — mondta. — Bocsássanak meg nekik!” 1964 júliusában, nagy izgalmak közepette a Nyaszaföld nevű gyarmat független köztársaság lett, és Malawi lett az ország neve. Végre megszűnt az üldözés, de az erőszak addigra már Jehova nyolc szolgájának az életét követelte.

Rövid nyugalmi állapot

Ahogy az 1964-es év a végéhez közeledett, testvéreinkre viszonylag nyugodt időszak köszöntött. A korábbi ádáz ellenfeleik közül némelyek szerették volna közelebbről megismerni a „titkot”, hogy áldozataik hogyan tudtak állhatatosak maradni minden üldözés ellenére. A Királyság-üzenet prédikálása újra erőre kapott.

1966 elején ismét alkalom adódott arra, hogy testvéreink kifejtsék dr. Bandának Jehova Tanúi semleges álláspontját. A Watch Tower Society további misszionáriusok számára kért belépési engedélyt Malawiba. Mivel dr. Banda fennhatósága alá tartozott a Malawi területére belépő európaiak engedélyének a kiadása, feltette a testvéreknek a kérdést, hogy miért van szükség még több misszionáriusra. Dr. Banda találkozót adott Malcolm Vigónak, a fiókhivatal-szolgának, és nyomatékosan kijelentette, hogy semmi szüksége olyan személyekre, akik politikával foglalkoznak. Vigo testvér ismét biztosította őt az ország törvényei iránti engedelmességünk felől, és újra elmagyarázta a politikai ügyekkel kapcsolatos semleges álláspontunkat (Róma 13:1–7).

Az átlagos hírnökszám 1967-ben már meghaladta a 17 000-et. E nyugalmi időszak alatt két újabb Gileád Iskolát végzett személy érkezett az országba, Keith és Anne Eaton. Amikor a fiókhivatalban összetalálkoztak a Johansson házaspárral, Linda lelkesen erről biztosította őket: „Afrika legbékésebb országába jöttetek!” Nem sejthették, hogy sötét felhők gyülekeznek fölöttük.

A helyzet ismét rosszabbra fordul

Keith Eaton és felesége, Anne egy rövid nyelvtanfolyam elvégzése után a kerületmunkában kapott megbízatást. Kezdetben Kenneth Chimbaza és családja szerető segítségét élvezték. A mindig segítőkész ifjú Maimba el volt ragadtatva, ha Eaton testvér tanúskodótáskáját vihette, amikor együtt végezték a szántóföldi szolgálatot.

1967 áprilisában Eaton testvér egy körzetkongresszuson szolgált a Phalombe nevű kisvároshoz tartozó Thambo Village-ben, amikor nyugtalanító híreket hallott a rádióban. Dr. Banda azzal vádolta Jehova Tanúit, hogy szándékosan provokálják a pártmegbízottakat, a Malawi Ifjú Úttörők és a Malawi Ifjúsági Szövetség tagjait. Továbbá azt állította, hogy a Tanúk nemcsak hogy nem hajlandók párttagsági igazolványt venni, hanem még másokat is lebeszélnek a megvásárlásáról.

A pártigazolványok vásárlásának az ügye ismét előtérbe került, akárcsak 1964-ben. Annak ellenére, hogy az igazolványok megvásárlása önkéntes jellegű volt, visszautasítását a pártmegbízottak a tiszteletlenség jelének tekintették. Később azt mondták, hogy az igazolvány megvásárlása „az egyik módja annak, hogy az ország népe kimutathassa nagyrabecsülését [dr. Banda iránt], amiért Malawi országa a fejlődés útjára lépett”. A pártmegbízottak feldühödtek azon, hogy Jehova Tanúi mennyire állhatatosak ebben a kérdésben, ezért ismét megpróbálták erőszakkal engedelmességre kényszeríteni őket. Újra a testvérek zaklatásáról és ütlegeléséről érkeztek hírek a fiókhivatalba.

Malcolm Vigót egyszer felkérte néhány pártmegbízott, hogy látogasson meg egy Jumbe Gyülekezethez tartozó testvért, akit azért tartóztattak le, mert nem akart pártigazolványt venni. Vigo testvér csendesen imádkozott, mielőtt belépett volna a szobába. Az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy a pártmegbízottak arra számítottak, Vigo testvér majd azt fogja mondani, hogy a Watch Tower Society világosan elmagyarázta a tagjainak, hogy helytelen dolog pártigazolványt vásárolni. Vigo testvér ehelyett azt hangsúlyozta ki, hogy a Társulat senkinek nem szabja meg, hogy mit tegyen, mindenkinek saját magának kell döntenie ebben a kérdésben. A pártmegbízottaknak nem tetszett ez az érvelés. Vigo testvér a kérdések kereszttüzébe került. Mindenáron arra törekedtek, hogy ellentmondásba keveredjen, és még mielőtt egy kérdésre válaszolhatott volna, már fel is tették a következőt. Két órán át faggatták, majd végül elengedték. Pártigazolványt nem vett senki.

Betiltás!

A helyzet a Malawi Kongresszus Párt 1967 szeptemberében tartott évi közgyűlésén vált kritikussá. Az egyik határozati javaslat kijelentette: „Nyomatékosan felemeljük a szavunkat amellett, hogy országunkban a Jehova Tanúi felekezetet nyilvánítsák illegálisnak.” Az oka? A határozat így folytatta: „A felekezet veszélyezteti az államunk zökkenőmentes működéséhez elengedhetetlen béke és nyugalom stabilitását.” A kongresszus előtt mondott záróbeszédében az elnök kijelentette: „Jehova Tanúi mindenhol csak bajt okoznak. Emiatt tegnap a kongresszus határozati javaslatot nyújtott be azzal a kéréssel, hogy tiltsák be Jehova Tanúi működését. Megígérhetem Önöknek, hogy a kormány sürgősen fontolóra veszi az ügyet.”

Tényleg veszélyt jelentettek Jehova Tanúi Malawi „stabilitására”? Aligha! A Malawiban élő Tanúkról később ezt írta egy megfigyelő: „mintaállampolgároknak vehetjük őket, szorgalmasan megfizetik az adót, ápolják a betegeket, küzdenek az írástudatlanság ellen.” A kormány ennek ellenére valóban sürgősen fontolóra vette az ügyet. Nemsokára aláírták a betiltásról szóló elnöki rendeletet, mely 1967. október 20-án lépett hatályba. Az egyik újság, az egész országot tájékoztatva a betiltásról, cikket közölt vastag betűs szalagcímmel: „Malawi »veszélyes« szektát tilt be”. Erre a lépésre állítólag azért volt szükség, mert Jehova Tanúi „veszélyt jelentenek Malawi jóságos kormányára”, ám nyilvánvaló volt, hogy az igazi indok a párttagsági igazolvány megvételének a visszautasítása volt. A Bibliára alapozott szilárd meggyőződésükkel összhangban ők egyszerűen ’inkább Istennek engedtek, hogynem az embereknek’ (Csel 5:28, 29).

A felkészülés kifizetődik

A fiókhivatalban a testvérek már a tilalom elrendelése előtt gondoltak arra, hogy valamilyen hivatalos eljárás indul majd Jehova Tanúi ellen. Teljes betiltásra ugyan nem számítottak, de tettek jó néhány óvintézkedést. Az ország számos területén rendeztek különleges összejöveteleket, hogy a körzet- és kerületfelvigyázók kellő irányítást és buzdítást kaphassanak. Célszerű irányelveket kaptak a gyülekezeti összejövetelekre, a szántóföldi szolgálatra, az irodalomellátásra és a levelek elküldésére vonatkozóan. Amint a helyzet súlyosbodni kezdett, felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult ez az információ.

A gyülekezetek szorgalmasan megfogadták a hozzájuk fokozatosan eljutó tanácsokat. Ezután nem a Társulat nyomtatványait használták fel, hanem üres papírra írták a gyülekezeti jelentést, és futár vitte el a fiókhivatalba. Az összejövetelek időpontját a gyülekezetek szükségleteinek megfelelően módosították. Az egyik gyülekezet például úgy határozott, hogy vasárnap reggel fél hatkor tartja az összejövetelt, mielőtt a falu felébredne. Ami a prédikálómunkát illeti, Jehova Tanúit semmiféle tilalom nem állította meg, hogy a Királyság jó hírét terjesszék. Az apostolok idejében történtekhez hasonlóan hűséges testvéreink és testvérnőink is ehhez az állásponthoz tartották magukat: „nem tehetjük, hogy a miket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk” (Csel 4:20).

A fiókhivatal nem sokkal a tilalom bevezetése előtt megbízható forrásból arról értesült, hogy a Government Gazette (hivatalos közlöny) a Jehova Tanúira vonatkozó tilalmat készül bejelenteni. Ennek tudatában a Tanúk sürgősen elvittek a fiókhivatalból minden fontos iratot, dokumentumot, sőt a gépekből is néhányat különböző testvérek lakására. Az országban mindenfelé nagy tételben szállítottak az irodalomellátmányból is a gyülekezeteknek. Az egyik gyülekezet ezen értékes szellemi eledel védelme érdekében telerakott könyvekkel két nagy olajoshordót, és a későbbi felhasználás reményében elásta. Amikor novemberben a rendőrség elment a fiókhivatalba, hogy lefoglalja a tulajdont, szemmel láthatóan meglepődtek, hogy ilyen kevés irodalmat, iratokat és gépet találnak.

Kiutasítják a misszionáriusokat

Amint az előre látható volt, a külföldi misszionáriusokat felszólították, hogy hagyják el az országot. Távozásuk előtt minden tőlük telhetőt megtettek, hogy erősítsék drága testvéreiket és testvérnőiket. Malcolm Vigo olyan testvéreket látogatott meg és buzdított, akiknek a házát az útonállók tönkretették. Egyikük Finley Mwinyere körzetfelvigyázó volt. Vigo testvér ezt mondta: „Amikor odaérkeztünk, Mwinyere testvér ott állt, és leégett házát nézte. Buzdító volt a nagyszerű szellemi hozzáállása. Az volt a kívánsága, hogy azonnal visszamehessen a körzetébe erősíteni azokat, akiket szintén veszteség ért. Nem a személyes veszteségét helyezte előtérbe.”

Jack Johansson északra, Lilongwéba utazott, hogy meglátogasson mintegy 3000 fogva tartott testvért és testvérnőt. Sokukkal tudott beszélni, és bátorította őket. Ezek a testvérek még mindig olyan jó szellemi állapotban voltak, hogy Johansson testvér maga is fellelkesedve jött el tőlük, és hiterősítő élményként jellemezte a látogatást. Később az ügyeletes tiszt elmondta neki, hogy igen kényes helyzet állt elő. A betiltás következményei közül csak egyet említve meg, elmondta, hogy most, hogy Lilongwéban összeomlott az elektromos szolgáltatás, úgy látszik sosem lesz már helyreállítva, mert a legjobb és legmegbízhatóbb munkásokat börtönbe zárták!

A nyolc külföldi misszionárius nem önként távozott Malawiból. Ők a maguk részéről nem tettek semmi rosszat. A Sharp és a Johansson házaspárt rendőri kísérettel egyenesen a repülőtérre vitték, ahol fel kellett szállniuk egy külföldre induló repülőgépre. A másik két házaspárt néhány éjszakára a blantyre-i Chichiri börtönbe vitték. Malcolmot Keithtel zárták egy cellába, Linda Louise-t pedig Anne-nel. Később rendőri kísérettel őket is a repülőtérre vitték, és kitoloncolták Mauritiusra. Végül a Vigo és a Johansson házaspár új megbízatást kapott Kenyába, Eatonék pedig Rhodesiába.

A misszionáriusok szomorú szívvel hagyták ott drága testvéreiket és testvérnőiket. De a malawi Tanúk így sem maradtak segítség nélkül. Ott voltak szerte az országban a 405 gyülekezetben szellemi pásztoraik, szerető felvigyázóik (És 32:2). Alex Mafambana felügyelt helyileg a munkára, a malawi szántóföld felvigyázását pedig áthelyezték a zimbabwei (akkori Rhodesia) fiókhivatalhoz. Az elkövetkező években a hararei (Zimbabwe) fiókhivatal megszervezte, hogy a malawi körzetfelvigyázók és mások is átutazhassanak Zimbabwéba kerületkongresszusokra és továbbképző tanfolyamokra. Így a körzet- és kerületkongresszusok programja e hűséges testvéreken keresztül eljutott a gyülekezetekhez.

A kegyetlenkedések újabb hulláma

Amint a betiltás ténye köztudottá vált, a pártmegbízottak, a Malawi Ifjú Úttörők és a Malawi Ifjúsági Szövetség tagjai élen jártak abban, hogy a testvérek elleni ádáz üldözés a tetőfokára hágjon. A rendőrség és a bíróságok sokszor hiába voltak jóindulattal a Tanúk iránt, ez nem volt elég ahhoz, hogy megszüntessék az erőszakot az országban a most már illegálisnak nyilvánított Jehova Tanúi ellen.

Ahogy az üldözés fokozódott, az országban mindenfelé lerombolták Jehova Tanúi Királyság-termeit, lakásait, magtárait és üzlethelyiségeit. Előfordult, hogy a fosztogatók egyenesen teherautóval érkeztek, és azzal vitték el a Tanúk tulajdonát. Bár ennek az anyagi veszteségnek a pénzben mért értéke igen csekély volt, malawi testvéreinknek és testvérnőinknek ez jelentette minden vagyonát.

Olyan hírek is érkeztek Malawi egész területéről, hogy megverték a Tanúkat. Az üldözés főként drága testvérnőinknek jelentett borzalmas gyötrelmeket. Sok keresztény asszonyt megerőszakoltak, megcsonkítottak és megvertek. A szadista merénylők nem kíméltek senkit. Időseknek, fiataloknak, sőt terhes anyáknak kellett ilyen iszonyatos kínszenvedéseket elviselniük, emiatt sok terhes anya elvetélt. Újra ezreknek kellett elmenekülniük a falujukból. Sokan az erdő sűrűjében találtak menedéket, másoknak egy időre a szomszédos Mozambikba kellett menekülniük. 1967. november végéig a Jehova Tanúi elleni kegyetlenkedési hullám újabb öt embernek az életét követelte.

Reagálás a betiltásra

Még a kegyetlen ütlegelések sem rettentették el Jehova Tanúit. Csak nagyon kevesen alkudtak meg. Samson Khumbanyiwa is azok közé tartozott, akiknek tönkretették a lakását, bútorait, minden ruhaneműjét darabokra tépték; a hitét viszont nem tudták lerombolni. Meggyőződéssel mondta a következőket: „Tudom, hogy sosem vagyok egyedül, Jehova megvéd.” E hithű férfiak és nők feddhetetlensége Jehovának szerez dicséretet, és válasz Sátán gúnyos megjegyzésére, mely szerint „mindent a mije van, odaad az ember az életéért” (Jób 2:4).

Éppen hogy az üldözés rázott fel némely tiszta szívű egyént Malawiban. Úgy történt, ahogyan Jézus Krisztus megjövendölte. Amikor figyelmeztette követőit, hogy üldözni fogják és uralkodók elé is viszik őket, befejező szavai a következő bátorítást tartalmazták: „ez alkalom lesz nektek a tanúságtételre” (Luk 21:12, 13, Úf).

Egy férj, aki már egy ideje ellenezte, hogy felesége Tanúként tevékenykedik, éppen az üldözés hatására kezdte tisztábban látni a helyzetet. Alig két héttel a betiltás után, az egyik reggel csőcselék rohanta meg a házukat. Tudták, hogy a férj nem Tanú, ezért azt kiabálták, hogy csak a feleségéért jöttek. A férj először nem nyitott ajtót, de amikor azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják a házat, és mindenki bennég, kénytelen-kelletlen beengedte őket. Alighogy bejutottak, megbilincselték, és megparancsolták neki, hogy vegyen pártigazolványt. Akkor ébredt tudatára, hogy annak kell lennie az igaz vallásnak, amelyhez a felesége tartozik, és már nem volt hajlandó igazolványt venni. Őt is, és a feleségét is megverték, ennek ellenére közvetlenül az eset után elkezdte tanulmányozni a Bibliát. A rá következő évben átadta az életét Jehovának, és most már feleségével együtt szolgálja Jehovát.

Az emberek Malawiban is, és külföldön is felemelték szavukat amiatt, ami ezekkel az ártatlan keresztényekkel történt. Ilyen megjegyzéseket lehetett hallani: „Most már biztosan közeledünk a világ végéhez, ha már Isten népét is betiltják az országban!” Az Őrtorony és az Ébredjetek! 1968. februári számaiban megjelenő cikkek az egész világon felháborodást váltottak ki. Ezrével özönlöttek a tiltakozó levelek, s nyomatékosan felkérték a kormányt, hogy lépjen fel a kegyetlenkedések megszüntetése érdekében. Volt olyan postahivatal, ahol a személyzetnek segítségre volt szüksége, hogy győzze a hirtelen levéláradat továbbítását. Olyan intenzív és kitartó volt a nemzetközi reagálás, hogy az ország elnöke végül is kiadott egy rendeletet, melyben az állt, hogy az üldözésnek véget kell vetni. Dr. Banda a későbbiek folyamán még azt is kijelentette, hogy senkit nem lehet párttagsági igazolvány vásárlására kényszeríteni. „Azt akarom, hogy az emberek ne kényszerből, hanem saját elhatározásukból érvényesítsék az igazolványukat” — mondta. Az üldözési hullám ezután lassan-lassan alábbhagyott. Testvéreink közül voltak, akik hazatérhettek otthonukba, és folytathatták a Királyság prédikálásának fontos munkáját, de még nem túl feltűnően, hiszen a tilalmat akkor még nem oldották fel.

Földalatti tevékenység

Ez idő alatt Mafambana testvér hűségesen ügyelt a helyi munkára. Fenntartotta a kapcsolatot a rhodesiai fiókhivatallal, és rajtuk keresztül kapott időszerű útmutatást. A rendőrség állandóan a nyomában volt, nagyon óvatosnak kellett lennie. Sokszor csak hajszál híja volt, hogy le nem tartóztatták. Sajnos 1969-ben meghalt, valószínűleg rákban. Ezután Kenneth Chimbaza látta el Jehova Tanúi tevékenységének felvigyázását Malawiban 1971-ig, amikor is agyvérzést kapott és meghalt. Ennek a két, feddhetetlenségét megőrző személynek a sok szorgos munkájáról biztosan szeretettel emlékezik majd meg Jehova „az igazak [eljövendő] feltámadásakor” (Luk 14:14; Zsid 6:10).

A malawi testvérek a helyzet javulásával alkalmazkodtak az új körülményekhez. A kötetlen formájú tanúskodás hamar meghozta gyümölcsét. Az úttörők tevékenysége a tilalom ellenére is sikeresen haladt előre. 1971-ben 925 úttörő terjesztette buzgón a jó hírt több ezer gyülekezeti hírnökkel együtt. Még egy különleges úttörő is volt, Gresham Kwazizirah, aki az előrehaladott kora, a sok üldözés és a személyét ért megpróbáltatások ellenére még mindig lojálisan szolgált, s egészen 1978-ban bekövetkezett haláláig folytatta hűséges szolgálatát.

Mivel a testvérek ’okosaknak bizonyultak, mint a kígyók’, a gyülekezeti jelentések és az egyéb levelezés folyamatosan eljutott a rhodesiai fiókhivatalba (Máté 10:16). Ezek azt mutatták, hogy a buzgó földalatti prédikálótevékenység nagyon sikeres volt. Közvetlenül a betiltás előtt, 1967-ben 18 519 fős hírnökcsúcsot értek el. 1972-ben pedig, amikor a tilalom még mindig hatályban volt, és sokan Mozambikba menekültek, új, 23 398 fős hírnökcsúcsot jelentettek, a szolgálatban eltöltött órák átlaga pedig minden hónapban meghaladta a 16 órát.

„Új területeken” tanúskodnak

Bár a Tanúk nagyon óvatosak voltak prédikálás közben, néhányukat mégis letartóztatták és börtönbe zárták. De még akkor sem csüggedtek el, hanem folytatták a prédikálást, és a börtönt tekintették új területüknek.

Baston Moses Nyirenda 1969-ben hét hónapig volt börtönben. Azt kérdezték tőle a rabok, hogy miért nem csatlakozik Egyesült Egyházukhoz. Micsoda remek alkalom a tanúskodásra! A börtönben volt egy régi, elnyűtt Biblia, minden rab azt használta, és már sok lap hiányzott belőle, mégis ebből mutatta meg nekik a bibliai igazságokat. Mindez bibliatanulmányozáshoz vezetett, még az egyház vezetője is csatlakozott a tanulmányozáshoz. Mielőtt Nyirenda testvér kiszabadult a börtönből, nagy örömére négy személynek tudott segíteni Isten Szava alapismereteinek elsajátításában.

Angol gyülekezet működik

Miután a betiltás miatt minden külföldi misszionáriust kitoloncoltak, Bill McLuckie, akinek Denise, egy dél-afrikai testvérnő volt a felesége, továbbra is Blantyre-ben lakott. Volt egy kis üzlete Blantyre-ben, ebből tartotta el a családját. McLuckie-ék otthona lett a Blantyre Angol Gyülekezet új összejöveteli helye. Az összejöveteleket természetesen kötetlenebb formában kellett megtartani, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Ezért a testvérek nem énekeltek és nem tapsoltak.

Ebben az időszakban történt, hogy a rhodesiai fiókhivatalban szolgáló Guido Otto kezdett titokban irodalmat vinni Malawiba. Guido édesapja egy kis szállodát üzemeltetett a Malawi-tó partján, ezért látogatásai nem tűntek fel a hatóságnak. Nem is sejtették, hogy milyen sok bibliai irodalmat hoz át minden egyes alkalommal! Az irodalmat McLuckie-ék lakása alatt egy rejtett, föld alatti pincében tárolták. Amikor kiásták a pincének a helyet, a járókelők rá-rákérdeztek, hogy mi készül. „Csak egy vécé lesz” — válaszolták nekik.

Egyik este, az összejövetel közepén egy autó hajtott a ház elé. Ki lehet az? A rendőrség? A testvérek nem tudták, mit csináljanak a tanulmányozási könyveikkel. Kinyílt az ajtó, és Guido Otto lépett be vidáman. Micsoda megkönnyebbülés volt!

Ezután „Bill azt mondta a testvéreknek, hogy ha bárki bármikor megpróbálna bejönni, első dolguk az legyen, hogy az összes irodalmat beleteszik abba a kosárba, amit ott tartottunk a kezünk ügyében. Az én feladatom lett volna ledobni a kosarat a hálószoba padlójában levő lyukba, mely a pincébe nyílt. Mindig ott volt kéznél egy teázáshoz előkészített zsúrkocsi is, és ha bárki belépett volna, úgy tűnhetett volna neki, hogy éppen vendégeink vannak, és teázunk!” — mondja Denise.

Ahogyan az állapotok egyre rosszabbá váltak, már nem lehetett mindig egy helyen megtartani az összejöveteleket, más és más személy lakásán gyűltek össze. Olykor erdőben találkozott a csoport, és úgy öltöztek, mintha csak kirándulnának.

A testvéreknek még ilyen nehéz körülmények között is sikerült kötetlen formában tanúskodniuk angolul beszélő embereknek, és ilyen módszerrel találniuk őszinte, igazságkereső személyeket. Jó néhányan jöttek így az igazsághoz, többek között Victor Lulker, Daniel Marne és Mike Sharma, akik még ma is a Blantyre-i Gyülekezetben szolgálnak.

Perek Blantyre-ben

Amikor a rendőrség 1971-ben rajtaütésszerű razziát tartott McLuckie-ék lakásán, talált náluk társulati kiadványokat. McLuckie testvért vád alá helyezték, és felszólították, hogy jelenjen meg a limbei (Blantyre) bíróságon. A helyi Tanúk hallottak az esetről, és McLuckie-ék buzdítása érdekében saját szabadságukat is kockáztatva, sokan elmentek a tárgyalásra. Amikor a bírósági ítéletben elhangzott, hogy „nem bűnös”, a testvérek tapsviharban törtek ki! A vád képviselője ellenben fellebbezést nyújtott be. A pert a legfelsőbb bíróságra vitték, ahol Bill McLuckie-t bűnösnek találták, és hétévi börtönbüntetésre ítélték. Valójában nem akarták börtönbe zárni, ezért inkább kiutasították az országból.

Így hát 1972 októberében Bill McLuckie 37 éven át tartó lojális szolgálata Malawiban véget ért. Elutazása előtt megszervezte, hogy a testvérek jöjjenek el hozzá, és feltűnés nélkül vigyenek el tőle minden irodalmat a rejtett pincéjéből. A testvérek kocsiszámra vitték el tőle a könyveket! Volt, akinek utána az ellenőrzési pontoknál meg kellett állnia, ám a rendőrség egyetlen doboz könyvet sem fedezett fel. Mielőtt McLuckie-ék elmentek volna az országból, bebetonozták a titkos pince bejáratát. Bill McLuckie hűséges, önfeláldozó szolgálata sokáig emlékezetes marad a malawibeli Jehova Tanúi történetében!

Harmadszorra is felkorbácsolódnak az erőszak hullámai

Mire a testvérek végre kialakították az új életritmusukat, ismét zavargás tört ki. 1972-ben a Malawi Kongresszus Párt évi közgyűlésén igen nyugtalanító határozati javaslatokat fogadtak el. Az egyik határozat követelte, hogy minden Jehova Tanúját bocsássanak el a munkahelyéről, s ezt könyörtelenül, kivételt nem téve végre is hajtották. A vállalatok meg akarták tartani a megbízható Tanú-alkalmazottaikat, de nem kaptak rá engedélyt. A Tanúk által működtetett üzleteket lefoglalták, és vagyonukat elkobozták. De még rosszabb dolgok is következtek.

A pártkongresszuson elfogadtak egy olyan javaslatot is, mely kijelentette, hogy „minden falun élő [Jehova Tanúját] ki kell űzni a falujából”. Ez a valóságban azt jelentette, hogy Jehova Tanúit ki kell vetni az emberi társadalomból! Több ezer Tanú lakását gyújtották fel vagy tették a földdel egyenlővé. Terményeiket és állataikat elpusztították. Megtiltották nekik, hogy vizet húzzanak a falu kútjából. Szó szerint mindenük, amijük csak volt, elveszett az egész országban dúló fosztogatások miatt.

Az ifjúsági mozgalmak tagjai ismét elöl jártak az üldözésben, mely mindmáig a legádázabb és a legkegyetlenebb üldözésnek számít. Tíz-, vagy akár százfős csoportokba szerveződtek, faluról falura jártak, és Jehova Tanúi után kutattak.

Országszerte vadásztak rájuk. Blantyre-ben körülvették testvéreink egy csoportját, és a városi pártbizottság székházába vitték őket. Ez az épület régebben a Társulat fiókhivatala volt, mígnem 1967-ben lefoglalták. A testvérek között volt Greyson Kapininga, aki a betiltás előtt fordítóként szolgált a fiókhivatalban. A testvérek állhatatosan visszautasították a párttagsági igazolvány megvásárlását, ezért üldözőik só és bors keverékét dörzsölték a testvérek szemébe. Utána nagy szögekkel teli deszkákkal verték őket. Ha egy testvér felkiáltott a fájdalomtól, a kegyetlen gyilkosok még nagyobb ütéseket mértek rájuk, és ezt mondták: „Jöjjön ide az Istened, és mentsen meg.”

A brutális támadások sok életet követeltek. Cape Maclearben, a Malawi-tó déli végén fűcsomókat kötöztek Zelphat Mbaiko testéhez, leöntötték benzinnel, és felgyújtották. Elevenen égették el!

A testvérnők is szörnyű kínszenvedéseken mentek keresztül. Amiért visszautasították, hogy pártigazolványt vegyenek, a pártmegbízottak többször megerőszakolták őket. Lilongwéban Magola testvérnő sok más testvérnővel együtt megpróbált elmenekülni a baj elől. Mivel terhes volt, nem tudott gyorsan futni, ezért a csőcselék, mint egy csapat vadállat, utolérte, és halálra verte.

A Bunda Mezőgazdasági Egyetemen, mely nem messze van Lilongwétól, hat testvért és egy testvérnőt gyilkoltak meg, és holttestüket brutálisan megcsonkították. Az egyetem vezetője, Theodore Pinney személyesen tiltakozott a kegyetlenkedések ellen dr. Bandánál. Mi lett a következménye? Kitoloncolták az országból!

Ezrek menekülnek el

Mivel a fajirtás jelei kezdtek mutatkozni, 1972 októberében Jehova Tanúi tömegesen hagyták el az országot. Több ezren menekültek nyugati irányba, Zambiába. A határon az egyik ENSZ-megfigyelő megerősítette a tényt, hogy „sokuknak a testén mély vágások és sebek voltak, melyek az [Afrikában] oly közismert pangákról, azaz hatalmas késekről árulkodtak”.

A Tanúkat a Sinda Misale-i menekülttáborokban helyezték el, ezek a táborok a Malawi, Mozambik és Zambia határvonalainak találkozásánál kialakult, háromszögletű földterületen helyezkedtek el. Az egészségtelen körülmények miatt gyorsan terjedt a betegség. Rövid idő leforgása alatt több mint 350 ember, köztük sok gyermek halt meg. Szorult helyzetüknek a híre gyorsan eljutott sokfelé a keresztény testvéreikhez, akiktől segélyszállítmányok özöne érkezett! A dél-afrikai Tanúk tonnaszámra küldtek sátort, ruhát és egyebeket a legszükségesebb dolgokból. A dél-afrikai fiókhivatalból Karel de Jager és Dennis McDonald vezetésével kisebb teherautó-karaván érkezett a táborokba. Nem feledkeztek meg a szellemi szükségletekről sem. Az egyik teherautó 21 doboz Bibliát és bibliai segédeszközt szállított. Mennyire boldogok voltak a malawi testvérek a Jézus által megfogalmazott igaz keresztényi szeretet eme bizonyítéka láttán! (Ján 13:34, 35).

A Tanúk azonban nemsokára megértették, hogy nemkívánatos vendégek Zambiában. Decemberben a zambiai hatóságok utasították a menekülteket, hogy térjenek vissza Malawiba. Micsoda csalódás! Mivel úgy tűnt, hogy testvéreinknek nincs hova menniük, vajon feladták? Michael Yadanga így beszélt erről: „Kiverték a fogaimat, mert nem vettem igazolványt, elvesztettem az állásomat, mert nem vettem igazolványt. Kegyetlenül megvertek, tönkretették a tulajdonomat, és Zambiába kellett menekülnöm, mindezt azért, mert nem vettem igazolványt. És ezek után sem fogok venni.” Éppoly feddhetetlenül álltak, mint addig. Igaznak bizonyulnak a zsoltáríró szavai: „Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr” (Zsolt 34:20).

Ezek a malawi Tanúk, férfiak és nők azt bizonyították, hogy a hitük olyan, mint Isten szolgáié, akikről a Bibliában a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében olvashatunk. Jehova ókori imádóihoz hasonlóan a malawi Tanúk is „megkínoztattak, mert nem fogadtak el szabadítást valamilyen váltság által” (NW), azaz Jehova Istenbe vetett hitük megtagadása, vagy megalkuvás által. Ők is a „megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is”. Rájuk sem „volt méltó e világ” (Zsid 11:35, 36, 38).

Menekülés Mozambikba

Amikor Zambiából visszatértek Malawiba, újból ádáz üldözéssel kerültek szembe. Nem volt kérdéses, hogy Malawiban nem maradhatnak; ismét menekülniük kellett, ezúttal Mozambikba. Mozambik akkor még portugál felügyelet alá tartozott, és a hatóságok jóindulatúan bántak a testvéreinkkel. A Malawi déli részén élő testvérek a Mulanje-hegy közelében átkelve a határon, a caricói menekülttáborokba mentek, és sokan 1986-ig ott is maradtak.

A Malawi nyugati határvonalán fekvő két város, Dedza és Ntcheu között is nagyon könnyen át lehetett jutni Mozambikba. Ha a testvérek menekülni akartak, mindössze az országúton kellett keresztülmenniük, tudniillik az volt a határvonal. Mlangeni környékén voltak ezek a mozambiki táborok, és a legtöbben ide menekültek.

A caricói és a Mlangeni melletti táborok adtak otthont mintegy 34 000 férfinak, nőnek és gyermeknek. Isten népének egész gyülekezetei — véneik vezetésével — vándoroltak el a táborokba. A malawi hatóságok megtiltották, hogy bárki is segítsen nekik az elszállításukban.

Letelepedtek a táborokban, és egy új életforma kezdődött el Jehova ezen szolgáinak. Kezdetben anyagi nehézségeik voltak. Mindent elölről kellett kezdeniük, mégis nemsokára már egymás után sorakoztak a házaik. Rendesen, tisztán tartották a táborokat. A Társulattól és a világi segélyekből kapott élelmiszeradagok kiegészítéseként sok testvér saját maga is termesztett növényeket. Mások eladták, amit kézi munkával készítettek, vagy részidejű munkát vállaltak a környező falvakban. Anyagi szempontból nem számított ugyan nagy jövedelemnek, de testvéreink megelégedtek az alapvető szükségletekkel (1Tim 6:8). Szellemi értelemben viszont gazdagok voltak!

Az élet megszervezése a táborokban

Olyan vének, mint Kennedy Alick Dick, Maurice Mabvumbe, Willard Matengo, valamint a későbbiekben mások is az országos bizottság tagjaiként szolgáltak. Nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendtek, amiért lankadatlan erőfeszítéssel gondoskodtak a testvérek szellemi szükségleteiről. E lojális vének megszívlelték a Biblia figyelmeztetését: „Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra” (1Pét 5:2). Sok szellemi tevékenységet szerveztek meg a táborokban. Követve a gyakorlatot, amely szokásban van Jehova legtöbb Tanújának otthonában, a vének megszervezték a napiszöveg megbeszélését, szellemi kezdetet adva minden napnak. Rendszeresen tanulmányozták a Bibliát Az Őrtorony segítségével, és rendszeresen megtartották a nyilvános előadásokat, sőt a kongresszusokat is. A menekültek megértették, hogy milyen életbe vágóan fontosak ezek a szellemi programok.

Kezdetben minden összejövetelt egy központi helyen tartottak meg. Naponta több ezren jöttek itt össze, hogy bibliai oktatásban részesüljenek, és megkapják az útbaigazítást feladataikról a táborban. Később arra buzdították a gyülekezeteket, hogy építsenek maguknak Királyság-termet, és ott tartsák meg az összejöveteleket. Végül öt körzet alakult a különböző táborokban.

Az országos bizottságban szolgáló testvérek, és mások is nagyon sokat merítettek abból a képzésből, amelyet még a betiltás előtt a misszionáriusoktól kaptak. Így tudták megszervezni a táborokat. Egészében véve a menekülttáborok működése nagyon hasonlított a nagy kerületkongresszusokéhoz. A különféle szükségletek kielégítése érdekében létesítettek takarító, élelmiszer-elosztó és természetesen biztonsági osztályt is.

Malawiban Jehova Tanúinak az üldözői még mindig nem nyughattak, noha csaknem valamennyi Tanú külföldön volt száműzetésben. Ellenségeik közül némelyek átjöttek a határon, és megtámadták a határ menti táborokban lakó testvéreinket, ezért Jehova népének a védelmére külön óvintézkedéseket kellett tenni.

Az országos bizottság testvérek egy csoportját jelölte ki rendezőnek és őrnek, akik a táborok valamennyi bejáratát őrizték. Batson Longwét bízták meg a Mlangeni tábor rendezőinek a felvigyázásával. Feladatai közé tartozott az is, hogy sokszor járjon körbe a táborban, és ellenőrizze a testvéreket a különböző őrhelyeken. Nemsokára beceneve is lett: „7-től 7-ig”. A hűséges Longwe testvér csakugyan mindennap reggeltől estig (héttől hétig) mindenhol fel-felbukkant a táborban, és teljesítette kötelességét keresztény testvérei és testvérnői védelméért. Batson Longwét még ma is „7-től 7-ig” néven szólítja a legtöbb testvér. Lehet, hogy az igazi nevét egyesek már el is felejtették, de aki volt a Mlangeni táborban, az szeretettel emlékszik vissza a testvérekért végzett lojális szolgálatára.

A mozambiki ideiglenes száműzetés nemcsak az üldözéstől mentette meg a testvéreket, hanem a még ezután rájuk váró megpróbáltatásokra is felkészítette őket. Szorosabb kapcsolatba kerültek egymással, és megtanultak még inkább Jehovában bízni. Lemon Kabwazi, aki a későbbiekben utazófelvigyázóként szolgált, ezt mondja: „A száműzetésnek voltak előnyei és hátrányai is. Anyagi szempontból szegények voltunk ugyan, szellemileg azonban nagyszerűen gondoskodtak rólunk. Mivel összezártan éltünk, igazán jól meg tudtuk ismerni és szeretni egymást, ami nagy segítségünkre lett, miután hazatértünk Malawiba.”

Újra kezdődik az üldözés

Sajnos az üldözők kezétől elszenvedett erőszak csak rövid ideig szünetelt. Amikor Mozambik 1975 júniusában kivívta függetlenségét, a nacionalizmus szelleme ezt az országot is magával ragadta. Az ország új vezetői nem értették meg Jehova népének semleges álláspontját. Mivel testvéreink nem voltak hajlandók megalkudni, a Mlangeni terület menti határon át vissza kellett menniük Malawiba, üldözőik kezébe.

A központi terület állami megbízottja, J. T. Kumbweza Banda ezt mondta a határon a visszatérő menekülteknek: „Maguk önszántukból mentek el Malawiból, és most vissza is önszántukból jöttek. Menjenek haza a falujukba, és legyenek együttműködők a pártelnökökkel.” A Malawi Ifjú Úttörőkre és az Ifjúsági Szövetség tagjaira utalva így folytatta: „A fiaim a rendelkezésemre állnak, és gondoskodni fognak arról, hogy maguk működjenek együtt a párttal.” Ez nem sok jóval kecsegtetett.

Némelyek, akiket ez alkalommal arra kényszerítettek, hogy visszatérjenek Malawiba, egyenesen át tudtak utazni az országon, és újból sikerült elhagyniuk az országot a délkeleti határnál, hogy csatlakozzanak a mozambiki, Milange közeli táborokban levő testvéreikhez. Minden problémát azonban ez sem oldott meg. Fidesi Ndalama azon a környéken szolgált körzetfelvigyázóként az 1980-as évek végéig, míg a milangei táborok meg nem szűntek. Az ő felesége például akkor halt meg, amikor gerillaharcosok támadták meg a tábort. Ennek ellenére ez a szelíd természetű testvér buzgón szolgálja tovább Jehovát.

Másoknak, akik szintén 1975-ben kényszerültek visszatérni Malawiba, ott kellett maradniuk az országban. Ezrével lehetett látni őket az utakon, amint fárasztó útjukat tették meg vissza a falujukig. Ez sokak számára vesszőfutásnak bizonyult.

Kezdetben a legtöbben engedélyt kaptak, hogy abban a faluban telepedjenek le, ahonnan elmentek. Nemsokára megérkeztek a „fiúk” is, és megpróbálták arra kényszeríteni Jehova Tanúit, hogy „működjenek együtt a párttal”. Az Ifjúsági Szövetség tagjaiból alakult bandák körbevették a testvérek otthonait, és követelték tőlük, hogy vegyenek párttagsági igazolványt. A válasz minden lakásnál ugyanaz volt: „Nem!” Ez a visszautasítás a legkülönfélébb embertelenségeket váltotta ki. Még nők és gyerekek is csatlakoztak ezeknek az ártatlan keresztényeknek az ütlegeléséhez. Nők és férfiak ellen elkövetett aljas szexuális bántalmazásokról érkeztek jelentések. Undorító módon keresztény férfiakat és nőket kötöztek egybe, így próbálták erkölcstelenség elkövetésére kényszeríteni őket.

Jehova Tanúi még a mindennapi élet tevékenységei közben is állandóan a feddhetetlenségük próbáival néztek szembe. Az Ifjúsági Szövetség tagjai a kórházakban, piactereken, iskolákban, közlekedési eszközökön mindig mindenütt azt lesték, hogy kinek nincs pártigazolványa. A Jelenések 13:16, 17 szavaihoz hűen senki se ’vehetett, se el nem adhatott’, és a mindennapi életét sem élhette, csak az, akin „a fenevad bélyege”, azaz annak a bizonyítéka volt, hogy ő a világ politikai rendszerének a támogatója.

Mindezen üldözések ellenére Jehova Tanúi végig állhatatosak maradtak, nem alkudtak meg. Üldözőik azonban nem tágítottak, sok minden még csak ezután következett.

Börtönbe zsúfolva

A Tanúk egész gyülekezeteit fogták el és zsúfolták internáló központokba, melyek működése a náci koncentrációs táborokéra emlékeztetett. Sajnálatos módon voltak esetek, amikor kisgyermekeket és kisbabákat vettek el felzaklatott szüleiktől. Ezeket a gyermekeket vagy nem Tanú rokonokra hagyták, vagy egyáltalán nem gondoskodtak róluk. 1976 januárjában több mint 5000 férfi és nő volt börtönökben és táborokban az egész országban.

Kezdetben borzalmas volt a helyzet. A zsúfoltság halált okozó betegségeket vont maga után. Az őrök kegyetlenkedése csak fokozta nyomorúságukat. Az egyik őr így gúnyolta a testvéreket: „A kormány azt rendelte el, hogy magukat használjuk traktor helyett.” Baston Moses Nyirenda elmondja, hogy sokszor kellett elkezdenie a munkát még napkelte előtt, és naplemente után még mindig dolgoznia kellett, nem állhatott meg sem pihenni, sem enni!

A hírhedt Dzaleka táborból az egyik testvérnek sikerült kicsempésznie ezt a vécépapír-darabkára írt üzenetet: „Még a nagyon betegeket is munkára kényszerítik. A beteg gyerekeket a Dowa kórházba viszik . . . Ha egy beteg Jehova népéhez tartozik, azzal nem törődnek. Elneveztük a Dowa kórházat Jehova népe mészárszékének.”

A börtönőrök, úgy tűnt, minden elképzelhetőt megtesznek, hogy megfélemlítsék a testvéreinket és testvérnőinket, és megtörjék feddhetetlenségüket. Nem jártak sikerrel! Jehova népe megtanulta, hogyan állja ki a megpróbáltatásokat. Egy darabka cementcsomagoló papír ezeket a hiterősítő szavakat tartalmazta: „Örömteli hírek. Minden testvér és testvérnő arca boldogságot tükröz, pedig üldözöttek, és súlyos köveket kell cipelniük.”

Jehova Tanúi és még sokan mások számos tiltakozó levelet küldtek külföldről dr. Banda elnöki hivatalába. E felhívások azonban süket fülekre találtak, és testvéreink bezárva maradtak.

„Az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve”

A testvéreknek még ezekben a börtönökben, ilyen körülmények között is sikerült keresztény összejöveteleket tartaniuk. Becsempészték az irodalmat, és szétosztották a testvérek között. Hogyan történt mindez? Egy Évkönyvvel kapcsolatban, mely bekerült a Dzaleka börtönbe, ezt mondja Baston Moses Nyirenda:

„Az egyik testvér nem rab volt, hanem a börtön kertészetében dolgozott. Az őrök már megszokták, hogy ki-be jár, ezért őt sosem kutatták át. Egyszer zöldséget szállított be az őröknek, és akkor hozta be a könyvet az inge alá rejtve. Mielőtt elment volna, sikerült átadnia a könyvet az egyik testvérnek. Rendkívüli örömet jelentett nekünk akkor ez a könyv, mert benne volt az összes napiszöveg és kommentár. Gyorsan kellett cselekednünk, lemásoltuk vécépapír-darabkákra az összes napiszöveget a kommentárokkal együtt. Jócskán fogytak a tekercsek! Két hét múlva az egyik őr észrevette a könyvet, de addigra már az egész táborban szétosztottuk a másolatokat. Még abba a részlegbe is sikerült bejuttatnunk példányokat, ahol a testvérnőket tartották.”

Krisztus halálának emlékünnepét kis csoportokban tartották meg a Dzaleka táborban. Levél érkezett a Társulathoz, hogy „április 14-én, ezen a drága napon 1601 személy vett részt az összejövetelen”, és 13 személy fogyasztott az emlékjegyekből. A beszámolóban ez állt még: „Majdnem minden cellában énekeltek az előadás előtt és az összejövetel után is.”

Idővel valamelyest enyhült a helyzet a börtönökben. Végül egyes őrök egészen barátságosak lettek a testvérekhez, sőt az egyik börtönőr a nyugdíjaztatása után elfogadta az igazságot. Ő Makumba testvér, és a fia is átadta az életét Jehovának. Mindez Pál apostol kijelentéséhez hűen történt: „az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve” (2Tim 2:9).

Jehovát szolgálják a betiltás alatt

Az üldözés mértéke lassan-lassan ismét enyhült és 1979-re már a legtöbb Tanút kiengedték a börtönből. A szomszédaik kíváncsiskodni kezdtek: „Miért voltatok börtönben?” „Miért üldözi mindenki Jehova Tanúit?” Ezek a kérdések bibliai beszélgetésekhez vezettek, és sok szomszéd vált Jehova szolgájává. Világosan megértették, hogy ha Jehova Tanújává válnak, akkor Jézus jövendölése szerint ők is az üldözés céltáblái lesznek. Ennek ellenére felismerték, hogy Jehova Tanúi valóban az igaz vallást gyakorolják (Luk 21:17; Jak 1:27). Érdekes, hogy az újonnan megkereszteltek között többen voltak azok, akiket a tanúskodómunka során találtak, mint azok a gyermekek, akik Jehova Tanúi családjaiból keresztelkedtek meg.

Hogyan került be akkoriban az országba a bibliai irodalom, melyet az összejöveteleken és a szántóföldi szolgálatban használtak fel? Az 1970-es évek végén a malawi szántóföld felvigyázása a zambiai fiókhivatalhoz került, mivel Zambia határos Malawival, Zimbabwe pedig nem. Stratégiai okokból Zambiában a malawi határ mentén számos irodalomlerakatot létesítettek. Az a nagyon kevés testvér, akinek volt autója, átment Zambiába, hatalmas csomag irodalmat pakolt fel, és átcsempészte Malawiba. A betiltás kezdeti éveiben csak kevés ellenőrzési pont volt az utakon, ezért ez a módszer nagyon sikeresnek bizonyult.

Mivel testvéreinknek megvoltak a szükséges könyveik és folyóirataik, meg lehetett szervezni az összejöveteleket. Természetesen nem lehetett Királyság-termekben, nyilvánosan összejönni, ezért a testvérek titokban, sokszor este találkoztak a szomszédok és a falusiak hallótávolságán kívül eső helyen. A falusi testvéreknek általában a falu mellett voltak az őseiktől örökölt földjeik, és ez célszerű helynek bizonyult a találkozásra. Persze, ha egyszerre nagy létszámban mentek volna az összejövetelre, az biztosan feltűnést keltett volna, ezért csak kis csoportokban mehettek. Ha már mindenki ott volt, kezdődhetett az összejövetel. A Királyság-énekeket nem hangosan énekelték, csak némán kísérték a szöveget. Lelkes tapsvihar sem tört ki egy-egy nagyszerű előadás után, ilyenkor csak a tenyerüket dörzsölték.

Mindezek ellenére mindenki nagyra értékelte az időszerű szellemi eledelt az összejöveteleken, és érezték, hogy egységesek a földön élő többi testvérrel és testvérnővel, akik ugyanezeknek az oktatóprogramoknak örvendtek. Az összejövetelek jól felkészítették a testvéreket a mindennél fontosabb prédikálómunkára is, melyet nagyon körültekintően kellett végezniük.

Bátor futárok

Egy ideig könnyen be lehetett vinni az irodalmat Malawiba, az 1980-as évek közepén azonban változott a helyzet. Mindenütt ellenőrzési pontokat állítottak fel az országban. A rendőrség alaposabban átkutatta az autókat, és a testvérek már nem tudtak autóval áthozni irodalmat a zambiai lerakatokból. Mitévők legyenek?

A biciklik kaptak nagyobb szerepet. A testvérek keresztülvágtak biciklivel a bozótoson, és így ki tudták kerülni az ellenőrzési pontokat és a határátkelőhelyeket. Nagy bátorságra és erős hitre volt szükség, hogy valaki futárként szolgáljon. Lojális szolgálatukat azonban egyértelműen megáldotta Jehova Isten. Hallgassátok meg a következő tapasztalatokat:

Letson Mlongoti úgy ment keresztül Lilongwén biciklivel, hogy a csomagtartóján egy zsák folyóirat volt. Nagyon ideges lett, amikor észrevette, hogy az elnök látogatását várva az emberek tömegesen vonultak ki az utcákra, köztük rendőrök, és a Malawi Ifjú Úttörők is. Rémületére, amikor befordult a sarkon, ráadásul a zsák is kibomlott. A folyóiratok mindenki szeme láttára kihullottak a földre! A körülötte levő emberek gyorsan összeszedték. Testvérünk el volt készülve a legrosszabbra, de rájött, hogy csak segítettek neki összeszedni a folyóiratokat, és visszarakni a zsákba. Kissé remegve ugyan, de fellélegezhetett, és nemsokára már folytathatta útját, miközben megköszönte Jehovának, hogy vakká tette a rendőrséget és a Malawi Ifjú Úttörőket.

E bátor testvérek közül sokakat mégis elfogtak és börtönbe zártak. Legtöbbjük családapa volt.

Egy rendszeresen idelátogató „turista”

1987-től kezdve Edward Finch, a Zambiai Fiókbizottság tagja rendszeresen ellátogatott Malawiba. Malawi a turisták egyik kedvelt helye volt, ráadásul Finch testvérnek még rokona is lakott Blantyre-ben, így könnyen átjöhetett „szabadságra”. Még csak 19 éves volt, amikor szülőföldjén, Rhodesiában úttörőszolgálatot végezve olykor-olykor elkísérte Guido Ottót Malawiba, amikor McLuckie-ék titkos pincéjébe vittek irodalmat. Gileád Iskolát végzettként most további feladatokkal bízták meg Malawival kapcsolatban.

Látogatásai azért váltak sürgőssé, mert a zambiai fiókhivatalt az a gond foglalkoztatta, hogy nem tudnak elegendő bibliai irodalmat bejuttatni Malawiba. Amikor Finch testvér találkozott az országos bizottsággal, a testvéreket felvillanyozta az a tudat, hogy külföldi vendégük van, aki buzdítja őket, és aki további útmutatással szolgál. Titokban több összejövetelt is tartottak az országos bizottságnak, a körzet- és kerületfelvigyázóknak és a futároknak. Mindenkit lelkesedés töltött el a saját feladata iránt, melynek elvégzésével hozzájárulhat a gyülekezet szükségleteinek a kielégítéséhez. Az az irodalom, melyet Zambiában tartalékoltak a malawi határ mentén, ismét rendszeres jelleggel kezdett beáramlani Malawiba.

Finch testvér többször tett buzdító „turistautat” Malawiba, gyakran feleségével, Lindával együtt. Széltében-hosszában beutazta az országot, no nem azért, hogy megtekintse a látványosságokat, hanem hogy buzdítsa a testvéreket, és a lehető legtöbbjüket képzésben részesítse. Látogatásait főként azok a testvérek értékelték nagyra, akik a betiltás idején a gyülekezet irányításában jártak elöl. Hálásak voltak, hogy szeretettel, türelemmel munkálkodott velük együtt.

Segítenek a futároknak

A futárok természetesen nem tudtak biciklivel eljutni Malawi minden gyülekezetéhez. Ezért 1988-ban vettek egy kis furgont, és országon belül azzal szállították az irodalmat. A sofőrök már jól tudták, hogy egy bizonyos környéken hol vannak ellenőrzési pontok, és okosan kikerülték azokat. Más testvérek is bátran felajánlották a szolgálataikat. Egyikük Victor Lulker volt, aki a blantyre-i angol gyülekezetben szolgált. Saját autójával nagy kockázatot vállalva sokszor éjjel vitte el az ország különböző titkos lerakati helyeire az irodalmat. 1972 előtt a ma már a Dél-afrikai Köztársaságban élő Cyril Long is ehhez hasonló segítséget nyújtott. Azt is el tudta intézni, hogy az egyik gyógyszertárban kedvezményes áron vehessen testvéreinknek gyógyszert, melyre égetően szükségük volt.

A szellemi eledelről való gondoskodásban fontos állomásnak számított az, amikor a Társulat brooklyni főhivatala engedélyt adott arra, hogy bibliapapírra nyomtassák ki a folyóiratokat, a könyvek puha fedelűek legyenek, az Őrtorony-tanulmányozási cikkeket pedig speciális méretűre készítsék — ezeket később minifolyóiratoknak nevezték. Amikor 1989 áprilisában Ed Finch titokban találkozott a futárokkal, és beszélt nekik ezekről a különleges kiadású irodalmainkról, a futárok a könnyekig meghatódtak. Mennyire értékelték Jehova gondoskodását, hiszen ezentúl kétszer annyi irodalmat tudnak majd magukkal vinni!

Az irodalmat így könnyebben lehetett csomagolni és elrejteni. A minifolyóiratokat még a közlekedési eszközökön is nyugodtan lehetett olvasni, mert senki sem tudta, hogy mi az. A „hű és értelmes rabszolga” valóban teljesítette feladatát, „kellő időben” gondoskodva szellemi „eledelről” (Máté 24:45–47, NW). Ez az igen értékes „eledel” segített Jehova szolgáinak, hogy megőrizzék feddhetetlenségüket az üldözés alatt.

Páratlan gyülekezet

1990-ben a Társulat által használt kis furgon sajnálatos módon összeütközött egy rendőrautóval. Amint a rendőrség felfedezte, hogy mi van a furgonban, a két testvért azonnal letartóztatta és börtönbe záratta. Egyikük Lemon Kabwazi volt.

Amikor megérkeztek a Chichiri börtönbe, Kabwazi testvér látta, hogy a már fogva tartott tíz testvér milyen nyomorúságos állapotban van. Az „öreg” rabok ellopták a testvérektől a takaróikat, és nem engedték, hogy megtartsák az összejöveteleiket. Kabwazi testvér érezte, hogy itt tettekre van szükség. Amikor felesége, Chrissie bejött hozzá látogatóba, megkérte, hozzon be a börtönbe a ruháiból egy párat. Ezt aztán szétosztotta a testvérek között, akik most már rendesen fel tudtak öltözni. A rabokra ez nagy hatással volt. Kabwazi testvér ezután megpróbált barátságos lenni az „öreg” rabokkal, akik a takarók felelősei voltak. Hogyan próbált barátságos lenni? „Megszerveztem, hogy egy testvér vegyen nekem 10 kiló cukrot — mondja Kabwazi testvér. — Egy kiló cukorért meg lehetett venni egy takarót.” Az „öreg” rabok barátságát is meg lehetett „venni” rajta, akik attól fogva megengedték, hogy zavartalanul tarthassanak összejöveteleket.

Az összejöveteleket olyan rendszeresen meg tudták tartani a börtönudvaron, hogy nemsokára gyülekezet alakult. S vajon mi lett a neve? Sarok Gyülekezet — az összejöveteleket ugyanis a börtönudvarban, az egyik sarokban tartották. A Sarok Gyülekezetben a rendszeresen jelen levők létszáma 60 főnél is több lett. A három vén és egy kisegítőszolga remekül gondját viselte ennek az új gyülekezetnek. A gyülekezet területe is igen termékeny volt, hiszen valaki mindig volt „otthon”, akivel el lehetett beszélgetni! Kabwazi testvér öt személlyel vezetett tanulmányozást, közülük ketten már megkeresztelkedtek!

„Egészséges” eledel

Az egyik probléma, mellyel a Sarok Gyülekezet szembe találta magát, az volt, hogy hogyan kerüljön be a börtönbe az összejövetelekhez szükséges irodalom. Kabwazi testvérnek ezúttal is támadt egy ötlete. Megszervezte, hogy egy éppen akkor szabadult testvér hozzon be egy élelemmel teli csomagot a börtönbe. Amikor az őrök átnézték a csomagot, csak kasszavagyökeret — egy Malawiban népszerű mindennapi élelmiszert — találtak benne. Aligha sejthették, hogy mennyire „tápláló” és „egészséges” is ez a kasszava! A kasszavagyökerek belsejéből vékony szeleteket vágtak ki, és oda helyezték el az összetekert minifolyóiratokat, valamint apró részeket az Érveljünk könyvből és a Vizsgáljuk az Írásokat! kiadványból. Két ilyen csomagnyi „egészséges” eledelből a testvéreknek minden szükséges anyaguk megvolt az összejövetelekhez és a bibliatanulmányozásokhoz. Kabwazi testvér emlékszik arra, hogy a minifolyóiratokból olyan sok számot megkaptak, hogy a börtönben eltöltött nyolc hónap alatt egyetlen Őrtorony-tanulmányozási cikket sem kellett kétszer áttanulmányozni.

A Sarok Gyülekezet nagy örömünkre ma már nem létezik. Jehova népe Malawiban már nem kényszerül arra, hogy börtönben tartson összejöveteleket!

Testvéreink tiszteletnek örvendenek

Bár a Jehova Tanúi elleni támadások egyre ritkábban fordultak elő, időnként azért mégis érkeztek róluk jelentések. De mint mindig, testvéreink állhatatosak maradtak, s emiatt sok ember kezdett tisztelettel tekinteni Jehova népére.

Mzama, a Mchinji terület vezető embere levelet küldött nekik ezzel a címzéssel: „Isten szeretett népének, amely az én közigazgatásom alatt él”. A levélben ez állt: „Az én körzetemben élő Tanúk mind nagyon jó emberek. Tizenhárom falu van a körzetemben.” Megdicsérte a Tanúkat, hogy megbízható adófizetők, ragaszkodnak magas erkölcsi irányadó mértékeikhez, tiszták, tisztelettudóak, szorgalmasak, a végén pedig ezzel fejezte be a levelet: „Buzdítom Önöket, minden Jehova Tanúját, hogy tartsák meg ezután is a törvényeiket.”

1990 elején Austin Chigodi egyike volt annak a 22 személynek, akiket a Blantyre közeli Nathenjében egy körzetkongresszuson tartóztattak le az Ifjúsági Szövetség tagjai. Miután másfél évet töltött börtönben, az akkor már hetvenes évei végén járó Chigodi testvért szabadon bocsátották. Amikor az Ifjúsági Szövetség néhány tagja látta, hogy ez az idős ember még él, és még mindig hűséges az Istenéhez, mélyen meghatódott. Volt, aki még bibliatanulmányozást is kért tőle. Chigodi testvér azonban nem bízott bennük, és nem akarta veszélybe sodorni a testvéreit. Ám a fiatalok nem tágítottak, és végül beindultak a tanulmányozások. Örömmel mondhatjuk, hogy többen is megkeresztelkedtek közülük, sőt némelyikük ma már kisegítőszolgaként vagy vénként szolgál.

Kötetlen formájú tanúskodás

A betiltás ideje alatt végig kötetlen formában történt a tanúskodás. Amikor azonban nem volt olyan nagy az ellenállás, akkor nyíltabban tanúskodtak. 1990 elején Ntcheu városában egy fiatalasszony kapott egy Hallgass a Nagy Tanítóra! című könyvet, mert érdekelte őt a bibliai igazság. Mivel ő nem nagyon tudott olvasni, a testvérek arra biztatták, hogy kérjen meg valakit, aki felolvas neki a könyvből. A testvérek így figyelmeztették: „Olyasvalakit kellene keresnie, akiben megbízik.” Abban az időben az öccse, Simon ott lakott nála, így ő lett az a személy, akiben megbízhatott. Simonnak gyorsan feltűnt, hogy amit olvas, abból az igazság cseng ki, s egy idő múlva elkezdte rendszeresen tanulmányozni a Bibliát. „A saját szememmel győződtem meg a Bibliában arról, hogy az igaz keresztényeket üldözni fogják — mondta Simon —, s ebből felismertem, hogy Jehova Tanúi az igaz vallás” (2Tim 3:12). Simon Mangani gyorsan haladt előre, még abban az évben megkeresztelkedett, ma pedig a lilongwei Bételben szolgál.

Blantyre-ben egy hirtelen felhőszakadás váratlan helyzetbe sodort egy általános úttörőt, Beston Madeyát. Egy kis falusi templom tornácán keresett menedéket. Miközben arra várt, hogy elálljon az eső, hallotta, hogy bent az emberek ezt a kérdést tették fel a lelkipásztoruknak: „Minden jó ember a mennybe megy?” A lelkész nem tudott rá válaszolni. Madeya testvér nagyon szeretett volna segíteni, így hát bement a templomba, és felajánlotta, hogy válaszol a kérdésre. Meglepetésére nem utasították el. Még sok más kérdés következett, és hamarosan hét bibliatanulmányozás indult.

A gyerekek az iskolában szintén kihasználták a tanúskodásra adódó alkalmakat. Az egyik dolgozatírásnál Dorothy Nakula elhatározta, hogy a karácsony eredetéről fog írni. Tanárának annyira tetszett a dolgozata, hogy megmutatta a többi tanárnak. „Honnan szerezted az információt?” — kérdezték Dorothytól. Válaszának eredményeként 17 folyóiratot fogadtak el a tanárai.

„Drága Bácsikánk!”

Jehova szolgáinak sok szenvedést kellett kiállniuk, mégsem érezték úgy, hogy magukra maradtak volna. Tudták, hogy Jehova támogatja őket, és bíztak az egész világon élő testvéreik szeretetében és támogatásában.

A rhodesiai (ma Zimbabwe) és zambiai fiókhivataloktól jövő gondoskodáson kívül Malawiban érett, helybeli testvérek szorgalmasan fáradoztak azon, hogy a nyáj szerető törődésben részesüljön és szellemi eledelt kapjon. Fontos szerepet játszott ebben az országos bizottság, más néven a Vezérkari Iroda. Mi mindent foglalt magában a tevékenységük? Lemon Kabwazi, aki sok éven át szolgált az országos bizottságban, így beszél róla: „Elsősorban annak felelőssége nyugodott rajtunk, hogy eljusson az irodalom a testvéreinkhez, ezért rengeteg időt fordítottunk a futárok és a körzetfelvigyázók buzdítására és munkájuk megszervezésére. Az üldözésnek áldozatul esett testvéreinket is meglátogattuk, hogy eldöntsük, hogyan segíthetjük és erősíthetjük őket.”

Több gyülekezetnek küldtek buzdító leveleket és irodalmat. Veszélyes volt postán küldeni, ezért a testvérek kódokat és beceneveket találtak ki, nehogy leleplezzék egymást. Az országos bizottságtól küldött leveleken ez az aláírás szerepelt: „V. I.” (Vezérkari Iroda). Így még ha elfogtak is egy levelet, a hatóság nem tudta, hogy miről van szó. A körzetfelvigyázókat azzal a számmal jelölték, amelyik körzetben szolgáltak, a körzetfelvigyázói látogatásokat pedig úgy hívták, hogy „különleges hét”. Néha még ma is lehet hallani, hogy valaki ezt mondja: „Nemsokára M-11 jön hozzánk a különleges hétre.” És mi volt az országos bizottság neve? Az egész országból így címezték oda a leveleket: „Drága Bácsikánk!”, a válaszokat pedig a sok „unokaöcs” és „unokahúg” kapta. A sokévi betiltás alatt az segített fenntartani a kapcsolatot, hogy ennyire elővigyázatosak voltak.

Az országos bizottságban szolgáló vének igazán kifejezésre juttatták, hogy mit is jelent először a Királyság érdekeit keresni (Máté 6:33). Néhányan, mint Ellyson Njunga, Havery Khwiya, Adson Mbendera és Lemon Kabwazi, a mai napig teljes időben szolgálják Jehovát. Hűséges példájuk sokakat arra ösztönöz, hogy első helyre tegyék életükben a Királyságot, és az ellenségeskedés ellenére is őrizzék meg feddhetetlenségüket.

Változik a politikai helyzet

Amikor Afrika déli részén végigsöpört a „demokrácia” iránti lelkesedés újabb hulláma, az Malawit is érintette. 1992-ben a kormányra nemzetközi nyomás nehezedett, hogy változtasson az emberi jogokkal kapcsolatos álláspontján. Erre reagálva az ország elnöke, dr. Banda bejelentette: „Bárki, aki pártigazolvány-vásárlásra kényszeríti az embereket . . . az a Malawi Kongresszus Párt szabályai ellen vét.” Majd hozzátette: „Ez nagyon-nagyon megvetendő . . . Én soha nem adtam ki erre parancsot.” Dr. Banda ezzel véget vetett annak, ami 25 éven keresztül oly sok szenvedést okozott hűséges malawi testvéreinknek.

Jehova Tanúi ezután legtöbb összejövetelüket és kongresszusukat nyíltan, szabad körülmények között tarthatták meg. Nem érkezett több jelentés a zaklatásukról vagy az üldöztetésükről. Végre volt bizonyos mértékű szabadságuk, melyet teljes mértékben ki is használtak. Arra azonban nem voltak felkészülve, ami ezután következett.

„Jehova csodálatos Isten!”

1993. augusztus 12-e — micsoda emlékezetes nap Jehova Tanúinak Malawiban! A tilalmat, mely csaknem 26 éven át tartott, végre feloldották. A testvérek először képtelenek voltak felfogni, hogy ez megtörtént. Amikor 1967-ben elrendelték a betiltásukat, az egész országban vastag betűs címmel jelent meg az újságokban az intézkedés híre a „»veszélyes« szekta” — Jehova Tanúi — ellen. Most, hogy feloldották a tilalmat, az újságok hallgattak, mint a sír. Tulajdonképpen a hírt is csak véletlenül vette észre egy testvér a Government Gazette apró betűs közleményei között. Amikor a hír szép lassan eljutott a testvérekhez, végtelenül boldogok voltak, de akaratlanul is egy kissé hitetlenkedve fogadták. Miért? Kabwazi testvér ezt mondja: „Imádkoztunk azért, hogy egyszer majd oldják fel a tilalmat, de sosem hittük volna, hogy amíg dr. Banda él, ez bekövetkezhet.” Majd hozzátette: „Jehova csodálatos Isten!”

1967-ben, még a betiltás előtt körülbelül 18 000 hírnök tevékenykedett a gyülekezetekben. Vajon mennyien voltak most, a 26 évi, sokszor kegyetlen ellenségeskedés után? Nos, 30 408-an, mely új hírnökcsúcs volt! Testvéreink és testvérnőink feddhetetlensége, Jehova dicső nevét felmagasztalva minden megpróbáltatás ellenére győzedelmeskedett!

Jehova Tanúit végtelen boldogsággal töltötte el újonnan kapott szabadságuk. Azt is megértették azonban, hogy most még több munka vár rájuk, mint valaha.

Különleges kampány

Amint megtudták a hírt a zambiai fiókhivatalban, Ed Finchet elküldték Malawiba, de most már nem turistaként, hanem, hogy segítsen újjászervezni és jogi alapokra helyezni Jehova Tanúi tevékenységét Malawiban. Látogatása idején neki és Lindának módja volt a blantyre-i angol gyülekezettel munkálkodni. A legtöbb hírnök még sosem tanúskodott házról házra, ezért érthető volt a félénkségük és az izgatottságuk. A Finch házaspár szelíd győzködésének eredményeként azonban minden hírnök elment a házankénti szolgálatba. Mekkora volt az izgalmuk, amikor néhány órán belül visszatértek, és elmondták egymásnak a tapasztalataikat! Sok házigazda hallgatta őket feszült figyelemmel. Mások gratuláltak nekik, hogy Jehova Tanúi most szabadságnak örvendenek. Ilyen tapasztalatok után a testvérek sokkal könnyebbnek találták, hogy részt vegyenek a szolgálatban.

Először meglehetősen nehéz volt Jehova Tanúi tevékenységét újra bejegyeztetni Malawiban. Egyetlen állami hivatalban sem volt nyoma annak, hogy a Társulat valamikor is be lett volna jegyezve Malawiban. Azután egy nap Ed Finch a blantyre-i cégbíróság irodájában egy sorozat régi kötetre lett figyelmes. Levette az utolsót, melyen a „W” betű állt, és íme, ott szerepelt benne az eredeti bejegyzés! Az ügy jogi része ettől kezdve már gyorsan haladt előre. 1993. november 15-én a Watch Tower Bible and Tract Society of Pennsylvaniát, mely Jehova Tanúi jogi képviselete, bejegyezték, és Jehova Tanúi ismét hivatalosan elismert vallás lettek Malawiban.

Az év vége felé az egész országban különleges kampányt szerveztek. Az új körülménynek megfelelően a Mit hisznek Jehova Tanúi? című traktátust terjesztették a három leginkább használatos nyelven. A kampány kettős célt szolgált. Először is a testvéreket és a testvérnőket segítette hozzá, hogy újra kezdjék el a nyilvános szolgálatot. Másodszor pedig a nyilvánosságnak segített, hogy saját maguk is megismerhessék a Jehova Tanúival kapcsolatos tényeket. Több mint egymillió példányt terjesztettek el a traktátusból, és érdeklődést tükröző levelek özöne érkezett a zambiai fiókhivatalba. Jehova dicséretének a nyilvános kijelentése ismét hallható volt Malawiban házról házra és az utcákon is!

A munka újjászervezése

Zambiában éppen az Afrika déli területén élőknek indított Szolgálati Kiképző Iskola első osztályának képzése folyt, amikor eljutott hozzájuk a tilalom feloldásának a híre. A hír lázba hozta a Bétel-tagokat és a tanulókat egyaránt. Mekkora lelkesedés töltötte el azt a két tanulót, akik megtudták, hogy Malawiba kapják a megbízatásukat! 1967 óta a külföldi teljes idejű szolgák közül ők voltak az elsők, akiket ide küldtek. Ez a két testvér, Andrew Bird és Karl Offermann ma már a lilongwei Bételben szolgál. Bernard Mazunda, az első malawi testvér, aki részt vett ezen a tanfolyamon, szintén ebbe az osztályba járt, és most körzetfelvigyázóként szolgál az iskola későbbi osztályainak végzőseivel együtt.

Időközben a zambiai fiókhivatalban a testvérek továbbra is a Malawiban folytatandó tevékenység újjászervezésének gondjaival foglalkoztak. Hamar kiderült, hogy bár Jehova Tanúira már nem vonatkozik a betiltás, bibliai irodalmukra azonban igen. Az ügy tisztázása érdekében a testvérek egy rendkívül eredményes megbeszélést folytattak az igazságügy-miniszterrel, aki azonnal intézkedett, hogy a Társulat irodalmára vonatkozó tilalmat oldják fel. Sőt mi több, még egy új fiókhivatal számára alkalmas telek felkutatásához is felajánlotta a segítségét. Ennek köszönhetően találtak egy eladó, szép 12 hektáros telket Lilongwéban. A telek központi elhelyezkedésű, és már folyamatban vannak az új fióklétesítmény építési munkálatai.

Amikor a gyülekezetek újra szabadon tarthatták az összejöveteleket, sokan mennyire örültek, hogy találkozhatnak a barátaikkal, akiket a tilalom kezdete óta nem láttak! Az összejövetelek a szokottnál tovább tartottak, de senki nem bánta. A testvérek előadásának értékelésekor a hallgatóság már nem szorítkozott arra, hogy csupán összedörzsölje a tenyerét, hanem mindenkit lelkes tapssal fogadott, aki megjelent a színpadon. A Királyság-énekeket már nemcsak némán lehetett követni, hanem hangosan és erőteljesen énekelték. Nemsokára mindenki kedvencévé vált a „Hálát adunk neked, Jehova” című ének.

A testvérek felismerték, hogy segítségre van szükségük ahhoz, hogy felzárkózzanak a szervezeti ügyek intézésében. A vének alázatosan és lelkesen fogadták a Társulat fiókhivatalától és a különképzésben részesített testvérektől az útmutatást. Nem telt bele sok idő, és a gyülekezetekben máris gyors javulást lehetett tapasztalni a szervezeti elrendezésekkel kapcsolatban. Tovább növekedett a hírnökök száma is. A tilalom feloldását követő szolgálati évben 4247 új tanítvány keresztelkedett meg, és 88 903-an voltak jelen Krisztus halálának emlékünnepén.

Még több segítséget kapnak

Izgalomban tartotta az országot az a szárnyra kapott hír, hogy visszajön Malawiba a két misszionárius házaspár, amely a betiltás előtt az országban szolgált. Keith és Anne Eaton, akik addig Zimbabwéban szolgáltak, 1995. február 1-jén érkeztek meg, hogy segítsék a lilongwei fiókhivatal munkáját. Jack és Linda Johansson addig Zaire-ban (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) volt, őket később a blantyre-i misszionáriusotthonba küldték. Mindkét házaspár érvényesítette az állandó tartózkodási engedélyét az országban. Micsoda örömteljes alkalom volt ez, amikor a régi misszionáriusok újra találkozhattak a malawi testvérekkel és testvérnőkkel, akikkel még a betiltás előtt együtt szolgáltak!

Malcolm Vigo, aki a betiltás életbelépésekor fiókhivatal-szolga volt Malawiban, jelenleg a nigériai fiókhivatalban szolgál. 1995 februárjában abban a kiváltságban volt része, hogy sok-sok év után az első zónafelvigyázóként látogathatott Malawiba feleségével, Linda Louise-zal. Milyen hatást váltott ki belőle? „Szívdobogtató élmény és kiváltság volt, úgy éreztem, hogy hazajövök!”

A szomszédos fiókhivatalokból még más misszionáriusok és képesített testvérek is Malawiba kaptak megbízatást. A szántóföldről özönlöttek a levelek, bizonyára volt ’sok tennivaló az Úr munkájában’ (1Kor 15:58, NW).

„Örvendező dicsérők”

Képzeljétek el, mit érezhettek a malawi Tanúk, amikor 28 év után először tarthattak kerületkongresszusokat 1995 júliusában és augusztusában. A legtöbb afrikai kongresszusra jellemző módon a családok magukkal hozták minden katundujukat (csomagjukat), vagyis takarókat, fazekakat, serpenyőket, és még tűzifát is a főzéshez.

A jelenlevők többsége nem emlékezhetett a betiltás előtt megtartott utolsó kongresszussorozatra. Vagy azért, mert még túl fiatalok voltak, vagy a betiltás után születtek, vagy akkor még nem ismerték az igazságot. A többségnek tehát ez volt az első kerületkongresszusa. Mennyire találó volt a témája: „Örvendező dicsérők”. A kongresszus helyszínére érkezők közül többen hitetlenkedve dörzsölték a szemüket, és ezt mondták: „Álmodom, vagy mégsem?” Lelkesedéssel töltötte el őket, hogy a világ minden táján élő hittestvéreikkel vannak együtt ezen a kongresszuson. Összesen kilenc kongresszust tartottak az országban, a jelenlevők összlétszáma meghaladta a 77 000-et! Nagy lelkesedéssel fogadták az új szántóföldi segédeszközt, az Ismeret, amely örök élethez vezet című könyvet. Bár a kongresszusukon csak angolul jelent meg, a testvéreknek nagy örömére szolgált, amikor megtudták, hogy a cseva nyelvre való fordítása már folyamatban van.

Angol nyelvű kongresszust is tartottak. Méretét tekintve kicsiny volt ugyan, ellenben nemzetközi jellegűvé vált. A Dél-afrikai Köztársaságból, Mozambikból, Zaire-ból, Zambiából és Zimbabwéból érkeztek látogatók. A kongresszus érdekessége az volt, hogy Blantyre városában, a Kwacha Kongresszusi Központban tartották, éppen azon a helyen, melyet dr. Banda azért építtetett, hogy ott tartsa politikai pártjának összejöveteleit. A jelenlevők feszült figyelemmel hallgatták a két helybeli testvérrel, Widdas Madonával és Lackson Kunjével készített interjút, mely a betiltás éveiben átélt tapasztalataikról szólt. Ed Finch is ott volt, és így beszél erről a boldog alkalomról: „Milyen régóta imádkoztunk mindannyian ezért a napért, és most örömkönnyek áztatták az egybegyűltek arcát! A szemünk is könnyben úszott, és a torkunkat is sírás fojtogatta, mert Victor Lulkernek, aki a lányát, Angeline-t keresztelte meg, nem titokban, egy fürdőkádban kellett ezt megtennie, hanem szabad körülmények között.” A kongresszus végén, a megindítóan szép „Hálát adunk neked, Jehova” című ének eléneklésekor megint csak örömében repesett a testvérek szíve, s patakokban folytak a könnyeik. Mind a kilenc kongresszusra sokáig fognak emlékezni a jelen levő, örvendező dicsérők.

Újrakezdi működését a fiókhivatal

1995. szeptember 1-jén a malawi iroda ismét fiókhivatal lett. A Vezető Testület irányítása alatt működött, és ezúttal Lilongwéban volt. Mivel már 542 gyülekezet volt, és 30 000-nél is több hírnök, így sok volt a tennivaló.

Most aztán igazán beindultak a dolgok! A tíz Bétel-tagnak kezdetben nagyon keményen kellett dolgoznia, hogy győzze a munka mennyiségét. Azóta már megnövekedett a Bétel-tagok száma, és más testvéreket is behívtak, akik felajánlották a segítségüket. A cseva és tumbuka nyelvű fordítói csapatok is visszajöttek Zambiából „hazai” nyelvterületre.

A fiókhivatal serényen munkálkodik azon, hogy segítsen a testvéreknek megállni a helyüket az új helyzetekben, melyek próbára teszik a lojalitásukat. Ezek a helyzetek magukban foglalják például a zászló előtti tisztelgést, az erkölcstelenséget, a kábítószer-élvezetet és a rossz társaságot. A Kórházi Információs Szolgálatot azért hozták létre, hogy segítséget nyújtsanak a vértranszfúzióval kapcsolatos ügyekben.

Nagy segítséget jelentett az a két testvér is, akik feleségükkel együtt a Dél-afrikai Köztársaságban végezték az utazómunkát, és most újra Malawiba kapták megbízatásukat. Nagyszerű munkát végeznek jelenleg kerületfelvigyázókként.

Nem olyan régen, 1997. március 20-án újabb izgalmas esemény történt. A rádióban a déli hírekből a Tanúk országszerte nagy örömmel értesültek arról, hogy a kormány visszaadja a Társulatnak a régi fiókhivatali ingatlant, melyet 1967-ben foglalt le az előző kormány, és a Malawi Kongresszus Párt Délvidéki Központjaként használta. Most azonban — mintegy 30 évnyi megszakítás után — visszakerült jogos tulajdonosához. Micsoda tanúságtétel volt az egész ország előtt, hogy a hírt egész nap minden főbb nyelven megismételték a hírekben! Az épületet most ismét Jehova Tanúi használják rendszeresen keresztény összejöveteli helyükként.

Jehova adja a növekedést

Jehova gazdagon megáldotta Malawiban élő szolgáinak a tevékenységét a betiltás feloldása óta. Sok házigazda lelkesen hívja be otthonába Jehova Tanúit, elfogadja tőlük az irodalmat és az ingyenes házi bibliatanulmányozást. A közelmúltban rendezett „Isten Szavába vetett hit” kerületkongresszuson egy asszony nagyon meglepődött, hogy ilyen sok Jehova Tanúja gyűlt össze Namitete város közelében. „Honnan jön ez a sok ezer ember? — kérdezte. — Ez bámulatos! Maguk olyan sokáig be voltak tiltva.” A látottak hatására az asszony az imádók boldog tömegével tartott, meghallgatta a programot, majd beleegyezett a Biblia tanulmányozásába.

A korábbi ellenség soraiból is voltak olyan személyek, akik kedvezően reagáltak az igazságra, és egyesek arra éreztek indíttatást, hogy bocsánatot kérjenek a betiltás alatti tetteikért. „Azok nem is mi voltunk — mondták. — A kormány kényszerített minket, hogy azokat a rossz dolgokat műveljük veletek.” A testvérek pedig oly boldogok, hogy az összejöveteleinken üdvözölhetik ezeket az embereket! Még az a volt miniszter is tanulmányozza a Bibliát Lilongwéban egy úttörővel, aki 1975-ben a Mozambikból hazakényszerülő testvéreinket a határon „üdvözölte”, és azt mondta nekik, hogy menjenek vissza a falujukba, és működjenek együtt az uralkodó politikai párttal.

Egy Tanú sem érez keserű gyűlöletet, egyikük sem szomjas a bosszúra (Róma 12:17–19). Ők mindössze Jehova Istent akarják dicsérni most is, hogy ezt már szabadon megtehetik. Lelkesen igyekszenek megismerni minden eszközt, melynek segítségével sikeres tanítók lehetnek a szolgálatban. Ehhez felhasználják például az Érveljünk az Írásokból és az Ismeret, amely örök élethez vezet című könyveket, valamint a Társulat videokazettáit, s ezzel érdeklődők ezreinek segítenek, hogy kezdjék el tanulmányozni a Bibliát.

Nem tudjuk, hogy Jehova még meddig engedi megkeresni azokat, akik ’helyesen viszonyulnak az örökké tartó élethez’ (Csel 13:48, NW). Az azonban nyilvánvaló, hogy az ország a szellemi begyűjtés szempontjából még csodálatos lehetőség előtt áll. 1998 júniusában 42 770 fővel új, szenzációs hírnökcsúcsot jelentettek! Az 1998-ban megtartott „Isten szerinti életút” kerületkongresszusokon a jelenlevők összlétszáma 152 746 volt, Krisztus halálának emlékünnepén pedig, melyet az év korábbi időszakában tartunk, 120 412-en vettek részt!

Igen, Malawiban Jehova Tanúi igazán ragyogónak látják a jövőt. Mielőtt eljönne Jehova napja, arra számítanak, hogy még sok ezer embernek tudnak segíteni, hogy pontos ismeretet szerezzen Isten Szavából. Nagyon várják már azt a napot is, amikor újra üdvözölhetik a halálból visszatérő családtagjaikat és kedves barátaikat, azokat a keresztény testvéreiket és testvérnőiket, akik inkább meghaltak, mintsem megalkudtak volna drága hitükben. Már alig várják azt az időt, amikor Malawi is a földi paradicsom része lesz, ahol mindenki biztonságban fog élni, és mindazok, akik szeretik és szolgálják Jehovát, örökké örvendhetnek majd a tökéletes életnek.

Malawiban Jehova Tanúi súlyos hitpróbákat álltak ki. Az ellenségeskedések idején megőrzött feddhetetlenségük buzdítás forrása az egész világon élő testvériség számára, melynek ők is a részét alkotják. A jó hír hirdetése iránti buzgóságuk — ’alkalmatos és alkalmatlan időben’ — pedig követésre méltó példa számunkra (2Tim 4:2). Akik megismerik őket, azoknak egyszerűen az az érzésük, hogy bennük megtalálták „Afrika szerető szívét”.

[Térkép a 191. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

ZAMBIA

Sinda Misale-i táborok

MALAWI

Malawi-tó

Lilongwe

Zomba

Blantyre

Mulanje-hegy

MOZAMBIK

Mlangeni táborok

Milangei táborok

MOZAMBIK

[Egész oldalas kép a 148. oldalon]

[Kép a 153. oldalon]

Gresham Kwazizirah 1925-ben keresztelkedett meg

[Kép a 157. oldalon]

Bill McLuckie a Társulat zombai hivatalában

[Kép a 162. oldalon]

Jellegzetes malawi falu

[Kép a 165. oldalon]

Alex Mafambana

[Képek a 170. oldalon]

Kongresszusra érkező Tanúk a Mulanje-hegy közelében 1966-ban

[Képek a 177. oldalon]

Lelakatolják a fiókhivatali terület bejáratát; a Tanúk tevékenységét betiltják

[Kép a 178. oldalon]

Bár Finley Mwinyere házát lerombolták, őt mégis inkább a testvérek megerősítése foglalkoztatta

[Kép a 186. oldalon]

Bill McLuckie feleségével, Denise-szel

[Kép a 192. oldalon]

A bibliai oktatás és a tábori feladatok kiosztásának központi helye

[Kép a 193. oldalon]

Batson Longwe, ismertebb nevén: „7-től 7-ig”

[Kép a 194. oldalon]

A nazipoli menekülttábor Mlangeni mellett; a házakat a Tanúk építették a családjuknak

[Képek a 200—1. oldalon]

Korábban fogva tartották a Tanúkat a hitükért, ők mégis örömmel szolgáltak tovább

[Kép a 202. oldalon]

Futárok, akik a szabadságukat tették kockára, csak hogy szellemi eledelt vigyenek a testvéreiknek

[Kép a 204. oldalon]

Ed és Linda Finch a betiltás alatt is rendszeresen ellátogattak Malawiba

[Kép a 210. oldalon]

Iskolai oktatásra összegyűlt vének egy szabadtéri osztályteremben

[Kép a 215. oldalon]

Keith és Anne Eaton, Linda és Jack Johansson boldogok, hogy visszatérhettek Malawiba

[Képek a 216. oldalon]

A fiókbizottság (fentről lefelé): Lemon Kabwazi, Keith Eaton, Colin Carson

[Képek a 217. oldalon]

Fent: a Tanúk lelkesen önként ajánlkoztak, hogy kitakarítsák a visszakapott régi fiókhivatali tulajdont

Jobbra: testvérek a fiókhivataltól kapott gyülekezeti irodalomellátmánnyal

[Kép a 218. oldalon]

Malcolm Vigo újra együtt Widdas Madonával, akivel a betiltás előtt együtt szolgált a fiókhivatalban

[Kép a 220. oldalon]

Zsúpfedeles Királyság-terem. Még 600 gyülekezetnek lenne szüksége Királyság-teremre!

[Képek a 223. oldalon]

Örvendező Tanúk, akik tovább hirdetik a Királyság jó hírét Malawiban