PAP

A keresztény gyülekezet megszületése előtt Jehova igaz imádatában papok képviselték Istent a nép előtt; oktatták az embereket róla és a törvényeiről. Másrészt a népet képviselték Isten előtt; áldozatokat ajánlottak fel, közbenjártak a népért, és szót emeltek az emberek érdekében. A Héberek 5:1 ezt írja: „minden főpapot, akit az emberek közül választanak, az emberekért neveznek ki az Istennek végzett szolgálatra, hogy ajándékokat és áldozatokat ajánljon fel a bűnökért.” A héber kó·hénʹ és a görög hi·e·reuszʹ szavakat fordítják a „pap” szóval.

A patriarchák idejében: Abban az időben a családfők szolgáltak papként a családjukban, az apa halála után pedig az elsőszülött fiú látta el ezt a feladatot. Például Noé már a nagyon korai időkben is papként képviselte a családját (1Mó 8:20, 21). Ábrahám, aki szintén családfő volt, a népes háznépével egyik helyről a másikra utazott, és ahol letáboroztak, Ábrahám oltárt épített és áldozatokat mutatott be Jehovának (1Mó 14:14; 12:7, 8; 13:4). Isten ezt mondta Ábrahámról: „azért ismertem meg őt, hogy megparancsolhassa fiainak és a háznépének őutána, hogy őrizzék meg Jehova útját, igazságosságot és jogosságot cselekedve” (1Mó 18:19). Izsák és Jákob ugyanígy járt el (1Mó 26:25; 31:54; 35:1–7, 14), Jób pedig – aki nem volt izraelita, de Ábrahám távoli rokona lehetett – rendszeresen ajánlott fel áldozatot a gyermekeiért, ezt mondva: „Talán vétkeztek a fiaim, és átkozták az Istent szívükben” (Jób 1:4, 5; lásd még: Jób 42:8). A Biblia azonban konkrétan nem nevezi kó·hénʹ-nak vagy hi·e·reuszʹ-nak ezeket a férfiakat. Ellenben Jetrót, Mózes apósát, aki családfő volt, „Midián papjának [kó·hénʹ]” nevezi (2Mó 2:16; 3:1; 18:1).

Melkisédek, Sálem királya egyedülálló módon volt pap (kó·hénʹ). A Biblia nem ír a leszármazásáról, sem arról, hogy mikor született, és mikor halt meg. Nem örökölte a papi tisztséget, sem elődje, sem utódja nem töltötte be azt. Melkisédek király is volt, és pap is. Az ő papsága kiválóbb volt, mint a lévita papság, hiszen Lévi voltaképpen tizedet adott Melkisédeknek. Ez azért mondható el, mert Lévi még Ábrahám ágyékában volt, amikor Ábrahám tizedet ajánlott fel Melkisédeknek, Melkisédek pedig megáldotta őt (1Mó 14:18–20; Héb 7:4–10). Ilyenformán Melkisédek Jézus Krisztust szemléltette, akiről ezt írja a Szentírás: „Pap vagy te örökre Melkisédek módja szerint” (Héb 7:17).

Egyértelmű, hogy a családfők töltötték be a papi tisztséget Jákob (Izrael) leszármazottai érdekében, amíg Isten létre nem hozta a lévita papságot. Ezért parancsolta Isten a következőt, amikor a népet a Sínai-hegyhez vezette: „a papok. . ., akik rendszeresen Jehova elé járulnak, szenteljék meg magukat, nehogy rájuk rontson Jehova” (2Mó 19:22). Ez a parancs még azelőtt hangzott el, hogy megalakult a lévita papság. Áron azonban egy darabon felmehetett Mózessel a hegyre – ez összhangban volt azzal, hogy később Áron és az utódai töltötték be a papi tisztséget –, jóllehet akkor még nem volt kinevezve papnak (2Mó 19:24). Isten ezzel azt jelezte, hogy szándékában áll felváltani a régi rendszert (azt, hogy családfők látják el a papi feladatokat), és hogy Áron háza alkot majd papságot.

A törvényszövetség idején: Az egyiptomi rabszolgaság idején, amikor a tizedik csapás során Jehova megölt minden egyiptomi elsőszülöttet, magának szentelt minden elsőszülött izraelita fiút (2Mó 12:29; 4Mó 3:13). Ezek az elsőszülött izraeliták így Jehova tulajdonává váltak, és csak különleges szolgálatra lehetett kinevezni őket. Isten megtehette volna, hogy mindannyiukat papi szolgálatra és a szentély felügyeletére jelöli ki. Ehelyett az volt a szándéka, hogy a Lévi törzséhez tartozó férfiakat nevezi ki ezekre a szolgálatokra. Ezért engedte meg, hogy a többi 12 törzs elsőszülött fiai helyett lévita férfiak szolgáljanak ilyen minőségben (József fiainak, Manassénak és Efraimnak a leszármazottai két törzsnek számítottak). Egy népszámlálás során kiderült, hogy 273-mal többen voltak az egy hónaposnál idősebb, nem Lévi törzséhez tartozó elsőszülött fiúk, mint a lévita fiúk, emiatt Isten úgy rendelkezett, hogy 5 sekel (11 dollár) értékű váltságdíjat kell adni mind a 273 személyért. A pénzt odaadták Áronnak és a fiainak (4Mó 3:11–16, 40–51). A Lévi törzséhez tartozó Áron családjában született férfiakat Jehova már ez előtt a váltságdíj beszedése előtt elkülönítette arra a feladatra, hogy Izrael papjai legyenek (4Mó 1:1; 3:6–10).

Hosszú ideig csak az izraelitáknak volt lehetőségük arra, hogy „papok királysága és szent nemzet” legyenek (2Mó 19:6). De mivel mint nemzet elutasították Isten Fiát, mások is lehetőséget kaptak rá. (Vö.: Mt 21:43; 1Pt 2:7–10.)

Először Jehova volt Izrael Királya. Később Jehova úgy rendelkezett, hogy olyan emberek uralkodjanak királyként, akik Dávid vonalán születnek. Még mindig Jehova volt a láthatatlan Királyuk, de a Dávid vonalához tartozó királyok mint földi uralkodók képviselték őt. Ezek a földi királyok ’Jehova trónján’ ültek (1Kr 29:23). Papok azonban továbbra is csak Áron vonalához tartozó személyek lehettek. Következésképpen csak ezé a nemzeté volt Jehova Isten királysága és papsága ’a szent szolgálattal’ együtt (Ró 9:3, 4).

A papság beiktatása: Csak Isten nevezhetett ki valakit papnak, senki sem lehetett pap a maga kezdeményezéséből (Héb 5:4). Ennek megfelelően Jehova nevezte ki Áront és az utódait, hogy papok legyenek „időtlen időkre”. Ők Lévi törzsének három fő ága közül az egyikből, a kehátiták családjából lettek kiválasztva (2Mó 6:16; 28:43). Először azonban a lévita Mózes – aki a törvényszövetség közvetítője volt – képviselte Istent, hogy felszentelje Áront és a fiait, és megtöltse kezüket hatalommal, hogy papokként szolgáljanak. A beiktatásról a Mózes második könyvének 29. fejezete és a Mózes harmadik könyvének 8. fejezete számol be. A beiktatás minden bizonnyal i. e. 1512. niszán 1–7-ig tartott. (Lásd: BEIKTATÁS.) Az újonnan beiktatott papság másnap, niszán 8-án kezdte meg a szolgálatot Izraelben.

Ki lehetett pap? Jehova meghatározta, hogy Áron családjából ki szolgálhat papként az oltáránál: olyan férfi, aki jó fizikai egészségnek örvend, és nincs semmilyen szembetűnő fogyatékossága. Ha nem felelt meg ezeknek a követelményeknek, nem mehetett az oltár közelébe, hogy felajánlást mutasson be, és nem mehetett közel a függönyhöz, mely a hajlékban elválasztotta a szenthelyet és a szentek szentjét. Viszont az ilyen személyek is kaphattak támogatást a tizedből, és fogyaszthattak ’a szent dolgokból’, melyeket a papok kaptak (3Mó 21:16–23).

A Szentírás nem írja, hogy valaki hány éves korában kezdhette el a papi szolgálatot, bár amikor a Sínai-hegynél meg kellett számolni a kehátitákat, a 30 és 50 év közötti férfiakat kellett számba venni (4Mó 4:3). A léviták 25 évesen kezdték el a szentélynél a szolgálatot (a korhatár Dávid király idejében 20 évre csökkent) (4Mó 8:24; 1Kr 23:24). A nem papi léviták 50 éves korukban vonultak vissza a szentélynél végzett kötelező szolgálatból, a papok viszont nem vonulhattak vissza (4Mó 8:25, 26; lásd: VISSZAVONULÁS A SZOLGÁLATBÓL).

Miből éltek? Lévi törzse nem kapott örökségül földterületet. A léviták szét lettek szórva Izraelben, 48 várost kaptak, hogy azokban lakhassanak a családjaikkal és a jószágaikkal. Ezek közül a városok közül 13 a papoké volt (1Mó 49:5, 7; Jzs 21:1–11). Az egyik menedékváros, Hebron, papi város volt (Jzs 21:13). A léviták törzse azért nem kapott földterületet örökségül, mert Jehova a következőt mondta neki: „Én vagyok a te részed és a te örökséged Izrael fiai között” (4Mó 18:20). A léviták ellátták a rájuk bízott szolgálatot, valamint gondját viselték a házaiknak és a városaikhoz tartozó legelőknek. Olyan földekre is gondot viseltek, amelyeket az izraeliták örökre odaszenteltek a szentély számára (3Mó 27:21, 28). Jehova úgy gondoskodott a lévitákról, hogy elrendelte, hogy a többi 12 törzs a föld minden termésének az egytizedét adja nekik (4Mó 18:21–24). A léviták pedig ennek a tizednek a tizedét, a tized legjavát a papoknak adták (4Mó 18:25–29; Ne 10:38, 39). A papság tehát 1 százalékát kapta meg annak, amit a nép megtermelt. Így minden idejüket az Istennek végzett szolgálatuknak szentelhették.

Bár a papok bőségesen el voltak látva mindennel, a pogány nemzetek papságától eltérően ők nem éltek fényűző életet, és nem voltak vagyonosak. Például Egyiptomban a papoknak saját földbirtokuk volt (1Mó 47:22, 26), és ravaszul úgy irányították a dolgokat, hogy végül ők lettek Egyiptom legbefolyásosabb és leggazdagabb emberei. James H. Breasted az A History of the Ancient Egyptians (1908, 355., 356., 431., 432. o.) c. művében azt írja, hogy az úgynevezett XX. dinasztia idején a fáraó fokozatosan elvesztette a hatalmát, végül már csupán egy báb volt. A papoké volt az aranyban gazdag Núbia és a Felső-Nílus hatalmas területe. A főkincstárnok mellett a főpap volt a kincstári hivatalnokok közül a legbefolyásosabb. Ő volt a hadsereg parancsnoka, és az ő kezében volt a kincstár. Az emlékműveken dicsőségesebb személynek ábrázolták, mint magát a fáraót.

Amikor az izraeliták félvállról vették Isten imádatát, és nem nagyon adták meg a tizedet, a papok és a nem papi léviták kárt szenvedtek, és más munkákat kellett végezniük, hogy el tudják tartani magukat és a családjukat. Amiatt pedig, hogy a papság nagyon elhanyagolta a szentélyt és az ott végzett szolgálatokat, a nemzet még mélyebbre süllyedt szellemileg, és a Jehováról szerzett ismeretük is elhalványult (Ne 13:10–13; lásd még: Ma 3:8–10).

A papok a következő juttatásokat kapták: 1. A rendszeresen adott tizedet. 2. Az elsőszülött fiúgyermekért vagy az elsőszülött hím állatért fizetett megváltási árat. Az elsőszülött bika, hím bárány vagy kecske húsát pedig elfogyaszthatták (4Mó 18:14–19). 3. Az emberekért fizetett megváltási árat, valamint az odaszentelt dolgokat és a Jehovának örökre odaszentelt dolgokat (3Mó 27.). 4. A nép által hozott különféle felajánlások bizonyos részeit, valamint a jelenlét kenyerét (3Mó 6:25, 26, 29; 7:6–10; 4Mó 18:8–14). 5. A következő felajánlásokból: a gabona első érett termésének legjavából, a bor és az olaj legjavából valamennyit (2Mó 23:19; 3Mó 2:14–16; 22:10 [az „idegen” itt olyan személyre utal, aki nem pap]; 5Mó 14:22–27; 26:1–10). Bár az áldozatok bizonyos részeit csak a papok ehették meg (3Mó 6:29), a Törvény megengedte, hogy a fiaik, a lányaik, némely esetben pedig a háznépükhöz tartozók is, még a rabszolgák is, fogyasszanak az áldozatokból (3Mó 10:14; 22:10–13). 6. Kétségkívül a léviták és a szegények számára háromévente adott tized egy részét (5Mó 14:28, 29; 26:12). 7. Részesedést a hadizsákmányból (4Mó 31:26–30).

Öltözékük: A papok mezítláb voltak, amikor ellátták a feladataikat, hiszen a szentély szent föld volt. (Vö.: 2Mó 3:5.) Az arról szóló leírásban, hogy hogyan kell elkészíteni a papok különleges ruháit, nem esik szó saruról (2Mó 28:1–43). Az erkölcsösség miatt a csípőjüktől a combjukig érő vászonalsót viseltek, hogy az „eltakarja meztelen testüket . . . nehogy vétkezzenek, és meghaljanak” (2Mó 28:42, 43). Erre finom lenből készült köntöst vettek fel, melyet egy len övszalaggal kötöttek meg. A fejükre fejfedőt ’tekertek’ (3Mó 8:13; 2Mó 28:40; 39:27–29). Úgy tűnik, hogy ez a fejfedő némiképp különbözött a főpap turbánjától. A turbán feltehetőleg úgy volt megvarrva, hogy egy felcsavart formájú fejfedő lett belőle (3Mó 8:9). Később valószínűleg az alpapok is viseltek alkalmanként lenvászon efódot, jóllehet ezek nem voltak olyan gazdagon hímzettek, mint a főpapé. (Vö.: 1Sá 2:18.)

Rájuk vonatkozó előírások és a feladataik: A papoknak ápoltnak kellett lenniük, és magas erkölcsi irányadó mértékeknek kellett megfelelniük. Amikor beléptek a találkozás sátrába, illetve mielőtt felajánlást mutattak be az oltáron, meg kellett mosniuk a kezüket és lábukat az udvaron lévő medencében, „hogy meg ne haljanak” (2Mó 30:17–21; 40:30–32). Ugyanezért nem volt szabad bort vagy mámorító italt inniuk, amikor a szentélynél szolgáltak (3Mó 10:8–11). Nem szennyezhették be magukat azzal, hogy holttestet érintenek vagy halottat gyászolnak; ezek a dolgok átmenetileg tisztátalanná tették őket a szolgálat végzésére. Kivétel volt ezalól az alpapok estében (de a főpap esetében nem), ha nagyon közeli családtagjukról volt szó. Ilyen közeli családtag volt az édesanyjuk, édesapjuk, fiuk, lányuk, fivérük, illetve a hozzájuk közel álló szűz nővérük, aki velük vagy a közelükben élt, és valószínűleg a feleségük is (3Mó 21:1–4). Az a pap, aki lepra, folyás, holttest vagy más tisztátalan dolog miatt tisztátalan lett, nem ehetett a szent dolgokból, illetve nem szolgálhatott a szentélyben, míg meg nem tisztult. Ha ezt mégis megtette, halállal lakolt (3Mó 22:1–9).

A papoknak megparancsolták, hogy ne borotválják le a hajukat, ne vágják le a szakálluk végét és ne vagdalják be a testüket. Ezek a szokások elterjedtek voltak a pogány papok körében (3Mó 21:5, 6; 19:28; 1Ki 18:28). A főpap csak szűz lányt vehetett feleségül, az alpapok azonban özvegyasszonyt is, de elvált vagy prostituált nőt nem (3Mó 21:7, 8; vö.: 3Mó 21:10, 13, 14). Egyértelmű, hogy a főpap családjából mindenkinek magas erkölcsi irányadó mértékeknek kellett megfelelnie, és a családtagok viselkedésének is a papi hivatáshoz illően méltóságteljesnek kellett lennie. Így ha egy pap lánya szajha lett, meg kellett ölni, utána pedig el kellett égetni mint Isten előtt utálatos személyt (3Mó 21:9).

A pusztai vándorlás idején, mielőtt a tábor útnak indult, Áronnak és a fiainak volt a feladatuk, hogy betakarják a találkozás sátrában lévő szent eszközöket és felszerelési tárgyakat, nehogy a többi kehátita meghaljon, amikor bemegy a sátorba, hogy elvigye azokat. Ehhez hasonlóan az új táborhelyen is Áron és a fiai vették le a takarókat, és tették a helyükre az eszközöket (4Mó 4:5–15). Amikor a nemzet vonult, a papok vitték a szövetségládát (Jzs 3:3, 13, 15, 17; 1Ki 8:3–6).

A papok feladata volt megfújni a szent trombitákat. A trombitaszó egyértelműen jelezte a népnek, mikor kell letáborozni, tábort bontani, összegyűlni, hadba vonulni vagy valamilyen ünnepet tartani Jehovának (4Mó 10:1–10). A papok és a léviták mentesek voltak a katonai szolgálat alól, jóllehet a sereg előtt meneteltek mint trombitások és énekesek (4Mó 1:47–49; 2:33; Jzs 6:4; 2Kr 13:12).

Azoknak a papoknak, akik sorra kerültek a szentélynél végzett szolgálatra, többek között a következő feladatokat kellett ellátniuk: levágni a nép által hozott áldozatokat, meghinteni vérrel az oltárt, darabokra vágni az áldozati állatokat, gondoskodni róla, hogy az oltár tüze ne aludjon ki, megfőzni a húst, és átvenni minden más felajánlást, például a gabonafelajánlásokat. Nekik kellett foglalkozniuk azokkal az emberekkel is, akik valami miatt tisztátalanok lettek, vagy akik különleges fogadalmat tettek (3Mó 1–7. fej.; 12:6; 13–15. fej.; 4Mó 6:1–21; Lk 2:22–24). Reggel és este bemutatták az égő felajánlásokat, illetve minden más állandó áldozatot a szentélynél, kivéve azokat az áldozatokat, amelyeket a főpapnak kellett felajánlania. Füstölőszert is ők égettek az aranyoltáron (2Mó 29:38–42; 4Mó 28:1–10; 2Kr 13:10, 11). A papok csippentették le az elégett kanócokat, gondoskodtak róla, hogy a lámpákban mindig legyen olaj (2Mó 27:20, 21), valamint ügyeltek a szent olajra és a füstölőszerre (4Mó 4:16). Az ünnepi gyülekezések alkalmával megáldották a népet úgy, ahogyan az a 4Mózes 6:22–27-ben olvasható. De amikor a főpap bement a szentek szentjébe, hogy engesztelést végezzen, egyetlen más pap sem lehetett a szentélyben (3Mó 16:17).

Elsősorban a papok kiváltsága volt megmagyarázni Isten törvényét, és fontos szerepet töltöttek be Izrael bírói ügyeiben. A papoknak kijelölt városokban a bírák segítséget kérhettek a papoktól. A papok akkor is segítettek a döntéshozatalban, ha egy rendkívül nehéz esetről volt szó, melyben a helyi bíróságok nem tudtak dönteni (5Mó 17:8, 9). A papoknak a város vénei mellett kellett lenniük, amikor egy felderítetlen gyilkossági ügyben jártak el, ügyelniük kellett rá, hogy minden a megfelelő eljárásmód szerint történjen, hogy a város megszabadulhasson a vérbűntől (5Mó 21:1, 2, 5). Ha egy féltékeny férj azzal gyanúsította a feleségét, hogy titokban házasságtörést követett el, az asszonyt a szentélyhez kellett vinni, a pap pedig elvégezte az ilyen üggyel kapcsolatos eljárást, mely során kérték Jehovától, hogy mutassa meg, hogy az asszony ártatlan-e vagy bűnös, és hogy hozzon ítéletet (4Mó 5:11–31). A papok vagy a kinevezett bírák ítéletét minden esetben tiszteletben kellett tartani. Annak, aki nem volt hajlandó elfogadni az ítéletet, vagy engedetlen volt, meg kellett halnia (4Mó 15:30; 5Mó 17:10–13).

A papok tanították a Törvényt a népnek; felolvasták azt, és magyarázatot fűztek hozzá azoknak, akik a szentélyhez mentek imádatot bemutatni. De akkor is sok lehetőségük nyílt a Törvény tanítására, ha éppen nem végezték a számukra kijelölt feladatokat a szentélynél: taníthattak a szentély területén és az ország más részein is (5Mó 33:10; 2Kr 15:3; 17:7–9; Ma 2:7). Amikor a nép visszatért Babilonból Jeruzsálembe, Ezsdrás pap más papokkal meg lévitákkal együtt összegyűjtötték a népet, és órákon át felolvastak az embereknek a Törvényből, és megmagyarázták azt nekik (Ne 8:1–15).

A papság ügyelt arra, hogy a nemzet tiszta maradjon vallásilag, és arra is, hogy jó fizikai egészségnek örvendjen. A pap állapította meg, hogy egy ember, ruhadarab vagy ház tiszta-e vagy tisztátalan, ha azon leprás fertőzés mutatkozott. Ő gondoskodott róla, hogy a Törvényben vázolt, elkülönítésre vonatkozó szabályok be legyenek tartva. Ezenkívül ő végezte el a megtisztulási szertartásokat azok érdekében, akik például beszennyezték magukat egy holttesttel, vagy akiknek rendellenes folyásuk volt (3Mó 13–15.).

Hogyan szervezték meg Izraelben a papok templomi szolgálatát?

Dávid király a papokat 24 osztályra osztotta, 16 osztály Eleázár háznépéből került ki, 8 pedig Itamár háznépéből (1Kr 24:1–19). Ám a babiloni száműzetésből mindössze négy osztályhoz tartozó papok tértek vissza, legalábbis először (Ezs 2:36–39). Vannak, akik úgy gondolják, hogy a hazatérő négy családot tovább osztották, hogy ne szűnjön meg az eredeti papi beosztási rend, és ismét 24 papi osztály legyen. Alfred Edersheim a The Temple (1874, 63. o.) c. művében azt írja, hogy sorsot vetettek azokért, akik nem tértek vissza, így a négy családból létrejött még 20 osztály, mindegyik családra öt sorsvetés jutott. Ezek az osztályok az eredeti papi neveket kapták. Keresztelő János édesapja, Zakariás a nyolcadik osztályhoz, Abija osztályához tartozott. Ha azonban az előbbi elképzelés helytálló, akkor Zakariás talán nem Abija leszármazottja volt, hanem csupán ahhoz az osztályhoz tartozott, amelyik Abija nevét viselte (1Kr 24:10; Lk 1:5). Mivel nem ismert minden részlet, a témában nem lehet pontos végkövetkeztetést levonni.

A templomi szolgálat során a papok különböző vezetők irányítása alatt tevékenykedtek. Bizonyos szolgálati megbízatásokra sorsvetéssel jelölték ki a papokat. Mind a 24 osztály évente két alkalommal, egy-egy hétig teljesített szolgálatot. Ünnepekkor azonban nyilván az egész papság szolgálatot teljesített, amikor is az emberek több ezer áldozatot ajánlottak fel, mint például a templom felavatásakor (1Kr 24:1–18, 31; 2Kr 5:11; vö.: 2Kr 29:31–35; 30:23–25; 35:10–19). Egy pap máskor is végezhetett szolgálatot, ha azzal nem zavarta az éppen soron lévő papok szolgálatát. A rabbinikus hagyomány úgy tartja, hogy Jézus földi szolgálatának idején olyan sok pap volt, hogy egy-egy szolgálati hetet felosztottak az egyes osztályokat alkotó családok között. Mindegyik család egy vagy több napig szolgált, attól függően, hogy milyen népes volt.

A naponta elvégzendő szolgálatok közül valószínűleg a füstölőszernek az aranyoltáron való elégetését tartották a leginkább tiszteletreméltónak. Ezt az áldozat bemutatása után végezték el. A füstölőszer égetése alatt az összegyűlt nép a szentélyen kívül imádkozott. A rabbinikus hagyomány szerint sorsvetéssel jelölték ki a papokat erre a szolgálatra, de aki korábban már ellátta ezt a feladatot, nem vehetett részt a sorsvetésen, csak akkor, ha már minden jelenlevő teljesített ilyen szolgálatot (The Temple. 135., 137., 138. o.). Ha ez valóban így volt, akkor egy papot életében csak egyszer ért ilyen megtiszteltetés. Zakariás éppen ezt a szolgálatot látta el, amikor Gábriel angyal megjelent neki, hogy bejelentse, hogy a felesége, Erzsébet fiút fog neki szülni. Amikor Zakariás kijött a szentélyből, az összegyűlt tömeg Zakariás ábrázatából, és abból, hogy nem tudott beszélni, megértette, hogy Zakariás természetfölötti látomást látott a szentélyben. Az esemény így közismertté vált (Lk 1:8–23).

Úgy tűnik, hogy a papok cserélték ki minden sabbaton a jelenlét kenyerét. Ugyancsak sabbaton járt le a szolgálatot teljesítő papi osztály egyhetes szolgálata, és a következő osztály ekkor kezdte el a heti szolgálatát. Ezeknek és más szükséges feladatoknak az elvégzésével a papok nem szegték meg a sabbat törvényét (Mt 12:2–5; vö.: 1Sá 21:6; 2Ki 11:5–7; 2Kr 23:8).

Hűségesek: Amikor Roboám idején tíz törzs elszakadt a királyságtól, és Jeroboám vezetésével megalakult az északi királyság, Lévi törzse lojális maradt, és Júda és Benjámin kéttörzs-királyságával tartott. Jeroboám az aranyborjú-imádathoz papokat nevezett ki olyan emberek közül, akik nem voltak léviták, ezenkívül elűzte Jehova papjait, Áron fiait (1Ki 12:31, 32; 13:33; 2Kr 11:14; 13:9). Később, bár sok pap hűtlen lett Jehovához, időnként voltak olyan papok Júdában, akik erőteljes hatást gyakoroltak Izraelre, hogy hűséges legyen Jehovához (2Kr 23:1, 16; 24:2, 16; 26:17–20; 34:14, 15; Za 3:1; 6:11). Jézus és az apostolok szolgálata idejére a főpapok rendkívül tisztességtelenek lettek, de sok pap szívből szerette Jehovát, ami abból látható, hogy nem sokkal Jézus halála után „a papoknak nagy sokasága kezdett engedelmeskedni a hitnek” (Cs 6:7).

Kire utalhat még a „pap” szó? A Zsoltárok 99:6 papnak nevezi Mózest, mert közvetítői szerepet töltött be, és mert megbízást kapott arra, hogy a szentélynél elvégezze a felszentelést, mely során Áront és a fiait beiktatta papnak. Mózes közbenjárt Izraelért, segítségül hívva Jehova nevét (4Mó 14:13–20). A „pap” szó olykor valamilyen katonai vagy egyéb magas rangú tisztviselőt jelöl. Amikor a Biblia felsorolja Dávid király magas rangú tisztviselőit, ezt írja: „Dávid fiai. . . papok lettek” (2Sá 8:18; vö.: 2Sá 20:26; 1Ki 4:5; 1Kr 18:17).

A keresztény papság: Jehova azt ígérte Izraelnek, hogy ha megtartja a vele kötött szövetséget, akkor „papok királysága és szent nemzet” lesz neki (2Mó 19:6). Azonban az ároni papságnak működnie kellett addig, amíg létre nem jött a nagyobb papság, melyet ez a papság vetített előre (Héb 8:4, 5). Az ároni papság a törvényszövetség végéig, az új szövetség bevezetéséig létezett (Héb 7:11–14; 8:6, 7, 13). Kezdetben csak izraeliták kaptak lehetőséget arra, hogy Jehova papjai legyenek Isten megígért Királyságában. Idővel azonban ezt a lehetőséget nem zsidók is megkapták (Cs 10:34, 35; 15:14; Ró 10:21).

Csupán kevés zsidó fogadta el Krisztust, ezért a nemzetből nem kerültek ki annyian, hogy teljessé tegyék a valódi ’papok királyságát és szent nemzetet’ (Ró 11:7, 20). Évszázadokkal korábban Izrael hűtlensége miatt Isten a prófétája, Hóseás által a következőképpen figyelmeztette a nemzetet: „Mivel elvetetted az ismeretet, én is elvetlek téged, hogy ne szolgálj papomként; és mivel elfelejtkezel Istenednek törvényéről, én is elfelejtkezem fiaidról” (Hó 4:6). Ehhez hasonlóan Jézus ezt mondta a zsidó vezetőknek: „Isten királyságát elveszik tőletek, és olyan nemzetnek adják, amely megtermi gyümölcseit” (Mt 21:43). Ennek ellenére, mivel a földön létekor a Törvény alatt volt, elismerte az ároni papságot, és arra utasította azokat, akiket meggyógyított a leprából, hogy menjenek a paphoz és ajánljanak fel áldozatot, melyet a Törvény előírt (Mt 8:4; Mk 1:44; Lk 17:14).

I. sz. 33 pünkösdjén a törvényszövetség érvényét vesztette, és helyébe lépett a ’jobb szövetség’, vagyis az új szövetség (Héb 8:6–9). Ezt Isten a szent szellem kitöltésével tette nyilvánvalóvá. Péter apostol elmagyarázta a jelen lévő zsidóknak, akik sok országból érkeztek, hogy ezentúl csak úgy részesülhetnek megmentésben, ha megbánást tanúsítanak és elfogadják Jézus Krisztust (Cs 2.; Héb 2:1–4). Később azokról a zsidó ’építőkről’ beszélt, akik elvetették Jézus Krisztust mint szegletkövet, majd ezt mondta a keresztényeknek: „Ti azonban »választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, különleges tulajdonnak szánt nép vagytok. . .«” (1Pt 2:7–9).

Péter a következőt mondta még erről az új papságról: „szellemi házzá [épültök], hogy szent papsággá váljatok, hogy Jézus Krisztus által Isten előtt elfogadható szellemi áldozatokat ajánljatok fel” (1Pt 2:5). Jézus Krisztus a nagy Főpapjuk, és Áron fiaihoz hasonlóan az alpapságot alkotják (Héb 3:1; 8:1). Ez a papság abban viszont különbözik az ároni papságtól – melynek nem volt része a királyságban –, hogy Krisztus és társörökösei ’királyi papságában’ összefonódik a királyság és a papság. A Jelenések könyvében János apostol azt mondja Jézus Krisztus követőiről, hogy Krisztus a saját vére által feloldotta őket a bűneik alól, és királysággá tette őket, papokká az Istenének és Atyjának (Je 1:5, 6).

A Biblia utolsó könyve azt is feltárja, hogy hányan alkotják ezt az alpapságot. Leírja, hogy akiket Jézus Krisztus „királysággá és papokká” tett Istennek, azok új éneket énekelnek, melyben azt is éneklik, hogy Krisztus vérén vásárolták meg őket (Je 5:9, 10). Továbbá azt is feltárja, hogy 144 000-en vannak azok, akik az új éneket éneklik, és őket „az emberek közül vették meg zsengéül az Istennek és a Báránynak” (Je 14:1–5). Végül úgy mutatja be őket, mint akik égi életre támadtak fel, csatlakoztak Jézus Krisztushoz az uralmában, valamint „az Isten és a Krisztus papjai” lettek, és „királyokként” uralkodnak Krisztussal az ezeréves uralma alatt (Je 20:4, 6).

Ha megfigyeljük Izrael papságát, annak minden tevékenységével és a nemzetre gyakorolt jótékony hatásával együtt (Héb 8:5), bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen nagyszerű áldásoknak örvendhetnek majd az emberek a földön Jézus Krisztusnak és alpapjainak a tökéletes és örökké tartó papsága idején, amikor ezer évig uralkodnak majd a föld felett mint társörökösök. Ennek a papságnak a kiváltsága lesz tanítani az embereket Isten törvényére (Ma 2:7); megvalósítani, hogy a nagy Főpap váltságáldozata alapján (érvényre juttatva Krisztus áldozatának értékét) teljesen megbocsátást nyerjenek az emberek bűnei, és így meggyógyuljanak minden betegségükből (Mk 2:9–12; Héb 9:12–14; 10:1–4, 10); feltárni, hogy mi tiszta, és mi tisztátalan Isten szemében, illetve eltávolítani minden tisztátalanságot (3Mó 13–15.); igazságosan ítélni az embereket; valamint biztosítani, hogy az emberek az egész földön betartsák Jehova igazságos törvényeit (5Mó 17:8–13).

Az ókorban a pusztában felállított találkozás sátra arra szolgált, hogy Isten az emberekkel lakjon; olyan szentély volt ez, ahol az emberek közeledhettek Istenhez. Ehhez hasonlóan az ezer év alatt Isten sátora ismét az emberekkel lesz, de Isten ekkor már sokkal közelebbi, tartósabb és áldásosabb kapcsolatban lesz velük, hiszen Isten a képviselői által fog törődni az emberekkel: a nagy Főpapja, Jézus Krisztus által és a 144 000 által, akik Krisztussal szolgálnak alpapokként a nagy szellemi templomban, melyet a szent hajlék vetített előre (2Mó 25:8; Héb 4:14; Je 1:6; 21:3). Egy ilyen királyi papság uralma alatt biztosan boldogok lesznek az emberek, ahogyan Izraelben is azok voltak, amikor a királyok és a papok hűségesek voltak Istenhez. Az ilyen időszakokban „Júda és Izrael megsokasodott: oly sokan voltak, mint a tenger mellett a homokszemek. Ettek, ittak és örvendeztek.” „Júda és Izrael biztonságban lakott, mindenki a szőlőtője alatt és fügefája alatt” (1Ki 4:20, 25).

Pogány papok: Más ókori nemzeteknek is voltak papjaik, és az emberek általuk közeledtek az isteneikhez. Ezeket a papokat nagy hódolat övezte, óriási befolyást gyakoroltak az emberekre, általában az uralkodói osztályhoz tartoztak, vagy ők voltak az uralkodók bizalmas tanácsadói. A papság volt a legműveltebb réteg, és többnyire tudatlanságban tartotta a népet. A papok így könnyen ki tudták használni, hogy az emberek babonásak, és hogy rettegnek az ismeretlentől. Egyiptomban például rávették őket, hogy a Nílust istenként imádják, és az emberek azt hitték, hogy a papjaik isteni erővel befolyásolni tudják a folyó időszakos áradását, melytől a termésük függött.

Izrael papjaitól távol állt, hogy ilyen babonás tudatlanságban tartsák az embereket, hiszen ők állandóan felolvastak a Törvényből, és tanították azt az egész nemzetnek. Mindenkinek ismernie kellett Istent és a törvényét (5Mó 6:1–3). Az emberek biztosan tudtak írni és olvasni, hiszen Jehova azt parancsolta nekik, hogy olvassák és tanítsák a törvényét a gyermekeiknek (5Mó 6:4–9).

Izrael papságát nem pogány papságról mintázták: Mindezek ellenére vannak, akik azt állítják, hogy Izrael papsága és a rá vonatkozó előírások közül sok egyiptomi mintára alakult ki. Azzal érvelnek, hogy Mózesre, a törvényszövetség közvetítőjére nagy hatással volt az egyiptomi élet, hiszen a fáraó udvarában nevelkedett, és „oktatták az egyiptomiak minden bölcsességére” (Cs 7:22). Azzal a ténnyel azonban nem számolnak, hogy bár Mózes adta át a Törvényt Izraelnek, semmiképpen sem ő hozta a törvényeket. Izrael Törvényadója Jehova Isten volt (Ézs 33:22), és ő angyalok révén közvetítette a Törvényt a közvetítő, Mózes keze által (Ga 3:19).

Az izraeliták számára Isten határozta meg az imádattal kapcsolatos minden részletet. Átadta Mózesnek a találkozás sátrának terveit (2Mó 26:30), és a következőt parancsolta neki: „Vigyázz, hogy mindent a szerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen mutattak neked” (Héb 8:5; 2Mó 25:40). A szentélynél minden szolgálatot az ő utasítására és az ő elgondolása szerint végeztek. A Biblia újra meg újra megerősíti azt, hogy ez így is történt, hiszen Mózesről és Izrael fiairól a következőket olvashatjuk: „mindent úgy tettek, ahogy Jehova parancsolta Mózesnek. Pontosan úgy tettek.” „Amint parancsolta Jehova Mózesnek, úgy végezték Izrael fiai az egész szolgálatot. És Mózes látta mindezt a munkát, és íme, úgy végezték el, ahogy Jehova parancsolta. Akképp végezték el.” „Mózes mindent úgy tett, ahogy Jehova parancsolta neki. Pontosan úgy tett” (2Mó 39:32, 42, 43; 40:16).

Egyiptológusok szerint volt némi hasonlóság az egyiptomi és az izraelita papok öltözéke között, például mindkettő lenvászonból készült. Ezenkívül az egyiptomi papok borotválták a testüket, akárcsak a léviták (jóllehet az izraelita papok ezt nem tették; 4Mó 8:7), és mindkét nemzet papjainál voltak mosakodási szokások. De vajon ez a néhány hasonlóság azt bizonyítja, hogy a két papságnak ugyanaz volt az eredete, vagy hogy az egyikből alakult ki a másik? Világszerte hasonló anyagokból és módszerekkel készítenek ruhákat, építenek épületeket, illetve hasonlóak a mindennapi teendők, például a mosakodás, de nagy különbségek vannak aközött, hogy ezeket milyen módon végzik el. Nem mondhatjuk, hogy egyik a másikból alakult ki, vagy hogy a ruházatnak, illetve a tevékenységeknek ugyanaz a vallási vagy szimbolikus jelentése.

Az izraelita és az egyiptomi papok ruházatának és feladatának a legtöbb részlete egyáltalán nem hasonlított egymáshoz. Például az izraelita papok mezítláb végezték a szolgálatukat, az egyiptomi papok viszont sarut viseltek. Az egyiptomi papok köntöse egészen másképp nézett ki, a ruhájukon és a kellékeiken pedig a hamis isteneik imádatához kapcsolódó jelképek voltak. A fejüket leborotválták, amit az izraelita papok nem tettek (3Mó 21:5), és parókát viseltek, vagy olyan fejfedőt, mely az egyiptomi emlékműveken olvasható feliratok tanúsága szerint teljesen más volt, mint az izraelita papoké. Ezenkívül Jehova egyértelműen kijelentette, hogy az izraelitáknak nem szabad átvenniük semmilyen szokást az egyiptomiaktól vagy más nemzetektől, akár az imádathoz, akár a bíráskodáshoz kapcsolódott is az (3Mó 18:1–4; 5Mó 6:14; 7:1–6).

Tehát semmi alapjuk sincs azoknak az elképzeléseknek, melyek szerint az izraelita papság az egyiptomi mintájára működött volna. Ne feledjük, hogy az áldozatok bemutatásának és a papság megszervezésének gondolata Istentől származik, és hogy kezdettől fogva olyan hűséges emberek mutattak be áldozatot és szolgáltak papként, mint Ábel és Noé, illetve Ábrahám és más, patriarchális társadalomban élő személyek. Tehát minden nemzetben ismert volt az áldozat bemutatása és a papi szolgálat végzése, jóllehet ezek az imádati tevékenységek eltorzultak, mivel a nemzetek elhagyták az igaz Istent és a tiszta imádatot. A pogány nemzetekben élőknek is veleszületett vágyuk volt, hogy Istent imádják, de mivel nem követték Jehova irányítását, sok gonosz, sőt szégyenteljes szertartást találtak ki, melyek miatt szembekerültek az igaz imádattal.

A pogány papok undorító szokásai: Mózes napjaiban az egyiptomi papok szembeszálltak Mózessel a fáraó előtt, mágiát űzve megpróbálták aláásni Mózes és az Istene, Jehova hitelét (2Mó 7:11–13, 22; 8:7; 2Ti 3:8). Ám csúfos kudarcot vallottak (2Mó 8:18, 19; 9:11). A Molokot imádó ammoniták feláldozták fiaikat és lányaikat, elégetve őket tűzben (1Ki 11:5; 2Ki 23:10; 3Mó 18:21; 20:2–5). A Baál-imádó kánaániták ugyanezt az utálatos szokást gyakorolták, ezenkívül vagdosták magukat, valamint kicsapongó, undorító és erkölcstelen szertartásokat tartottak (4Mó 25:1–3; 1Ki 18:25–28; Jr 19:5). A filiszteus Dágon isten papjai és a babiloni Marduk, Bél és Istár papjai mágiát és jóslást űztek (1Sá 6:2–9; Ez 21:21; Dá 2:2, 27; 4:7, 9). Mindannyian fából, kőből és fémből készült képmásokat imádtak. Még Izrael tíztörzs-királyságának a királya, Jeroboám is olyan papokat iktatott be, akik az aranyborjú-imádatot és a ’kecske formájú démonok’ imádatát mozdították elő, hogy a nép ne vegyen részt az igaz imádatban Jeruzsálemben (2Kr 11:15; 13:9; lásd még: MIKA 1.).

A felhatalmazás nélküli papokat Isten elítéli: Jehova kivétel nélkül mindig ellene volt ezeknek az imádati formáknak és szokásoknak, melyek során az emberek tulajdonképpen a démonokat imádták (1Ko 10:20; 5Mó 18:9–13; Ézs 8:19; Je 22:15). Amikor ezek az istenek vagy az őket képviselő papok nyíltan szembeszegültek Jehovával, mindig megaláztatást kellett elszenvedniük (1Sá 5:1–5; Dá 2:2, 7–12, 29, 30; 5:15). A papjaik és a prófétáik gyakran halállal lakoltak (1Ki 18:40; 2Ki 10:19, 25–28; 11:18; 2Kr 23:17). Jehova a törvényszövetség idején csak az Áron házából való papságot ismerte el, és ebből az következik, hogy Istenhez csak azáltal lehet közeledni, amit Áron tisztsége előrevetített, és ez nem más, mint a Melkisédek módja szerinti nagy Főpapnak, Jézus Krisztusnak a papsága (Cs 4:12; Héb 4:14; 1Jn 2:1, 2). Isten igaz imádóinak el kell kerülniük minden olyan papságot, amely ellenszegül ennek az Isten által kinevezett Király-Papnak, valamint az alpapjainak (5Mó 18:18, 19; Cs 3:22, 23; Je 18:4, 24).

Lásd: FŐPAP.