FÜSTÖLŐSZER

Illatos gyanták és balzsamok keveréke, mely lassan ég, és kellemes illatot áraszt. A héber qetóʹreth és qetó·ráʹ szavak az ’áldozati füstöt füstölögtet’ jelentésű qá·tarʹ alapszóból származnak. A Keresztény Görög Iratok a thü·miʹa·ma szót használja a füstölőszerre.

A pusztában felállított hajlékban égetett szent füstölőszert drága alapanyagokból készítették, melyeket a gyülekezet adományozott (2Mó 25:1, 2, 6; 35:4, 5, 8, 27–29). Jehova meghatározott négy összetevőt, hogy miből álljon a füstölőszer. Ezt mondta Mózesnek: „Végy magadnak illatszereket: gyantacseppeket, ónixot, illatos galbanumot és tiszta tömjént. Mindből ugyanannyit. Készíts belőlük füstölőszert, fűszerkeveréket, kenőcskészítő munkájával, sóval fűszerezett, tiszta és szent legyen. Törj belőle valamennyit finom porrá, és tegyél belőle a Bizonyság elé a találkozás sátrában, ahol megjelenek neked. Szentséges legyen ez nektek.” Majd, hogy érzékeltesse a néppel, hogy ez a füstölőszer mennyire különleges és szent, ezt mondta: „Aki ilyet készít, hogy élvezze illatát, azt ki kell irtani népe közül” (2Mó 30:34–38; 37:29).

Később a rabbinikus hagyományokat követő zsidók még más összetevőket is adtak a templomi füstölőszerhez. Josephus azt írta, hogy 13 édes illatú fűszerből áll (A zsidó háború. V. könyv, V. fej., 5. bek.). Maimonidész szerint többek között a következőket keverték a füstölőszerhez: borostyánkő, kasszia, fahéj, mirha, sáfrány és nárdus.

A ’füstölőoltár’ a hajlékban a szenthely ny. oldalán, a szentek szentjét elválasztó függöny mellett volt (2Mó 30:1; 37:25; 40:5, 26, 27). Hasonló füstölőoltár volt Salamon templomában is (1Kr 28:18; 2Kr 2:4). Ezeken az oltárokon égették a szent füstölőszert minden reggel és este (2Mó 30:7, 8; 2Kr 13:11). Évente egyszer, az engesztelés napján az oltárról szenet tettek egy füstölőbe, vagyis egy tűztartóba, ezt kétmaroknyi füstölőszerrel együtt bevitték a szentek szentjébe, ahol a füstölőszert elfüstölögtették a bizonyság ládájának engesztelési fedele előtt (3Mó 16:12, 13).

Áron főpap ajánlott fel először füstölőszert az oltáron (2Mó 30:7). Ám a fiára, Eleázárra bízták, hogy ügyeljen a füstölőszerre és minden másra, ami a hajlékban van (4Mó 4:16). Az engesztelés napján csak a főpap égethetett füstölőszert, de úgy tűnik, hogy máskor bármelyik pap megtehette ezt, hiszen Zakariás alpap (Keresztelő János édesapja) is ellátta ezt a feladatot (Lk 1:8–11). Nem sokkal azután, hogy bevezették a hajléknál való szolgálatot, Jehova halállal sújtotta Áron két fiát, Nádábot és Abihut, mert füstölőszert akartak felajánlani ’törvénytelen tűzzel’ (3Mó 10:1, 2; vö.: 2Mó 30:9; lásd: ABIHU). Később Kórah 250 lévitával együtt, akik nem tartoztak a papi leszármazási vonalhoz, fellázadt az ároni papság ellen. Mózes próbaképpen arra utasította őket, hogy vegyék a tűztartójukat és égessenek füstölőszert a hajlék bejáratánál, hogy Jehova megmutassa, hogy elfogadja-e őket papokként. A lázadók még a füstölőszer égetése közben, a tűztartókkal a kezükben odavesztek (4Mó 16:6, 7, 16–18, 35–40). Jehova leprával sújtotta Uzziás királyt, amikor az elbizakodottan megpróbált füstölőszert égetni a templomban (2Kr 26:16–21).

Idővel az izraeliták olyannyira elhanyagolták mindazt, amit Jehova megkövetelt az imádattal kapcsolatban, hogy bezárták a templomot, és más oltárokon égettek füstölőszert (2Kr 29:7; 30:14). De ami még ennél is rosszabb volt, füstölőszert égettek más istenek előtt, melyekkel szajhálkodtak, valamint más módokon is megszentségtelenítették a szent füstölőszert. Mindez utálatos volt Jehova szemében (Ez 8:10, 11; 16:17, 18; 23:36, 41; Ézs 1:13).

Jelentősége: A törvényszövetségben az eljövendő jobb dolgok árnyéka volt (Héb 10:1), és úgy tűnik, hogy a törvényszövetség hatálya alatt a füstölőszer égetése Isten hűséges szolgáinak az elfogadható imáit jelképezte. A zsoltáríró kijelentette: „Imádságom mint füstölőszer legyen elkészítve” Jehova előtt (Zs 141:2). A jelképekben gazdag Jelenések könyve is úgy beszél azokról, akik Isten égi trónja körül vannak, mint akiknél „füstölőszerrel teli aranycsészék [vannak] – a füstölőszer a szentek imáit jelenti”. Egy angyal „sok füstölőszert kapott, hogy ajánlja fel az összes szentnek az imáival együtt a trón előtti aranyoltáron” (Je 5:8; 8:3, 4). A füstölőszer égetése több szempontból is találóan jelképezi a szentek imáit: Isten elé járulnak velük, vagyis bemutatják neki (Héb 5:7) éjjel és nappal (1Te 3:10), és Jehova örömét leli ezekben (Pl 15:8).

Természetesen a füstölőszer önmagában még nem tette a hamis imádók imáit elfogadhatóvá Isten előtt (Pl 28:9; Mk 12:40). Másrészt az igazságosak imáinak nagy ereje van (Jk 5:16). Amikor Isten csapással sújtotta a népet, Áron gyorsan „rátette [a tűztartóra] a füstölőszert, és engesztelést végzett a népért” (4Mó 16:46–48).

A keresztények nem égetnek füstölőszert: Noha sok keresztény egyház szertartásain, illetve a buddhista templomokban is égetnek füstölőszert, nincs szentírási alapja annak, hogy a keresztények ezt tegyék. Az i. sz. IV. századig a füstölőket nem sorolták a templomi edények közé, és csak I. Gergely pápa idejéből (i. sz. VI. század vége felé) van az első egyértelmű bizonyíték arra, hogy füstölőszert használtak istentiszteleten. Nyilvánvaló, hogy miután Krisztus eljött és a törvényszövetséget a rendelkezéseivel együtt a kínoszlopra szegezte (Kol 2:14), és különösen azután, hogy a templom és az ároni papság megszűnt, Isten imádatának már nem volt része a füstölőszer égetése. A korai keresztények nem kaptak felhatalmazást arra, hogy a gyülekezetben füstölőszert égessenek, és egyénenként sem égettek soha füstölőszert vallásos célból, mint ahogy a zsidók sem.

A korai keresztények a császár tiszteletére sem voltak hajlandók füstölőszert égetni, még ha ez az életükbe került is. Daniel P. Mannix ezt írta: „Csak igen kevés keresztény tagadta meg a hitét, jóllehet hogy megkönnyítsék helyzetüket, az arénában általában fel volt állítva egy oltár, amelyen tűz égett, hogy bemutathassák áldozatukat. Egy fogolynak mindössze annyit kellett tennie, hogy egy csipetnyi füstölőszert szór a tűzbe, s máris megkapta az áldozat bemutatásáról szóló tanúsítványt, és szabadon engedték. Gondosan azt is megmagyarázták nekik, hogy ezzel nem imádják a császárt; pusztán elismerik a császárnak mint Róma fejének isteni jellegét. Ennek ellenére szinte egyetlen keresztény sem élt ezzel a szabadulási lehetőséggel” (Those About to Die. 1958, 137. o.).

Tertullianus (i. sz. II. és III. század) azt mondta, hogy a keresztények még a füstölőszerekkel való kereskedésben sem vettek részt (A bálványimádásról. XI.). Ezzel szemben a füstölőszerrel kereskedők a jelképes Nagy Babilonnal üzletelnek (Je 18:11, 13).