ESŐ

Annak a körforgásnak az egyik létfontosságú eleme, amelynek során a víz a szárazföldnek és a bolygónk vizeinek a felszínéről vízgőz formájában a légkörbe emelkedik, később pedig lecsapódik, és visszahullik a talajra, ellátva így a növény- és állatvilágot a szükséges nedvességgel. A Biblia megemlíti az esőt ennek a bölcsen kialakított és megbízható körforgásnak a kapcsán (Jób 36:27, 28; Pr 1:7; Ézs 55:10).

Az esőre használt általános szavakon kívül számos héber és görög kifejezés utal még rá, melyeknek különféle a jelentésük: ’zápor; záporeső’ (1Ki 18:41; Ez 1:28), ’tartós eső’ (Pl 27:15), ’őszi v. korai eső’ és ’tavaszi v. kései eső’ (5Mó 11:14; Jk 5:7), ’lágy eső’ (5Mó 32:2), ’zivatar’ (Ézs 4:6) és ’bő zápor’ (Zs 65:10).

A föld lakhatóvá tétele történetének az elején „Isten még nem bocsátott esőt a földre”, hanem „pára szállt fel a földről, és megöntözte a föld egész színét”. Ez a vers nyilvánvalóan a harmadik teremtési „nap” kezdeti szakaszára utal, amikor még nem volt növényzet (1Mó 1:9–13; 2:5, 6; lásd: PÁRA, KÖD). A Biblia először az özönvízről szóló beszámolóban említi konkrétan, hogy esett az eső. Akkor „megnyíltak az egek zsilipjei”, és „negyven nap és negyven éjjel ömlött az eső a földre” (1Mó 7:11, 12; 8:2).

Képződése: Amikor Jehova kérdéseket tett fel Jóbnak, rámutatva, hogy az ember csak részben érti a teremtés és a föld erőit és törvényeit, egyebek között ezt kérdezte: „Van-e atyja az esőnek. . .?” (Jób 38:28). Bár a meteorológusok behatóan tanulmányozták az eső képződését, a The World Book Encyclopedia szerint végül csak „elméletek” születtek róla (1987, 16. köt. 123–124. o.). Amint a vízgőztartalmú meleg levegő emelkedik és hűl, a benne lévő nedvesség lecsapódik, és apró vízcseppek keletkeznek. Az egyik elmélet szerint ahogy a nagyobb cseppek áthullanak egy felhőn, összeütköznek kisebb cseppekkel, és magukba olvasztják azokat, mígnem túl nehezekké válnak ahhoz, hogy a levegőben maradjanak. Egy másik elmélet szerint pedig a felhőcsúcson – ahol a hőmérséklet fagypont alatt van – jégkristályok keletkeznek, és miközben áthullanak a melegebb légrétegen, esővé alakulnak.

Jehova az eső forrása: Jehova nem holmi „esőisten” volt Izraelnek. Nem olyan volt, mint Baál, akiről a kánaániták azt gondolták, hogy ő hozza az esős évszakot, amikor életre kel. A hűséges izraeliták felismerték, hogy nem Baál, hanem Jehova képes visszatartani az oly értékes esőt, amit jól szemléltetett az a szárazság, mellyel Jehova Illés próféta napjaiban sújtotta Izraelt, amikor a Baál-imádat rendkívül népszerű volt (1Ki 17:1, 7; Jk 5:17, 18).

Jehova ’készített esőt a földnek’ (Zs 147:8; Ézs 30:23). Isten „hasított csatornát az áradatnak”, talán abban az értelemben, hogy a felhőkkel meghatározott „útvonalra” irányítja az esőt, hogy az a földgolyó bizonyos részeire hulljon (Jób 38:25–27; vö.: Zs 135:7; Jr 10:13). Jehova képes a szándékával összhangban szabályozni az esőt, és egyebek mellett ez különböztette meg őt az Izrael körül élő nemzetek élettelen bálványisteneitől (Jr 14:22). Az izraelitákban ez még inkább tudatosodott az Ígéret földjén, mint akkor, amikor Egyiptomban tartózkodtak, ahol is nagyon ritkán esett eső (5Mó 11:10, 11).

Pál és Barnabás, amikor a Lisztrában élő görögöknek prédikált, kifejtette, hogy az esők tanúságként szolgálnak ’az élő Isten’ mellett, és az ő jóságát bizonyítják (Cs 14:14–17). Az eső jótékony hatásait nemcsak a jók és az igazságosak érzékelik, hanem minden ember; ezért ahogy Jézus rámutatott, Isten szeretetének ilyen módon való megnyilvánulása példa kell hogy legyen az embereknek (Mt 5:43–48).

Eső az Ígéret földjén: Az Ígéret földjén uralkodó éghajlatnak az az egyik sajátossága, hogy változó mennyiségű eső esik ott. Az eső mennyiségét két fő tényező határozza meg: a tengertől való távolság és a tengerszint feletti magasság. A Földközi-tenger mentén húzódó síkságokon az esős évszakban jelentős mennyiségű eső hullik, és ahogy É-ról D felé haladunk, egyre inkább csökken ez a mennyiség. A dombokon és a hegyekben általában több az eső, mert a tengertől k. irányba áramló nedvesség nagyobb mértékben csapódik le ezeken a helyeken. A Jordán völgye „esőárnyékban” fekszik, hiszen a hegyek felett áramló levegő sokat veszít a nedvességéből, mire odaér, illetve ahogy beljebb halad a völgybe, egyre melegebbé válik. Ám ahogy ez a levegő a Jordántól K-re fekvő fennsíkhoz ér, ismét felhők képződnek, amelyekből hullik némi eső. Ennek köszönhető, hogy a Jordántól K-re van egy földsáv, amely alkalmas legeltetésre és korlátozott mértékű mezőgazdasági tevékenységre. Még keletebbre haladva a sivatag terül el, ahol túl kevés és rendszertelen az eső ahhoz, hogy növénytermesztésre vagy legeltetésre lehessen használni azt a területet.

Évszakok: Az Ígéret földjén a két fő évszakot – a nyarat és a telet – pontosabb volna inkább száraz évszaknak és esős évszaknak nevezni. (Vö.: Zs 32:4; Én 2:11, lásd még: Kár.) Úgy április közepétől október közepéig nagyon kevés az eső. Ebben az időszakban, amikor az aratásra is sor kerül, ritkán esik. A Példabeszédek 26:1 rámutat, hogy meglehetősen szokatlannak tartották, ha aratáskor esett. (Vö.: 1Sá 12:17–19.) Az esős évszakban sem esik folyamatosan, vannak derűs napok is. De mivel ekkor hideg is van, majd megfagy az ember, ha kinn éri az eső (Ezs 10:9, 13). Ilyenkor aztán jól jön egy kellemes menedék! (Ézs 4:6; 25:4; 32:2; Jób 24:8).

Őszi eső és tavaszi eső: A Biblia megemlíti az „őszi [korai v. korábbi] esőt és tavaszi [kései] esőt”, amelyeket Isten a hűséges izraelitáknak áldásként ígért (5Mó 11:14, lásd még: MKB, lábj.; Jr 5:24; Jóe 2:23, 24). A földműves türelmesen várta az esőt ezekben a nyár és tél közötti időszakokban (Jk 5:7; vö.: Jób 29:23). Már alig várták a korai, vagyis az őszi esőt (amely úgy október derekán kezdődött), hogy enyhítsen a nyári forróságon és szárazságon. Nélküle nem is tudtak belefogni az ültetésbe, hiszen az eső puhította fel a talajt, hogy a földműves felszánthassa a földjét. Hasonlóképpen a kései, vagyis a tavaszi esőre (kb. április derekán) is szükség volt, hogy megöntözze a növekedő terményt – különösen a gabonát –, hogy az beérjen (Za 10:1; Ám 4:7; Én 2:11–13).

Jelképes értelem: Amikor Isten a kellő időben esővel áldotta meg Izraelt, annak bőség lett az eredménye. Ezért ígérhette meg Hóseás, hogy Jehova „eljön [azokhoz, akik törekszenek megismerni őt], mint a záporeső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet” (Hó 6:3). Isten oktatása ’csepeg, mint az eső’, beszéde „hull. . ., mint lágy eső a fűre, és zápor a növényzetre” (5Mó 32:2). Bár csak lassanként tud beivódni, mégis teljes felfrissülést szerez, mint zápor a növényzetnek. Hasonlóképpen a felfrissülés és a bőség forrásának gondolatát fejezi ki az, amikor a Biblia Jákob újra egybegyűjtött maradékáról azt mondja, hogy olyan, „mint bőséges zápor a növényzeten” (Mi 5:7).

Isten királyának az uralmát, melyről a 72. zsoltár ír, jólét és áldás jellemzi. Ezért a következőt olvashatjuk erről a királyról: „Úgy száll le ő, mint lekaszált fűre az eső, mint bőséges záporok, melyek megöntözik a földet”, és amelyeknek nyomában friss növényzet hajt ki (Zs 72:1, 6; vö.: 2Sá 23:3, 4). A király jóakarata a Biblia szerint olyan, mint „a tavaszi eső fellege”, hiszen a király jóakarata záloga az eljövendő jó állapotoknak, éppen úgy, ahogy az esőt szállító felhő biztosíték arra, hogy megadja a termés beéréséhez szükséges vizet (Pl 16:15).

Ám az eső nem mindig olyan növényzetet sarjaszt, amely áldás az embernek, aki a földet műveli, hiszen a megöntözött föld tövist és bogáncskórót is teremhet. Pál példaként említi ezt, amikor az eső áztatta földet olyan keresztényekhez hasonlítja, akik „megízlelték az égi ajándékot, és akik szent szellemnek lettek részesei”. Elmondja, hogy ha nem termik meg a szellem gyümölcsét, hanem elpártolnak az igazságtól, el lesznek pusztítva, mint ahogy felégetik az olyan földet is, amely csak tövist terem (Héb 6:4–8).

János a Jelenések könyvében feljegyzett látomásában ’két tanút’ lát, akiknek „hatalmuk [van] ahhoz, hogy bezárják az eget, hogy ne essen eső a prófétálásuk napjaiban” (Je 11:3–6). Ezek a ’tanúk’, akik Istent képviselik az ő prófétáiként, azaz szószólóiként, nem azt fogják bejelenteni, hogy Isten kegye vagy áldása nyugszik a földön élő gonoszok tervein és tettein. Ahogy Illés három és fél évig tartó szárazságot jelentett be Izraelnek, amiért az gyakorolta az Aháb király és a felesége, Jezabel által támogatott Baál-imádatot, úgy ez a ’két tanú’ is jelképesen ’bezárja az eget’, hogy ne jöjjön felfrissítő „eső” Istentől, és ne járjanak sikerrel az emberek gonosz erőfeszítései (1Ki 17:1–18:45; Lk 4:25, 26; Jk 5:17, 18).