Epafróditus — A filippibeliek küldötte

„FOGADJÁTOK azért őt az Úrban teljes örömmel; és az ilyeneket megbecsüljétek” — írta Pál a filippibelieknek. Semmi kétség afelől, hogy mi is boldogok lennénk, ha egy keresztény felvigyázó ennyire elragadtatva szólna rólunk (Filippi 2:29). De kiről is beszélt Pál? És mit tett ez a személy, amivel kiérdemelt egy ilyen szívélyes ajánlást?

Az első kérdésre a válasz: Epafróditus. Ahhoz, hogy válaszoljunk a másodikra, vegyük szemügyre a körülményeket, amelyek arra késztették Pált, hogy leírja ezeket a szavakat.

A filippibeliek i. sz. 58 körül hallottak róla, hogy Pált Jeruzsálemben kivonszolták a templomból, és egy dühös csőcselék megverte, a hatóságok letartóztatták, és egy bizonytalan kimenetelű fogva tartás után láncra verve vitték Rómába (Cselekedetek 21:27–33; 24:27; 27:1). Mivel aggódtak a jóléte felől, a filippibeliek bizonyára feltették önmaguknak azt a kérdést, hogy mit tehetnének érte. Igen szegények voltak, és messze voltak Páltól, így csak korlátozott segítséget tudtak nyújtani. Mégis, az a lelkes érzés, amely a múltban arra indította a filippibelieket, hogy támogassák a szolgálatát, még mindig késztette őket; annál is inkább, mivel Pál válságos helyzetben volt (2Korinthus 8:1–4; Filippi 4:16).

A filippibelieknek meg kellett fontolniuk, hogy egyikük meg tudná-e látogatni Pált némi ajándékkal, és tudna-e segíteni neki, ha bármire szüksége lenne. Ez azonban hosszú és kimerítő út volt, segíteni neki pedig veszélyes lehetett! Joachim Gnilka megjegyezte: „Bátorságot igényelt meglátogatni egy foglyot, sőt mi több, olyasvalakit, akinek a »bűntettét« szerfelett homályosan kellett feltüntetni.” Brian Rapske író ezt mondta: „Egy további veszély az volt, ha valaki egyszerűen túl közvetlen kapcsolatot tartott vagy rokonszenvezett egy fogollyal vagy a nézeteivel . . . Egy önkéntelen szó vagy tett nemcsak a fogoly, de a segítségnyújtó életébe is kerülhetett.” Kit küldjenek hát a filippibeliek?

Talán pontosan el tudjuk képzelni, hogy az efféle út nyugtalanságot és bizonytalanságot válthatott ki, de Epafróditus (nem tévesztendő össze a kolossébeli Epafrással) hajlandó volt eleget tenni ennek a komoly megbízatásnak. A nevéből ítélve, amely magában foglalta az Aphrodité nevet, talán pogány lehetett, aki áttért a keresztényiségre — olyan szülők fia, akik a szerelem és a termékenység eme görög istennőjének szentelték magukat. Amikor Pál írt a filippibelieknek, hogy megköszönje a bőkezűségüket, jogosan nevezhette Epafróditust úgy, mint aki a „követetek és szükségemben szolgálattevőtök” (Filippi 2:25, Kocsis—Prőhle fordítás).

Abból, amit a Biblia Epafróditusról mond, megérthetjük, hogy azon dicséretre méltó készsége ellenére, hogy a Pálnak és a saját gyülekezetének végzett szolgálatban hasznosítsa magát, Epafróditusnak ugyanolyan problémái voltak, mint amilyenek nekünk lehetnek. Vegyük szemügyre példáját!

„Szükségemben szolgálattevő”

Nem ismerjük a részleteket, de el tudjuk képzelni, hogy Epafróditus az útja miatt kimerülten érkezett Rómába. Valószínűleg a Via Egnatián utazott, egy római úton, amely átszelte Macedóniát. Az Adriai-tengeren kelhetett át az itáliai félsziget „csizmasarkához”, és azután a Via Appián mehetett fel Rómába. Ez fárasztó út volt (1200 kilométer csak odafelé), amely valószínűleg több mint egy hónapig tartott. (Lásd a bekeretezett részt a 29. oldalon.)

Milyen szellemi beállítottsággal indult útnak Epafróditus? Azért küldték, hogy „szolgálatot” (görögül: lei·tour·giʹa) végezzen Pálnak (Filippi 2:30). A görög szó eredetileg az államnak végzett munkára utal, amelyet önkéntesen vállalt az állampolgár. Később kezdte a szolgálatnak egy olyan fajtáját jelenteni, amelyet az állam kényszerrel követelt meg, főleg olyan állampolgároktól, akik képesítettek voltak elvégezni azt. Ennek a szónak a Görög Iratokban történő használatára vonatkozóan egy tudós azt mondta: „A keresztény olyan ember, aki Istenért és az emberekért dolgozik, először is, mert teljes szívével vágyik rá, másodszor pedig azért, mert késztetve van, mert Krisztus szeretete kötelezi erre.” Igen, milyen kiváló szellemet mutatott ki Epafróditus!

’Kockára tette életét’

Olyan szót használva, amelyet a szerencsejátékok nyelvezetéből kölcsönöztek, Pál azt mondta, hogy Epafróditus ’kockára tette [pa·ra·bo·leu·szaʹme·nosz] életét’, vagy szó szerint ’megkockáztatta’ életét Krisztus szolgálatáért (Filippi 2:30). Nem kell azt gondolnunk, hogy Epafróditus valami ostoba dolgot tett; inkább szent szolgálatának a teljesítése bizonyos kockázatot foglalt magában. Talán az év egyik zord időszakában próbálkozott a segítségnyújtó megbízatással? Állhatatos maradt abban a törekvésében, hogy befejezi az utat, miután megbetegedett valahol útközben? Mindenesetre, Epafróditus „beteg volt, halálhoz közel”. Talán úgy volt, hogy tovább marad Pállal, hogy kiszolgálja őt, úgyhogy az apostol nyilván ki akarta menteni, amiért a vártnál korábban kellett visszatérnie (Filippi 2:27).

Mindemellett Epafróditus bátor személy volt, aki hajlandó volt önzetlenül veszélyeztetni magát azért, hogy segítséget nyújtson egy szükségben lévőnek.

Megkérdezhetnénk önmagunktól: „Meddig mennék el abban, hogy segítsek az olyan szellemi testvéreimnek, akik nehéz körülmények között vannak?” A készségnek ez a fajta szelleme nem tetszés szerinti választás eredménye a keresztényeknél. Jézus azt mondta: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (János 13:34). Epafróditus odáig elment a szolgálat teljesítésében, hogy már a „halálhoz közel” volt. Epafróditus akkoriban jó példája volt egy olyan személynek, akinek az „elmebeli magatartása” olyan volt, amilyennek elsajátítására Pál is buzdította a filippibelieket (Filippi 2:5, 8, 30, Kingdom Interlinear). Fel lennénk készülve arra, hogy ilyen messze is elmenjünk?

Ennek ellenére Epafróditus depressziós lett. Miért?

Depressziója

Képzeld magad Epafróditus helyébe! Pál elmondja: „Vágyva vágyott mindnyájatok után, és gyötrődött a miatt, hogy meghallottátok, hogy ő beteg volt” (Filippi 2:26). Epafróditus tudta, hogy a gyülekezetében lévő testvérek tisztában voltak azzal, hogy ő beteg, és nem képes úgy segíteni Pálnak, ahogyan remélték. Tulajdonképpen úgy nézhetett ki a dolog, hogy Epafróditus még több gondot okozott Pálnak. Az orvos Lukácsnak, Pál társának vajon el kellett hanyagolnia más dolgokat, hogy gondját viselje Epafróditusnak? (Filippi 2:27, 28; Kolossé 4:14).

Valószínűleg ennek következtében Epafróditus depressziós lett. Talán azt gondolta, hogy a gyülekezetében lévő testvérek tehetetlennek tekintik őt. Talán vétkesnek érezte magát, és „vágyva vágyott” rá, hogy lássa és megnyugtassa őket hűsége felől. Pál egy nagyon nyomatékos görög szót használt, az a·de·mo·neʹó-t (’depressziósnak lenni’), hogy leírja Epafróditus állapotát. J. B. Lightfoot tudós szerint ez a szó utalhat „egy zavart, nyugtalan, félőrült állapotra, amely fizikai elmezavar vagy olyan elmebeli gyötrelem miatt jön létre, mint a bánat, a szégyen, a csalódás stb.” Ezt a szót egyetlen más helyen alkalmazzák a Görög Iratokban, amikor Jézusnak a Gecsemáné-kertben lezajló, kínzó gyötrelmére utalnak (Máté 26:37).

Pál arra a következtetésre jutott, hogy az lesz a legjobb, ha visszaküldi Epafróditust a filippibeliekhez egy levéllel, amely magyarázatot ad küldöttük váratlan visszatérésére. Amikor azt mondta: „szükségesnek tartám, hogy Epafróditust . . . hazaküldjem hozzátok”, Pál magára vállalta a felelősséget az ő visszatéréséért, s így eloszlatott minden lehetséges gyanút afelől, hogy Epafróditus kudarcot vallott volna (Filippi 2:25). Ellenkezőleg, Epafróditus majdnem életét vesztette azért, hogy bevégezze a megbízatását! Pál szívélyesen ajánlotta, hogy „fogadjátok azért őt az Úrban teljes örömmel; és az ilyeneket megbecsüljétek: mert a Krisztus dolgáért jutott majdnem halálra, koczkára tévén életét, hogy kárpótoljon engem azért, hogy nékem tett szolgálatotoknál ti nem voltatok jelen” (Filippi 2:29, 30).

„Az ilyeneket megbecsüljétek”

Azok a férfiak és nők, akik ugyanolyan elmebeli magatartást nyilvánítanak ki, mint Epafróditus, igazán megérdemlik, hogy megbecsüljék őket. Feláldozzák magukat azért, hogy szolgáljanak. Gondoljunk azokra, akik felajánlották magukat, hogy az otthonuktól messze szolgáljanak misszionáriusokként, utazófelvigyázókként vagy a Watch Tower Society egyik fiókhivatalában. Ha a kor vagy a romló egészség pillanatnyilag akadályoz is néhány személyt abban, hogy azt tegye, amit azelőtt tett, megérdemli a tiszteletet és a nagyrabecsülést évekig tartó, hűséges szolgálatáért.

A gyengülő egészség azonban a depressziónak vagy a bűnösség érzésének a kiváltó oka lehet. Az ember többet szeretne tenni. Micsoda csalódás! Bárki, aki ebben a helyzetben találja magát, tanulhat Epafróditustól. Végtére is, az ő hibája volt, hogy megbetegedett? Természetesen nem! (1Mózes 3:17–19; Róma 5:12). Epafróditus vágyott rá, hogy szolgálja Istent és testvéreit, de a betegség korlátozta őt.

Pál nem ítélte el Epafróditust a gyengélkedése miatt, hanem azt mondta a filippibelieknek, hogy maradjanak közel hozzá. Hasonlóképpen nekünk is meg kell vigasztalnunk testvéreinket, amikor lehangoltak. Általában megdicsérhetjük őket a szolgálatban tanúsított hűséges példájukért. Az, hogy Pál nagyra értékelte Epafróditust, ilyen kedvezően beszélve róla, meg kellett hogy vigasztalja őt, csillapítva a depresszióját. Mi is biztosak lehetünk abban, hogy „nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanusítottatok az ő neve iránt, mint a kik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek” (Zsidók 6:10).

[Kiemelt rész a 29. oldalon]

Az utazás kényelmetlenségei

Napjainkban két jelentős európai város közötti utazás hasonló ahhoz, amit Epafróditus vállalt, de talán nem igényel nagy erőfeszítést. Az utat kényelmesen meg lehet tenni egy vagy két óra alatt egy utasszállító repülőgéppel. Az első században teljesen más volt a helyzet, ha egy ilyen utat tettek meg. Akkoriban egyik helyről a másikra eljutni kényelmetlenséget jelentett. Egy utazó gyalogszerrel 30-35 kilométert tudott megtenni egy nap alatt, mialatt az időjárásnak és különféle veszélyeknek tette ki magát, beleértve a „rablókat” is (2Korinthus 11:26).

Mi a helyzet az éjszakai megállással és az élelem beszerzésével?

Michelangelo Cagiano de Azevedo történész rámutat, hogy a római utakon „voltak mansionék, önálló fogadók, boltokkal, istállókkal és szálláshelyekkel az ott dolgozók számára, s két szomszédos mansione között számos mutatione, vagyis pihenőhely volt, ahol az ember lovat vagy járművet cserélhetett, és ellátást is kaphatott”. Az ilyen fogadóknak szörnyű hírnevük volt, mivel gyakran ellátogattak ide a társadalom legalacsonyabb rétegéből származók. Az utazók kirablásán kívül a fogadósok gyakran egészítették ki a jövedelmüket a prostituáltak által hozott nyereséggel. A latin szatirikus költő, Juvenalis megjegyezte, hogy bárki, aki úgy találta, hogy egy efféle fogadóban kényszerül maradni, azon vehette észre magát, hogy „egy orgyilkos mellett fekszik, vagy matrózok, tolvajok, szökött rabszolgák társaságában, hóhérok és koporsókészítők mellett van . . . Mindenki ugyanazt a kupát használja; senkinek sincs saját ágya, sem asztala, külön a többiektől.” Más ókori írók is panaszkodtak az egészségtelen víz és a szobák miatt, amelyek túlzsúfoltak, piszkosak, nyirkosak voltak, és hemzsegtek a bolháktól.

[Térkép/kép a 27. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Róma

[Kép]

Egy utazó a római korból

[Forrásjelzések]

Térkép: Mountain High Maps® Copyright © 1995 Digital Wisdom, Inc. Utazó: Da originale del Museo della Civiltà Romana, Roma