fenyítésről és a kiközösítésről. Boldog vagyok, hogy Jehova eléggé szereti népét ahhoz, hogy tisztán tartsa szervezetét. Az, ami a kívülvalók előtt túl szigorú, valójában szükséges és valóban szeretetből történő dolog. Magam részéről hálás vagyok, hogy mennyei Atyánk szerető és megbocsátó Isten.’

26. Milyen igazságos gyümölcsöt teremhet a fegyelmezés elfogadása? (Zsoltárok 94:10, 12).

²⁶ A mi Istenünk tehát, aki megköveteli, hogy a bűnbánatot nem tanúsító gonoszul cselekvőt kiközösítsék a gyülekezetből, szeretettel azt is megmutatja, hogy ha a vétkes megbánást mutat, visszafogadhatják a gyülekezetbe. Ott erősítést kaphat olyan keresztényektől, akik bizonyítják iránta való szeretetüket (2Korinthus 2:5–11; 7:8–13). Valóban igaz az, amit Pál írt: „Egyetlen fegyelmezés sem látszik pillanatnyilag örvendetesnek, hanem keservesnek, utóbb mégis mindig békességes gyümölcsöt terem, azaz igazságosságot azoknak, akik általa gyakoroltatnak” (Zsidók 12:11).

Olvasók kérdései

◼ Miért veszik oly kevesen magukhoz Jehova Tanúi közül az Úrvacsora évenkénti megünneplésekor a kenyeret és a bort?

Ennek az az oka, hogy Jehova Tanúi — a kereszténység egyházaival ellentétben — elfogadják azt a bibliai tanítást, hogy az embereknek csak egy kicsiny csoportja nyeri el a mennyei életet, a többieknek mint Isten hű szolgáinak a földi örök élet a jutalmuk.

Az egyházak régen azt tanították, hogy a mennyei élet lesz a jutalma azoknak, akik Isten tetszésére törekednek, a többiek a pokol tüzére kerülnek. A Biblia másként tanítja. A Szentírásból világosan kitűnik, hogy csak egyes emberek, mint például az apostolok fognak Krisztussal a mennyben uralkodni. Jézus ezeket „kicsiny nyájnak” nevezte. A Biblia azt mondja, hogy számuk 144 000 (Lukács 12:32; Jelenések 14:3, 4). Azok közül, akik Jehovát hűségesen szolgálták és elnyerték helyeslését, sokan előbb haltak meg, mielőtt Jézus megnyitotta volna az utat a mennyei életre (Máté 11:11; Zsidók 10:19–21). A „kicsiny nyáj” kiválasztása után további milliók is Krisztus hű követői lettek. A Biblia e lojális, nem „kicsiny nyáj”-ból valók számára a vég nélküli élet kilátását tartogatja a helyreállított földi paradicsomban (Zsoltárok 37:20, 29; Jelenések 21:4, 5). De miért nem veszik magukhoz ezek a kenyeret és a bort? Jézus jelezte, hogy csak azok jogosultak magukhoz venni az Úr vacsoráján a jelképeket, akik a mennyei életre kaptak elhívást, vagyis akik az új szövetségben vannak.

Természetesen Jézus váltságáldozatába vetett hit mindazok számára fontos, akik elnyerik Isten bocsánatát és az örök életet, akár mennyei, akár a paradicsomi földön való életről van szó. Krisztus erre a János 6:51–54. versében utalt: „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből jött le; ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké . . . A kenyér, amelyet én adok, az én húsom a világ életéért [a megváltásra váró emberiség] . . . Aki eszi az én húsomat és issza az én véremet, annak örök élete van.”

Mégis figyelemre méltó, hogy Jézus ezeket a szavakat nemcsak tanítványaihoz intézte. Egy nappal azután, hogy csodálatosan megvendégelt több ezer embert, a sokaság Jézushoz jött Kapernaum vidékére. Ez a sokaság beszélgetésbe elegyedett Jézussal, és ennek során hangzottak el Jézusnak a János 6:51–54-ben feljegyzett szavai. Jézus tehát nem közvetlenül tanítványaival beszélt, amikor magát képletesen „mennyből alászálló kenyér”-nek nevezte, amely tartósabb életkilátásokat tud biztosítani, mint a „pusztában fogyasztott manna” (János 6:24–34).

Az egykori pusztai tapasztalat vizsgálatánál vedd figyelembe, kik jöttek ki Egyiptomból a pusztába. „Izrael fiai . . . mintegy hatszázezer gyalogos férfi, a családtagokon kívül, és egy hatalmas keverék nép” (2Mózes 12:37, 38; 16:13–18). Ebbe a „keverék nép”-be beletartoztak olyan egyiptomiak is, akik házasságot kötöttek az izraelitákkal, valamint olyan más egyiptomiak is, akik vállalták az izraelitákkal való közös sorsot. Mind az izraelitáknak, mind a „keverék nép”-nek életben maradása a manna fogyasztásától függött. Vajon a „keverék nép”-nek ugyanaz volt a kilátása, mint az izraelitáknak? Nem, más volt. Még ha gyakorolhatták is az izraeliták között Isten imádatát és remélhették is, hogy belépnek az Ígéret földjére, sohasem lehettek volna királyok vagy papok a Törvényszövetség alatt. Így a pusztában a szó szerinti manna evése nem biztosította az erre való kilátást.

Ezt a különbséget fontos emlékezetünkben tartani, amikor azokon a szavakon gondolkodunk, amiket Jézus tanítványaihoz intézett körülbelül egy évvel azután, amikor a János 6:51–54. vers szavai elhangzottak. Ez utóbbi alkalommal Jézus új szokást ecsetelt, amely magában foglalta a valóságos kenyeret és bort, mint a hústest és a vér jelképeit. Miközben bevezette az Úrvacsora ünnepét, ezt mondta meghitt követőinek: „Ez a pohár jelenti az új szövetséget az én vérem erejénél fogva, amelynek ki kell ontatni érdeketekben.” Majd ugyancsak az apostolai kicsiny csoportjának említette meg: „Ti vagytok azok, akik ragaszkodtatok hozzám megpróbáltatásaimban; én is szövetséget kötök veletek, mint ahogyan Atyám is szövetséget kötött velem egy királyságra, hogy királyságomban az én asztalaomnál ehessetek és ihassatok, és trónokon ülve ítéljétek Izrael tizenkét törzsét” (Lukács 22:20, 28–30).

Figyeljük meg ezekből az utóbbi szavakat, hogy azok, akiknek az Emlékünnep jegyeiként fogyasztaniuk kellett a valóságos kenyeret és inni a valóságos bort Jézus hústeste és vére jelképéül, az „új szövetség”-ben levő tanítványai voltak. Ezek egy másik szövetség tagjai is, amelyet ugyancsak Jézus kötött velük arra, hogy majd „vele együtt uralkodnak királyságában”. Jézus félreérthetetlenül azokra utalt itt, akik ’királysággá és papokká tétetnek Istenünk számára, hogy királyokként uralkodjanak a föld felett’ (Jelenések 5:10). Az első században kezdte el Isten a 144 000 kiválasztását, mint a mennyei Királyság társuralkodóit. A korinthusi keresztények is e csoportba tartoztak, hiszen azt olvashatjuk róluk, hogy ’megszenteltettek Jézus Krisztussal egységben, és elhívattak, hogy szentek legyenek’ (1Korinthus 1:2; vö. Róma 1:7, 8; 8:15–17). Ezeknek a „szentek”-nek kell az Úrvacsorán jelképül szolgáló kenyérből és borból fogyasztani, ami az ’új szövetséget az ő vére erejénél fogva’ érvényre emeli (1Korinthus 11:23–26).

Ma a földön él még egy kicsiny töredéke azoknak, akiket Isten a mennyei életre kiválasztott. Csak azok jogosultak az évenként megtartott Emlékünnep alkalmával a jelképekből, a kenyérből és borból fogyasztani, akik az „új szövetség”-ben vannak.

Természetesen minden mai igaz keresztény, aki azt reméli, hogy örökké élhet a földön Krisztus uralma alatt, tudja, hogy az életet Jézus áldozatába vetett hit által nyerheti el. Ahogyan Jézus mondta a sokaságnak, ő „a mennyből jött élő kenyér” (János 6:51). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a földi reménység várományosainak is joga van fogyasztani az Emlékünnep szó szerinti jelképeiből, hiszen ők nincsenek az „új szövetség”-ben, sem abban a Királyság-szövetségben, amely feljogosítja a benne levőket, hogy ’trónokon üljenek az ő királyságában’.

Éppen ezért a földi reménység várományosainak ez a nagy csoportja nem veszi magához a jelképeket, a kenyeret és a bort. De ez nem Jézus hústeste és vére iránti értékelésük vagy az ebbe vetett hitük hiányának a jele. Ellenkezőleg, e váltságáldozat iránti mélységes értékelésük miatt és az előttük álló nagyszerű földi kilátásra való tekintettel a leghatározottabban jelen vannak az Úrvacsora ünnepén minden évben, mint tiszteletteljes szemlélők. Így tükröződik saját hitük és így bizonyítják örömmel azt, hogy a „kicsiny nyáj” maradéka és a nyagyszámú „más juhok” szívélyes egységben működnek (János 10:16).