DÁVID

(valószínűleg: ’a szeretett’):

A magyar nyelvű Új világ fordításban ez a név 1080-szor fordul elő a Héber Iratokban, ebből 73 zsoltárnak a feliratában 75-ször, a Keresztény Görög Iratokban pedig 59-szer. A Héber Iratokban szereplő összes személy közül csak Mózest és Ábrahámot említik többször a keresztény bibliaírók. Azon az 1139 helyen, ahol a Dávid név jelenik meg, mindig ugyanarra a személyre utalnak vele, vagyis Izrael második királyára, illetve arra, akit Dávid olykor jelképesen ábrázolt: ’Jézus Krisztusra, a Dávid fiára’ (Mt 1:1).

Ez a pásztor, zenész, költő, katona, államférfi, próféta és király igen fontos szerepet tölt be a Héber Iratokban. Odaadóan küzdött a harcmezőn, kitartott a nehézségek közepette, erős és rettenthetetlen vezető és parancsnok volt, mégis elég alázatos ahhoz, hogy elismerje a hibáit, és megbánja súlyos bűneit; gyöngéd könyörületet és irgalmat tudott mutatni, szerette az igazságot és az igazságosságot, és mindenekelőtt feltétel nélkül bízott Istenében, Jehovában.

Dávidnak, Boáz és Ruth leszármazottjának a családfája Pérecen keresztül Júdáig vezethető vissza (Ru 4:18–22; Mt 1:3–6). Isainak a nyolc fia közül Dávid volt a legifjabb, akinek volt még két nővére vagy féltestvére (1Sá 16:10, 11; 17:12; 1Kr 2:16). Dávid egyik bátyja nyilvánvalóan gyermektelenül halt meg, ezért később már nem vették bele a leszármazási feljegyzésekbe (1Kr 2:13–16). Dávid anyjának neve ismeretlen. Egyesek úgy vélik, hogy Náhás volt az anyja, de valószínűbb, hogy Náhás Dávid lány féltestvéreinek az apja volt (2Sá 17:25; lásd: NÁHÁS 2.).

Betlehem, a Jeruzsálemtől kb. 9 km-re D-DNy-ra lévő város volt Dávid szülővárosa, ahol korábban ősatyái, Isai, Obed és Boáz is laktak, és amelyet olykor ’Dávid városának’ (Lk 2:4, 11; Jn 7:42) is neveztek – nem tévesztendő össze a 2Sámuel 5:7-ben említett ’Dávid városával’, mely a jeruzsálemi Sionra utal.

Fiatalkorában: Amikor először találkozunk Dáviddal, éppen apja juhait őrzi egy Betlehem közeli mezőn, ami eszünkbe juttatja, hogy több mint egy évezreddel később szintén Betlehem közelében, egy mezőn történt az is, hogy félelem szállt meg bizonyos pásztorokat, amiért ki lettek választva, hogy hallják Jehova angyalát, amint bejelenti Jézus születését (Lk 2:8–14). Isten Isai házához küldi Sámuelt, hogy kenje fel egyik fiát jövőbeli királynak, ám Sámuel sorra utasítja el Dávid hét bátyját a következő szavakkal: „Nem ezeket választotta Jehova.” Végül hazahívják Dávidot a mezőről. Feszült várakozástól izzik a levegő, amikor belép a „szép szemű, jó megjelenésű és pirospozsgás ifjú”, ugyanis ekkor még senki sem tudja, hogy Sámuel miért is jött. „Kelj fel – hangzik a parancs Jehovától –, és kend fel, mert ő az!” Róla mondja Jehova: „Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki megteszi majd mindazt, amit kívánok” (1Sá 16:1–13; 13:14; Cs 13:22).

Azok az évek, melyeket Dávid pásztorfiúként töltött, nagy hatással voltak élete hátralévő részére. A szabadban töltött évek felkészítették arra az időszakra, amikor később Saul haragja elől menekülve bujdosóként élt. Megtanult bánni a parittyakövekkel, kitartó és bátor emberré vált, kész volt utánamenni a nyájtól elszakított juhoknak és megmenteni őket, és nem habozott megölni a medvét vagy oroszlánt, ha éppen arra volt szükség (1Sá 17:34–36).

De bármennyire derék harcos volt, úgy is emlékeznek rá, mint ügyes hárfásra és komponistára, mely képességeket talán a juhok őrzésével töltött hosszú órák alatt sajátított el. Dávid híres volt még hangszerek feltalálásáról is (2Kr 7:6; 29:26, 27; Ám 6:5). A Jehova iránti szeretetéből fakadó dalszövegei nem pusztán szórakoztató jellegűek voltak, hanem sokkal inkább klasszikus remekművek, melyeket Jehova imádatának és dicséretének szentelt. Nem kevesebb, mint 73 zsoltárnak a felirata utal arra, hogy szerzőjük Dávid volt, de még ezeken kívül is vannak olyan zsoltárok, melyeket a Szentírás más részeiben ugyancsak Dávidnak tulajdonítanak. (Vö. a Zs 2:1-et a Cs 4:25-tel; a Zs 95:7, 8-at a Héb 4:7-tel.) Nagyon valószínű, hogy némelyik zsoltár, például a 8., 19., 23. és 29., azt tükrözi vissza, amit Dávid pásztorként élt át.

A juhokkal való törődés idején szerzett tapasztalatai felkészítették Dávidot egy nagyobb szerepkörre, Jehova népének terelgetésére, ahogy meg is van írva: „[Jehova] kiválasztotta szolgáját, Dávidot, és elhozta őt a nyáj aklaitól. A szoptatósok mögül hozta el, hogy terelgesse népét, Jákobot, és örökségét, Izraelt” (Zs 78:70, 71; 2Sá 7:8). Ám amikor először hagyta el apja juhait, még nem azért tette, hogy átvegye a királyságot. Udvari zenészként szolgált, mivel Saul egyik tanácsadója beajánlotta őt, úgy jellemezvén, mint aki nemcsak hogy „ügyesen játszik”, hanem „vitéz és erős férfi, harcra termett, értelmes beszédű és szép termetű ember. Jehova vele van” (1Sá 16:18). Így hát Dávid lett a zaklatott Saul hárfása, és egyben fegyverhordozója (1Sá 16:19–23).

Később, ismeretlen okokból visszatér apja házába egy meghatározatlan időre. Majd amikor élelmet visz a testvéreinek, akik Saul seregében szolgálnak, mely éppen készenléti állapotban várakozik a filiszteusokkal szemben állomásozva, felingerli, amint azt látja és hallja, hogy Góliát gyalázza Jehovát. „Ki ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gúnyt űzzön az élő Isten csatasoraiból?” – kérdezi (1Sá 17:26). Majd ezt is mondja: „Jehova, aki megszabadított engem az oroszlán és a medve mancsai közül, ő fog megszabadítani engem e filiszteus kezéből” (1Sá 17:37). Miután engedélyt kap az, aki már oroszlánt és medvét ölt, e szavakkal közeledik Góliáthoz: „én a seregek Jehovájának, Izrael csatasorai Istenének nevében megyek feléd, akit te gúnyoltál.” Dávid ekkor hirtelen elhajítja a parittyájában lévő követ, és leteríti az ellenséges harcost. Majd lefejezi őt Góliát saját kardjával, és a háborús trófeákkal, vagyis az óriásnak a fejével és kardjával visszatér a táborba (1Sá 17:45–54; KÉP: 1. köt. 745. o.).

Érdemes megjegyezni, hogy a Septuaginta – ahogy a negyedik századi görög 1209. sz. Vatikáni kódex kéziratában megtalálható – kihagyja az 1Sámuel 17:55-től egészen a 18:6-os vers elején lévő „után” szóig terjedő részt. Ezért Moffatt fordítása ezt az egészet az utolsó vers kivételével kettős szögletes zárójelbe teszi, és ezt írja: „vagy szerkesztői betoldás, vagy későbbi beszúrás.” A bizonyítékok azonban a maszoréta szöveg megfogalmazását támogatják. (Lásd: SÁMUEL KÖNYVEI: A görög Septuagintából hiányzó részletek.)

Bujdosóként (TÉRKÉP: 1. köt. 746. o.): Az események gyors egymásutánjában Dávid a pusztai lét ismeretlensége után hirtelen a figyelem középpontjába került, és rá szegeződött egész Izrael szeme. Harcosok fölé lett rendelve, és amikor a filiszteusokkal szemben vívott győztes hadjáratból tért vissza, ujjongva üdvözölték tánccal és ezzel az akkoriban népszerű énekszóval: „Megverte Saul az ezreit, és Dávid is a tízezreit” (1Sá 18:5–7). „Egész Izrael és Júda szerette Dávidot”, és Saul saját fia, Jonatán a kölcsönös szeretet és barátság jegyében egy egész életre szóló szövetséget kötött Dáviddal, amelynek jótékony hatásai Jonatán fiára, Mefibósetre és unokájára, Mikára is kiterjedtek (1Sá 18:1–4, 16; 20:1–42; 23:18; 2Sá 9:1–13).

Ettől a népszerűségtől irigység támadt Saulban, aki „attól a naptól kezdve állandó gyanakvással tekintett. . . Dávidra”. Kétszer is előfordult, hogy amikor Dávid zenélt, mint annak előtte, Saul elhajította a lándzsáját azzal a céllal, hogy falhoz szegezze őt, de Jehova mindkét esetben megszabadította Dávidot. Saul korábban megígérte, hogy annak adja a leányát, aki legyőzi Góliátot, most azonban mégis vonakodott odaadni őt Dávidnak. Végül Saul beleegyezett, hogy a másik lányát adják Dávidnak, feltéve, ha elhozza ’száz filiszteus előbőrét’, ami ésszerűtlen követelés volt, de Saul arra számított, hogy ez majd Dávid halálát jelenti. Ám a bátor Dávid megduplázta a menyasszonyárat, és 200 előbőrt hozott Saulnak, azután feleségül vette Mikált. Így már Saulnak két gyermeke is szeretetből szövetségre lépett Dáviddal, ami miatt Saul még inkább gyűlölte őt (1Sá 18:9–29). Amikor Dávid újra zenélt Saul előtt, a király harmadszor is megpróbálta a falhoz szegezni. Ezért Dávid az éjszaka leple alatt elmenekült, és legközelebb már csak egészen más, valóban különös körülmények között látta Sault (1Sá 19:10).

Az elkövetkező években Dávid bujdosóként élt, folyton menekült egyik helyről a másikra, a csökönyös és gonosz király pedig, aki azon volt, hogy megölje, fáradhatatlanul üldözte. Dávid először Sámuel prófétánál Rámában lelt menedékre (1Sá 19:18–24), ám amikor ez már nem volt többé rejtekhely, továbbment; útközben megállt Nóbban, hogy találkozzon Ahimélek főpappal, és ott hozzájutott Góliát kardjához, majd a filiszteus városba, Gátba tartott (1Sá 21:1–9; 22:9–23; Mt 12:3, 4). Gátból csak úgy tudott megmenekülni, hogy tébolyultnak tettette magát, gyerekes módon firkálgatott a kapu ajtóira, és szakállára folyatta a nyálát (1Sá 21:10–15). Amikor ezeken ment keresztül, akkor komponálta a 34. és 56. zsoltárt. Aztán Adullám barlangjába menekült, ahol csatlakozott hozzá a családja és kb. 400 szerencsétlen és szorongatott helyzetben lévő ember. Lehet, hogy az 57. vagy a 142., esetleg mindkét zsoltár a barlangban való tartózkodását örökíti meg. Innen is továbbment, mégpedig a moábi Micpébe, majd vissza Júdába, a hereti erdőségbe (1Sá 22:1–5). Amikor Keilában lakott, megtudta, hogy Saul támadásra készül, így útnak indult a most már kb. 600 főt számláló kíséretével Zif pusztájába. Saul továbbra is egyik helytől a másikig, a Zif pusztájában lévő Hórestől Máon pusztájáig üldözte. Saul már-már kezében tudhatta zsákmányát, amikor hírt kapott a filiszteusok váratlan támadásáról, így egy időre felhagyott az üldözéssel, a bujdosó pedig időt nyert arra, hogy Én-Gedibe menekülhessen (1Sá 23:1–29). Ehhez hasonló tapasztalatokból születtek olyan gyönyörű zsoltárok, amelyek Jehovát dicsérik a csodával felérő szabadításaiért (Zs 18., 59., 63., 70.).

Én-Gediben Saul bement egy barlangba, hogy szükségét végezze. Dávid, aki annak a barlangnak a végében rejtőzött, odakúszott, és levágta Saul ruhájának a szárnyát, de az életét megkímélte, mondván, hogy el sem tudja képzelni, hogy kárt tegyen a királyban, „hiszen ő Jehova felkentje!” (1Sá 24:1–22).

Sámuel halála után: A még mindig bujdosóként élő Dávid Sámuel halála után Párán pusztájában telepedett le. (Lásd: PÁRÁN.) Az embereivel kedvességet mutatott Nábál, egy gazdag állattenyésztő iránt, akinek Kármelben, Hebrontól D-re volt gazdasága. Ez a hálátlan ember azonban gorombán visszautasította őket. Nábál feleségének, Abigailnak a gyors észjárása megakadályozta Dávidot abban, hogy kiirtsa a háznép férfi tagjait, Jehova viszont lesújtott Nábálra, és az meghalt. Ezután Dávid feleségül vette az özvegyet, így a jezréeli Ahinoámon kívül lett egy másik felesége, a kármeli Abigail; ami pedig Mikált illeti: amíg Dávid hosszú időn át távol volt, addig Saul más férfinak adta (1Sá 25:1–44; 27:3).

Dávid most már másodjára talált menedéket Zif pusztájában, és újra vadásztak rá. Sault és 3000 emberét ahhoz hasonlította, mint amikor valaki úgy kutat „egy árva bolha után, ahogy a fogolymadarat szokták hajszolni a hegyeken”. Egyik éjjel Dávid és Abisai belopódzott Saul alvó táborába, és elosont Saul lándzsájával és vizeskorsójával. Abisai meg akarta ölni Sault, de Dávid megkímélte Saul életét, immáron másodszor, mondván, hogy Jehova szemszögéből nézve el sem tudja képzelni, hogy kinyújtsa kezét Isten felkentje ellen (1Sá 26:1–25). Ekkor látta utoljára Dávid az ellenségét.

Dávid filiszteus területen, Ciklágban telepedett le, és 16 hónapon keresztül Saul nem tudta megközelíteni őt. Saul seregéből sokan megszöktek, és csatlakoztak Ciklágban a bujdosókhoz, így Dávid D-en olyan városokban tudott portyázni, ahol Izrael ellenségei laktak, és biztosítani tudta Júda határait, valamint meg tudta erősíteni jövőbeli királyi pozícióját (1Sá 27:1–12; 1Kr 12:1–7, 19–22). Amikor a filiszteusok támadásra készültek Saul csapataival szemben, Ákis király azt gondolván, hogy Dávid „bűzössé lett. . . a népe, Izrael körében”, meghívta őt, hogy menjen velük. A szövetséges fejedelmek viszont ellene voltak, mert úgy érezték, hogy Dávid jelenléte nem biztonságos (1Sá 29:1–11). A harcban, mely a Gilboa-hegyen érte el tetőpontját, Saul és fiai közül hárman, beleértve Jonatánt, életüket vesztették (1Sá 31:1–7).

Időközben az amálekiták kirabolták és lángba borították Ciklágot, valamint fogságba vitték az összes asszonyt és gyermeket. Dávid serege azonnal üldözőbe vette és utolérte a fosztogatókat, és visszaszerezte a feleségeket és gyermekeket a javakkal együtt (1Sá 30:1–31). Három nappal később egy amálekita elhozta Saul diadémját és karkötőjét, és jutalom reményében csalárdul azzal hencegett, hogy kioltotta a sebesült király életét. Bár hazudott, Dávid elrendelte, hogy végezzenek vele, amiért azt állította, hogy ’megölte Jehova felkentjét’ (2Sá 1:1–16; 1Sá 31:4, 5).

Királyként (TÉRKÉP: 1. köt. 746. o.): Saul halálának tragikus híre nagyon elszomorította Dávidot. Nem is annyira azzal törődött, hogy meghalt a fő ellensége, mint inkább azzal, hogy elesett Jehova felkentje. Bánkódása közben gyászdalt szerzett „Az íj” címmel. Ebben elsírja bánatát, hogy legnagyobb ellensége és legjobb barátja miként esett el együtt a csatában: „Saul és Jonatán, a szeretni valók és a kedvesek életükben, holtukban sem váltak el” (2Sá 1:17–27).

Dávid ekkor Hebronba költözött, ahol Júda vénei i. e. 1077-ben felkenték őt királlyá törzsük felett. Dávid 30 éves volt ez idő tájt. A többi törzs felett Saul fiát, Is-Bósetet kiáltották ki királynak. Úgy két évvel később azonban Is-Bósetet orvul meggyilkolták, és a tettesek jutalom reményében elvitték a fejét Dávidnak, ám őket is megölték, akárcsak azt a férfit, aki Saul gyilkosának adta ki magát (2Sá 2:1–4, 8–10; 4:5–12). Ez utat nyitott az akkor még Saul fiát támogató törzseknek, hogy csatlakozzanak Júdához, majd idővel összegyűlt egy 340 822 főből álló sereg, amely Dávidot királlyá tette egész Izrael felett (2Sá 5:1–3; 1Kr 11:1–3; 12:23–40).

Uralma Jeruzsálemben: Dávid hét és fél évig uralkodott Hebronban, mielőtt a fővárosába költözött Jehova irányítására, vagyis az erővel bevett, jebuszita erődbe, Jeruzsálembe. Ott aztán megépítette Sionon „Dávid városát”, és még 33 évig uralkodott (2Sá 5:4–10; 1Kr 11:4–9; 2Kr 6:6). Dávid király, amikor még Hebronban uralkodott, több feleséget vett magának, visszahozatta Mikált, és fiakat meg lányokat nemzett (2Sá 3:2–5, 13–16; 1Kr 3:1–4). Jeruzsálembe költözése után további feleségeket és ágyasokat vett magának, akik még több gyermeket szültek neki (2Sá 5:13–16; 1Kr 3:5–9; 14:3–7).

Amikor a filiszteusok meghallották, hogy Dávid egész Izrael felett király lett, feljöttek ellene, hogy megdöntsék a hatalmát. Ahogy a múltban (1Sá 23:2, 4, 10–12; 30:8), Dávid most is megkérdezte Jehovát, hogy fölvonuljon-e ellenük. „Vonulj föl” – hangzott a válasz, és Jehova olyan megsemmisítő pusztítással tört rá az ellenségre, hogy Dávid Baál-Perácimnak nevezte el a helyet, melynek jelentése: ’áttörések ura v. tulajdonosa’. Amikor a filiszteusok visszatértek, Jehova taktikát váltott, és megparancsolta Dávidnak, hogy kerüljenek a hátuk mögé, és úgy verjék meg őket (2Sá 5:17–25; 1Kr 14:8–17).

Dávid megpróbálta fölvinni a szövetségládát Jeruzsálembe, de nem járt sikerrel, mivel Uzzah megérintette a ládát, és Isten lesújtott rá (2Sá 6:2–10; 1Kr 13:1–14). Úgy három hónappal később a szövetségláda úgy került Jeruzsálembe, hogy gondos előkészületeket tettek, például megszentelték a papokat és a lévitákat, valamint intézkedtek, hogy a szövetségládát ne tegyék szekérre, mint az első alkalommal, hanem a léviták vigyék a vállukon. Dávid egyszerű öltözetben úgy mutatta ki örömét és lelkesedését e nagyszerű alkalommal, hogy ’ugrándozott és forogva táncolt Jehova színe előtt’. Mikál, a felesége szemrehányást tett neki, és azt mondta, hogy úgy viselkedett, „ahogy csak egy üresfejű”. Ezért az indokolatlan panaszért Mikálnak „nem született gyermeke a halála napjáig” (2Sá 6:11–23; 1Kr 15:1–29).

Dávid azt is megszervezte, hogy további feladatok legyenek az imádatban a szövetségláda új helyénél, ezért kapuőröket és zenészeket nevezett ki, és gondoskodott arról, hogy „égő felajánlásokat mutassanak be szüntelen. . . reggel és este” (1Kr 16:1–6, 37–43). Ezenkívül Dávid arra gondolt, hogy a hajlék helyett épít egy templomot cédrusból a szövetségládának. Ám Isten nem engedte meg neki, hogy felépítse ezt a házat, mert ezt mondta: „Sok vért ontottál, és nagy háborúkat vívtál. Nem fogsz házat építeni nevemnek, mert rengeteg vért ontottál a földre színem előtt” (1Kr 22:8; 28:3). Szövetséget kötött viszont vele Jehova, melyben megígérte neki, hogy örökre a családjában marad a királyság, és ezzel a szövetséggel kapcsolatban Isten biztosította őt afelől, hogy a fia, Salamon – kinek neve a ’béke’ jelentésű alapszóból ered – fogja megépíteni a templomot (2Sá 7:1–16, 25–29; 1Kr 17:1–27; 2Kr 6:7–9; Zs 89:3, 4, 35, 36).

Így hát ezzel a Királyság-szövetséggel összhangban engedte meg Jehova Dávidnak, hogy területileg kiterjessze uralmát az Egyiptom-folyótól az Eufráteszig, biztosítsa a határokat, békét tartson fenn Tírusz királyával, és minden oldalról harcoljon és győzzön az ellenszegülőkkel, azaz a filiszteusokkal, szírekkel, moábitákkal, edomitákkal, amálekitákkal és ammonitákkal szemben (2Sá 8:1–14; 10:6–19; 1Ki 5:3; 1Kr 13:5; 14:1, 2; 18:1–20:8). Ezek az Istentől kapott győzelmek igen hatalmas uralkodóvá tették Dávidot (1Kr 14:17). Ő azonban mindig tisztában volt azzal, hogy ezt a pozícióját nem a győzelmeinek vagy az örökségének köszönheti, hanem Jehovától kapta, aki az előképi teokrácia trónjára ültette (1Kr 10:14; 29:10–13).

A bűnök bajt szülnek: Amikor még folyt az ammoniták elleni hadjárat, Dávid életének egyik legszomorúbb időszaka következett be. Az egész azzal kezdődött, hogy a király helytelen vágyakat dédelgetett, amikor palotája tetejéről megfigyelte a gyönyörű Betsabét fürdés közben (Jk 1:14, 15). Miután megtudta, hogy a férje, Uriás távol van a háborúban, Dávid a palotájába hozatta az asszonyt, és együtt hált vele. Idővel hírt kapott, hogy Betsabé állapotos. Kétségkívül attól félt, hogy Betsabé ügyét nyilvánosság elé viszik, és az asszonyt megölik erkölcstelen viselkedéséért, ezért azonnal üzenetet küldött a hadsereghez, hogy Uriás jelentkezzen nála Jeruzsálemben, s tette mindezt abban a reményben, hogy Uriás a feleségével tölti majd az éjszakát. De még amikor Dávid leitatta, akkor sem volt hajlandó Betsabéval hálni. Dávid kétségbeesésében visszaküldte a hadseregbe, és titokban arra utasította parancsnokát, Joábot, hogy állítsa Uriást az arcvonalba, ahol biztosan megölik. A terv bevált. Uriás meghalt a csatában, özvegye kivárta a szokásos gyászidőt, majd Dávid feleségül vette, még mielőtt a városban bárki tudomást szerzett volna arról, hogy várandós (2Sá 11:1–27).

Jehova azonban figyelt, és felszínre hozta ezt az elítélendő ügyet. Ha Jehova engedte volna, hogy Dávid és Betsabé esetét emberi bírók rendezzék a mózesi törvény szerint, akkor mindkét helytelenül cselekvőt megölték volna, és persze a házasságtörésük gyümölcse, a meg nem született magzat is meghalt volna az anyjával együtt (5Mó 5:18; 22:22). Jehova azonban a saját kezébe vette az ügyet, és irgalmas volt Dáviddal a Királyság-szövetségre való tekintettel (2Sá 7:11–16), bizonyára azért, mert maga Dávid is korábban irgalmat tanúsított (1Sá 24:4–7; vö.: Jk 2:13), és mert Isten a megbánás tanújelét látta a helytelenül cselekvőknél (Zs 51:1–4). Ám nem mentesültek minden büntetéstől. Nátán próféta szája által Jehova kijelentette: „Íme, saját házadból támasztok bajt ellened” (2Sá 12:1–12).

És úgy is lett. A Betsabé által világra hozott, házasságtörésből született gyermek hamarosan meghalt, noha Dávid hét napon át böjtölt és sírt a beteg gyermek miatt (2Sá 12:15–23). Azután Dávid elsőszülött fia, Amnon megerőszakolta saját féltestvérét, Támárt, majd Támár testvére meggyilkolta Amnont – atyja nagy bánatára (2Sá 13:1–33). Később Absolon – Dávid harmadik és egyben legkedvesebb fia – nem elég, hogy bitorolni próbálta a trónt, de még nyíltan meg is vetette és nyilvánosan szégyenbe is hozta apját azzal, hogy együtt hált annak ágyasaival (2Sá 15:1–16:22). Végül a megaláztatás akkor érte el csúcspontját, amikor polgárháború folytán egy olyan harcba sodródott az ország, melyben a fiú az apja ellen küzdött. Ez odavezetett, hogy Absolon meghalt, amit Dávid egyáltalán nem akart, és ami nagy szomorúsággal töltötte el (2Sá 17:1–18:33). Dávid akkor komponálta a 3. zsoltárt, amikor Absolon elől menekült, és ekkor mondta: „Jehováé a megmentés!” (Zs 3:8).

Ám Dávid az összes hibája és súlyos bűne ellenére mindig helyes szívállapotot mutatott azáltal, hogy bűnbánatot gyakorolt és Jehova megbocsátásáért könyörgött. Ez a Betsabéval kapcsolatos ügyben is megnyilvánult, ami után írta az 51. zsoltárt, ahol kijelenti: „vétekben születtem. . ., és bűnben fogant engem anyám” (Zs 51:5). Egy másik eset, melyben Dávid alázatosan beismerte a bűneit, az volt, amikor Sátán ösztönzésére megszámlálta a hadviselésre képesített férfiakat (2Sá 24:1–17; 1Kr 21:1–17; 27:24; lásd: ÖSSZEÍRÁS).

A templom területének megvásárlása: Amikor a király ez utóbbi hibájából bekövetkezett járvány meg lett állítva, Dávid megvásárolta Ornán szérűjét, és Jehovának áldozatképpen marhákat ajánlott fel a cséplőszán tüzén. Később Salamon itt építette fel a pazar templomot (2Sá 24:18–25; 1Kr 21:18–30; 2Kr 3:1). Dávidnak mindig az volt a szíve vágya, hogy felépítse azt a templomot, és bár nem lett megengedve neki, arra lehetőséget kapott, hogy sok embert munkára fogva követ fejtsen és anyagokat gyűjtsön össze, például 100 000 talentum aranyat (38 535 000 000 dollár) és 1 000 000 talentum ezüstöt (6 606 000 000 dollár) meg mérhetetlenül sok rezet és vasat (1Kr 22:2–16). Saját vagyonából Dávid hozzájárulásképpen ofíri aranyat és finomított ezüstöt adott, melynek értéke meghaladja az 1 202 000 000 dollárt. Ezenkívül Dávid gondoskodott az építési tervekről is, melyeket ihletés által kapott, és osztályokba sorolta a több tízezer lévitát a sokféle szolgálati tisztségük szerint, így egyebek között volt egy énekesekből és zenészekből álló nagy kórus (1Kr 23:1–29:19; 2Kr 8:14; 23:18; 29:25; Ezs 3:10).

Uralmának vége: Életének vége felé ez a 70 éves, immár ágyhoz kötött, idős király még mindig nem szabadult a családi bajoktól. Negyedik fia, Adónia, apja tudta és beleegyezése nélkül, és ami még súlyosabb, Jehova jóváhagyása nélkül kísérletet tett arra, hogy királlyá tegye magát. Amikor ennek híre Dávid fülébe jutott, ő azonnal cselekedett: hivatalosan beiktatta királyként és trónra ültette fiát, Salamont, azt a személyt, akit Jehova választott (1Ki 1:5–48; 1Kr 28:5; 29:20–25; 2Kr 1:8). Dávid ezután azt tanácsolta Salamonnak, hogy járjon Jehova útjain, tartsa meg rendeleteit és parancsolatait, körültekintően cselekedjen mindenben, és akkor boldogul majd (1Ki 2:1–9).

Dávid aztán 40 évi uralkodás után elhunyt, és „Dávid városában” temették el. Méltónak bizonyult arra, hogy bekerüljön Pálnak abba a felsorolásába, mely elismerőleg szól a kiemelkedő hitű személyekről (1Ki 2:10, 11; 1Kr 29:26–30; Cs 13:36; Héb 11:32). Jézus a 110. zsoltárt idézve azt mondta, hogy azt Dávid írta „ihletés által” (Mt 22:43, 44; Mk 12:36). Az apostolok és más bibliaírók gyakran elismerték, hogy Dávid Isten ihletett prófétája volt. (Vö. a Zs 16:8-at a Cs 2:25-tel; a Zs 32:1, 2-t a Ró 4:6–8-cal; a Zs 41:9-et a Jn 13:18-cal; a Zs 69:22, 23-at a Ró 11:9, 10-zel; a Zs 69:25-öt és 109:8-at a Cs 1:16, 20-szal.)

Előkép: A próféták sokszor utaltak Dávidra és királyi házára, olykor Izrael utolsó királyaival kapcsolatban, akik „Dávid trónján” ültek (Jr 13:13; 22:2, 30; 29:16; 36:30), máskor meg prófétai értelemben (Jr 17:25; 22:4; Ám 9:11; Za 12:7–12). Bizonyos messiási próféciákban Jehovának a Dáviddal kötött Királyság-szövetségére összpontosul a figyelem. Ézsaiás például azt mondja, hogy akit ’Csodálatos Tanácsadónak, Erős Istennek, Örökkévaló Atyának és Béke Fejedelmének’ neveznek, azt megszilárdítják „Dávid trónján” időtlen időkig (Ézs 9:6, 7; vö. még: 16:5). Jeremiás a Messiást egy ’igazságos sarjadékhoz’ hasonlítja, akit Jehova ’támaszt Dávidnak’ (Jr 23:5, 6; 33:15–17). Ezékiel által Jehova úgy beszél messiási Pásztoráról, mint ’szolgájáról, Dávidról’ (Ez 34:23, 24; 37:24, 25).

Az angyal, amikor bejelentette Máriának, hogy fia születik, akit Jézusnak fognak hívni, azt is elmondta, hogy „Jehova Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját” (Lk 1:32). ’Jézus Krisztus, Dávid fia’ nemcsak jog szerinti, hanem természet szerinti örököse is volt Dávid trónjának (Mt 1:1, 17; Lk 3:23–31), ugyanis Pál azt mondta, hogy Jézus test szerint volt Dávid leszármazottja (Ró 1:3; 2Ti 2:8). Az egyszerű emberek szintén ’Dávid Fiaként’ azonosították Jézust (Mt 9:27; 12:23; 15:22; 21:9, 15; Mk 10:47, 48; Lk 18:38, 39). Ennek megállapítása fontos volt, hiszen ahogy a farizeusok is beismerték, a Messiásnak Dávid fiának kellett lennie (Mt 22:42). Erről a feltámasztott Jézus maga is tanúskodott, amikor kijelentette: „Én, Jézus. . . vagyok Dávid gyökere és sarja” (Je 22:16; továbbá: Je 3:7; 5:5).