APOKRIF IRATOK

A görög a·po ʹkrü·phosz szó eredeti jelentése ’gondosan elleplezett’, ’gondosan elrejtett’; három bibliai szövegrészben szerepel ebben az értelemben (Mk 4:22; Lk 8:17; Kol 2:3). Iratok vagy írások jelzőjeként eredetileg olyan művekre utalt, melyeket nem olvastak fel nyilvánosan, vagyis mások elől ’elrejtettek’ voltak. Később azonban azt a jelentést is társították hozzá, hogy ’hamisított’, illetve ’nem kanonikus’, és napjainkban általában azoknak az iratoknak a megnevezésére használják, melyeket a római katolikus egyház a bibliai kánon részévé nyilvánított a tridenti zsinaton (1546). A katolikus írók deuterokanonikusnak nevezik ezeket a könyveket, mely szónak a jelentése ’másodlagosan (v. utólagosan) kanonizált’, így különböztetve meg őket a protokanonikus, vagyis a mindig kanonikusnak tekintett könyvektől.

Az apokrif iratok közé tartozik Tóbiás könyve, Judit könyve, A bölcsesség könyve, Sirák fia könyve, Báruk könyve, a Makkabeusok első és második könyve, Eszter könyvének kiegészítései, valamint Dániel könyvének három kiegészítése: A három ifjú éneke, Zsuzsanna története, Bél és a kígyó története. Nem tudni, hogy pontosan mikor íródtak ezek a könyvek, de a bizonyítékok azt mutatják, hogy csakis az i. e. II. vagy III. század után íródhattak.

Bizonyítékok a kanonikusságuk ellen: Jóllehet némelyik apokrif iratnak van némi jelentősége történelmi szempontból, de a kanonikus mivoltukra tett kijelentések teljesen megalapozatlanok. A bizonyítékok azt támasztják alá, hogy a héber kánon az i. e. V. században zárult le, azután, hogy Ezsdrás, Nehémiás és Malakiás megírták a könyveiket. Az apokrif iratok sohasem alkották részét az ihletett írások zsidó kánonjának, és ma sem alkotják.

Az I. századi zsidó történetíró, Josephus rávilágított, hogy csupán csekély számú könyvet tekintettek szentnek (a héber kánonhoz tartozónak): „minálunk nem készült számtalan egymásnak ellentmondó, egymással vitázó könyv. Mindössze 22 kötet [a mai bibliafordítások felosztása szerint ez a Héber Iratok 39 könyve] az, amely az eddig eltelt idő eseményeit jegyzi fel, s amelyeket joggal tekintünk hitelesnek.” Majd egyértelművé tette, hogy a zsidók tisztában vannak azzal, hogy léteznek apokrif iratok, de ezek nem alkotják részét a héber kánonnak: „Artaxerxész óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek – ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata” (Apión ellen. I. könyv, 8.).

Hogyan váltak a „Septuaginta” részévé? Az apokrif iratok kanonikussága mellett általában azt hozzák fel érvként, hogy ezek a könyvek már szerepeltek a görög Septuaginta (a Héber Iratoknak az a fordítása, amelynek az elkészítése i. e. 280 táján kezdődött Egyiptomban) számos korai másolatában. De mivel a Septuagintának egyetlen eredeti kézirata sem maradt fenn, nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy az apokrif iratok eredetileg benne foglaltattak. Az általános felfogás szerint számos apokrif iratot, vagy talán a legtöbbet, azután írtak meg, hogy elkezdődött a Septuaginta fordítása. Ennélfogva biztosan nem szerepeltek a fordításra kijelölt könyvek eredeti listáján, melyet a fordítói testület állított össze. Ezért az apokrif iratok a legjobb esetben is csupán kiegészítései a Septuagintának.

Ezenkívül, bár a görögül beszélő alexandriai zsidók végül belefűzték ezeket az apokrif iratokat a görög Septuagintába, és alighanem úgy tekintették őket, mint amelyek részét alkotják a szent iratok bővített kánonjának, Josephus korábban idézett kijelentése azt mutatja, hogy ezeket az írásokat sosem vették bele a jeruzsálemi, azaz a palesztinai kánonba, legjobb esetben is pusztán másodlagosnak és nem Istentől származónak tekintették őket. Ezért a jamniai zsidó zsinaton (i. sz. 90 táján) konkrétan kizárták az összes ilyen iratot a héber kánonból.

Pál apostol a Róma 3:1, 2-ben egyértelműen kijelentette, hogy szükséges figyelembe venni a zsidók nézőpontját a könyvek kanonikusságát illetően.

További ókori bizonyítékok: Az egyik leglényegesebb külső bizonyíték, amely azt támasztja alá, hogy az apokrif iratok nem kanonikusak az, hogy a keresztény bibliaírók egyike sem idézett ezekből a könyvekből. Bár ez önmagában még nem döntő bizonyíték, hiszen az írásaikban nem idéztek néhány kanonikusnak tartott könyvből sem, például Eszter könyvéből, a Prédikátor könyvéből vagy az Énekek énekéből, mégis mindenképpen figyelmet érdemlő az a tény, hogy egyetlen egyszer sem idéztek egyetlen apokrif iratból sem.

Jelentőségteljes az is, hogy az időszámításunk szerinti első néhány évszázadnak a kiemelkedő bibliatudósai és egyházatyái általában véve jelentéktelenebbnek tartották az apokrif iratokat. Az i. sz. III. század elején Órigenész a gondos vizsgálódása eredményeként különválasztotta ezeket a könyveket a valódi kánon könyveitől. Athanasziosz, Jeruzsálemi Cirill, Nazianzoszi Gergely és Amphilokhiosz, akik mind az i. sz. IV. században éltek, a héber kánonnal összhangban készítették el a szent iratok jegyzékét, és vagy teljes egészében figyelmen kívül hagyták az apokrif iratokat, vagy másodlagos könyvekként tüntették fel őket.

Jeromos – akiről azt állítják, hogy „a héber nyelv legkiválóbb tudósa” volt a korai egyházban, és aki összeállította a latin Vulgatát i. sz. 405-ben – határozottan elutasította az apokrif iratokat, és valójában ő használta elsőként kizárólag olyan értelemben az „apokrif” szót, hogy ezeknek a könyveknek a nem kanonikus voltára utalt vele. A Sámuel és a Királyok könyveihez írt előszavában a héber kánonnal (39 könyv 22 könyvbe csoportosítva) összhangban sorolja fel a Héber Iratok ihletett könyveit, majd ezt írja: „Van tehát huszonkét könyv. . . Az Írásoknak ez a prológusa [előszava] tehát megbízható bevezető mindazon könyvekhez, amelyeket héberből latinra fordítunk, így tudhatjuk, hogy minden, ami ezeken túl van, az apokrif iratok közé tartozik.” Jeromos az egyik levelében a következő tanácsot adta egy Laeta nevezetű nőnek a lánya taníttatásával kapcsolatban: „Ne foglalkozzon egyik apokrif könyvvel sem, és ha bármikor is arra adná a fejét, hogy elolvassa őket – nem a hittételbeli igazságok megismerése végett, hanem a csodálatos mesék iránti tiszteletéből fakadóan –, jó, ha tudja, hogy valójában nem azok írták ezeket, akiknek tulajdonítják, emellett rengeteg hibás gondolatot tartalmaznak, és nem könnyű megtalálni bennük azt, ami igazán értékes” (Select Letters. CVII.).

Katolikus nézetek: Elsődlegesen Ágoston (i. sz. 354–430) kezdeményezte az apokrif írások kanonizálását, jóllehet a későbbi műveiben ő maga is éles határvonalat húzott a héber kánon könyvei és a „külső könyvek” között. Ennek ellenére a katolikus egyház, Ágoston példáját követve, i. sz. 397-ben a karthágói zsinaton belefoglalta az apokrif könyveket a szent iratok kánonjába. De csakis i. sz. 1546-ban a tridenti zsinaton került sor arra, hogy a római katolikus egyház véglegesítette azt, hogy mely apokrif iratok maradjanak a bibliai könyvek között. Erre azért volt szükség, mert még az egyházon belül is megoszlottak a vélemények azt illetően, hogy mely iratok számítanak kanonikusnak. John Wycliffe, tudós és katolikus pap Herefordi Nicholas segítségével elkészítette a Biblia első angol nyelvű fordítását a XIV. században, és belefoglalta a művébe az apokrif iratokat is. Ám a fordítása előszavában kijelentette, hogy ezek az iratok „a hit szempontjából nézve nem megbízhatóak”. Cajetanus, egy Domonkos-rendi bíboros – korának egyik legkiemelkedőbb katolikus teológusa (i. sz. 1469–1534), akit VII. Kelemen „az egyház lámpásának” nevezett – ugyancsak különválasztotta a valódi héber kánon könyveit az apokrif iratoktól, és Jeromos írásaira hivatkozott tekintélyként.

Figyelemre méltó az is, hogy a tridenti zsinat nem vette bele a kánonba az összes olyan írást, melyet korábban a karthágói zsinat már elfogadott, hanem ezek közül hármat elutasított: Manassé imáját és Ezsdrás első és második könyvét (e két utóbbi nem az egyes katolikus fordításokban szereplő Ezsdrás első és második könyve, amelyek Ezsdrás és Nehémiás könyvének felelnek meg). Tehát elutasították ezt a három írást, melyek több mint 1100 éven keresztül szerepeltek az egyház által elismert latin Vulgatában.

Belső bizonyítékok: Az apokrif iratok kanonikussága ellen szóló belső bizonyítékok még erőteljesebbek, mint a külső bizonyítékok. Ezekben az iratokban egyáltalán nincsenek próféciák. Időnként az apokrif könyvek tartalma és a tanításai ellentmondanak a kanonikus könyvekéinek, sőt, önmaguknak is. Tele vannak történelmileg és földrajzilag pontatlan elemekkel, illetve anakronisztikus részletekkel. Előfordul, hogy az íróik nem őszinték, mivel hamisan azt állítják a műveikről, hogy korábbi ihletett íróktól származnak. Az írásaikból kitűnik, hogy nem voltak mentesek a pogány görög befolyástól, és olykor fellengzős irodalmi stílusban írtak, ami teljesen idegen az ihletett Szentírás stílusától. Két író azt is sejteti, hogy nem kapott ihletést. (Lásd: Sirák fia könyvének előszava; 2Makkabeusok 2:23–31; 15:37–39; Kat.) Tehát kijelenthetjük, hogy maguk az apokrif iratok bizonyítják a legerőteljesebben, hogy nem kanonikusak. A továbbiakban egy-egy apokrif mű részletesebb ismertetése következik:

Tóbiás könyve: A történet egy istenfélő zsidóról, Tobitról szól, aki Naftali törzséből származott, és akit Ninivébe száműztek. Egyszer, amikor madárürülék került a szemébe, megvakult. Tobit elküldi a fiát, Tóbiást Médiába, hogy hajtson be egy tartozást. Egy emberi alakban megjelenő angyal elvezeti Tóbiást Ekbatánába (néhány fordítás szerint Rágesbe). Útközben Tóbiás megszerzi egy hal szívét, máját és epéjét. Majd találkozik egy özveggyel, aki bár hétszer volt férjnél, mégis szűz maradt, mert egy gonosz szellem, Azmodeus megölte minden egyes férjét a nászéjszakán. Tóbiás az angyal ösztönzésére feleségül veszi a megözvegyült szüzet, és sikerül elűznie a démont azáltal, hogy elégeti a hal szívét és máját. Hazatérve rákeni az apja szemére a hal epéjét, és így az apja visszanyeri a látását.

A történet valószínűleg arámi nyelven íródott eredetileg, feltehetően az i. e. III. század táján. Egyértelműen látható, hogy az elbeszélés nem Istentől ihletett, mert vannak benne babonás elemek, és hibák is. Egyebek mellett a következő pontatlanságokat tartalmazza: A beszámoló azt állítja, hogy fiatalkorában Tobit szemtanúja volt annak, hogy fellázadtak az északi törzsek. Erre i. e. 997-ben, Salamon halála után került sor (Tóbiás 1:4, 5, Kat.). Arról is olvashatunk, hogy Tobitot később, i. e. 740-ben Ninivébe száműzték Naftali törzsével együtt (Tóbiás 1:10–13, Kat.). Ez azt jelentené, hogy legalább 257 évig élt, de a Tóbiás 14:1–3 azt írja, hogy Tobit 102 (Dy) vagy 112 (Kat.) évesen halt meg.

Judit könyve: Történet egy gyönyörű zsidó özvegyről, aki Betilua városában lakik. Nabukodonozor elküldi a főparancsnokát, Holofernészt, hogy indítson hadjáratot Ny-ra, és vessen véget mindenfajta imádatnak, hogy a királyon kívül senki mást ne imádjanak. A zsidók bent rekednek az ostrom alá vett Betiluában. Judit árulónak tetteti magát, és így sikerül bejutnia az ellenség táborába, ahol hamis hírt közöl Holofernésszel a városban uralkodó állapotokról. Egy lakomán Holofernész lerészegedik, ezért Judit le tudja fejezni a főparancsnokot a saját kardjával. Ezt követően visszatér Betiluába a levágott fejjel. Másnap reggel az ellenség táborában kitör a pánik, a zsidók pedig diadalmas győzelmet aratnak.

A Katolikus fordítás a Bevezetés Tóbiás, Judit és Eszter könyvéhez c. részben ezt írja: „Judit könyve különleges nemtörődömséget mutat a történelem és földrajz iránt.” Ebben a bevezetőben egyebek mellett az alábbi következetlenségről esik szó: A beszámolóban szereplő események állítólag Nabukodonozor király uralkodása idején történnek, „aki az asszírok fölött uralkodott Ninivében, a nagy városban” (Judit 1:1, 7, Kat.). Ennek a fordításnak a bevezetője és a jegyzetei arról írnak, hogy Nabukodonozor Babilónia királya volt, és soha nem uralkodott Ninivében, ugyanis Ninivét az apja, Nabú-apla-uszur (Nebupolesszár) már korábban lerombolta.

A bevezető szerint az az útvonal, amelyet Holofernész serege követett, „ellentmond a földrajznak”. A The Illustrated Bible Dictionary ezt a megjegyzést teszi: „A történet nem más, mint fantazmagória, máskülönben a benne olvasható pontatlanságok elképzelhetetlenek lennének” (J. D. Douglas szerk.; 1980, 1. köt. 76. o.).

Úgy vélik, hogy a könyv Palesztinában íródott a görög uralom idején, az i. e. II. század vége felé vagy az i. e. I. század elején, és feltehetően héberül.

Eszter könyvének kiegészítései: Összesen hat szövegrészletről van szó. Az első részlet, mely 17 verset ölel fel, néhány ókori görög és latin szövegben megelőzi az első fejezetet. Ez a rész ismerteti Márdokeus álmát, és arról is ír, hogy Márdokeus felfedi a király elleni összeesküvést. Az Eszter 3:13 után található a második szövegrészlet. Ebben az a rendelet olvasható, melyet a király a zsidók ellen bocsátott ki. A 4. fejezet végén Márdokeus, illetve Eszter imája található, és ez a két ima a harmadik szövegrészlet egyben. A negyedik kiegészítés a 4. illetve az 5. fejezetben van, és arról számol be, hogy Eszter megjelenik a király előtt. Az ötödik szövegrészlet a 8:12 után áll, és azt a rendeletet tartalmazza, melyben a király felhatalmazza a zsidókat arra, hogy védjék meg magukat. Az első apokrif szövegrészletben leírt álom magyarázata található a könyv végén.

A bibliafordítások különbözőképpen illesztik be ezeket a szövegrészleteket Eszter könyvébe, némelyik az összeset a könyv végére teszi (ahogyan Jeromos is a saját fordításában), míg más fordítások beékelik azokat ide-oda a kanonikus szövegbe.

Az első apokrif szövegrészlet arról ír, hogy Márdokeus is azok között a foglyok között volt, akiket Nabukodonozor i. e. 617-ben magával hurcolt, illetve hogy egy évszázaddal később, Ahasvérus (állítólag Xerxész) uralkodásának a második évében fontos állást tölt be a királyi udvarban. Az, hogy Márdokeus ilyen fontos tisztséget töltött be már a király uralkodásának a kezdetén, ellentétben áll Eszter könyvének a kanonikus részével. Ezeket az apokrif kiegészítéseket feltehetően egy egyiptomi zsidó készítette az i. e. II. században.

A bölcsesség könyve: Ebben a műben a szerző magasztalja azokat az áldásokat, melyekben az isteni bölcsességet kereső személyek részesülnek. Egy mennyei asszonnyal személyesíti meg a bölcsességet. A könyv tartalmazza Salamon bölcsességért mondott imáját is. Az utolsó rész egy történelmi áttekintés arról az időszakról, amely Ádám idejétől kezdődött és Kánaán meghódításáig tartott. Az író ebből az időszakból hoz fel példákat, melyek rávilágítanak, hogy a bölcsesség jutalma áldás, ám az ostobaság következménye szerencsétlenség. Beszél arról is, hogy a bálványimádat balgaság.

Bár a könyv nem nevezi meg az íróját, bizonyos szövegrészletei azt a látszatot keltik, hogy Salamon a szerzője (Bölcsesség 9:7, 8, 12, Kat.). Ám a mű olyan bibliai könyvekből idéz részleteket, melyek évszázadokkal Salamon halála (kb. i. e. 998) után íródtak, ráadásul ezt a görög Septuaginta szerint teszi, melynek a fordítása i. e. 280 körül kezdődött. Úgy gondolják, hogy az író egy Alexandriában (Egyiptomban) élő zsidó volt, aki az i. e. I. század derekán készítette el a művét.

Az író sokat merít a görög filozófiából. A platonizmus kifejezéseit használja, így emelve ki az emberi lélek halhatatlanságáról szóló tantételt (Bölcsesség 2:23; 3:2, 4; Kat.). Más pogány felfogások is megjelennek a könyvben, például az, hogy az emberi lélek létezik már a fizikai testtel való egyesülése előtt is, vagy hogy a test gátolja a lelket (8:19, 20; 9:15; Kat.). Az Ádámtól Mózesig tartó időszak történelmi beszámolója tele van képzelet szülte elemekkel, és gyakran ellentétes a kanonikus beszámolókkal.

Jóllehet vannak olyan forrásművek, melyek próbálnak bizonyos hasonlóságokat találni ennek az apokrif iratnak a szövege és a későbbi Keresztény Görög Iratok könyvei között, a hasonlóság többnyire jelentéktelen. De még ha van is jelentősebb hasonlóság, ez nem azt mutatja, hogy a keresztény írók ebből az apokrif műből merítettek, hanem inkább azt, hogy ennek az apokrif iratnak az írójához hasonlóan ők is a kanonikus Héber Iratokból idéztek.

Sirák fia könyve: Más néven Ecclesiasticus. Az apokrif iratok közül ez a leghosszabb, és csak ennek ismert a szerzője, aki nem más, mint a jeruzsálemi Jézus, Sirák fia. Az író értekezik a bölcsesség természetéről, és arról, hogy a sikeres élethez elengedhetetlen a bölcsesség. Emellett nagy hangsúlyt fektet a Törvény megtartására, és tanácsot ad a magán- és a közélet számos területére vonatkozóan, egyebek mellett az étkezési etikettre, az álmokra és az utazásra. A mű befejező része áttekintést ad Izrael kiemelkedő személyiségeiről, utolsóként említve II. Simon főpapot.

Pálnak a Róma 5:12–19-ben tett kijelentése szerint Ádám a felelős a bűnért. Ezzel szemben Sirák fia könyve ezt írja: „Asszonytól indul el útjára a vétek, az ő bűne miatt halunk meg mindnyájan” (25:24, Kat.). Az író szerint „a legnagyobb gonoszság a nő gonoszsága” (25:13, Kat.).

A könyv eredetileg héberül íródott az i. e. II. század kezdetén. A zsidó Talmud is idéz belőle.

Báruk könyve (Jeremiás levelével együtt): A könyv első öt fejezete azt a benyomást kelti, mintha Jeremiás barátja és titkára, Báruk írta volna azokat, a hatodik fejezet pedig azt, mintha az egy olyan levél lenne, melyet maga Jeremiás írt. A könyv egyebek mellett a következő témákat taglalja: a Babilonba száműzött zsidók bűnbánata, illetve segítségért mondott imáik, intések arra vonatkozóan, hogy bölcsek legyenek, buzdítás arra, hogy reménykedjenek a szabadulásban. Emellett arról is ír, hogy mennyire elítélendő a babiloni bálványimádat.

A könyv azt állítja, hogy Báruk Babilonban tartózkodik (Báruk 1:1, 2, Kat.), de a Biblia szerint Egyiptomba ment, akárcsak Jeremiás, és semmi sem támasztja alá, hogy valaha is járt volna Babilonban (Jr 43:5–7). Jeremiás próféciája azt jövendölte, hogy Júda pusztán hagyatása a babiloni száműzetés alatt 70 évig tart (Jr 25:11, 12; 29:10), azonban a Báruk 6:2-ben (Kat.) az olvasható, hogy a zsidók hét nemzedéken át lesznek Babilonban, és csak utána szabadulnak ki.

Jeromos a Jeremiás könyvéhez írt előszavában ezt a kijelentést teszi: „Nem tartottam érdemlegesnek Báruk könyvét arra, hogy lefordítsam.” A The Jerusalem Bible a Báruk könyvéhez írt bevezetőjében (1128. o.) arra utal, hogy ennek a műnek bizonyos részei nem íródhattak korábban az i. e. II. vagy I. századnál, ennélfogva a szerzője nem lehetett Báruk; illetve az sem biztos, hogy egy szerzője volt. Feltételezik, hogy a könyvet eredetileg héberül írták.

A három ifjú éneke: Dániel könyvének ez a kiegészítése a Dániel 3:23 után található. Ebben a 67 versből álló részben olvasható egy ima, melyet vélhetően Azária (Azarja) mondott a tüzes kemencében, ezt követi egy beszámoló arról, hogy egy angyal eloltotta a lángokat. A kiegészítést a kemencében lévő három héber ifjú éneke zárja. Ez az ének nagyon hasonlít a 148. zsoltárhoz. Olvashatunk benne a templomról, a papokról és a kerubokról, de az ének nem illik bele abba az időszakba, melyben állítólag a történet játszódik. Úgy gondolják, hogy a mű eredetileg héberül íródott, és az i. e. I. században.

Zsuzsanna története: Egy rövid történet egy Babilonban élő, gazdag zsidónak, Jojakimnak a gyönyörű feleségéről. Két zsidó vén megkörnyékezi Zsuzsannát, miközben fürdik, és rá akarják venni, hogy kövessen el velük házasságtörést. Zsuzsanna nem hajlandó erre, mire a két vén hamis vádat kohol ellene. A tárgyaláson halálra ítélik az asszonyt, ám az ifjú Dániel ügyesen leleplezi a két vént, és Zsuzsanna tisztázva lesz a vád alól. A mű, melynek eredeti nyelve ismeretlen, feltehetően az i. e. I. században íródott. A görög Septuagintában megelőzi Dániel könyvének kanonikus részét, a latin Vulgatában pedig utána következik, míg néhány bibliafordításban Dániel könyvének a 13. fejezeteként szerepel.

Bél és a kígyó története: Ez Dániel könyvének a harmadik kiegészítése, melyet néhány bibliafordítás a könyv 14. fejezetének vesz. A történet arról szól, hogy Círusz király azt követeli Dánieltől, hogy imádja Bél isten bálványszobrát. Dániel bebizonyítja, hogy az ételt, melyet állítólag a bálvány fogyaszt el, valójában a pogány papok és a családtagjaik eszik meg. Ezt úgy éri el, hogy hamut szórat a templom padlójára, hogy így láthatók legyenek a lábnyomok. A papokat megölik, Dániel pedig összetöri a bálványszobrot. Ezután a király azt kéri Dánieltől, hogy egy élő kígyót imádjon. Dánielt, miután megöli a kígyót, a feldühödött tömeg beleveti az oroszlánok barlangjába. Mialatt Dániel hét napig a barlangban van, egy angyal megragadja Habakukot a hajánál fogva, és elviszi őt Júdeából egy tál étellel együtt Dánielhez, Babilonba. Ezután az angyal visszaviszi Habakukot Júdeába, Dániel kiszabadul, az ellenségeit pedig a barlangba vetik, ahol felfalják őket az oroszlánok. Vélhetően ez a kiegészítés is az i. e. I. századból származik. A The Illustrated Bible Dictionary (1. köt. 76. o.) így jellemzi Dániel könyvének ezeket a kiegészítéseit: „cifra, vallásos legendagyűjtemény”.

Makkabeusok első könyve: Történelmi beszámoló a zsidók függetlenségért vívott, i. e. II. századi küzdelméről, mely Antiokhosz Epiphanész uralkodásával kezdődött (i. e. 175), és Makkabeus Simon halálával ért véget (kb. i. e. 134). Elsősorban Mattatiás papnak és a fiainak, Júdásnak, Jonatánnak és Simonnak a szírek elleni csatákban véghezvitt hőstetteiről szól.

Az apokrif iratok közül ez a legértékesebb, mivel betekintést nyújt az előbb említett korszak történelmébe. Ám ahogyan azt a The Jewish Encyclopedia (1976, VIII. köt. 243. o.) megjegyzi, maga a beszámoló „emberi szemszögből megírt történelem”. Ez a mű sem alkotja részét az ihletett héber kánonnak, ahogyan a többi apokrif irat sem. Nyilvánvalóan héberül íródott, nagyjából az i. e. II. század második felében.

Makkabeusok második könyve: Jóllehet ez a mű a Makkabeusok első könyve után áll, részben lefedi ugyanannak az időszaknak (kb. i. e. 180-tól i. e. 160-ig) a történéseit, de a két könyv szerzője nem ugyanaz. Az író ebben az apokrif iratban összefoglalja egy bizonyos Kirenei Jázon korábbi műveit. Beszámol arról, hogy a zsidókat üldözték Antiokhosz Epiphanész idejében, és a templom kifosztásáról, majd az újbóli felszenteléséről.

A beszámoló szerint Jeremiás Jeruzsálem pusztulásakor elvitette a sátort (a hajlékot) és a szövetségládát egy barlangba, arra a hegyre, amelyről Mózes letekintett Kánaán földjére (2Makkabeusok 2:1–16, Kat.). Persze a hajlékot már mintegy 420 évvel korábban felváltotta a templom.

Bizonyos katolikus hitnézetek a könyv egyes szövegrészletein alapulnak, ilyen például a halál utáni büntetés (2Makkabeusok 6:26, Kat.), a szentek közbenjárása (15:12–16, Kat.) és a halottakért mondott imák (12:41–45, Kat.).

A Katolikus fordítás a Bevezetés a Makkabeusok könyveihez c. részben ezt írja: „A stílus hellenista író stílusa, de ezek közül sem a legjobbé. Néha dagályos, gyakran szónokias”. A Makkabeusok második könyvének írója nem titkolja, hogy nem isteni ihletésre írta a művét, és a 2. fejezet egy részét annak szenteli, hogy megmagyarázza, miért választotta azt a bizonyos módszert, amellyel tárgyalni fogja a témát (2Makkabeusok 2:24–32, Kat.). A zárógondolataiban ezt írja: „bevégzem munkámat. Ha az elbeszélés szépnek és sikerültnek bizonyult, teljesült kívánságom. De ha csak közepesre vagy gyengére sikerült is, megtettem, ami erőmtől telt” (2Makkabeusok 15:37, 38, Kat.).

A könyv alighanem görög nyelven íródott, valamikor i. e. 134 és i. sz. 70 (Jeruzsálem bukása) között.

Későbbi apokrif művek: Főként az i. sz. II. századtól kezdődően számos olyan írás született, mely azt állítja magáról, hogy isteni ihletésű és kanonikus, illetve úgy mutatja be magát, mintha kapcsolatban volna a keresztény hittel. Ezeket a műveket gyakran „újszövetségi apokrifek”-nek nevezik, mivel próbálják leutánozni a Keresztény Görög Iratok kanonikus könyveit, az evangéliumokat, a Cselekedetek könyvét, a leveleket és a kinyilatkoztatásokat. Az „újszövetségi apokrifek” nagy része csupán kézirattöredékekből ismert, illetve más írók idézeteiből vagy hivatkozásaiból.

Ezekben a művekben az írók megkísérelik elénk tárni, hogy mi minden történhetett Jézus életében, kisgyermekkorától fogva egészen a keresztelkedéséig, amit az ihletett írások szándékosan nem említenek. Ezenkívül próbálják alátámasztani azokat a tantételeket és hagyományokat, melyek egyáltalán nem megalapozottak a Biblia szerint, illetve amelyek ellentétben állnak a Biblia tanításaival. Például Tamás gyermekkori evangéliuma és Jakab ősevangéliuma tele van képzelet szülte beszámolókkal Jézus állítólagos gyerekkori csodatételeiről. A céljuk ezeknek az írásoknak az, hogy az ámulatba ejtő hatalommal felruházott Jézust szeszélyes és durcás gyerekként ábrázolják. (Vö. a Lk 2:51, 52-ben olvasható valós beszámolóval.) Az apokrif „Cselekedetek könyvei”, köztük „Pál cselekedetei” és „Péter cselekedetei” nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy Isten szolgáinak tartózkodniuk kell mindenféle nemi kapcsolattól, ráadásul úgy állítják be az apostolokat, mint akik arra bujtogatják az asszonyokat, hogy váljanak el a férjüktől. De ezek a gondolatok ellentétesek Pál hitelt érdemlő tanácsaival, melyeket a korintusziaknak írt első levél 7. fejezetében adott.

A The Interpreter’s Dictionary of the Bible (1. köt. 166. o.) c. mű az apostolok halála utáni apokrif iratokról a következőket jegyzi meg: „Sok közülük közönséges, némelyik rendkívül színpadias stílusú, sőt, előfordul, hogy visszataszító, vagy akár undorító is.” A Funk and Wagnalls New Standard Bible Dictionary (1936, 56. o.) ezt írja: „A szent legendák és az egyházi hagyományok bőségesen merítenek ezekből az írásokból. Ha szeretnénk megtudni, hogy honnan ered a római katolikus egyház néhány tantétele, ezekhez a könyvekhez kell fordulnunk.”

A korai apokrif iratokat nem fogadták el a keresztény kor előtti, kanonikusnak tekintett Héber Iratok részeként, és ehhez hasonlóan a későbbi apokrif műveket sem fogadták el ihletettnek, és nem foglalták bele őket a Keresztény Görög Iratok korai gyűjteményeibe mint kanonikus iratokat. (Lásd: KÁNON.)