TEMPLOM

Isten vagy istenek lakhelye, szent hely vagy szentély, imádat céljára használt, szellemi vagy szó szerinti épület. A „templom” szóval fordított héber hé·khálʹ szó azt is jelenti, hogy ’palota’. A hi·e·ronʹ és a na·oszʹ görög szavakat szintén a „templom” szóval adják vissza. Ezek a szavak vonatkozhatnak a templomterületen lévő összes épületre is, vagy csak a főépületre. A na·oszʹ főnév, mely azt jelenti, hogy ’szentély’ vagy ’istenek lakóhelye’, időnként kifejezetten a templom szent, belső helyiségeire utal. (Lásd: SZENT HELY.)

Salamon temploma: Dávid király szíve vágya volt házat építeni Jehovának, hogy elhelyezhesse ott a szövetségládát, amely „sátorlapok között” lakott. Jehovának tetszett Dávid terve, de azt mondta neki, hogy mivel sok vért ontott a hadviselései során, a fia, Salamon fogja megépíteni a templomot. Ez nem azt jelentette, hogy Isten nem helyeselte Dávid háborúit, melyeket az Ő nevéért és az Ő népéért vívott. A templomot azonban békeidőben kellett megépíteni, és egy olyan embernek, aki törekedett a béke megőrzésére (2Sá 7:1–16; 1Ki 5:3–5; 8:17; 1Kr 17:1–14; 22:6–10).

Felépítésének költségei: Dávid később megvette a jebuszita Ornán (Arauna) szérűjét, mely a Mórija hegyén volt, hogy ott épüljön fel a templom (2Sá 24:24, 25; 1Kr 21:24, 25). Összegyűjtött 100 000 talentum aranyat, 1 000 000 talentum ezüstöt, valamint rendkívül sok rezet és vasat. Ezenfelül a saját vagyonából 3000 talentum aranyat és 7000 talentum ezüstöt adományozott. A fejedelmek is adtak 5000 talentum és 10 000 dárik értékű aranyat, 10 000 talentum értékű ezüstöt, valamint tengernyi vasat és rezet (1Kr 22:14; 29:3–7). Összesen tehát 108 000 talentum és 10 000 dárik arany, valamint 1 017 000 talentum ezüst gyűlt össze, melyek értéke 48 337 047 000 dollárnak felel meg. Salamon nem használta fel mindezt a templom építéséhez; ami megmaradt, azt a templom kincstárába helyezte (1Ki 7:51; 2Kr 5:1).

Kik építették? Salamon király az uralkodásának negyedik évében (i. e. 1034) kezdte építeni Jehova templomát. Az építkezés a második hónapban, ziv hónapban kezdődött, az alapján az építési terv alapján, melyet Dávid kapott ihletés által (1Ki 6:1; 1Kr 28:11–19). Hét évig folyt a munka (1Ki 6:37, 38). Búzáért, árpáért, olajért és borért cserébe Tírusz királya, Hírám fát küldött a Libanonról, valamint fa és kő megmunkálásához értő mesterembereket. Az egyikük, akit szintén Hírámnak hívtak, különösen kiváló szakember volt; az apja tíruszi volt, az anyja pedig Naftali törzséből való izraelita. Ez a férfi jártas volt az arannyal, ezüsttel, rézzel, vassal, fával, kővel és szövettel való munkában (1Ki 5:8–11, 18; 7:13, 14, 40, 45; 2Kr 2:13–16).

Salamon a következőképpen szervezte meg a munkát: Izrael fiai közül 30 000 embert kényszermunkára kötelezett. „Ezeket elküldte a Libanonra, havonta tízezret, felváltva”: egy hónapot dolgoztak, kettőt pedig otthon töltöttek (1Ki 5:13, 14). A „jövevények” közül 70 000-et teherhordónak jelölt ki, 80 000-et pedig kővágónak (1Ki 5:15; 9:20, 21; 2Kr 2:2). Salamon 550 férfit munkafelügyelőnek nevezett ki, a többi 3300 pedig nyilván segített nekik a feladatuk elvégzésében (1Ki 5:16; 9:22, 23). Úgy tűnik, 250-en izraeliták voltak, 3600-an pedig „jövevények” Izrael földjén (2Kr 2:17, 18).

A „könyök” hossza: Mindhárom templom – a Salamon, a Zorobábel és a Heródes által épített templomok – méretének megadásakor a 44,5 cm-es könyök értéket fogjuk használni. Viszont lehetséges, hogy abban az időben a kb. 51,8 cm-es, hosszabb könyököt használták. (Vö.: 2Kr 3:3 [mely megemlíti, hogy a templom „hosszúsága a régebbi könyök szerint” volt mérve; ez talán hosszabb volt, mint az általánosan használt könyök] és Ez 40:5; lásd: KÖNYÖK.)

Forma és építőanyagok: A templom fenséges épülete alapvetően olyan elrendezésű volt, mint a hajlék. Viszont a szenthely és a szentek szentje nagyobb volt, mint a hajlékban lévő. A szenthely 40 könyök (17,8 m) hosszú, 20 könyök (8,9 m) széles és nyilván 30 könyök (13,4 m) magas volt (1Ki 6:2, 17). A szentek szentje kocka alakú volt, minden oldala 20 könyök (1Ki 6:20; 2Kr 3:8). A szentek szentje fölött tetőszobák is voltak, melyek magassága mintegy 10 könyök (4,5 m) volt (1Kr 28:11). A templom három oldalán egy melléképítmény állt, ahol többek között raktárak helyezkedtek el (1Ki 6:4–6, 10).

Elsősorban kőből és fából épült. A templom helyiségeinek az alját borókafával borították be; a belső falak cédrusfából voltak, melyekre kerubokat, pálmákat és virágfaragványokat véstek; a falakat és a mennyezetet arannyal vonták be (1Ki 6:15, 18, 21, 22, 29). A szenthely ajtajai (melyek a templom bejáratánál voltak) borókafából készültek, faragványokkal díszítették és aranylemezzel borították be (1Ki 6:34, 35). A szenthely és a szentek szentje közé ajtókat készítettek olajtartalmú fából. Ezeken is faragványok voltak, és arannyal voltak beborítva. Nem lehet tudni, hogy pontosan hol helyezkedtek el ezek az ajtók, de nem váltották fel teljesen a függönyt, amely a hajlékban volt. (Vö.: 2Kr 3:14.) A szentek szentjében két hatalmas, olajtartalmú fából készített, arannyal bevont kerub volt. Ezek alá helyezték a szövetség ládáját (1Ki 6:23–28, 31–33; 8:6; lásd: KERUB 1.).

A szenthelyen minden eszköz aranyból volt: a füstölőoltár, a tíz asztal, melyeken a jelenlét kenyere volt, valamint a tíz lámpatartó a tartozékaival együtt. A szenthely (a templom első része) bejárata mellett két rézoszlop állt, melyeket „Jákinnak” és „Boáznak” neveztek (1Ki 7:15–22, 48–50; 1Kr 28:16; 2Kr 4:8; lásd: BOÁZ II.). A belső udvart jó minőségű kőből és cédrusfából építették (1Ki 6:36). Az udvaron levő tárgyak – az áldozati oltár, a nagy öntött tenger, a tíz szállítókocsi, melyeken vízzel teli medencék voltak, és a többi eszköz – rézből voltak (1Ki 7:23–47). Az udvarok szélére, körbe, étkezőket építettek (1Kr 28:12).

Az építkezés egyik különlegessége az volt, hogy minden követ úgy vágtak ki a kőbányában, hogy azok tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz a templom építésénél. „Sem kalapács, sem fejsze, sem semmilyen vasszerszám zaja nem hallatszott a házban, amíg építették” (1Ki 6:7). Hét és fél év alatt készült el a templom (i. e. 1034 tavaszától 1027 őszéig [a nyolcadik, bul hónapig] tartott a munka) (1Ki 6:1, 38).

Felavatás: Nyilvánvalóan Salamon uralkodásának 12. évében (i. e. 1026) történt, a hetedik, etánim hónapban, hogy Salamon egybegyűjtötte Izrael minden emberét Jeruzsálembe a templom felavatására és a lombsátorünnepre. A hajlékot a szent eszközeivel együtt felvitték, és a szövetségládát a szentek szentjébe helyezték. (Lásd: SZENTEK SZENTJE.) Ekkor Jehova felhője betöltötte a templomot. Salamon ezután a rézoltár (lásd: OLTÁR) előtt állított különleges emelvényről áldotta Jehovát, és megáldotta Izrael gyülekezetét. Hosszan imádkozott Jehovához. Dicsérte őt, és azt kérte, hogy bánjon szerető-kedvességgel és irgalmasan azokkal, akik félni és szolgálni szeretnék Őt, legyenek akár izraeliták, akár idegenek. Nagy áldozatot mutattak be: 22 000 marhát és 120 000 juhot ajánlottak fel. A felavatás 7 napig tartott, majd a lombsátorünnep is 7 napig, ezután a hónap 23. napján Salamon elbocsátotta a népet otthonaikba; vigadtak és hálásak voltak Jehova jóságáért és bőkezűségéért (1Ki 8.; 2Kr 5:1–7:10; lásd: SALAMON: A templom felavatása).

Története: Ez a templom i. e. 607-ig állt, amikor is a babiloni Nabukodonozor király serege elpusztította (2Ki 25:9; 2Kr 36:19; Jr 52:13). Mivel Izrael a hamis valláshoz pártolt, Isten megengedte a nemzeteknek, hogy gyötörjék Júdát és Jeruzsálemet, időnként még ki is fosztották a templomot. Voltak olyan időszakok is, amikor elhanyagolták a templomot. Salamon fiának, Roboámnak az uralkodása alatt Egyiptom királya, Sisák elrabolta a templom kincseit (i. e. 993), mindössze 33 évvel a felavatás után (1Ki 14:25, 26; 2Kr 12:9). Asa király (i. e. 977–937) tisztelte Jehova házát, de esztelenül cselekedett, amikor Jeruzsálem védelme érdekében megvesztegette a templom ezüstjével és aranyával Szíria királyát, I. Ben-Hadádot, hogy bontsa fel a Baásával, Izrael királyával kötött szövetségét (1Ki 15:18, 19; 2Kr 15:17, 18; 16:2, 3).

Egy zűrzavaros időszak után, amikor elhanyagolták a templomot, Júda királya, Joás (i. e. 898–859) gondoskodott a templom kijavításáról (2Ki 12:4–12; 2Kr 24:4–14). Fiának, Amácijának a napjaiban Izrael királya, Joás kirabolta a templomot (2Ki 14:13, 14). Jótám király (i. e. 777–762) megépítette a templom „felső kapuját” (2Ki 15:32, 35; 2Kr 27:1, 3). Júda királya, Aház (i. e. 761–746) nemcsak hogy megvesztegette III. Tiglát-Pilészer asszír királyt a templom kincsével, de még be is szennyezte a templomot azzal, hogy egy damaszkuszi oltár mintájára készített oltárra cserélte a templom rézoltárát (2Ki 16:5–16). Végül még be is zárta Jehova házának ajtajait (2Kr 28:24).

Aház fia, Ezékiás (i. e. 745–717) minden tőle telhetőt megtett, hogy jóvátegye mindazt a rosszat, amit az apja okozott. Mindjárt az uralkodásának elején újra kinyitotta a templomot, és megtisztította azt (2Kr 29:3, 15, 16). De később, mivel félt Asszíria királyától, Szanhéribtól, levágta a templom ajtóit és az ajtófélfákat, amelyeket korábban ő maga borított be arannyal, és elküldte őket Szanhéribnak (2Ki 18:15, 16).

Ám Ezékiás halála után a templomot ötven éven át gyalázták és rongálták. A fia, Manassé (i. e. 716–662) minden előtte uralkodó júdai királynál messzebbre ment a gonoszságban, „oltárokat épített az egek egész seregének Jehova házának két udvarában” (2Ki 21:1–5; 2Kr 33:1–4). Manassé unokájának, Jósiásnak az idejére (i. e. 659–629) a korábban fenséges épület súlyosan megrongálódott. Óriási rendetlenség lehetett a templomban, hiszen nagy izgalmat keltett, amikor Hilkija főpap megtalálta a Törvény könyvét (vsz. a Mózes által írt eredeti tekercset) (2Ki 22:3–13; 2Kr 34:8–21). Miután kijavították és megtisztították a templomot, olyan nagy pászkaünnepet tartottak, amilyen nem volt Sámuel próféta napjai óta (2Ki 23:21–23; 2Kr 35:17–19). Ez Jeremiás próféta szolgálata idején történt (Jr 1:1–3). A templom ettől fogva egészen az elpusztításáig nyitva állt, és szolgált ott papság, noha sok pap erkölcsileg romlott volt.

Zorobábel temploma: Jehova megszabadította Izraelt a babiloni fogságból Perzsia királya, Círusz által, ahogyan azt Isten prófétája, Ézsaiás megjövendölte (Ézs 45:1). Ezenkívül felserkentette a népét, hogy térjen vissza Jeruzsálembe a Júda törzséből való Zorobábel vezetésével. Azután, hogy 70 évig pusztán hevert az ország – ahogy Jeremiás megjövendölte –, i. e. 537-ben visszatértek, hogy újjáépítsék a templomot (Ezs 1:1–6; 2:1, 2; Jr 29:10). Ez az épület nem ért fel Salamon templomának dicsőségével, de hosszabb ideig fennmaradt, hiszen mintegy 500 évig állt, i. e. 515-től egészen az i. e. I. század végéig. (Salamon temploma 420 évig működött, i. e. 1027–607-ig.)

Círusz rendeletben ezt parancsolta: „aki csak megmaradt e népből mindazokon a helyeken, ahol jövevényként lakik, segítsék azt az ott lakó emberek ezüsttel és arannyal, javakkal meg háziállatokkal, és önkéntes felajánlással az igaz Isten háza számára, amely Jeruzsálemben volt” (Ezs 1:1–4). Círusz 5400 arany- és ezüstedényt is visszaküldött, melyeket Nabukodonozor vitt el Salamon templomából (Ezs 1:7–11).

I. e. 537-ben, annak hetedig hónapjában (etánim, vagyis tisri hónapban) felállították az oltárt, a következő évben pedig lerakták az új templom alapját. Salamonhoz hasonlóan az építők pénzt adtak a szidóniaknak és a tírusziaknak, hogy szállítsanak cédrusfát Libanonból (Ezs 3:7). Az építők ellenállással néztek szembe, különösen a szamáriaiak részéről, ami elcsüggesztette őket, sőt mintegy 15 évvel később ezek az ellenségek rávették Perzsia királyát, hogy állítsa le a munkát (Ezs 4.).

A zsidók abba is hagyták a templom építését, és más dolgokkal kezdtek foglalkozni, ezért Jehova I. Dáriusz második évében (i. e. 520) Aggeus és Zakariás próféta által arra ösztönözte a népet, hogy újra nekiálljon a munkának. Ezután egy rendeletben megerősítést nyert Círusz eredeti parancsa, és a királyi kincstárból pénzt adtak az építőknek és a papoknak (Ezs 5:1, 2; 6:1–12). Az építkezés folytatódott, és Jehova háza Dáriusz hatodik évében, adár hó harmadik napján (vsz. i. e. 515. március 6-án) elkészült. Ezután a zsidók felavatták az újjáépített templomot, és megtartották a pászkát (Ezs 6:13–22).

Keveset tudunk arról, hogyan nézett ki ez a második templom. Círusz rendeletben jóváhagyta egy olyan épület építését, melynek „magassága. . . hatvan könyök [kb. 27 m], szélessége hatvan könyök, három sor helyére görgetett kővel, és egy sor gerendával”. A hosszúságáról nem esik szó (Ezs 6:3, 4). Salamon templomához hasonlóan voltak étkező- és raktárhelyiségei (Ne 13:4, 5), kétségtelenül tetőszobái is, illetve lehetséges, hogy más épületek is voltak körülötte.

Ebben a második templomban nem volt ott a szövetségláda, mely valószínűleg még azelőtt eltűnt, hogy Nabukodonozor i. e. 607-ben elfoglalta és kifosztotta Salamon templomát. A Makkabeusok első könyvének nevezett apokrif könyv szerint (1Makkabeusok 1:20–24, 54; 4:38, 44–51; Kat.) a templomban csak egy lámpatartó volt, nem tíz, mint Salamonéban; a beszámoló megemlíti az aranyoltárt, a jelenlét kenyerének asztalát és az edényeket, illetve az égő felajánlás oltárát, mely a Salamon templomában lévő oltárral ellentétben nem rézből volt, hanem kőből. Ezt az oltárt Makkabeus Júdás irányítása alatt új kövekből építették újjá, miután Antiokhosz Epiphanész király i. e. 168-ban beszennyezte az eredetit.

A Heródes által újjáépített templom: A Szentírás semmilyen részletet sem közöl erről a templomról. Azt, hogy hogyan nézhetett ki, elsősorban Josephustól tudhatjuk meg. Ő a saját szemével látta ezt a templomot, és az építéséről A zsidó háború és A zsidók története c. műveiben számol be. A zsidó Misnában is található valamennyi információ, illetve a régészet is feltárt némi részletet róla. Az itt következő leírás ezeken a forrásokon alapul, melyek néhány esetben kérdéseket vethetnek fel (KÉP: 2. köt. 543. o.).

Josephus A zsidó háború (I. könyv, XXI. fej., 1. bek.) c. művében azt írja, hogy Heródes az uralkodásának 15. évében építette újjá a templomot, míg A zsidók történetében (XV. könyv, 11. fej., 1.) a 18. évet jelöli meg. A tudósok általában ez utóbbi dátumot fogadják el, habár nem lehet biztosan tudni, hogy Heródes mikor kezdett el uralkodni, vagy hogy Josephus hogyan számította ki ezt. Magát a szentélyt 18 hónap alatt építették, de az udvarok és a többi építmény 8 évig épült. Amikor néhány zsidó i. sz. 30-ban azt mondta Jézus Krisztusnak, hogy „negyvenhat évig épült ez a templom” (Jn 2:20), akkor nyilvánvalóan azt értették ezen, hogy az udvarokon és az épületeken még akkor is folyt a munka. Az építkezés körülbelül hat évvel az i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulás előtt fejeződött be.

Heródes újjá akarta építeni a templomot, de mivel a zsidók gyűlölték őt és bizalmatlanok voltak vele szemben, addig nem engedték, hogy belefogjon ebbe, amíg mindent elő nem készít az új épülethez. Ugyanezen okokból a zsidók nem tekintették ezt egy harmadik templomnak, csak úgy, mint amit újjáépítettek, és csupán első és második templomról beszéltek (Salamon és Zorobábel templomáról).

A Josephus által megadott méretekről a Smith-féle Dictionary of the Bible (1889, IV. köt. 3203. o.) ezt mondja: „A vízszintes méretek olyannyira pontosak, hogy szinte azt gondolhatnánk, hogy amikor írt, valamilyen alaprajz lehetett előtte, mely Titus hadseregében. . . készült. Ezzel ellentétben a magassággal kapcsolatos méretek, néhány kivételtől eltekintve, túl nagyok, általában kétszeresek. Mivel az épületeket teljesen lerombolták az ostrom alatt, lehetetlen bebizonyítani, hogy a magasságokat illetően tévedett-e.”

Oszlopcsarnokok és kapuk: Josephus úgy fogalmaz, hogy Heródes kétszeresére bővítette a templom területét, hatalmas kőfalakkal megerősítette a Mórija hegyének oldalát, a hegytetőt pedig egy szintre hozta (A zsidó háború. I. könyv, XXI. fej., 1. bek.; A zsidók története. XV. könyv, 11. fej., 3.). A Misna (Middoth 2:1) azt írja, hogy a Templomhegy 500 könyök (223 m) széles és 500 könyök hosszú volt. A templomterület külső részén oszlopcsarnokok voltak. A templom K-re nézett, akárcsak a korábban épített templomok. Ezen az oldalon volt Salamon oszlopcsarnoka, amely két, márványoszlopokkal határolt folyosóból állt. Néhány zsidó egy téli napon itt kérdezte meg Jézustól, hogy ő-e a Krisztus (Jn 10:22–24). É-ra és Ny-ra is voltak oszlopcsarnokok, melyek eltörpültek a D-en lévő királyi oszlopcsarnok mellett. Ezt az oszlopcsarnokot összesen 162 korinthoszi oszlop alkotta, melyek négy sorban helyezkedtek el, és három folyosót hoztak létre. Az oszlopok olyan nagyok voltak, hogy három ember tudta csak körülérni őket, és sokkal magasabbak voltak, mint a többi oszlopcsarnok oszlopai.

Kétségkívül nyolc kapu nyílt a templomterületre: négy a ny. oldalon, kettő a d.-n, egy-egy pedig a k.-n és az é.-n. (Lásd: KAPU, KAPUBEJÁRÓ: A templom kapui.) A kapukon az első udvarba, a pogányok udvarába lehetett jutni, mely átjáróútként is szolgált, és az utazók szívesebben választották ezt, mintsem hogy megkerüljék a templomterületet.

Pogányok udvara: Az oszlopcsarnokok a pogányok udvarának nevezett hatalmas területet fogták körül, melyet azért hívtak így, mert nem zsidók is bemehettek oda. Innen űzte ki Jézus kétszer is – először a földi szolgálata elején, másodszor pedig a végén – azokat, akik az Atyja házát kereskedés házává tették (Jn 2:13–17; Mt 21:12, 13; Mk 11:15–18).

A főépülethez, magához a szentélyhez több udvaron kellett keresztülmenni. Az egymást követő udvarokat egyre nagyobb szentség övezte. A pogányok udvarán áthaladva egy három könyök (1,3 m) magas fal nyílásain lehetett továbbmenni. A fal tetején nagy kövek voltak, melyeken figyelmeztetés állt görögül és latinul. A görög felirat egy fordítás szerint így szól: „Idegeneknek tilos a szentély körüli válaszfalon és kerítésen belülre lépni! Aki ezt megszegi, arra halál vár!” (H. Gehman [szerk.]: The New Westminster Dictionary of the Bible. 1970, 932. o.). Pál apostolt egyszer azért támadta meg a csőcselék a templomban, mert a zsidók azt rebesgették, hogy egy nem zsidót vitt be a tiltott területre. Ez a fal juthat az eszünkbe, amikor arról olvasunk, hogy Krisztus ’ledöntötte a válaszfalat’, amely elkülönítette a zsidókat a nem zsidóktól, noha Pál itt jelképes értelemben használta a „válaszfal” szót (Ef 2:14, Rbi8, lábj.; Szep., 1835, lábj.; Cs 21:20–32).

Asszonyok udvara: Az asszonyok udvarához tizennégy lépcsőn lehetett felmenni. A nők erre a helyre jöhettek imádatot bemutatni. Az udvar területén perselyek is voltak. Egy ilyen persely közelében ült Jézus, amikor megdicsért egy özvegyasszonyt, amiért minden vagyonát bedobta abba (Mk 12:41–44; Lk 21:1–4). Több épület is volt az udvaron.

Az izraeliták udvara és a papok udvara: Tizenöt, félkör alakú lépcső vezetett az izraeliták udvarába, ahová a szertartásilag tiszta férfiak léphettek be. Az udvar külső fala mentén raktárhelyiségek voltak.

Ez után következett a papok udvara, amely a hajlék udvarához hasonlított. Itt volt a megmunkálatlan kövekből épített oltár. A Misna azt írja, hogy az oltár alapja 32 könyök (14,2 m) széles és ugyanilyen hosszú volt (Middoth 3:1). Josephus szerint nagyobb volt (A zsidó háború. V. könyv, V. fej., 6. bek.; lásd: OLTÁR: Oltárok a száműzetés utáni időkben). A papok egy rámpán mentek fel az oltárhoz. A Misna szerint egy „tisztálkodómedence” is volt ott (Middoth 3:6). E körül az udvar körül is voltak épületek.

A templomépület: A korábbi templomokhoz hasonlóan ez is két fő részből, a szenthelyből és a szentek szentjéből állt. A papok udvarából tizenkét lépcsőn lehetett felmenni az épületbe. Ugyanúgy, mint Salamon templomának, ennek az épületnek is voltak oldalhelyiségei, és volt egy felső helyiség is. Az épületbe 55 könyök (24,5 m) magas és 16 könyök (7,1 m) széles aranyajtókon lehetett bejutni. Az épület eleje szélesebb volt, mint a hátulja, „kiszögellései” voltak, amelyek 20 könyökre (8,9 m) nyúltak ki mindkét oldalon. A szenthely 40 könyök (17,8 m) hosszú és 20 könyök széles volt. Itt volt a lámpatartó, a jelenlét kenyérének asztala és a füstölőoltár, amelyek aranyból készültek.

A szentek szentjébe egy gyönyörűen díszített, vastag függönyön, vagyis leplen keresztül lehetett belépni. Jézus halálakor ez a függöny kettéhasadt, felülről az aljáig, ami felfedte, hogy nincs ott a szentek szentjében a szövetségláda. A láda helyén egy kőlap volt, erre hintette a főpap a vért az engesztelés napján (Mt 27:51; Héb 6:19; 10:20). Ez a helyiség 20 könyök széles és 20 könyök hosszú volt.

Amikor a rómaiak i. sz. 70-ben Jeruzsálemet ostromolták, a zsidók fellegvárként, azaz erődítményként használták a templomterületet. Az oszlopcsarnokokat ők maguk gyújtották fel, a templomot azonban egy római katona – a római hadvezér, Titus akarata ellenére –, beteljesítve ezzel azt, amit Jézus mondott a templom épületeiről: „semmiképpen nem marad itt kő kövön, melyet le ne rombolnának” (Mt 24:2; A zsidó háború. VI. könyv, IV. fej., 5–7. bek.; VII. könyv, I. fej., 1. bek.).

Jehova nagy szellemi temploma: A Mózes által épített hajlék, valamint Salamon, Zorobábel és Heródes temploma csupán mintakép volt. Ez Pál apostol szavaiból derül ki, aki azt írta, hogy a hajlék – melynek a fő vonásai a későbbi templomokat is jellemezték – az égi dolgoknak egy mintaképi ábrázolata és árnyéka volt (Héb 8:1–5; lásd még: 1Ki 8:27; Ézs 66:1; Cs 7:48; 17:24). A Keresztény Görög Iratok feltárja a valóságot, amelyet a mintakép előrevetít. Megmutatja, hogy a hajlék és a három templom a jellegzetességeikkel együtt Jehovának egy nagyobb, szellemi templomát ábrázolták, az igazi sátort, „amelyet Jehova állított fel, nem ember” (Héb 8:2). Ez a szellemi templom, miként azt a jellegzetességei feltárják, mindazt magában foglalja, ami által Jehovát imádhatjuk, mégpedig Jézus Krisztus engesztelő áldozata alapján (Héb 9:2–10, 23).

A hébereknek írt ihletett levél kijelenti, hogy ennek a szellemi templomnak a szentek szentje ’maga az ég’, ahol Isten van (Héb 9:24). Mivel csak a szentek szentje jelképezi magát az eget, a szenthely és a papok udvara, minden jellegzetességével együtt, a földön lévő dolgokra kell hogy vonatkozzon, azokra a dolgokra, amelyek kapcsolatba hozhatók Jézus Krisztus földi szolgálatával, illetve azokkal a követőivel, akik az „égi elhívás részesei” (Héb 3:1).

A szenthelyet és a szentek szentjét elválasztó függöny jelképezte Jézus testét, amelyet áldozatul kellett adnia, örökre lemondva róla, hogy beléphessen az égbe, vagyis a nagyobb szentek szentjébe (Héb 10:20). A felkent keresztényeknek is meg kell válniuk a testüktől, mely megakadályozza őket, hogy Isten színe elé járuljanak az égben. Ennek megfelelően a szenthely Isten szellem által született fiainak a helyzetét jelképezi. Nekik égi életre van reménységük, melyet akkor nyernek el, amikor a halálukkor lemondanak a fizikai testükről (1Ko 15:50; Héb 2:10).

Miközben a szent szellemmel felkent személyek – akik Krisztussal szolgálnak alpapokként – még a szenthely által jelképezett helyen vannak, szellemi világosságnak örvendenek, mely világosság mintha csak a lámpatartóból áradna; szellemi eledelt vesznek magukhoz, mintha csak a jelenlét kenyerének asztaláról ennének; imádkoznak, dicsőítik Jehovát és neki szolgálnak, mintha csak kellemes illatú füstölőszert ajánlanának fel az arany füstölőoltáron. Az előképi templom szenthelyét lepel takarta el a kívülállók szeme elől, ehhez hasonlóan azok, akik nem felkentek, nem tudják teljesen felfogni, hogy egy személy honnan tudja, hogy ő Isten szellem által felkent fia, és azt sem, hogy mit érezhet egy ilyen személy (Je 14:3).

Az ókori templom udvarában volt az áldozati oltár. Ez arra mutatott előre, hogy Isten az akaratának megfelelően egy tökéletes ember áldozatáról gondoskodik, hogy megváltsa Ádám leszármazottait (Héb 10:1–10; 13:10–12; Zs 40:6–8). A szellemi templomban magának az udvarnak egy olyan állapotra kell vonatkoznia, mely ehhez az áldozathoz kapcsolódik. Jézus esetében ez a tökéletes emberi lét volt, amely elfogadhatóvá tette az áldozatát. Ami a felkent követőit illeti, ők a Krisztus áldozatába vetett hitük alapján igazságossá lettek nyilvánítva, és ezért Isten bűntelennek tekinti őket, jóllehet még a földön élnek emberként (Ró 3:24–26; 5:1, 9; 8:1).

Az i. sz. I. században már léteztek „az igazi sátornak”, Isten nagy szellemi templomának jellegzetességei. Ez abból látszik, hogy amikor Pál a Mózes által épített hajlékról beszélt, azt írta, hogy „a sátor szemléltetés a meghatározott időre, amely most itt van”, vagyis olyasmit szemléltetett, ami létezett Pál levelének megírásakor (Héb 9:9). Ez a templom kétségtelenül létezett már, amikor Jézus bemutatta az áldozatának értékét a szentek szentjében, magában az égben. I. sz. 29-ben kellett létrejönnie, amikor Jézus felkenetett szent szellemmel, hogy Jehova nagy főpapjaként szolgáljon (Héb 4:14; 9:11, 12).

Jézus Krisztus megígéri a szellem által született keresztényeknek, hogy aki győz, aki mindvégig hűségesen kitart, azt ’oszloppá teszi Isten templomában, és semmiképpen nem megy ki abból többé’ (Je 3:12). Tehát az ilyen személyeknek maradandó helyük lesz magában az égben, vagyis a nagyobb szentek szentjében.

A Jelenések 7:9–15 feltárja, hogy „egy nagy sokaság” szintén részt vesz Jehova tiszta imádatában a szellemi templomnál. A nagy sokaság tagjaira a Szentírás nem használ olyan kifejezéseket, amelyek alpapként azonosítanák őket. Róluk azt mondja, hogy „megmosták köntösüket, és megfehérítették a Bárány vérében”. Mivel hisznek Krisztus áldozatában, Isten igazságosnak tekinti őket, így életben maradhatnak a nagy nyomorúság idején, túlélőként „kijönnek” belőle.

Az Ézsaiás 2:1–4 és a Mikeás 4:1–4 beszél arról, hogy a „napok befejező részében” „Jehova házának hegye” ’felemeltetik’, valamint megjövendöli, hogy Jehova házához gyűjtenek minden nemzetből való embereket. Mivel Jehovának i. sz. 70 óta nincs Jeruzsálemben temploma, ez kétségtelenül nem egy földi építményre utal, hanem arra, hogy „a napok befejező részében” az igaz imádat felmagasztaltatik Jehova népének életében, és arra, hogy minden nemzetből való embereket begyűjtenek, hogy imádják Jehovát az ő nagy szellemi templománál.

Ezékiel látomása a templomról: Az Ezékiel 40–47. fejezetekben is részletes leírást olvashatunk Jehova egyik templomáról, de ezt a templomot soha nem építették meg Mórija hegyén, és nem is férne el rajta. Ez egy látomásbeli templom, és nem Isten nagy szellemi templomát szemlélteti. A leírás különleges figyelmet szentel a templomból jövő minden gondoskodásnak, és azoknak az intézkedéseknek, melyek azt szolgálják, hogy távol tartsák mindazokat, akik nem méltók arra, hogy Jehova imádói között legyenek a templom udvaraiban.

I. e. 593-ban, 14 évvel Jeruzsálem és Salamon templomának pusztulása után, Ezékiel, aki pap és próféta is volt, látomásban egy magas hegytetőre vitetett, ahol látta Jehova nagy templomát (Ez 40:1, 2). Isten arra utasította Ezékielt, hogy mindent, amit lát, mondjon el „Izrael házának”, hogy a száműzött zsidók megalázzák magukat és megbánást tanúsítsanak, és kétségtelenül azért is, hogy vigaszt nyújtson a hűségeseknek (Ez 40:4; 43:10, 11). A látomásban nagy hangsúlyt kapnak a méretek. A használt mértékegységek: „nád” (hosszú nád: 3,11 m) és „könyök” (hosszúkönyök: 51,8 cm) (Ez 40:5, Rbi8, lábj.). A méretek nagy pontossága miatt néhányan úgy gondolják, hogy a látomásban szereplő templom volt a minta ahhoz a templomhoz, amelyet később Zorobábel épített a száműzetés után. Erre a feltételezésre azonban nincs meggyőző bizonyíték.

A teljes templomterület kétségtelenül 500 könyök széles és 500 könyök hosszú volt. Volt egy külső udvar, egy magasabban fekvő belső udvar, a templom az oltárral, különböző étkezők, és a templomtól Ny-ra, vagyis amögött egy épület. A templom területén hat kapu volt, három kapun lehetett a külső udvarba menni, három kapun pedig a belsőbe. É-ra, K-re és D-re néztek, és mindegyik belső kapu pontosan a vele egy irányba néző külső kapuval volt szemben (Ez 40:6, 20, 23, 24, 27). A külső falon belül volt az alsó kövezet. 50 könyök (25,9 m) széles volt, és ez megfelelt a kapuk hosszúságának (Ez 40:18, 21). Ezen a kövezeten volt 30 étkező, valószínűleg itt ették meg az emberek a közösségi áldozatukat (Ez 40:17). A külső udvar négy sarkában volt egy olyan hely, ahol a papok megfőzték a Törvény előírásának megfelelően a nép áldozatainak azt a részét, amelyet aztán az áldozatot hozók elfogyasztottak az étkezőkben (Ez 46:21–24). A külső udvar alsó kövezete és a belső udvar kapui között lévő rész minden bizonnyal 100 könyök széles volt (Ez 40:19, 23, 27).

A papok étkezői máshol voltak, mint a nép étkezői, közelebb voltak a templomhoz. A papok étkezői közül kettő a templomi énekesek két étkezőjével együtt a belső udvaron volt, a robusztus belső kapuk mellett (Ez 40:38, 44–46). A papoknak étkezőépületeik is voltak a szentély é. és d. oldalán (Ez 42:1–12). Ezek az étkezők az étkezésen kívül még azt a célt is szolgálták, hogy a papok átöltözzenek, levegyék a templomi szolgálatnál használt lenvászon ruhájukat, mielőtt a külső udvarba lépnek (Ez 42:13, 14; 44:19). A belső udvaron, az étkezőépületek hátsó részénél főztek és sütöttek a papok, ugyanúgy, ahogyan a külső udvaron is tették, de itt csak a papok számára készítettek ételt (Ez 46:19, 20).

A belső udvarba a külső udvaron és a belső kapun áthaladva lehetett eljutni. A belső udvar széle a külső udvar szélétől k., é. és d. irányban is 150 könyök (77,7 m) távolságra volt. A belső udvar 200 könyök (103,6 m) széles volt. (Az Ezékiel 40:47 azt írja, hogy a belső udvar hosszúsága és szélessége is száz könyök volt. Ez minden bizonnyal csak a templom előtti területre vonatkozik, ahova a belső kapuk nyíltak.) A belső udvar kiemelkedő jellegzetessége az oltár volt (Ez 43:13–17; lásd: OLTÁR: Oltár Ezékiel templomában).

Két kétszárnyú ajtón lehetett belépni a szentély első helyiségébe, mely 40 könyök (20,7 m) hosszú és 20 könyök (10,4 m) széles volt (Ez 41:23, 24). Itt volt „az asztal, amely Jehova előtt van”, a faoltár (Ez 41:21, 22).

A szentély külső falai mentén, a ny., é. és d. oldalon körbe, négy könyök (2 m) széles oldalhelyiségek voltak három szinten, szintenként 30 helyiség (Ez 41:5, 6). A szintekre az é. és d. oldalon lévő csavarodó folyosókon lehetett felmenni, melyek vélhetően csigalépcsők voltak (Ez 41:7). A templom hátsó részénél volt egy építmény, a ’nyugatra lévő épület’, mely nyilván é–d. irányban volt hosszabb, és úgy hívták, hogy bin·jánʹ (Ez 41:12). Noha néhány tudós azt mondja, hogy ez az épület maga a szentély, vagyis a templom, Ezékiel könyve ezt nem támasztja alá. Például a ’nyugatra lévő épület’ másmilyen alakú és méretű volt. Ez az épület kétségtelenül a szentélyben végzett szolgálatokkal volt kapcsolatban. Salamon templomának ny. részénél is lehetett egy vagy több ilyen épület. (Vö.: 2Ki 23:11 és 1Kr 26:18.)

A szentek szentje 20 könyök hosszú és 20 könyök széles volt, akárcsak Salamon templomában. Ezékiel a látomásban látta, ahogy Jehova dicsősége közeledik K felől, és betölti a templomot. Jehova ezt mondta erről a templomról: „Ez az én trónom helye” (Ez 43:1–7).

Ezékiel beszél egy templom körüli falról, melynek minden oldala 500 nád (1555 m) hosszú volt. Néhány tudós úgy véli, hogy ez a fal mintegy 600 m-re volt az udvartól, és egy területet fogott körül, „hogy elválassza a szentet a nem szenttől” (Ez 42:16–20).

Ezékiel azt is látta, hogy víz folyik ki „a Ház küszöbe alól kelet felé”, az oltártól D-re. Ahogy a víz az Arabán keresztül lefolyt a Sós-tenger é. végébe, mély és hatalmas folyóvá duzzadt. Itt „meggyógyította” a sós vizeket, és azok tele lettek hallal (Ez 47:1–12).

A felkent keresztények szellemi templommá épülnek: A Szentírás sok mindenhez hasonlítja a földön élő felkent keresztényeket, többek között egy templomhoz is. Ez találó hasonlat, hiszen Isten szelleme a felkentek gyülekezetében lakik. Pál a következőt írta a „Krisztus Jézussal egységben levő” efézusi keresztényeknek, akiket elpecsételtek „a megígért szent szellemmel”: „fölépítettek benneteket az apostolok és próféták alapjára, míg az alapszegletkő maga Krisztus Jézus. Ővele egységben az egész épület, harmonikusan egybeillesztetten, szent templommá növekedik Jehova számára. Ővele egységben ti is együtt olyan hellyé épültök, ahol az Isten lakozik szellem által” (Ef 1:1, 13; 2:20–22). Ezek az ’elpecsételtek’, akik Krisztusra mint alapra épülnek, 144 000-en vannak (Je 7:4; 14:1). Péter apostol úgy beszélt róluk, mint akik élő kövekként épülnek „szellemi házzá, hogy szent papsággá” váljanak (1Pt 2:5).

Mivel ezek az alpapok „Isten épülete”, Jehova nem engedi, hogy ezt a szellemi templomot bármi is beszennyezze. Pál a következőképpen hangsúlyozza, hogy a szellemi templom szent, és hogy mi vár arra, aki megpróbálja beszennyezni: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és hogy az Isten szelleme lakik bennetek? Ha valaki az Isten templomát elpusztítja, elpusztítja azt az Isten; mert az Isten temploma szent, és ti vagytok ez a templom” (1Ko 3:9, 16, 17; lásd még: 2Ko 6:16).

Jehova Isten és a Bárány „annak temploma”: János ezt mondta, miután látta, hogy az Új Jeruzsálem alászáll az égből: „Templomot nem láttam abban, mert Jehova Isten, a Mindenható annak temploma, és a Bárány” (Je 21:2, 22). Mivel az Új Jeruzsálem tagjai közvetlenül Jehova elé léphetnek majd, nem lesz szükségük templomra ahhoz, hogy Istenhez közeledhessenek (1Jn 3:2; Je 22:3, 4). Közvetlenül Istennek fognak szent szolgálatot végezni a főpap, Jézus Krisztus irányítása alatt, aki a Bárány. Tehát a Bárány Jehovával együtt az Új Jeruzsálem temploma.

Egy csaló: Pál apostol, amikor a közelgő hitehagyásra figyelmeztetett, beszélt a törvénytelenség emberéről, aki felmagasztalja magát, „úgyhogy beül az Isten templomába, és istennek mutatja magát nyilvánosan” (2Te 2:3, 4). „A törvénytelenség embere” egy hitehagyott, egy hamis tanító, tehát valójában egy olyan helyre ül be, amelyről hamisan állítja, hogy templom. (Lásd: TÖRVÉNYTELENSÉG EMBERE.)

Jelképes értelem: Egy alkalommal, amikor a zsidók jelt követeltek Jézustól, ő így válaszolt: „Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt felállítom.” A zsidók azt hitték, hogy a templomépületről beszél, de János apostol elmagyarázta, hogy Jézus a „testének templomáról beszélt”. Amikor a halálát követő harmadik napon az Atyja, Jehova feltámasztotta, a tanítványai visszaemlékeztek a beszédére, megértették azt, és hittek benne (Jn 2:18–22; Mt 27:40). Nem a fizikai testében lett feltámasztva, melyet odaadott váltságáldozatul. A fizikai teste azonban nem látott romlást, hanem Isten eltüntette azt, éppen úgy, ahogyan az oltáron a tűz felemésztette az áldozatokat. A feltámasztott Jézus ugyanaz a személy volt, ugyanazzal az egyéniséggel. Isten új testet adott neki, hogy az új lakhelyén, a szellemi egekben lakhasson (Lk 24:1–7; 1Pt 3:18; Mt 20:28; Cs 2:31; Héb 13:8).