VAJÚDÁS

A szüléssel járó kínok. Miután az első nő, Éva bűnbe esett, Isten megmondta neki, hogy mi lesz ennek a következménye a szülésre nézve. Ha Éva engedelmes marad, Isten áldása kísérte volna továbbra is, és a gyermekszülés zavartalan örömöt szerzett volna, hiszen „Jehova áldása az, ami gazdaggá tesz, és ő nem ad ahhoz fájdalmat” (Pl 10:22). Most viszont rendszerint fájdalmat okoz az emberi szervezet tökéletlen működése. Ennek megfelelően Isten kijelentette (olyan dolgokról, amelyeket megenged, gyakran úgy esik szó, mintha ő tenné azokat): „Felettébb megnövelem terhességed fájdalmát. Fájdalommal szülsz gyermekeket” (1Mó 3:16).

Ebben az írásszövegben egy olyan héber kifejezés szerepel, melynek szó szerinti jelentése ’fájdalmadat és terhességedet’, és némelyik fordítás így adja vissza: „gyötrelmeidet és foganásaidat” (Káldi, 1865; KJ). Ám az itt használt nyelvtani formulát hendiadisznak hívják, amelyben két szót „és”-sel kapcsolnak, holott egy dologról van szó. Több mai fordítás ezt figyelembe véve fogalmaz (ÚRB, Kat., IMIT). Tehát nem úgy kell érteni az írásszöveget, hogy feltétlenül megnövekszik a foganások száma, hanem hogy a fájdalom lesz több.

Igaz, a terhességet és a szülést kísérő fájdalmakat csillapítani lehet orvosi módszerekkel, és valamennyire meg is lehet előzni odafigyeléssel és felkészüléssel. De általában véve még mindig nagy fizikai megterhelést jelent a gyermekszülés (1Mó 35:16–20; Ézs 26:17).

Jelképes értelem: A szüléssel járó vajúdás ellenére nagy öröm, amikor megszületik egy gyermek. Amikor Jézus Krisztus bizalmasan beszélgetett apostolaival a halála előtti estén, ezzel szemléltetett valamit. Elmondta nekik, hogy el fogja hagyni őket, majd így szólt: „Bizony, bizony mondom nektek, sírni és jajveszékelni fogtok, a világ pedig örvendezik majd; bánkódni fogtok, de bánatotok örömre fordul. Az asszony, mikor szül, bánkódik, mert elérkezett az órája, ám amikor világra hozta a kisgyermeket, nem emlékszik többé a nyomorúságra az öröm miatt, hogy ember született a világra. Ezért most ti is bánkódtok ugyan, de én ismét látni foglak benneteket, és örvendezni fog szívetek, és örömötöket senki el nem veszi tőletek” (Jn 16:20–22).

Ez a fájdalmas időszak be is következett nem egészen három napon át, amikor kétségtelenül sírtak, és ’böjtöléssel sanyargatták lelküket’ (Lk 5:35; vö.: Zs 35:13). De a harmadik napon, niszán 16-án kora reggel és utána még 40 napon át a feltámasztott Jézus megjelent a tanítványok némelyikének. Képzeljük el, mennyire örülhettek! Pünkösd napján, a Jézus feltámadásától számított 50. napon kitöltetett rájuk Isten szent szelleme, ők pedig örömmel tanúskodtak Jézus feltámadásáról először Jeruzsálemben, később pedig a föld távoli részein is (Cs 1:3, 8). Senki sem vehette el az örömüket (Jn 16:22).

A zsoltáríró ecseteli, amint a királyok összegyűlnek, és megszemlélik Isten szent városának, Sionnak a pompáját és ragyogását, a tornyaival és védősáncaival együtt. Ezt mondja: „Látták, s bizony elámultak. Megrettentek, fejvesztve futottak. Remegés fogta el ott őket, fájások, amilyenek a szülő asszonyéi” (Zs 48:1–6). Ez a zsoltár feltehetően egy megtörtént eseményt ír le, amikor az ellenséges királyokat vakrémület fogta el egy Jeruzsálem ellen tervezett támadásban.

Jeremiás a hatalmas Babilon vereségéről jövendölve beszélt egy északi népről, és arról, hogy amikor Babilon királya hallja ennek a népnek a hírét, nagy fájdalmak törnek rá, mint a szülő asszonyra. Ez akkor teljesedett be, amikor Círusz megtámadta Babilont, és leginkább akkor, amikor a babiloni király, Belsazár lakomáján megjelent a falon a rejtélyes kézírás. Dániel próféta úgy értelmezte Belsazárnak a kézírást, mint amely azt jelzi, hogy Babilon nyomban elesik a médek és a perzsák kezétől (Jr 50:41–43; Dá 5:5, 6, 28).

Pál apostol azt írta, hogy akkor jön el „Jehova napja”, amikor a „Béke és biztonság!” kiáltás lesz hallható. Akkor „hirtelen pusztulás jön rájuk egy szempillantás alatt, mint ahogy a gyötrő fájás a várandós asszonyra; és semmiképpen nem fognak megmenekülni” (1Te 5:2, 3). A vajúdás hirtelen kezdődik, és előre nem lehet pontosan tudni, hogy melyik napon, melyik órában. A fájások eleinte 15-20 percenként jelentkeznek, és a vajúdás során egyre sűrűbbek lesznek. Legtöbbször viszonylag rövid ideig tart a vajúdás, főleg a második szakasza, de amint elkezdődik, az anya tudja, hogy közeledik a szülés, és hogy kínok várnak rá. Nincs ’menekvés’.

János apostol a Jelenések könyvében leírt látomásában egy égi asszonyt látott, aki „fájásai és szülési fájdalmai közepette” felkiáltott. „És fiút szült, fiúgyermeket, aki vasvesszővel fogja terelni az összes nemzetet.” A sárkány fel akarta falni a fiút, de a gyermeket „elragadták az Istenhez és az ő trónjához” (Je 12:1, 2, 4–6). Isten azzal, hogy elragadta a fiút, a sajátjaként fogadta el, amiként az ókorban is szokás volt megmutatni az újszülöttet az apjának, hogy az elfogadja. (Lásd: SZÜLETÉS.) Ebből következik, hogy az „asszony” Isten „felesége”, „a fenti Jeruzsálem”, Krisztusnak és szellemi testvéreinek az ’anyja’ (Ga 4:26; Héb 2:11, 12, 17).

Isten égi ’asszonya’ természetesen tökéletes, így a szülést nem kíséri fizikai fájdalom. A vajúdással járó fájások tehát jelképesen arra utalnak, hogy az „asszony” felismeri, hogy hamarosan szülni fog, számít rá, hogy ez rövidesen bekövetkezik (Je 12:2).

Kicsoda a ’fiú, a fiúgyermek’? Azt tudjuk róla, hogy „vasvesszővel fogja terelni az összes nemzetet”. Ez Isten Messiás-Királyáról lett megjövendölve a Zsoltárok 2:6–9-ben. Csakhogy János jóval Krisztus földi megszületése, halála és feltámadása után látta ezt a látomást. Ezért úgy tűnik, hogy a látomás a messiási Királyság megszületéséről szól, mely Királyság Isten Fiának, Jézus Krisztusnak a kezében van, aki a feltámadása után „leült az Isten jobbjához, és attól fogva vár, míg oda nem helyezik ellenségeit zsámolyul a lábának” (Héb 10:12, 13; Zs 110:1; Je 12:10).

Erre az eseményre számítani lehetett, és ahogy közeledett az ideje, nagyon várták az égben és a földön, mivel a próféciák beteljesedése csalhatatlanul a közelségét jelezte. Ugyanígy lesz ’Jehova napjának’ eljövetelével is, ahogy arra az apostol rámutatott a keresztényeknek: „Ami pedig az időket és az időszakokat illeti, testvérek, semmit nem szükséges írni nektek . . .ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap úgy érjen el benneteket, ahogy tolvajokat érne el” (1Te 5:1, 4).