„A korai keresztény filozófusok átvették a görögök elképzelését a lélek halhatatlanságáról, s úgy tekintették, a lelket Isten teremti, [illetve] fogantatáskor leheli a testbe” (Britannica Hungarica. 11. kötet, 424. oldal).

„A mely lélek vétkezik, annak kell meghalni!” (Ezékiel 18:4, Károli-fordítás).

Az első emberi lélek teremtéséről a Biblia ezt mondja: „Jehova Isten megformálta az embert a föld porából, és az orrába lehelte az élet leheletét, így lett az ember élő lélekké [héberül: neʹfes]” (1Mózes 2:7).

A héber neʹfes szó, melyet „lélek”-nek fordítanak, azt jelenti, hogy ’élőlény, mely lélegzik’. Amikor Isten megteremtette az első embert, Ádámot, nem egy halhatatlan lelket lehelt a testébe, hanem az életerőt, melyet a lélegzés tart fenn. Tehát bibliai értelemben a lélek az egész élőlényre utal. Az Istentől származó életerő nélkül a lélek meghal (1Mózes 3:19; Ezékiel 18:20).

A lélek halhatatlanságának tana kérdéseket vetett fel: Hová kerül a lélek a halál után? Mi történik a gonoszok lelkével? Az, hogy a névleges keresztények elfogadták a lélek halhatatlanságának tévtanítását, egy másik tévtanításnak, a pokoltűz tanának az elfogadásához vezetett.

Vesd össze a következő bibliaverseket: Prédikátor 3:19; Máté 10:28; Cselekedetek 3:23

„Az összes ókori görög filozófus közül Platón volt a legnagyobb hatással a pokolról alkotott hagyományos nézet kialakulására” (Georges Minois: Histoire des enfers. 50. oldal).

„A Kr. u. II. század közepétől azok a keresztények, akik valamennyire jártasak voltak a görög filozófiában, kezdték úgy érezni, hogy a hitüket e filozófia szavaival kell kifejezniük . . . A számukra leginkább megfelelő filozófia a platonizmus volt [azaz Platón tanításai]” (The New Encyclopædia Britannica. 1988, 25. kötet, 890. oldal).

„Az Egyház tanítása állítja a kárhozat létét és örök voltát. Azok lelkei, akik halálos bűn állapotában halnak meg, a halál után azonnal a kárhozatba jutnak, ahol a kárhozat büntetéseit szenvedik, »az örök tüzet«. A kárhozat lényegi büntetése az Istentől való örök elszakadásban áll” (A Katolikus Egyház Katekizmusa. 1994, 216. oldal).

„Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak . . . ” „Mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban, a hová menendő vagy” (Prédikátor 9:5, 10, Károli-fordítás [9:7, 12]).

A héber seol szó, mellyel „a halottak lakhelyére” utaltak, néhány bibliafordításban a „pokol” szóval lett visszaadva. Mit tár fel az előbbi bibliavers a halottak állapotáról? Vajon szenvednek a seolban, hogy megbűnhődjenek a vétkeikért? Nem, mert „semmit nem tudnak”. Ezért amikor Jób patriarchát egy borzalmas betegség kínozta, így könyörgött Istenhez: „Ó, bárcsak elrejtenél a seolban [pokolban, Douay-Rheims Version]” (Jób 14:13). Lett volna értelme a kérésének, ha a seol az örök gyötrelem helye lenne? Bibliai értelemben a pokol egyszerűen az emberiség közös sírjára utal, ahol nincs semmilyen cselekedet.

Hát nem logikusabb ez a meghatározás, és nemde sokkal inkább összhangban van a Szentírással? Milyen bűntett – legyen az bármilyen borzalmas is – vinné rá a szeretet Istenét arra, hogy örökké kínozzon egy embert? (1János 4:8). De ha a pokoltűz tanítása hamis, mit mondhatunk arról a tanításról, hogy minden jó ember a mennybe jut?

Vesd össze a következő bibliaverseket: Zsoltárok 146:3, 4; Cselekedetek 2:25–27; Róma 6:7, 23

Jézus apostolainak a halála után, az i. sz. II. század elejére a korai egyházatyák nagy befolyásra tettek szert. Tanításaikról egy enciklopédia ezt írja: „Tanításaik elsősorban arra irányultak, hogy a halál után a szükséges megtisztulást követően a testtől különvált lélek azonnal elnyeri a mennyei üdvösséget” (New Catholic Encyclopedia. 2003, 6. kötet, 687. oldal).

„Boldogok a szelídek, mivel örökölni fogják a földet” (Máté 5:5).

Igaz, hogy Jézus azt ígérte a tanítványainak, hogy ’helyet készít’ nekik az égben, de utalt arra, hogy nem minden igazságos jut oda (János 3:13; 14:2, 3). Azért imádkozott, hogy legyen meg Isten akarata, „mint az égben, úgy a földön is”, nemde? (Máté 6:9, 10). Az igazságosak esetében valójában kétféle reménységről beszélhetünk: egy kisebb csoportjuk az égben fog uralkodni Krisztussal, de a legtöbbjük a földön fog örökké élni (Jelenések 5:10).

Idővel a korai egyház megváltoztatta a földön betöltött szerepéről alkotott nézetét. Mi lett ennek a következménye? Egy lexikon ezt írja erről: „Az intézményes egyház fokozatosan átvette Isten várva várt országának szerepét” (The New Encyclopædia Britannica). Az egyház kezdte megszilárdítani a hatalmát azáltal, hogy belefolyt a politikába. Ezzel figyelmen kívül hagyta Jézus egyértelmű kijelentéseit, melyek szerint a követői „nem része a világnak” (János 15:19; 17:14–16; 18:36). Konstantin római császár befolyására az egyház megalkudott néhány hitnézetét illetően. Az egyik ilyen hitnézet Isten személyét érintette.

Vesd össze a következő bibliaverseket: Zsoltárok 37:10, 11, 29; János 17:3; 2Timóteusz 2:11, 12

„Mindent egybevetve az embernek az a benyomása támadhat, hogy a háromságtan a IV. század végén született. Ez bizonyos értelemben igaz . . . Az »egy Isten három személyben« megfogalmazás a IV. század vége előtt nem volt egyértelműen elfogadott, és egyáltalán nem volt szerves része a keresztény életnek és hitvallásnak” (New Catholic Encyclopedia. 1967, 14. kötet, 299. oldal).

„A niceai zsinat [i. sz.] 325. május 20-án kezdődött. Maga Konstantin elnökölt, és a vitákban is részt vett. Személyes indítványozására . . . bekerült a niceai hitvallásba a Krisztusnak az Istenhez fűződő kapcsolatára utaló, kulcsszerepet játszó kifejezés, amely szerint a Fiú »azonos lényegű az Atyával« . . . A püspökök, tartva a császártól, két kivétellel mind aláírták a hitvallást, bár sokuk nem értett vele egyet” (Encyclopædia Britannica. 1970, 6. kötet, 386. oldal).

István „a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: »Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján«” (Cselekedetek 7:55, 56, Katolikus fordítás).

Mit tárt fel ez a látomás? István, Isten tevékeny erejével betelve, látta Jézust „az Isten jobbján” állni. Egyértelmű hát, hogy Jézus, azután, hogy feltámadt és visszatért az égbe, nem vált Istenné, hanem egy különálló szellemszemély lett. A beszámoló nem tesz említést arról, hogy Isten mellett egy harmadik személy is lett volna. Egy dominikánus pap, Marie-Émile Boismard, aki megpróbált olyan írásszövegeket találni, melyek alátámasztják a háromságtant, az egyik könyvében ezt írja: „Az a kijelentés, hogy három személy van egy Istenben . . . , sehol sem található meg az Újtestamentumban” (À l’aube du christianisme—La naissance des dogmes).

A Konstantin által támogatott dogmának az volt a célja, hogy véget vessen a viszályoknak, melyek az egyházon belül dúltak a IV. században. Azonban ez a tan egy újabb kérdést vetett fel: Vajon Mária, aki Jézust szülte, „Isten anyja” volt?

Vesd össze a következő bibliaverseket: Máté 26:39; János 14:28; 1Korintusz 15:27, 28; Kolosszé 1:15, 16