A karmesternek: Jedutunra. Asáftól.+ Ének.
77 Hangosan Istenhez kiáltok;
Istenhez kiáltok, és ő meghallgat engem.+
2 Nyomorúságom idején Jehovát keresem.+
Éjjel kitárom a kezemet felé, és nem hagyok fel ezzel.
Vigasztalhatatlan vagyok.
3 Amikor Istenre gondolok, sóhajtozom;+
gyötrődöm, és elhagy az erőm+. (Szela.)
4 Nem hagyod lecsukódni szememet;
nyugtalan vagyok, és szólni sem tudok.
5 Elgondolkodom a régi napokon,+
a tovatűnt éveken.
6 Éjjel az énekemre emlékezem;+
töprengek magamban,+
és gondosan válaszok után kutatok.
7 Vajon örökre elvet minket Jehova,+
és soha többé nem lesz irántunk jóindulattal?+
8 Hát örökre megszűnt odaadó szeretete?
Vajon egyik nemzedék sem fogja látni ígérete beteljesedését?
9 Elfelejtett-e jóindulatot mutatni Isten,+
megszűnt-e irgalma haragja miatt? (Szela.)
10 Vajon ezt mondogassam: „Az nyugtalanít,+ hogy
a legfelségesebb Isten már máshogy bánik velünk.”
11 Megemlékezem Jah cselekedeteiről,
megemlékezem hajdani csodás tetteidről.
12 Elmélkedni fogok minden munkádon,
és elgondolkodom tetteiden.+
13 Ó, Isten, szentek a te útjaid.
Melyik isten olyan nagy, mint te, ó, Isten?+
14 Te vagy az igaz Isten, aki csodálatos dolgokat viszel véghez.+
Megmutattad erődet a népeknek.+
15 Hatalmaddal megszabadítottad népedet,+
Jákob és József fiait. (Szela.)
16 Láttak téged a vizek, ó, Isten,
láttak a vizek, és felkavarodtak.+
A mély vizek is háborogtak.
17 A felhők ontották a vizet.
A felhős égbolt mennydörgött,
és nyilaid cikáztak+.
18 Mennydörgésed+ olyan volt, mint a szekér kerekeinek robaja;
villámok ragyogták be a lakott földet;+
megremegett a föld, és rázkódott+.
19 A tengeren át vitt az utad,+
a nagy vizeken át ösvényed;
ám nyomdokaid ismeretlenek maradtak.
20 Úgy vezetted népedet, mint egy nyájat,+
Mózes és Áron által+.