A vallás jövője múltjának tükrében
4. rész: i. e. 1513—607-ig — Egy különválasztott nemzet, amely más mint az összes többi
ÉGZENGÉS és villámlás kísért egy sokat ígérő születést. Az időpont: i. e. 1513. Helyszín: a Sínai-hegy, amely abban az időben Arábiához tartozott, napjainkban pedig Egyiptom birtokában van. Nem egy ember születése volt ez, hanem egy nemzeté!
Nem egészen egy évvel előtte, mintegy hárommillió főt számláló patriarchális társadalomban éltek az egyiptomi világhatalom rabszolgaságában. Most szabad nép voltak, amellyel kapcsolatban úgy határozott az Istenük, hogy nemzetté szervezi azt — de nem akármilyen nemzetté. Különválasztott nemzetté kellett válniuk, olyanná amilyen még nem létezett előttük és utánuk sem lesz.
’Egyház és állam’ — de bizonyos különbséggel
Nimród kísérlete, hogy összeolvassza a vallást a kormányzattal, katasztrófával végződött. Ami most a Sínai-hegynél történt, hasonló összeolvasztással volt kapcsolatban. Vajon ennek jobb lesz az eredménye?
Egy nemzetnek szüksége van törvényekre. Az izraeliták ezért tíz alaptörvényt kaptak, közismert nevén a Tízparancsolatot, valamint további mintegy 600 szabályt (2Mózes 20:1–17). Ez alapvető igazságokon alapuló törvénygyűjtemény volt, amely az igaz vallásban mindig is érvényes volt, és érvényes még ma is a mi XX. századunkban.
Vajon ezek a törvények az akkor már meglévő Hammurabi Törvénykönyvére alapultak? Sokan vélekednek így, mivel Hammurabi, a babiloni első dinasztia királya, jó másfél évszázaddal előbb uralkodott, mielőtt Izrael nemzetté vált. 1902-ben megtalálták törvénykönyvének másolatát egy domborművön, amely eredetileg Marduk templomában volt elhelyezve Babilonban. A Documents From Old Testament Times című könyv azonban így következtet: „A számos hasonlatosság ellenére semmi okunk sincs feltételezni, hogy a héberek valamit is ténylegesen átvettek a babiloniaktól. Még abban az esetben is, amikor a két törvény szövege csupán kissé tér el egymástól, nagyon is eltér egymástól szellemben.”
Ez csak az egyik oldala volt annak, amiben a nemzet különbözött a többitől. A különbséghez hozzátartozik az is, hogy eredetileg nem emberi uralkodó irányította. Az egekben levő láthatatlan Király irányította őket, és ez különböztette meg igazán ezt a nemzetet az összes többitől. Csupán mintegy 400 évvel később következett be az, hogy emberi királyokból álló dinasztia kezdett uralkodni. De még akkor is páratlan nemzet volt. Királya nem állította önmagáról, hogy Isten, vagy Isten egyik leszármazottja, ahogy például az egyiptomi fáraók tették. Izrael királyai csupán „Jehova trónján” ültek, mint az ő képviselői (1Krónika 29:23).
Izrael kormányzati működése magában foglalt törvényhozói, bírói és végrehajtói eljárásokat, ami emlékeztet minket napjaink bizonyos kormányzataira. Azonban megint csak alapvető különbséget vehetünk észre. Az Ésaiás 33:22 rávilágít: „Mert Jehova a mi Bíránk [bírói tevékenység], Jehova a mi Törvényhozónk [törvényhozói hatalom], Jehova a mi Királyunk [végrehajtói tiszt].” Mind a három kormányzati működés Izrael Istenében volt egyesítve. A nemzet királya nem volt abszolút egyeduralkodó, ahogy nem voltak azok a bírák és a papok sem. Mindegyikük kötve volt az általuk képviselt Isten törvényeihez és útmutatásaihoz. Egyáltalán nem hasonlíthatók össze napjaink politikai és vallási uralkodóinak diktatúrájával.
Így míg az állam és az egyház összeolvasztása Nimród napjaiban emberi kormányzat és hamis vallás egyesítése volt, addig a Sínai-hegynél az isteni kormányzat egyesült az igaz vallással. Ez jobb eredményeket biztosított.
Vallásközi mozgalmak kizárva
A hit hiánya azt eredményezte, hogy az izraelitáknak 40 évig kellett a pusztában vándorolniuk. Midőn i. e. 1473-ban végre készültek bevonulni Kánaánba, arra a földre, amelyet Istenük ígért nekik, emlékeztették őket azon kötelességükre, hogy vissza kell tükrözniük Isten dicsőségét, mint az ő szolgálatára különválasztott nemzet. Nem barátkozhattak a kánaánitákkal. Ez a magyarázata annak, amit egy erre a témára vonatkozó tanulmány felvet, hogy az izraeliták „ellenséges magatartást tanúsítottak a nem jahvisztikus nemzetek irányában és ragaszkodtak Jahveh egyedülálló voltához”.
’Pillanat! — ellenkezhet valaki. Miért ez a vallásos türelmetlenség? A kánaániták is lehettek éppenséggel rendes emberek. Egyébként is, a vallások ugyanannak az Istennek különféle megközelítési módjait jelentik, nem igaz?’ Mielőtt egyetértenénk ezzel, gondoljunk vissza azokra a szomorú következményekre, amelyeket bizonyos emberek elszenvedtek a Vízözön előtti erőszakkal telt földön, a zikkurat építésekor Nimród napjaiban és Egyiptom többistenhitű környezetében. Néhányan ezek közül valószínűleg rendes emberek voltak, de ez nem védte meg őket attól, hogy learassák az olyan vallások gyakorlásából származó következményeket, amelyek nyilvánvalóan elfogadhatatlanok voltak Teremtőjük előtt. Vajon a kánaániták vallása is olyan rossz volt mint ezek? Vizsgáld meg azokat a tényeket, amelyeket a bekeretezett részben olvashatsz: „Kánaán vallása — igaz vagy hamis?” Azután ítéld meg magad a dolgot!
Ingadozás két vélemény között
Az Ígéret földjére való bevonulás után, Józsué, Mózes utódja állt a hamis vallás elleni küzdelem élére. Azonban, halála után az izraeliták elhanyagolták a megígért föld birtokbavételének továbbfolytatását. Elkezdték a türelmen alapuló együttélés politikáját, ami viszont nem vált javukra. A kánaániták olyanná váltak számukra, mint tövisek az oldalukban. Folyton zaklatták az izraelitákat, újra meg újra rávették őket, hogy térjenek el az igaz vallástól (4Mózes 33:55; Bírák 2:20–22).
Ezután, mintegy 300 éven keresztül 12 isteni kijelölésű bíró jelent meg a színen a maga idejében, egyik a másik után. Az ő feladatuk volt a bűnbe visszaeső izraeliták megszabadítása a hamis vallás fogságából. Olyan közismert férfiak voltak közöttük, mint Bárák, Gedeon, Jefte és Sámson.
Majd i. e. 1117-ben jelentős változás történt a kormányzati felépítésben. Trónra emelték Sault Izrael első emberi királyaként. Őt Dávid követte a trónon, aki végül leigázta Izrael összes ellenségét az Ígéret földjén, és kiterjesztette a nemzetet az Istentől megállapított határai területére. Fiának, Salamonnak uralkodása alatt jutott el Izrael a dicsőségének tetőpontjára, örvendezve a jólétnek, amely az összes szomszédaiktól elkülönítette őket.
Azonban Salamon halálakor, i. e. 998-ban vagy 997-ben, bekövetkezett a súlyos csapás: a nemzet kettészakadt. Tíz törzs északon ezután úgy volt ismert, mint Izrael, délen pedig Júda és Benjámin törzse úgy szerepelt, mint Júda. Noha azt állították, hogy az igaz Istent képviselik, az északi királyság egymást követő 19 királya közül, nem számítva Tibnit, egyik sem gyakorolta az igaz vallást (1Királyok 16:21, 22). Két vélemény között ingadoztak és ez az állapot komoly következményekhez vezetett Akháb király napjaiban. (Lásd 1Királyok 18:19–40.) A következmények még súlyosabbak voltak i. e. 740-ben: az asszírok megdöntötték Izrael királyságát.
Ezalatt Júda 19 királya közül, akiknek uralma Salamon fiával, Roboámmal kezdődött, csak maroknyian gyakorolták az igaz vallást. Ahogyan a nemzet hánykolódott a jó és rossz királyok között, a nép is úgy ingadozott az igaz és a hamis vallás között. A szomszédos nemzetek Baál imádatot tartalmazó hamis vallásos tanításai és lealacsonyító gyakorlatai egyre jobban nyilvánvalókká váltak a nép otthonaiban. Amint ezek az elemek „mélyebben behatoltak az izraeliták hitébe — írja a The New Encyclopædia Britannica —, a nép kezdte elveszíteni meggyőződését a kiválasztottságáról és a küldetéséről, hogy tanúskodjon a nemzeteknek”. Ez okozta a nemzet pusztulását.
Nyilvánvalóan az a parancs, hogy különüljenek el a kánaánitáktól, az izraeliták védelmét szolgálta, hogy így fenntartsák imádatuk tisztaságát. Amíg mint nemzet az igaz vallást gyakorolták, éles ellentétként különböztek azoktól, akik nem azt gyakorolták. Azonban az izraeliták túl gyakran meginogtak. Végül i. e. 607-ben a babiloniak elpusztították Jeruzsálemet és a túlélő lakosságot fogságba hurcolták. 70 éven keresztül viselték annak szomorú következményeit, hogy elhagyták az igaz vallást. Babilon, a Vízözön utáni hamis vallás szülőhelye győzedelmeskedett egy különválasztott nemzet felett, amely különbözött az összes többitől.
Szükség volt — egy tetterős uralkodóra
Amíg az izraeliták az igaz vallást gyakorolták, békének és biztonságnak örvendhettek. Az isteni kormányzat egyesítése az igaz vallással, minden tekintetben a javukat szolgálta. Mégis a siker korlátozva volt. Ahhoz, hogy az egyetlen nemzet által korlátozott időre tapasztalt békét és a biztonságot minden nemzetre ki lehessen terjeszteni, valamire még szükség volt. Feltétlenül szükség volt egy olyan uralkodóra, aki alkalmas arra, hogy a teljes siker érdekében gondoskodjék az igazságos kormányzatról és az igaz vallásról. Vajon ki lesz ez?
Mintegy 250 évvel Jeruzsálem bukása után, született egy ember, aki rövid élete alatt hírnevet szerzett mind önmagának, mind nemzetének. Lábai érintették Babilont és Egyiptom földjét is, ahol úgy fogadták mint a nagy szabadítót. Róla írja a The New Encyclopædia Britannica az utólagos bölcsesség igazával körülbelül 23 évszázaddal később: „Nem helytelen, ha azt állítjuk, hogy a Római Birodalom [és] a kereszténység világvallásként történt elterjesztése . . . bizonyos fokig az [ő] teljesítményének gyümölcse volt.”
Vajon ez a jelentős világuralkodó annak bizonyul majd, akire szükség volt? A következő cikk: „Érdem nélküli mitikus istenek”, felel a kérdésre.
[Kiemelt rész a 20. oldalon]
„Egy nemzet pusztulása az emberek otthonában kezdődik” Ashanti (Ghána) közmondás
[Kiemelt rész a 21. oldalon]
Kánaán vallása — igaz vagy hamis?
„A palesztinai ásatások során nagyszámú A[starte] figura került felszínre, mindenféle formájú; . . . a legtöbbjük apró, kidolgozatlan figura, ami arra utal, hogy ezt az istenséget főleg az otthoni imádatban használták. Esetleg asszonyok hordták magukon, vagy alkóvjukban tartották . . . Az érzéki beállítottságú A[starte] és Baál vallás hatással volt az egyszerű népre. Természetesen ezek elkerülhetetlenül komoly károkat okoztak; a szexuális perverzió az istenség tiszteletében, a kéjsóvár vágyak és a szenvedélyek felkorbácsolása az imádat részévé váltak és később beköltöztek az emberek otthonaiba” (Calwer Bibellexikon).
„A vallásos ünnepségek az emberi természet állatias oldalának megünneplésévé fajultak. Még a görög és a római írók is megdöbbentek azokon a dolgokon, amiket a kánaániták műveltek a vallás nevében” (The Lion Encyclopedia of the Bible).
„A kánaánita vallásos gyakorlatból itt csupán a gyermekek feláldozását említjük, amelyet az ásatások közvetlenül bizonyítanak. Mind Gézerben, mind Megiddóban a gyermekholttestek befalazásának módja . . . meggyőzően feltárja . . . ezt a gyakorlatot” (Die Alttestamentliche Wissenschaft).
„Egyetlen más országban sem találtak annyi, viszonylag nagyszámú meztelen termékenység istennő szobrocskát, amelyek kimondottan szeméremsértő ábrázolások. Sehol sem figyelhető meg a kígyók kultusza ilyen erőteljesen . . . A felszentelt kurtizánok és az eunuch papok rendkívül gyakori esetnek számítottak. Jól ismerték az emberáldozatot . . . A JHVH-Isten követőinek irtózatát, amelyet a kánaánita bálványimádattal szemben éreztek, nem nehéz megérteni” (Recent Discoveries in Bible Lands).
[Kép a 19. oldalon]
A Baál isten ábrázolása, akinek imádata miatt az izraeliták eltértek az igaz imádattól
[Forrásjelzés]
Louvre Museum, Paris