A vallás jövője múltjának tükrében

7. rész: i. e. 1500-tól kezdődően — Hinduizmus — A neved: türelmesség

„Minden embernek a saját vallását kell követnie” (Rámakrisna, XIX. századi hindu reformátor).

A TÜRELMET elfogadottan erénynek tekintik. Mindenesetre ez jól jellemzi azt a gigantikus világvallást, melyet hinduizmusként ismernek. Egy 1985-ös jelentésben a föld népességének 13,5 százaléka, körülbelül 650 000 000 ember hindunak vallotta magát.

A hinduizmust „sok különböző irányzattal bíró összetett nemzeti vallás”-ként jellemzik, és egyszerűen „egy általános kifejezésként India összes vallására” alkalmazzák. A The New Encyclopædia Britannica keveset tesz annak érdekében, hogy tisztázza a nehézségeket és beismeri: „Mindazon erőfeszítések, amelyek így vagy úgy a hinduizmus pontos meghatározására irányultak, nem bizonyultak kielégítőnek, annál is inkább, mivel a hinduizmussal foglalkozó legnagyszerűbb tudósok, beleértve magukat a hindukat is, az egésznek különböző szempontjait emelték ki.”

A hinduizmus mindenesetre régi vallás. Az Indus folyó völgyéből származik, amely jelenleg Pakisztánhoz tartozik. Egy árja néven ismert indoeurópai nép érkezett erre a területre körülbelül i. e. 1500-ban. Mivel bizonyos műveket szent tudománynak tartanak (véda), vallásuk védizmusként vált ismertté. Ez magában foglalt bizonyos elemeket, melyeket a mai irániak elődjeinek vallásából vettek át. Még a babiloni hatás lehetősége is fennáll, ahogy ezt az Encyclopædia of Religion and Ethics magyarázza, utalva „a babiloni és a korai hindu kultúra közötti többféle irányvonal egybeesésére”. Az eredeti telepesek vallása ezeken az idegen ismereteken alapult, az évek során ezt azután más vallások hatására új hitnézetek és gyakorlatok egészítették ki, egyesek pedig kimaradtak közülük. Így a hinduizmus sok forrásból származó, számos alaptanítás folyamatos mennyiségi növekedésének eredménye.

Tanítások és szokások

Az árják segítettek lerakni a hindu kasztrendszer alapjait. A négy eredeti kaszt később több ezer csoportot magában foglalva megsokszorozódott. Ez a négy kaszt feltehetően a puruṣa különböző testrészéből származott, a szanszkrit szó jelentése „személy” vagy „ember”, az emberiség ősatyjára vonatkoztatva.

A brahmanák állítólag az ő szájából származnak, ezek vallási vezetők voltak; a kshatriják a karjaiból születtek, ők a katonai és politikai vezetők; a vaisják a combjaiból erednek, ezek földművesek, kézművesek és kereskedők; és a súdrák a lábából származnak, ezek a rabszolgák. „Érinthetetlenek” voltak az alacsony származású személyek, akiknek a feladatuk vagy életformájuk vallásosan tisztátalan tevékenységet foglalt magában. Bár India és Pakisztán körülbelül 40 évvel ezelőtt betiltotta a hindu kasztrendszer legszigorúbb formáit, elemei még léteznek.

Egy ideig az állatáldozat az imádat fontos része volt. A papságnak kellett elvégeznie a szükséges ceremóniákat. A brahmanák olyan erőteljesen növekedtek, hogy vallási ágazatuk brahmanizmus néven vált ismertté. „A papokat jobban félték és tisztelték, mint az isteneket — mondja T. W. Organ —, mert a papok meg tudták semmisíteni az ellenséget pusztán a szertartás megváltoztatásával.” Ahogy az áldozati szertartások egyre összetettebbé váltak, egy új irányzat kezdődött, amely az aszkétizmust, azaz a test sanyargatását, a vágyak elfojtását hangoztatta.

A szanszára egy alaphiedelem volt. Ezt legkésőbb az Upanisadokban ismertették, ami a hindu iratok gyűjteménye, és amely valószínűleg az időszámításunk előtti első évezred első feléből származik. Azt tanították, hogy a halál után és a mennyben vagy a pokolban eltöltött közbülső tartózkodást követően az egyének emberként vagy állatként újraszületnek magasabb vagy alacsonyabb szinten, mint az előző életük volt, ez a karma törvénye szerint történik. Az élet célja, hogy teljesítse a mokshát, ami mentesít a születés és az újraszületés kegyetlen körforgásától, és végül eljut az állapot utolsó forrásába, a brahmába.

A védizmus követői sok istenben hittek. De a Concepts of Indian Philosophy című könyv szerint hívei ezt nem tartották kielégítőnek, így „lassan az egyetlen istenséget valló monoteista felfogás felé haladtak . . . Az egyik folyamat abból állt, hogy az összes előző istent egyesítették . . ., hogy így egy világosan felfogható istent hozzanak létre.” A Brahma ezért egy személytelen, tulajdonságok és képességek nélküli isten lett, amely a különböző istenségekben testesült meg.

Az a vágy, hogy megvalósítsák a mokshát, Will Durant történész szerint „az élet iránti ellenszenven alapul, mely homályosan az egész hindu gondolatvilágon végigvonul”. Ezt a sötét és pesszimista beállítottságot jól megvilágítja a Maitri Upanishad, amely ezt kérdezi: „Ebben a testben, melyet vágyakozás, harag, mohóság, csalódás, félelem, reménytelenség, irigység, a kívánatos dolgoktól való elszakadás, a nemkívánatos elemekkel való egyesülés, éhség, szomjazás, öregség, halál, betegség, bánat és más hasonló dolog gyötör, mi értelme van a kívánt dolgok élvezetének?”

A boldogtalan állapot elkerülésének egyik útját a puránákban adták meg, amely szövegek gyűjteménye, és valószínűleg időszámításunk első évszázadaiban állították össze. Jelentése „ősi történetek”, amelyek széles körben hozzáférhetők voltak és a hétköznapi ember [szent] irataiként váltak ismertté. A Garuda Purana kijelenti: „Az igazi boldogság az érzelmek visszafolytásában rejlik . . . Ahol gyengéd érzések vannak, ott szenvedés van . . . Mondj le a gyengédségről, és boldog leszel.” Sajnos ez a megoldás majdnem éppoly vigasztalannak tűnik, mint a boldogtalanság állapota, aminek enyhítésére ezt kitalálták.

Ezt megelőzően a Bhagavadgítá, melynek jelentése „Az Úr éneke”, de néha az „Indiában valaha írt legfontosabb könyv”-nek is nevezik, három utat javasolt a szabadság elnyeréséhez. „A kötelességek ösvénye” a szertartások és a társadalmi kötelezettségek elhagyását hangoztatta, „a tudomány útja” tartalmazta az elmélkedés és a jóga gyakorlását, „az önátadás ösvénye” magában foglalta az egyén részéről egy személyes istennek való önátadást. A Bhagavadgítá-t egyesek a kereszténység „Új Testamentumához” hasonlítják. A legtöbb hindu néhány versét kívülről tudja, és sokan közülük a megtanult részeket naponta ismételgetik.

A Bhagavadgitá valójában csak egy kis része az úgynevezett Mahábhárata hindu eposznak, amely százezer verset foglal magában, és ezért azt a világ leghosszabb versének tartják. A Bhagavadgitá-nak a Mahábhárata-ba való belefoglalásával (valószínűleg az i. e. III. században), a hinduizmus a védizmustól és a brahmanizmustól végül különvált vallássá lett.

Állandó reform

A hinduizmust kezdettől fogva úgy jellemezték, mint ami állandóan megújul. Az i. e. VI. század reformerei között a legfontosabbak Sziddhárta Gautama és Vardhamána Mahávira a buddhizmus, illetve a jainizmus megalapítói voltak.

Mahávira a Jinas (hódítók) sorában a 24.-nek tartotta magát, akiknek életén a jainizmus alapul. Ez a vallás abban különbözik a hinduizmustól, hogy tagadja egy teremtő létezését és azt tanítja, hogy a világ öröktől fogva van. Különösen az ahinsza elméletét hangsúlyozza. Ezt az erőszakmentes utat követte a XX. századi indiai vezető Mohandas Gandhi, mialatt India függetlenségéért harcolt, ami valójában ennek a vallásos elméletnek politikai téren történő alkalmazása volt.

A jainizmus szerint az igazi hit, az igazi tudás és a helyes magaviselet — a jóga gyakorlásával egyesítve — a szabadsághoz vezet. Ugyanakkor azt állítja, hogy lényegében minden dolog pusztán a szemlélet kérdése, így ezáltal elveti a jó és a rossz abszolút mértékét. Ez kiemeli a hinduizmus türelmes magatartását, melyből a jainizmus származik.

Mintegy 2000 évvel később a XV. században egy másik reformer bukkant fel. Nánaknak hívták. Megkísérelt egy vallást létrehozni, amely mind a hinduknak, mind a muzulmánoknak elfogadható volt. Az eredmény a szikhizmus lett; a „szikh” egy szanszkrit szóból származik, jelentése „tanítvány”. A tíz guru közül Nának volt az első, a tizedik pedig 1699-ben megalapította az úgynevezett Khalsa társaságot (tiszták). Hogy kizárják a kaszti megkülönböztetést és kiemeljék, hogy ők a hitük harcosai, a tagok általánosan a Singh (oroszlán) nevet kapták második keresztnévként. Megkövetelték tőlük, hogy az öt „K”-t tartsák be; ne vágják le a hajukat és a szakállukat (kesh); turbánnal takart hajukat egy fésűvel rögzítsék (kangha); hordjanak rövid nadrágot (kachs), többnyire a hosszú szárú nadrág alatt; legyen náluk kard (kirpan); hordjanak acél karkötőt (kara). A guruk sora a tizedik guruval befejeződött. A szikhizmus szent könyve, a Guru Granth Sahib elfoglalta helyét. 1604-ben állították össze, és egy évszázaddal később átdolgozták.a

A XIX. század második felében Rámakrisna, kalkuttai pap megpróbálta vegyíteni a hinduizmust azzal, amit a nyugati vallás eszméjében a legjobbnak tartott. Úgy érvelt, hogy miként a víznek is különböző neve van különböző nyelveken, így „Sat-chit-anandá-t, az örökkévaló, intelligens szellemi lényt is némelyek Istennek, némelyek Allahnak, egyesek Jehovának, mások Harinak és megint mások Brahmának hívják. Így miként valaki a ház tetejére létrán, bambuszrúd segítségével, lépcsőn vagy kötélen is fel tud jutni, úgy többféle út és mód van az Isten megközelítéséhez is . . . A különböző nézetek csupán különböző ösvényeket jelentenek a Mindenható megközelítése tekintetében.”

Az ilyen türelmes magatartás hatalmas eltéréseket enged létezni a hindu imádatban. Megengedi például, hogy némely felekezet főleg Brahmát imádja (brahmanizmus), mások Visnuhoz (vaisnavizmus), és megint mások Sivához (saivizmus) intézzék imádatukat. A hinduizmus, saktizmus és a tantrizmus tanait valló népnek megengedték, hogy mindenki a saját szokása szerint prédikálja a hinduizmust. Tantrizmus például magában foglal törzsi és népi szokásokat és az istennő imádatot hangsúlyozza, amely szokás a hinduizmus korai időszakában jelent meg. Az indiaiak országukról mint „Anya Indiáról” beszélnek és ezt egy Bhārat Mā nevű istennő képviseli.

Türelem — jó vagy rossz?

„A hinduizmus állandóan alkalmasnak bizonyult arra, hogy új tanításokat fogadjon be” — írja Geoffrey Parrinder, brit teológus, az összehasonlító vallás docense. „A vallások ezen összehangolása — teszi hozzá — vagy összevegyítése képezi a mai hindu tanítás talán legáltalánosabb irányvonalát.” Sok ember kétségtelenül egyetért ezzel a toleráns hindu filozófiával és talán ezt mondják egyesek: Szolgáld úgy az Istent, ahogy az számodra megfelelő!

De Parrinder rámutat: ha „az összes hitet egyenlőnek tekintjük”, akkor fennáll „annak a veszélye, hogy nem lehet majd különbséget tenni a jó és a rossz között”. És vajon nem egyre inkább nyilvánvaló, hogy a vallás ugyanúgy lehet rossz, mint jó? Vajon kívánatos-e, hogy egy rossz vallás elemeit valaki a saját vallásába is átvigye?

Ma sok olyan ember van, aki csalódott a vallásában. Így volt ez a ksatriják uralkodó kasztjának egyik hinduja esetében is, aki körülbelül 2 és fél évezreddel ezelőtt élt. A hinduizmus nem adta meg a választ kérdéseire. A felvilágosodást kereste. Következő részünk, melynek címe: „Megvilágosodás, amely szabadulást ígért”, többet mond majd el erről.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 32. oldalon]

Talán már eltűnődtél a következőkön

Hogyan magyarázzák a hinduk a szanszárát? A Bhagavadgítá azt mondja: „Amiképpen az emberek levetve elnyűtt ruháikat újakat öltenek magukra, ugyanúgy a testben lakozók, levetve elnyűtt testüket, egy másikba lépnek át, amely teljesen új.” A Garuda Purana elmagyarázza, hogy „az egyénnek az előző létezésében kifejtett cselekedetei határozzák meg szervezetének a fajtáját a következőkben . . . Az ember a számára elrendelt életbe lép át, és azon még egy isten sem képes változtatni.” Szemléltetésként a The Markandeya Purana idézi egy személy szavait: „Én már egyszer megszülettem mint brahmana, ksatrija, vaisja és sudra, majd újra mint vadállat, féreg, szarvas és madár.”

Szentnek tekintik-e a hinduk a teheneket? A Rigvéda és az Aveszta is utal arra, hogy a tehenek olyan „lények, amelyeket nem szabad megölni”. Úgy tűnik azonban, hogy ez inkább az ahimsza elven alapszik, mintsem a lélekvándorlásban való hiten. Mindazonláltal a The Markandeya Purana rámutat ennek a törvénynek a megsértéséből származó komoly következményekre, mondván, hogy „aki megöl egy tehenet, pokolra fog jutni három egymás után következő születésnyi időre”.

Hogyan vélekednek a hinduk a Gangesz folyóról? „Azok a szentek, akik megtisztulnak ennek a folyónak a vizében való megfürdés által, és akik gondolataikat odaszánják Kesavának [Visnu], azok elnyerik a végső szabadítást. A szent folyó, amikor hallanak róla, vágyakoznak utána, rátekintenek, megérintik, megfürödnek benne, vagy himnuszokat énekelnek róla, nap mint nap megtisztít minden létezőt. Még azok is, akik száz yoyana [900 mérföld] távolságra élnek tőle, ha felkiáltanak, hogy ’Ganga és Ganga’, megszabadulnak három előző létezésük során elkövetett bűneiktől” (The Vishnu Purana).

Kik a hare krisnák? Ők az International Society for Krishna Consciousness [Nemzetközi Krisna Tudatú Társaság] tagjai, amely a hitbuzgó hinduizmus missziós tevékenységet folytató formája. Alapítója, a néhai A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada 1965-ben vitte át üzenetét az Egyesült Államokba. A hitvallás tartalmazza a hindu aszkétizmus bizonyos elemeit, Krisna isten imádata köré összpontosul, és hangsúlyozza a Hare Krisna mantra folytonos ismételgetését. Bhaktivedanta véleménye szerint Isten nevének csupán az említése is elegendő az üdvösséghez.