A Biblia nézőpontja

A konfirmálás — Vajon krisztusi követelmény?

„A konfirmálás az a szentség, amely által a megkeresztelt keresztény a keresztény élet teljes tökéletességében részesül; szellemi értelemben felnőtté, Krisztus katonájává és tanújává válik” (The Catholic Encyclopedia for School and Home).

A LEGTÖBB protestáns nem tartja a konfirmálást szentségnek. Azonban a XIII. századi katolikus teológus, Aquinói Tamás azt írta, hogy „a konfirmálás a keresztség szentségének végső tökéletesítése”. Akár szentség, akár nem, felmerülnek a kérdések: Vajon a legelső keresztények gyakorolták-e a konfirmálást? Vajon ez a szertartási cselekedet krisztusi követelmény?

„Az Evangéliumokban semmi sem utal arra, hogy maga Jézus valaha is bevezetette volna a konfirmálás szentségét” — ismeri el a New Catholic Encyclopedia. Akkor hát miért vezették be a későbbi egyházi tanítók azt a tanítást, hogy a keresztség után szükség van egy második szertartásra ahhoz, hogy valaki az egyház még teljesebb jogú tagja legyen, egy olyan szertartásra, amely magában foglalhat olajjal történő felkenetést és kézrátételt?

Hogyan kezdődött a konfirmálás?

A csecsemőkeresztség volt az egyik olyan kulcstényező, amely szükségessé tette ennek az újabb szentségnek a bevezetését. „A csecsemőkeresztséggel kapcsolatban felvetődött problémák ismeretében — mondja a Christianity című könyv — az egyházak . . . emlékeztetni kívánják a megkeresztelteket ennek jelentőségére az életük későbbi szakaszában végzett a ’konfirmálással’.” De csakugyan emlékezteti őket a konfirmálás a megkeresztelkedés értelmére, vagy inkább elhomályosítja a megkeresztelkedéssel kapcsolatos igazságot?

Tény, hogy a csecsemőkeresztséget a Írások sehol sem támogatják. A csecsemő vízzel való meghintése például nem szabadítja meg őt az eredendő bűntől; erre csak a Krisztus Jézus váltságáldozatába vetett hit képes (János 3:16, 36; 1János 1:7). A vízalámerítés annak a külső jele, hogy az alámerítkező személy teljesen átadta magát Jézus által Jehova Isten akarata cselekvésére. Az alámerítkezés csak tanítványoknak — ’hívőknek’ — és nem csecsemőknek való (Máté 28:19, 20; Cselekedetek 8:12).

„Mikor maradt abba az alámerítkezés és mikor kezdődött el a konfirmálás? — kérdezi a New Catholic Encyclopedia. A választ így adja meg: — Talán nem kellene túl precíz megkülönböztetésre törekednünk, mivel az ősegyházban csak egyetlen szertartással van dolgunk.” Igen, az első században az „egyetlen szertartás”, amely által valaki a krisztusi gyülekezet teljes jogú tagjává vált, az alámerítkezés volt (Cselekedetek 2:41, 42).

Vajon a konfirmálás szertartása és ennek során a kézrátétel csakugyan szükséges ahhoz, hogy valaki elnyerje a szent szellemet? Nem. Az első keresztény gyülekezetben az alámerítés utáni kézrátétel általában azért történt, hogy valaki különleges kinevezésben részesüljön, vagy átadják a szellem csodaadományait. Ezek az adományok az apostolok halálával megszűntek létezni (1Korinthus 13:1, 8–10). Ráadásul a kézrátétel gyakran nem a vízalámerítkezéssel, hanem olyan különleges feladatokkal kapcsolatban történt, amelyeket a keresztény misszionáriusi tevékenység során kellett elvégezni (Cselekedetek 6:1–6; 13:1–3). Az a tanítás tehát, hogy a konfirmálás az apostoli kézrátételnek a folytatása lenne és olyan szentség — ahogy a Basics of the Faith: A Catholic Catechism mondja —, amely oly gyökeresen megváltoztatja az illetőt, hogy emiatt csak egyszer részesülhet benne”, a tüzetes vizsgálat után hamisnak bizonyul.

Pál apostol óva intett a bibliai alapigazságtól való eltérés ellen. „Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást elviselhetetlennek tartják, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat . . . Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak” (2Timótheus 4:3, 4, Ökumenikus fordítás). Mindazonáltal azok, akik hisznek a konfirmálás szertartásában, bizonyítékul két szentírási példára szoktak hivatkozni.

Vajon szentírási alap?

A Cselekedetek 8:14–17-ben található beszámolót szokták gyakran alapul felhozni a konfirmálás mellett. Csakhogy az itt említett kézrátétel a szent szellem elnyerése céljából egyedi eset volt. Miért? Mert a szamaritánusok nem voltak zsidó prozeliták. Ennélfogva ők voltak az első nem-izraeliták, akik a krisztusi gyülekezet tagjaivá lettek. Amikor Fülöp tanítvány prédikált Szamáriában, sok szamaritánus, „mind férfiak, mind nők elhatározták, hogy alámerítkeznek”; de nem nyerték el rögtön a szent szellemet (Cselekedetek 8:12). Miért?

Ne felejtsük el, hogy Krisztus Jézus Péterre bízta a „királyság kulcsait” — azt a kiváltságot, hogy elsőként ő tárja fel az „egek királyságába” történő belépés lehetőségét a megtértek különböző csoportjainak (Máté 16:19). Vagyis amíg Péter és János nem ment le Szamáriába és nem tették kezüket ezekre az első nem–zsidó tanítványokra, a szent szellem nem töltetett ki rájuk annak zálogaként, hogy ők az „egek királyságának” leendő tagjai.

Vannak, akik a Cselekedetek 19:1–6-ban annak a bizonyítékát látják, hogy az első keresztényeknél az alámerítkezést követően volt még egy másik szertartás is. Ez esetben azonban nyilvánvaló, hogy Efézus városában egyes tanítványok azért nem nyerték el a szent szellemet, mivel ezek az új hívők „János alámerítésébe” merítkeztek be, amely akkor már nem volt érvényes. (Lásd még a Cselekedetek 18:24–26.) Amikor ezt feltárták előttük, gyorsan „alámerítkeztek az Úr Jézus nevében”. És ebben az esetben, amikor Pál apostol „rájuk tette kezét”, elnyerték Isten szent szellemének néhány csodaadományát, továbbá Isten szellemi fiaiként elfogadtattak (Róma 8:15, 16).

Ezekről a beszámolókról a New Dictionary of Theology ezt mondja: „A [konfirmálás] szokásának gyakorlása nem vezethető vissza ezekre az esetekre, és még ha némileg precedensként is szolgálnak, vitatható, hogy a keresztényi közösségbe történő felvétel szempontjából ugyanolyan irányadónak kell tekinteni, mint az alámerítkezést . . . A Cselekedetek könyve több esetet is említ, amikor a vízalámerítkezést nem követte kézrátétel (úgyhogy ezek az esetek inkább kivételnek számítanak).” Igen, ezek kivételes eljárások voltak bizonyos rendkívüli körülmények közötti helytállás érdekében.

„A ’konfirmálásnak’ nevezett szertartás — hangzik a New Dictionary of Theology következtetése — ’a teológia keresésében fogant szertartás’ lett.” Voltaképpen Írás-ellenes, téves tanítások terméke és egyáltalán nem követelmény a keresztények számára.