A Biblia nézőpontja

A keresztényeknek pacifistáknak kell lenniük?

„Az egyházaknak újra pacifistáknak kellene lenniük, mint ahogyan az első századokban a kereszténység is az volt” (Hubert Butler, ír származású író).

MIUTÁN Hubert Butler a II. világháborút követően ellátogatott Jugoszláviába, a fent idézett szavakat bátran papírra vetette egy értekezésben, melyet 1947-ben írt, de egészen a múlt évig nem adtak ki! Megdöbbent azon, hogy „a keresztény egyház a háború alatt” mennyire „szemet hunyt a hallatlan bűntettek felett, és mennyire eltávolodott Krisztus tanításától”.

Butler nem félt nyíltan beszélni a népszerűtlen ügyek vagy csoportok mellett. Amikor ezt tette, általában senki sem támogatta nézeteit. Félelem nélkül fejezte ki magát, amikor az egyházak viselkedését Jehova Tanúi bátor állásfoglalásával állította szembe, és a The Irish Times című újságban úgy írt róluk, mint akik „minden kétséget kizáróan az összes vallásos szekta közül a legártatlanabbak és feddhetetlenül politikamentesek”. A „Beszámoló Jugoszláviáról” című értekezésében azt írta Butler, hogy a Tanúkat, akik „minden álokoskodást elutasítottak, amellyel a politikai és vallásvezetők a háborút igazolták”, a jugoszláv hatóságok bíróság elé állították, mivel megtagadták a háborús mozgalomhoz való csatlakozást.

Az Írások szempontjából azonban helyénvaló Jehova Tanúit pacifistákként jellemezni? A dolog tisztázása attól függhet, hogy mit is jelent a „pacifista” szó. Butler a Tanúk dicséretére használta ezt a kifejezést, mivel ők bátran elutasították — még nagy személyes szenvedések árán is —, hogy fegyvert ragadjanak a háborúban. Sajnos azonban sokan, akiket megigézett a háború heve, csupán „egy gyáva embernek vagy árulónak tekintik a pacifista embert, aki ég a vágytól, hogy a felelősségét a nemzetére hárítsa”. Helyes ez a nézőpont?

Szembeszállás a háborúval vagy az erőszakkal

A Webster’s Ninth New Collegiate Dictionary azt írja, hogy a pacifista olyan ember, aki „erősen és tevékenyen ellene van a konfliktusoknak, különösen a háborúnak”. A „pacifizmust” pedig úgy határozza meg, mint ami „ellentétben van a háborúval vagy az erőszakkal, amely a viták lerendezésére szolgáló eszköz; kül[önösen] annak elutasítása, hogy erkölcsi vagy vallásos okok miatt fegyvert viseljenek”. Hogyan lehetne ezeket a meghatározásokat a korai keresztény gyülekezetben lévő hívőkre vonatkoztatni?

Ők igenis elutasították, hogy „erkölcsi vagy vallásos okok miatt fegyvert viseljenek”, valamint mindenfajta „konfliktust és háborút” elkerültek. Miért? Mert tudták, hogy Jézus azt mondta, követői ’nem e világból valók’, és azt, hogy „a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök” (János 15:19; Máté 26:52). Egy történész a The Early Church and the World (A korai egyház és a világ) című könyvben elmondja nekünk, hogy „legalább Marcus Aurelius uralkodásáig [i. sz. 161—180] egyetlen keresztény sem lett katona a keresztelkedése után”. Egy másik történész pedig a The New World’s Foundations in the Old (Az Újvilág megalapítása az Óvilágban) című könyvben a következőt mondja: „Az első keresztények úgy gondolták, hogy helytelen harcolni, és még akkor sem szolgáltak a hadseregben, ha a birodalomnak katonára volt szüksége.”

A keresztényeknek a jó hír prédikálása volt a megbízatásuk (Máté 24:14; 28:19, 20). Megértették, hogy Isten nem bízta meg őket azzal, hogy háborút folytassanak az ellenségei ellen, s így úgyszólván Isten ítélet-végrehajtói legyenek (Máté 5:9; Róma 12:17–21). Butler megjegyezte, hogy az úgynevezett keresztények csak akkor keverednek bele a nemzetek háborúiba, ha eltérnek Krisztus tanításától. Akkor a papság gyakran mindkét oldalon megáldja a hadseregeket, és a győzelemért imádkozik. (Vö. János 17:16; 18:36.) Az elmúlt évszázadokban például a protestánsok és a katolikusok sok véres háborút vívtak meg, és ennek következményét Kenneth Clark a Civilisation (Civilizáció) című könyvében a következőképpen írja le: „Nyugat-Európára rettegés . . . [ereszkedett], és mindkét oldal azt állította magáról, hogy ő Isten haragjának az eszköze.” McClintock és Strong a Cyclopedia of Biblical, Theological, and Ecclesiastical Literature című művükben azt írják, hogy azok az érvek, amelyekkel ezt a fajta hadviselést akarták igazolni, „nyilvánvalóan abból a kívánságból fejlődtek ki, hogy kiengeszteljék a polgári hatalmakat — ezek az érvelések kétségkívül ellentétben vannak az ősi keresztény tantételekkel, valamint az evangélium egész szellemével” (Jakab 4:4).

Teljesen ellenzik a háborút?

Az ősi keresztény tantételek és az evangélium egész szelleme azonban tényleg pacifista nézetet tükröz? A korai keresztényeket valóban pacifistákként lehetett jellemezni, mint ahogyan azt korábban már leírtuk? Nem! Miért? Egyrészt ők elismerték, hogy Istennek van joga hadat viselni (2Mózes 14:13, 14; 15:1–4; Józsué 10:14; Ésaiás 30:30–32). Ezenkívül sohasem vitatták Isten azon jogát, hogy feljogosította az ősi Izráelt, hogy hadakozzon érte, amikor ez a nemzet szolgált az egyetlen eszközeként a földön (Zsoltárok 144:1; Cselekedetek 7:45; Zsidók 11:32–34).

Istennek nem csak joga van arra, hogy eltávolítsa a gonosz embereket a földről, hanem az igazságosság alapján ez még a kötelessége is. Sok gonosztevő sohasem fog válaszolni Istennek azon türelmes kérésére, hogy javítsa meg életmódját (Ésaiás 45:22; Máté 7:13, 14). Isten toleranciájának, melyet a gonoszsággal szemben gyakorol, határa van (Ésaiás 61:2; Cselekedetek 17:30). A keresztények ezért felismerik, hogy Isten végül erővel el fogja távolítani a gonosz embereket a földről (2Péter 3:9, 10). Ahogyan azt a Biblia előre megmondja, ez akkor lesz meg, „a mikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival. Tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, a kik nem ismerik az Istent, és a kik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangyéliomának” (2Thessalonika 1:6–9).

A Biblia utolsó könyve úgy írja le ezt az összecsapást, mint ami ’a mindenható Isten ama nagy napjának viadala’ vagy Armageddon (Jelenések 16:14, 16). Azt írja, hogy Jézus Krisztus vezető szerepet fog ebben betölteni úgy, hogy „igazságosan . . . hadakozik” (Jelenések 19:11, 14, 15). Jézus Krisztust jogosan hívják a „békesség fejedelmének” (Ésaiás 9:6). De ő nem pacifista. Már megvívott egy háborút az égben, hogy eltávolítsa Isten összes lázadó ellenségét (Jelenések 12:7–9). Hamarosan egy másik háborút fog megvívni, hogy ’elpusztítsa azokat, akik a földet pusztítják’. Földi követői azonban nem fognak részt venni ebben az Istentől jövő ítéletben (Jelenések 11:17, 18).

Az igaz keresztények békeszeretők. Teljesen semlegesek maradnak a világ katonai, politikai és etnikai konfliktusaiban. Szó szoros értelemben véve azonban nem pacifisták. Miért? Mert örömmel várják Isten háborúját, amely végül érvényre juttatja akaratát a földön — ez a háború rendezni fogja az egyetemes szuverenitás nagy vitakérdését, és egyszer s mindenkorra megszabadítja a földet a béke összes ellenségétől (Jeremiás 25:31–33; Dániel 2:44; Máté 6:9, 10).

[Kép forrásának jelzése a 22. oldalon]

Krisztust kigúnyolják/The Doré Bible Illustrations/Dover Publications, Inc.