Durva szavak, összetört lelkek

„Te ostoba lajhár!”a Japánban egy nő nagyon is jól emlékszik ezekre a szavakra — kiskorában sokszor ezt vágták a fejéhez. Kik? Az iskolás gyermekek? A testvérei? Nem. A szülei. Így idézi fel emlékezetében: „Volt idő, amikor lehangolt voltam, mert ez a gúnyolódás mélyen érintett.”

Az Egyesült Államokban egy férfi emlékszik, hogy kiskorában valahányszor az édesapja hazaért, félt és nyugtalan volt. „A mai napig hallom a kerekek hangját a kocsibejárón, és megborzongok — idézi fel. — A kishúgom mindig elbújt. Az édesapám maximalista volt, és folyton megfélemlített minket, amiért nem egészen jól végeztük el mindazt a házimunkát, amelyet meg kellett csinálnunk.”

Ennek a férfinak a nővére hozzáfűzi: „Nem emlékszem rá, hogy bármelyik szülőm valaha is megölelt vagy megpuszilt volna bennünket, illetve valami olyasmit mondott volna, hogy »Szeretlek«, vagy »Büszke vagyok rád«. És ha egy gyermek sohasem hallja azt, hogy »Szeretlek«, ugyanolyan érzés neki, mintha élete minden napján azt hallaná, hogy »Gyűlöllek«.”

NÉHÁNYAN talán azt mondják, hogy az a gyötrelem, amelyet ezek az emberek szenvedtek el gyermekkorukban, csekélység. Bizonyára nem szokatlan, hogy a gyermekekhez durva, barátságtalan szavakkal beszélnek, és gorombán bánnak velük. Az ilyesfajta bánásmóddal nem foglalkoznak a rémes szalagcímek és a feltűnést keltő, szenzációhajhász tévéműsorok. A kár nem látható. Ám ha a szülők ily módon nap mint nap rosszul bánnak a gyermekeikkel, ennek hatásai mégis lesújtóak lehetnek — és egy életen át tarthatnak.

Figyeld meg egy 1951-es tanulmány 1990-es, második változatát, amely egy ötéves gyermekekből álló csoportnál alkalmazott nevelési szokásokat vizsgált. A kutatóknak sikerült sok ilyen gyermeket megtalálniuk, akik most már középkorúak, hogy betekintést nyerhessenek nevelésük hosszú távú hatásaiba. Az új tanulmány azt a következtetést vonta le, hogy azok a gyermekek, akik végül a legtöbb nehézségen mentek keresztül életük során, akik hiányolták az érzelmi jóllétet, valamint akiknek nehézségeik voltak a házasságban, a barátságokban, sőt még a munkában is, nem feltétlenül a szegény vagy gazdag szülők gyermekei, sőt nem is a nyilvánvalóan problémás szülők gyermekei voltak. Olyan gyermekek voltak, akiknek tartózkodóak és ridegek voltak a szülei, s nem, vagy csak alig mutattak ki gyengédséget.

Ez a ténymegállapítás csupán halvány visszatükröződése egy olyan igazságnak, amely közel 2000 évvel ezelőtt lett leírva: „Ti atyák, ne bosszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek” (Kolossé 3:21). A szülők részéről jövő szóbeli és érzelmi bántalmazás bizonyára tényleg bosszantja a gyermekeket, és valóban előidézheti náluk, hogy ennek következtében kétségbeessenek.

A Growing Up Sad című könyv szerint az orvosok nemrég még úgy gondolták, hogy a gyermekkori depresszió mint olyan, nem létezik. Ám az idő és a tapasztalat mást bizonyított. A szerzők kijelentik, hogy a gyermekkori depresszió ma már elismert, és egyáltalán nem szokatlan. Ennek okai között szerepel a szülők elutasító viselkedése és rossz bánásmódja. A szerzők kifejtik: „Némely esetben a szülő a bírálat és a megaláztatás állandó özönének veti alá a gyermeket. Más esetekben egyszerűen egy űr van a szülő-gyermek kapcsolatban: sohasem kerül kifejezésre a szülő szeretete gyermeke iránt . . . A következmény különösen azért tragikus az ilyen szülők gyermekei számára, mert egy gyereknek — vagy akár egy felnőttnek — a szeretet olyan, mint egy növénynek a napsütés és a víz.”

A szülői szeretet által — amennyiben nyilvánvalóan és őszintén kifejezésre jut — a gyermekek megtanulnak egy fontos igazságot: szeretetre méltóak és értékesek. Sokan összetévesztik ezt a felfogást egyfajta önteltséggel, amikor valaki inkább magát szereti, mint másokat. Pedig ebben a szövegkörnyezetben nem ezt kell érteni ez alatt. Az egyik írónő ezt írja a könyvében ezzel a témával kapcsolatban: „Az, hogy a gyermeke hogyan ítéli meg saját magát, befolyásolja, hogy milyenfajta barátokat választ, hogyan jön ki másokkal, milyenfajta személlyel köt házasságot, és mennyire lesz eredményes.” A Biblia elismeri, mennyire fontos, hogy kiegyensúlyozott, s nem egoista nézetet valljunk magunkról, amikor a felsorolásban a második legfontosabb parancsolatként említi: „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Máté 22:38, 39).

Nehéz elképzelni, hogy bármelyik átlagos szülő tönkre akarjon tenni egy olyan fontos és törékeny valamit, mint a gyermek önbecsülése. Akkor hát miért történik meg ez oly gyakran? És hogyan lehet megakadályozni?

[Lábjegyzet]