A sziget, mely feltűnt, majd eltűnt

Az Ébredjetek! olaszországi írójától

A FÖLDKÖZI-TENGER egy szigetének, Szicíliának a nyugati partjánál heves földrengés sújtott 1831. június 28-án. Egy tengerész, aki éppen kinn tartózkodott a nyílt vízen, érezte a rázkódást, és azt gondolta, csónakja homokzátonyra futott.

A víz ezek után napokig fel volt kavarodva Szicília partjainál. Döglött halak sodródtak a víz színén, a levegő kénes szagtól bűzlött, és horzsakő vetődött a partra.

Július 10-én Giovanni Corrao, a Teresina nevű nápolyi brigantin (kétárbocos vitorlás hajó) kapitánya a Földközi-tengeren hajózott, amikor olyan látvány tárult elé, hogy nem hitt a szemének: óriási víz- és füstoszlop állt előtte, mely a tenger szintje fölött 20 méteres magasságba tornyosult. Ehhez még „rettenetes zaj” is párosult, mely „égzengéshez volt hasonló”.

II. Ferdinánd, a Szicíliai Királyság uralkodója parancsot adott, hogy az Etna nevű hadihajó legénysége járjon utána a dolgoknak. A történtek híre még Máltára is eljutott, mely akkoriban brit uralom alá tartozott. A sziget brit altengernagya, Sir Henry Hotham, nem akarván, hogy megelőzzék, szintén hajókat küldött ki, „hogy állapítsák meg a[z esemény] tengerészeti térképen elfoglalt pontos helyét, valamint hogy minden egyebet figyeljenek meg a jelenség természetével kapcsolatban”.

Így vette kezdetét egy vita, amely a mai napig tart.

Megszületik egy sziget

1831. július 19-ére a Szicília és az afrikai part közötti részen egy új sziget vált láthatóvá, melyet egy víz alatti vulkán kitörése hozott létre. Charles Swinburne, a Rapid nevű brit szlup (egyárbocos vitorlás hajó) parancsnoka éppen Szicília nyugati csücskét kerülte meg, amikor feltűnően fehér füst és gőz hatalmas, szabálytalan oszlopát pillantotta meg. Swinburne egyenesen arrafelé vette az irányt. Amint beköszöntött az éj, fényes felvillanások tarkították a füstöt, amely még a holdfényben is tisztán látható volt. Rikító tűzcsóvák jöttek ki belőle. Pirkadatkor, amikor a füst kissé feloszlott, Swinburne „a tenger szintje fölött néhány méterrel egy sötét színű dombocskát” fedezett fel.

Kevesebb mint egy hónap alatt a sziget mintegy 65 méterre emelkedett ki a vízből, kerülete pedig 3,5 kilométer körül volt. „Ez az esemény természetesen óriási szenzációt keltett a szigeteken — jelentette a Malta Government Gazette —, és sokan a helyszínre utaztak.” Köztük volt Friedrich Hoffmann professzor is, egy porosz geológus, aki történetesen Szicíliában végzett kutatásokat. Hoffmann majdhogynem egy kilométernyire megközelítette a szigetet, és „a lehető legvilágosabban” láthatta. A lehetséges veszélyektől tartva azonban Hoffmann visszautasította a partraszállás lehetőségét.

Humphrey Senhouse kapitány már nem volt ennyire óvatos, ugyanis a hírek szerint augusztus 2-án partra szállt, és elhelyezte a szigeten a Union Jacket, vagyis a brit lobogót. Sir James Grahamnek, az Admiralitás első lordjának tiszteletére a szigetet Graham-szigetnek nevezte el.

A szicíliai Cataniai Egyetem Carlo Gemellaróra, a természettudományok professzorára bízta a sziget tanulmányozásának feladatát. Ő II. Ferdinánd után a Ferdinandea nevet adta a szigetnek. Ferdinándot hidegen hagyta a már ott lobogó zászló híre, így hát hivatalosan kijelentette, hogy a sziget az ő királyságához tartozik, noha Szicília felségvizein kívül helyezkedik el.

Majd a színtéren utolsóként a franciák jelentek meg. Constant Prévost geológus Julia névvel illette a szigetet, mivel július hó folyamán vált láthatóvá. Ő is kitűzte nemzete zászlaját. Mint írta, ezzel azt szándékozta elérni, hogy „az utána érkező látogatók mind megtudják, hogy Franciaország nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem a tudományos témák iránti érdeklődésének kimutatására”.

Egyre hevesebb vita folyt a sziget tulajdonjogáról. A londoni Times egyik nemrégiben megjelent cikke szerint Nagy-Britannia, Olaszország és Franciaország „hajszál híján konfliktusba keveredett” e darabka föld miatt.

A sziget halála

Nem volt hosszú életű a vita a szigettel kapcsolatban, melyet a mai napig neveznek Juliának, Ferdinandeának vagy Grahamnek.a Ahogyan Friedrich Hoffmann egy szeptemberi látogatása után írta, „a sziget napról napra zsugorodik, és ha ez a pusztulás, melynek szemtanúi vagyunk, így folytatódik . . . , a közeledő tél viharai elegendők lesznek ahhoz, hogy hónapok alatt tönkretegyék”.

Decemberre a sziget beomlott, és mindössze egy veszélyes zátonnyá korcsosult, mely néhány méterrel a tenger szintje alatt húzódott. „A Julia-szigetből nem maradt más — írta Giuseppe Mercalli olasz vulkanológus —, mint a sok név, amelyet a különböző nemzetekből odautazó személyektől kapott, akiknek még részük volt abban a szerencsében, hogy láthatták a megalakulását és eltűnését.”

Előtűnik-e újra?

Ezzel véget is ért a történet? Dehogy! Az a terület, ahol a sziget egykor állt, földtanilag még mindig aktív. Salvatore Mazzarella szicíliai történész szavaival élve ma „stratégiailag éppolyan jelentős, mint a XIX. században volt”. Egyes geológusok szerint a sziget újra elő fog tűnni. A „feltámadóban lévő” sziget tulajdonjogával kapcsolatos feszültségek már most fokozódnak.

A feltűnő, majd eltűnő sziget elbeszélése így újabb sajnálatos epizódja lett az emberi uralkodás történetének. Filippo D’Arpa olasz újságíró méltán fogalmaz úgy, hogy ez az elbeszélés „a hatalom nevetséges voltának iskolapéldája”.

[Lábjegyzet]

[Kép a 26. oldalon]

Festmény az 1831-es kitörésről

[Forrásjelzés]

Copyright Peter Francis/The Open University