KÉZMOSÁS

Az ókorban az emberek nem úgy mosták meg a kezüket, hogy belemártották egy vízzel teli tálba, hanem általában inkább úgy, hogy vizet öntöttek rá. A piszkos víz egy mosdótálba vagy valamilyen edénybe folyt, amely felett a kezüket tartották. (Vö.: 2Ki 3:11.)

A Törvény előírta, hogy a papoknak meg kell mosniuk a kezüket és a lábukat a rézmedencénél – amely a szentély és az oltár között helyezkedett el –, mielőtt szolgálatot végeznek az oltárnál vagy belépnek a találkozás sátrába (2Mó 30:18–21). A Törvény azt is kijelentette, hogy ha valakit meggyilkolva találnak, és lehetetlen megállapítani, hogy ki volt a gyilkos, akkor a meggyilkolthoz legközelebb eső város véneinek egy fiatal tehenet – amelyet még nem dolgoztattak, és amely még nem húzott igát – kell vinniük egy völgybe, ahol víz folyik, és ott a nyakát kell szegniük. Ezután a véneknek meg kellett mosniuk a kezüket a fiatal tehén felett, ezzel fejezve ki a gyilkossággal kapcsolatos ártatlanságukat (5Mó 21:1–8). Ezenkívül a Törvény szerint egy személy tisztátalannak számított, ha úgy ért hozzá valaki, akinek folyása volt, hogy nem öblítette le a kezét (3Mó 15:11).

Dávid arra vágyott, hogy erkölcsileg tiszta legyen a keze, hogy így Jehova oltára előtt imádatot mutathasson be (Zs 26:6). Pilátus viszont azzal, hogy megmosta a kezét a nép előtt, hiába próbálta elhárítani magáról a vérbűnt Jézus halálával kapcsolatban. Ily módon nem tudott igazán kibújni a felelősség alól, hiszen neki, és nem az ordítozó tömegnek, volt hatalma meghozni az ítéletet (Mt 27:24).

Az i. sz. első századi írástudók és farizeusok nagy jelentőséget tulajdonítottak a kézmosásnak, ezért nagy ügyet csináltak abból, hogy Jézus Krisztus tanítványai áthágták a régiek hagyományát azzal, hogy nem mosták meg a kezüket, amikor étkezni akartak. Azonban az írástudók és farizeusok esetében nem szokványos kézmosásról volt szó, melyet higiéniai megfontolásból tettek, hanem pusztán szertartásos rituáléról. „A farizeusok és a zsidók általában nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyökig” (Mk 7:2–5; Mt 15:2). A Babilóniai Talmud (Szóta 4b) egy kalap alá veszi azokat, akik nem mossák meg a kezüket, azokkal, akiknek szajhával van kapcsolata. Továbbá kijelenti, hogy az, aki félvállról veszi a kézmosást, „ki lesz irtva a földről”. (Lásd: FÜRDÉS, MOSAKODÁS.)