Az igazak ösvénye egyre világosabb lesz
„Ha igazságos az, aki embereken uralkodik, . . . akkor olyan az, mint a reggeli világosság, amikor a nap felragyog” (2Sámuel 23:3, 4).
1. Mire számíthatunk a 2Sámuel 23:3, 4 szerint és megvalósult-e már ez?
A JEHOVA szolgáinak ösvényét beragyogó világosság a kezdet-kezdetétől mostanáig állandóan növekedett. És ez egyre inkább megmutatkozott a figyelemre méltó 1914-es évtől kezdve, amikor — amint azt a földi fejlemények is bizonyítják — „a világ királysága a mi Urunknak [Jehovának] és az ő Krisztusának Királysága lett” (Jelenések 11:15). A világosság úgy áradt szét Isten Szavából, mint a reggeli napfény „egy felhőtlen reggelen”, hogy még több világosságot árasszon Jehova szolgáinak ösvényére, ahol járniuk kell (2Sámuel 23:3, 4).
2. Hogyan tekinthetjük a magyarázatok időnkénti kiigazítását?
2 Egyeseknek talán mégis úgy tűnik, mintha ez az ösvény nem lenne mindig nyílegyenes. Jehova látható szervezete időnként olyan magyarázatokat közöl, amelyek mintha helyesbítenének korábbi nézeteket. De ez valójában nem így van. Talán ahhoz lehetne hasonlítani, amit hajózási körökben úgy hívnak: „lavírozás”. A vitorla megfelelő kezelésével a hajósok a hajót jobbról balra, előre, hátra irányíthatják, de mindenképpen a cél irányába haladnak még ellenszél esetén is. Jehova szolgáinak végcélja: az Isten ígérete szerinti „új egek és új föld” (2Péter 3:13).
3. Mi bizonyítja, hogy Jehova továbbra is megáldja tanúit?
3 Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy Jehova Isten továbbra is megáldja tanúi világraszóló tevékenységét, amit a „hű és értelmes rabszolga” irányít. Ez a munka gyümölcseiből is kitűnik. Emlékezzünk Jézus szavaira: „Minden jó fa jó gyümölcsöt terem.” Ezeket az igazságos gyümölcsöket nemzetközi méretekben ma egyetlen népnél láthatjuk: Jehova tanúi egységes, egész földre kiterjedő társadalmánál (Máté 7:17).
4, 5. Milyen más eszközt használ fel még Jehova ihletett Szaván kívül népe irányítására?
4 Bárhol éljünk is a földön, Isten Szava még mindig az ösvényünk világossága és a lábaink lámpása a hit és a magaviselet dolgában (Zsoltárok 119:105). Ámde Jehova látható szervezetről is gondoskodott: ’hű és értelmes rabszolgáról’, akit szellemtől-felkentek alkotnak, hogy Krisztus követőit minden nemzetben hozzásegítsék a Biblia helyes megértéséhez és megfelelő alkalmazásához. Ha nem vagyunk kapcsolatban ezzel az Isten által felhasznált közlési csatornával, nem haladhatunk előre az élet útján, akármennyit olvassuk is a Bibliát. (Vö. Cselekedetek 8:30–40.)
5 Isten közlési csatornájára nézve Jézus azt mondta, hogy „a hű és értelmes rabszolga” kellő időben gondoskodik minden követőjének táplálásáról, ő pedig összes tulajdonát rábízza erre a „rabszolgára” (Máté 24:45–47). Érdemes megjegyezni azt is, hogy Pál apostol az Efezus 4:11–16-ban rámutat: a keresztény gyülekezetnek nemcsak olyan ihletett eszközökre volt szüksége, mint az apostolok és próféták, hanem evangélium-hirdetőkre, pásztorokra és tanítókra is, akik segítettek a keresztényeknek eljutni az Isten Fiával kapcsolatos hit és pontos ismeret egységére, s a teljes szellemi érettségre. (Lásd még 1Korinthus 1:10; Filippi 1:9–11.)
6. Miért szükséges néha felülvizsgálni nézeteinket?
6 Ezt a Jehova tanúival kapcsolatban álló „hű és értelmes rabszolgát” Jehova Isten természetesen felhasználta arra, hogy irányítsa, erősítse és igazgassa népét. Igaz, hogy mivel a világosság fokozatosan ragyog fel és árad szét, az emberi tökéletlenség és gyengeség pedig néha tévedéseket idéz elő, ezek a keresztények kénytelenek voltak időnként felülvizsgálni egyes nézeteiket és tanításaikat. De vajon nem a tökéletesítésükre, javukra szolgált mindez? Vizsgáljunk meg erre vonatkozóan néhány példát.
A VÁLTSÁGDÍJ ÉS JEHOVA NEVE
7. Miért és milyen alapon volt a váltságdíj tanítása oly kiemelkedő helyen a bibliakutatók szemében?
7 Charles T. Russell, az Őrtorony Társulat későbbi elnöke 1878-ban megszakította kapcsolatát N. H. Barbour-ral, a The Herald of the Morning című folyóirat társkiadójával, mivel vita támadt közöttük a váltságdíj kérdésében. Mr. Barbour nem hitt Jézus áldozata bűneltörlő erejében. Ezután a bibliakutatók — ahogyan akkor Jehova tanúi magukat nevezték — még éveken át a váltságdíjat tekintették a Biblia fő tanításának. Nem kétséges, hogy a Krisztus váltságáldozatába vetett hit általi megmentést Isten Szava kellőképpen hangsúlyozza (János 3:16; Cselekedetek 4:12; Zsidók 5:9; Jelenések 7:10). Jézus váltságáldozatát prófétailag előárnyékolta egyrészt Ábrahám áldozata, aki kész volt feláldozni Izsákot, másrészt a mózesi törvényben előírt áldozatok. Azonkívül a próféták is megjövendölték. A bibliakutatók tehát nagy súlyt helyeztek arra, amit Jézus Krisztus az emberekért tett (Lukács 24:25–27, 44).
8. a) Mit tartottak mégis ennél sokkal fontosabbnak? b) Hová vezetett ez, és a későbbi évtizedekben mit kellett kiigazítani?
8 Mindazonáltal a Biblia megmutatja, hogy van valami, ami sokkalta fontosabb a saját, személyes megmentésünknél. Ez pedig a Jehova egyetemes felsőbbségét érintő nagy vitakérdés, amit Sátán vetett fel az édeni lázadás alkalmával (1Mózes 3:15; 1Korinthus 15:24, 25; Jelenések 11:15; 12:10). Ez szükségessé tette Jehova nevének igazolását. Természetesen a Biblia egész témája a Genezistől a Jelenésekig a messiási Királyság, ami által az a dicsőséges név egyszer s mindenkorra igazolást nyer! Mintegy 75 helyen olvashatjuk a Bibliában Isten saját kijelentését: „Megtudják majd, hogy én vagyok Jehova.”a Tanúi idővel felismerték, hogy a teremtmények könyöröghettek Jehova Istenhez, mivelhogy éppen a neve van érintve, s hogy „mindenki, aki Jehova nevét hívja segítségül, megmenekül” (Róma 10:13; Jóel 2:32; Sofóniás 3:9). Néhány éven át oly kiemelkedő helyen állt Jehova neve és nevének igazolása, hogy egyes bírálók azzal vádolták a tanúkat, hogy nem hisznek Jézus Krisztusban. Ez azonban legfeljebb túlhangsúlyozás volt. Az Őrtorony olvasói az utóbbi évtizedekben meggyőződhettek róla, hogy Jehova tanúi kellő fontosságot tulajdonítanak Jézus szerepének Isten szándékainak megvalósulásában. Jehova prófétai Szava valóban úgy tekinti Jézust, mint az ’isteni megváltás Fő Eszközét’ (Zsidók 2:10; 12:2; Jelenések 19:10)
9. A tudományos fejlődésben érvényesülő melyik alapelv látszik itt alkalmazhatónak?
9 Az ilyenfajta kiigazításokat úgy lehetne tekinteni, mint a tudományos igazság haladását elősegítő alapelv követését. Ez röviden így történik: Először állítanak vagy feltételeznek valamit, ez a bizonyítás tárgya. Ez a felvilágosítás és gyakorlati alkalmazás nagy lehetőségeit rejti magában. Idővel azonban felbukkannak bizonyos hiányosságok vagy fogyatékosságok. A tendencia ekkor az, hogy az előbbi ellenkezőjét, vagyis az ellentétes végletet állítsák vagy tételezzék fel. Később bebizonyosodik, hogy ez az állítás sem fedi a teljes valóságot, ami a két szélsőséges állítás igazolható pontjainak kombinációjából alakul ki. Ez az alapelv számtalan esetben beigazolódott a Példabeszédek 4:18 versének beteljesedése során.b
MAGAVISELET ÉS PRÉDIKÁLÁS
10, 11. Milyen két dolog kapott külön hangsúlyt a maga idejében, mi lett mégis a végső kimenetele?
10 Vizsgáljuk meg most a fokozatos megértés egy további példáját: A bibliakutatók mintegy 40 éven át súlyt helyeztek a jó keresztényi személyiség ápolására s ezt úgy hívták: „jellemfejlesztés”. Erre azért helyeztek olyan nagy súlyt, mert éppen ezt hanyagolták el az emberek a kereszténységben. Igaz, a keresztények akkor is tanúskodtak és beszéltek Isten szándékáról, de ez többé-kevésbé másodrendű feladat volt számukra. Később, amikor Isten népe megértette Jehova nevének fontosságát s azt, hogy tanúskodniuk kell Isten neve és Királysága mellett, erre helyezték a fő súlyt, aminek az lett a következménye, hogy kevesebb figyelmet fordítottak a keresztényi személyiség ápolására. Azzal érveltek, hogy Jézus mindenekfelett tanúskodni jött el, s a prédikálás az, ami valóban számít. Nos, szükség volt tehát arra, hogy helyes egyensúlyba hozzák ezt a kétféle álláspontot (Róma 10:10; Galácia 5:22, 23).
11 Kellő időben kialakult a helyes egyensúly. A keresztényeknek ápolniuk kell Isten szellemének gyümölcseit, ugyanakkor azonban félelem nélkül és hűséggel tanúskodniuk kell Jehova mellett. Mindkét követelmény igen fontos. Nem hanyagolhatjuk el az egyiket a másik rovására. Pál apostol azt mondta: „Jaj nekem, ha nem hirdetem a jó hírt!” Ugyanakkor azt is mondta: „Megsanyargatom a testemet és rabszolgaként vezetem, hogy miután másoknak prédikálok, magam valahogy kifogásolhatónak ne bizonyuljak” (1Korinthus 9:16, 27).
A „FELSŐBB HATALMAK” IRÁNTI ENGEDELMESSÉG”
12, 13. a) Milyen nézetet fogadtak el először a Róma 13:1-ben említett „felsőbb hatalmak” tekintetében? b) Milyen kétféle véglethez vezetett ez és miért bizonyult mégis hasznosnak?
12 A Róma 13:1–7 helyes megértése további példa arra, hogyan lehet a helyes nézőpont felé „lavírozni”. Az első bibliakutatók helyesen gondolták, hogy a „felsőbb hatalmak” vagy „felsőbb hatóságok” e világ kormányzati uralkodóit jelentették. (Vö. Authorized Version és New World Translation.) Ennek az értelmezésnek az alapján úgy következtettek, hogy ha egy keresztény katonai behívót kapott háború esetén, be kellett vonulnia, egyenruhát kellett öltenie és el kellett mennie a csatába. De megengedték, hogy embertársának tényleges megölése helyett a levegőbe lőjön.
13 Teljesen nyilvánvaló volt azonban, hogy Pál nem támogatta ezt az eljárást. Felvetődött tehát a kérdés: A „felsőbb hatalmak” kifejezés talán Jehovára és Jézus Krisztusra vonatkozik? Egy ideig Isten népe ezt a nézetet vallotta. És a második világháború zűrzavaros éveiben ez legalábbis erőt adott nekik arra, hogy ’inkább Istennek engedelmeskedjenek mint uralkodónak, semhogy embereknek’, s az egész földön mindenütt megőrizték félelem nélkül keresztényi semlegességüket (Cselekedetek 5:28, 29). Sohasem merült fel semmi kétely afelől, hogy a keresztények elsődleges engedelmességgel tartoznak a Szuverén Úrnak, Jehovának és Messiás Királyának, Jézus Krisztusnak. De vajon azokat a „felsőbb hatalmakat” jelentik ők, akiknek ’adóval, vámmal és tisztelettel tartozunk’? (Róma 13:7).
14. Hogyan került végül helyes megvilágításba a világi kormányhatalom iránti engedelmesség ügye?
14 Szerencsére Jehova 1962-ben elvezette népét a viszonylagos engedelmesség alapelvének megértéséhez. A tanúk megértették, hogy az önátadott keresztények kötelesek engedelmeskedni a világi uralkodóknak mint „felsőbb hatalmaknak”, örömmel elismerve, hogy azok „Isten szolgái” az ő javukra (Róma 13:4). Ha azonban ezek a „hatalmak” azt követelik tőlük, hogy szegjék meg Isten törvényét, mi a teendő? Eddig a pontig a keresztények a Róma 13:1-ben kifejezett parancsnak tettek eleget: „Minden lélek rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak.” Ezt Jézus szavai is alátámasztják a Máté 22:21 szerint: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené!” Ha tehát a császár olyasmit követel meg a keresztényektől, ami Isten akaratával ellentétes, Jehova törvényét a „császár” törvénye fölé kell helyezniük. Ez éppen az ellenkezője annak, amit a kereszténység általában gyakorol. Sok úgynevezett „keresztény” aligha érez lelkiismeret-furdalást Isten törvényének megszegése esetén, miközben a császár parancsát teljesíti. Egy hazafi ezt így fejezte ki: „A mi hazánk! . . . bárcsak mindig igaza lenne; de jóban-rosszban a mi hazánk marad.” Nem így vannak azonban Jehova keresztény tanúi! Ha Isten akaratával ellentétes dolgot parancsolnak nekik, Jézus apostolainak szavait hangoztatják: „Mint uralkodónak, inkább Istennek kell engedelmeskednünk, semhogy embereknek” (Cselekedetek 5:29).
KIK LEHETNEK NYILVÁNOS SZOLGÁK?
15, 16. a) Hosszú időn át hogyan vélekedtek arról, hogy kik nevezhetők Isten nyilvános szolgáinak? b) Milyen kiigazítás történt ebben a kérdésben és miért? c) Milyen hiányossága volt még ennek a kiigazításnak is?
15 A fokozatos megvilágosodás még egy példáját hadd említsük meg, éspedig azt, hogy vajon minden őszinte önátadásban élő keresztény nyilvános szolgának tekinthető-e korra és nemre való tekintet nélkül. Jehova tanúi évekig azt vallották, hogy mindazok, akik megbánták bűneiket, megtértek, hitet gyakorolnak Istenben és Krisztusban, átadták magukat Jehova akaratának cselekvésére, amely akaratot Krisztus által nyilvánított ki, és azután alámerítkeztek, mindezek az egyének feltétlenül nyilvános szolgák lettek. Később néhányan ellenvetéseket tettek. A kormányhatóságok gyakran nem veszik figyelembe ezt az álláspontot. Azt is felhozták már, hogy sok nyelvben nem található megfelelő szó a „nyilvános szolga” kifejezésre és ezt nem lehet vallási értelemben használni olyan nyelvekben, ahol nincs ilyen fogalomra megfelelő kifejezés. Érvként felhozták még, hogy az alámerítés aligha tekinthető megfelelő felavatási vagy felszentelési szertartásnak. De vajon elég nyomós okok ezek ahhoz, hogy a „nyilvános szolga” kifejezést a gyülekezeti feladatok elvégzésére kinevezett vénekre és „diakonusokra” vagy kisegítő szolgákra korlátozzuk?
16 Tény az, hogy az ország törvénye általában minden vallásszervezetnek megadja azt a jogot, hogy eldöntse, kit nevez ki tagjai közül nyilvános szolgájának. Ha a többiek nem ismerik el az illető pozícióját vagy nem értenek egyet a kinevezésével, annak nincs törvényes következménye. Az sem számít, hogy sok nyelvben nem találunk megfelelő szót a „nyilvános szolga” kifejezésre. Ez nem gátolja meg azokat, akiknek a nyelvében van ilyen kifejezés — angolokat, olaszokat, spanyolokat vagy másokat —, hogy a „miniszter” [nyilvános szolga] szót használják, ha az megalapozott célokat szolgál.
17, 18. Kiket nevezhetünk valóban „nyilvános szolgák”-nak és hogyan tekintsék ők a „szolgálatukat”?
17 A „miniszter” [„nyilvános szolga”] kifejezés elég találó, hiszen olyan különleges „szolgára” utal, aki magasztos, különleges szolgálati feladatot lát el. Bárki, aki korra és nemre való tekintet nélkül képes megmutatni, hogy jól megértette Istennek az emberiségre vonatkozó akaratát és szándékát, életét pedig összhangba hozta a bibliai alapelvekkel, és aki átadta magát Istennek, és Jézusnak a Máté 28:19, 20-ban kifejezett parancsa szerint alámerítkezett, az valóban Isten nyilvános szolgája. Azt lehet mondani, hogy az ilyen sokkal inkább alkalmas arra, hogy Isten nevében beszéljen, mint az, aki teológiai szemináriumot végzett ugyan, de nem érti meg Isten szándékát, és életét nem hozta összhangba Isten igazságos követelményeivel. Akik valóban Istent szolgálják, Pállal együtt elmondhatják: „Dicsőítem szolgálatomat” (Róma 11:13).
18 Hangsúlyozni kell, hogy a „nyilvános szolga” kifejezés nem cím, hanem leírás. (Vö. Máté 20:28.) Nem elég tehát, ha valaki megteszi azokat a lépéseket, amelyek alkalmassá teszik őt arra, hogy Jehova Isten szolgájaként alámerítkezzen. Szükséges, hogy az illető ezt a „nyilvános szolgálatát”, a Jehova Istennek végzett „szent szolgálatát” élete fő törekvésévé, legfőbb életcéljává tegye. Máskülönben — tekintet nélkül arra, hogy mennyi időt képes a szolgálatra szánni a rajta kívül álló körülmények miatt — nem nevezheti magát jogosan nyilvános szolgának és mások sem tekinthetik őt Isten nyilvános szolgájának (Róma 12:1; 2Timótheus 4:5).
19. a) Mit eredményezett az értelmezésnek ez a fejleménye, ámde hogyan részesülnek áldásban a lojális egyének? b) Milyen elrendezés által kívánja Jehova szétosztani a szellemi eledelt és miért kell mindig ezt az utat választanunk?
19 Természetesen az ilyen értelmezés folyamatos kialakulása — a hajó „lavírozásához” hasonlóan — gyakran a lojalitás próbakövének bizonyult azoknál, akik a ’hű és értelmes rabszolgához’ társultak. Azonban szünet nélkül haladunk előre a „jó hír” még teljesebb értékelése és mindannak a megértése felé, amit az számunkra jelent. Azok, akik szoros egységben maradtak Isten szervezetével, azt tapasztalhatták, hogy a nehezen érthető dolgok és kérdések az idő múlásával mindig megvilágosodtak. És mivel ez a világosság egyre fényesebben ragyog, milyen jóleső és megelégedést nyújtó útnak bizonyult ez az út! Úgy van ez, ahogy Péter mondta, amikor egyes tanítványok megbotránkoztak Jézus tanításán: „Uram, kihez menjünk? Örök élet beszédei vannak nálad!” (János 6:68). Még mindig az Úr Jézus Krisztusnál vannak ezek a ’beszédek’, és ő azokat a „hű és értelmes rabszolga” szervezeten át juttatja el mindenhová. Ezt a szervezetet használja fel ma a földön. Ez a szervezet hasonló a Jézus által leírt „jó fához”, amely „jó gyümölcsöt terem” (Máté 7:17). Ezen a szervezeten kívül egy választási lehetőség marad: Sátán politikai szervezetéhez, a ’vadállathoz’, és „Nagy Babilonhoz”, a hamis vallás világbirodalmához csatlakozni (Jelenések 13:1; 17:5). Egyetlen önátadott keresztény sem szeretne oda visszatérni! (2Péter 2:22; János 14:6).
20. a) Miért bízhatunk ma minden eddiginél inkább abban, hogy a ’világosság felragyog’? b) Milyen boldog jövő vár mindazokra, akik az egyre növekvő világosság ösvényét választják?
20 Igen, „felragyog a fény az igazra” (Zsoltárok 97:11). Teljesednek a Példabeszédek 4:18 szavai: „az igazak ösvénye” valóban olyan, mint az egyre fényesebben ragyogó világosság. Ha időnként helyesbíteni kell bizonyos mértékig valamit, abból mindig csak tökéletesebb helyzet adódik. A finomítások sohasem voltak hiábavalóak. A most már uralkodó Krisztus alatt Jehova népe olyan világosságnak örvendhet, amely olyan, „mint a reggeli világosság, amikor a nap felragyog” (2Sámuel 23:3, 4; Máté 25:31). Bizony kiváltságos helyzetben vannak mindazok, akik lojálisan együtt szolgálnak a „hű és értelmes rabszolga” szervezettel, Jehova látható képviselőjével! Ők bölcsen választottak, mert ösvényük a legdrágább célhoz vezet: örökkétartó élethez a Jehova által megteremtett új rendben! (Ésaiás 65:17, 18; 66:22).
[Lábjegyzetek]
a Egyedül Ezékiel könyvében mintegy 60 helyen, továbbá a 2Mózes 6:7; az 5Mózes 29:6; az Ésaiás 49:23; a Jóel 3:17-ben és más szövegekben.
b Ezt nevezik tézisnek (állítás, tétel), antitézisnek (tagadás, ellentétel) és szintézisnek (két ellentétesnek egy magasabb egységben való feloldása).
[Kiemelt rész a 19. oldalon]
A tanulás és a tapasztalat révén Jehova tanúi most helyes egyensúlyba hozták nézeteiket a következő dolgokban:
Jehova nevének igazolása sokkal fontosabb, mint a teremtmények megmentése.
Egyformán fontos buzgóságot tanúsítani a prédikálásban, és ápolni a szellem gyümölcseit.
A keresztények alárendeltsége a világi hatóságoknak csak viszonylagos alárendeltség.
Megtisztelő állást töltenek be, mint Jehovát valóban képviselő szolgák, függetlenül attól, hogy mások minek tekintik őket.
[Ábra/kép a 15. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
Lavírozás a szélben