Jehova nem felejti el szolgáit

Matsue Ishii elbeszélése nyomán

MAJDNEM egy évig őriztek a katonai fogdában egy piciny, piszkos, bolhás börtöncellában, Szendaiban, Japánban. Ez alatt az idő alatt se nem zuhanyozhattam, se nem fürödhettem. Testem elfekélyesedett, poloskák csipdestek össze-vissza. Annyira kínzott a reuma, hogy se ülni, se állni nem tudtam. Nagyon lesoványodtam, szinte csont és bőr lettem. 30 kg-ot fogytam. Közel álltam a halálhoz.

De miért kerültem ide? Miért kopogtatott a hatóság az ajtómon 1939. június 21-én hajnal 5 órakor, és miért tartóztatott le? Mi volt a bűnöm? Akkoriban, közel 50 évvel ezelőtt nagyon nehéz idők jártak. Hadd mondjam el, milyen körülmények vezettek börtönbe kerülésemhez, és hogyan éltem túl ezt az időt.

Fiatal éveim

1909-ben születtem Kure városkában, Japánban, Hiroshimától pontosan 25 km-re. Szüleim rizseladással foglalkoztak és kimono-üzletet vezettek. Kilenc éves lehettem, amikor a spanyol nátha hozzánk is elért, és hamarosan holttestekkel teli koporsók halmozódtak össze a krematórium körül. Én is nővéremmel együtt megkaptam a spanyol náthát, de ő egy hét múlva belehalt. Hirtelen bekövetkezett halála töprengésbe ejtett: „Miért halnak meg az emberek? Mi történik velük, ha meghalnak?”

Édesapám lelkes buddhista volt, és a válasz megismerése végett felkerestem a legkülönbözőbb buddhista templomokat. Az ott lévő szerzetesektől ezt kérdeztem: „Miért halnak meg az emberek?”

Gyakran ezt a választ kaptam: „Nem kell ilyen dolgokról gondolkodnod. Ha bízol továbbra is Buddhában, és elénekled mantráidat, biztosan a nirvánába és a paradicsomba jutsz”.

Amikor 17 éves voltam, hallottam egy könyvről, amit Bibliának neveznek. Szereztem egy példányt belőle, de nem értettem meg tartalmát. Később látogatni kezdtem egy „keresztény” templomot Kure városban. Amikor meghallottam, hogy az ember halála Ádám bűne miatt következik be, a magyarázat értelmesnek tűnt, és buzgó templomba járó lettem.

Ebben az időben a vidéki városkában gyakran ezt a véleményt lehetett hallani: „A Yaso [keresztény] vallás tönkreteszi az országot.” Mivel vidékünkön én voltam az első buzgó „keresztény”, a város lakói azzal vádoltak, hogy szégyent hozok a városra és szinte arra kényszerítettek, hogy hagyjam el a várost. Szüleim sehogyan sem voltak megelégedve velem.

Megismerem a babliai igazságot

Édesapám abban az igyekezetében, hogy lebeszéljen hitemről, férjhez adott egy vadidegen emberhez, Jizo Isiihez, egy buzgó buddhistához. Bátyja egy buddhista templom főpapja volt. Azt mondták nekem, hogy bár Jizo nem keresztény, megértéssel fog viseltetni hitem iránt. Így Oszakába költöztem és 19 éves koromban feleségül vett Jizo, aki szabómester volt. De édesapám mondásával ellentétben, Jizo nem engedte meg, hogy járjak a templomba.

Házunk végében, az oszakai Todzso-csóban volt egy ház és rajta egy felirat: Bibliakutatók Nemzetközi Egyesületének oszakai fiókhivatala.” Abban a hiszemben, hogy ez is keresztény csoport, járni kezdtem e házba.

„Hiszel-e az Úr második adventjében?” — kérdeztem attól a fiatalembertől, aki az ajtóba kijött.

„Krisztus második adventje 1914-ben már megtörtént” — válaszolta kérdésemre.

Meglepetésemben azt mondtam neki: „Ez lehetetlen”. Erre átnyújtotta nekem Az Isten hárfája című könyvet, és ezt mondta: ’Ezt a könyvet kell elolvasnod’.

Hogy férjem ne vegye észre a könyvet, eldugtam egy szalmából font zsákba, amelyben faszenet tartottunk, és amikor csak tudtam olvasgattam. Minden tény a villámcsapás erejével hatott rám — pl. csak 144 000 megy a mennybe; Krisztus nem egyenlő a háromságon belül Istennel, hiszen ő csak Jehovának, a Mindenható Istennek egyetlen-nemzett Fia; mi a vég idején élünk és a spanyol nátha, amely nővéremet is elvitte, a bibliai prófécia beteljesedésének szerves része. Meggyőződtem arról, hogy ez az igazság, amit folyton kerestem.

Férjem azonban rájött, hogy keresztény könyvet olvasok. Amikor szilárdan kiálltam hitem mellett, gondolkodóba esett, hogy ez bizony fontos dolog lehet és maga is elolvasta Az Isten hárfája című könyvet. A következő évben, 1925. március 23-án alámerítkeztem és a férjem is nem sokkal ezután.

Kolportőri szolgálatunk

Szabóműhelyünket bezártuk és elbocsátottuk alkalmazottainkat. Nagy örömtől eltelve elindultunk a házról házra való prédikáló-szolgálatba Oszakában. 1929. szeptemberében én lettem Japán második kolportőre — ahogy akkor a teljes idejű prédikáló-szolgákat nevezték —, és férjem is később kolportőr lett. Együtt bejártuk Japán háromnegyed részét — beleértve Oszakát, Kyotot, Nagoyát, Tokiót, Szendait, Sapporot, Okajamát és Shikoku-szigetét. Mindegyik városban kb. hat hónapig tartózkodtunk, lakást béreltünk és az irodalom terjesztésére összpontosítottuk energiánkat.

Minden rendelkezésünkre álló japán nyelvű irodalmat felhasználtunk a szolgálatban: pl. Az Isten hárfája, a Szabadulás, Teremtés, Kiengesztelés és Kormányzat című könyveket, valamint az Aranykorszak [a mai Ébredjetek!] és Az Őrtorony folyóiratokat. Mint kolportőrök 180 órát töltöttünk el az ajtóról ajtóra való munkában. Bár fizikailag kimerültünk, a szolgálatban tapasztalt örömünk nagy volt.

Azokban az időkben a japán kolportőrök nem kaptak költségtérítést, hanem az elhelyezett irodalomért kapott pénz felét fordíthatták megélhetésükre. Nem volt könnyű életük. Az egyik kolportőr vérhasban halt meg. Betegápolás közben én is megkaptam a fertőzést és kórházba szállítottak. Nagoyában, a szomszéd szobában tűz keletkezett, s puszta életünk mentése céljából lerohantunk a második emeletről egy szál ruhában, ami éppen rajtunk volt. Az a kevés holmink is, amink volt, a terjesztésre szánt irodalom, mind odaégett és mi ott maradtunk fillér nélkül.

Amikor éppen Okayamában szolgáltunk, férjemnek napokig magas láza volt. Tüdőtuberkulózist állapítottak meg nála. Akkor a tuberkulózis halálos betegség volt, mint ma a rák. Ha a halál kikerülhetetlen, szerettünk volna Sapporóba menni, Hokkaidó legészakibb szigetére, mivel ott még nem prédikált senki.

1930 szeptemberében Hokkaidóba költöztünk, ahol arra vártam, melyik pillanatban hal meg a férjem. Itt a levegő friss volt, a tej és a burgonya olcsó, úgyhogy férjem egészségi állapota fokozatosan javult. Jehova sohasem hagyott el bennünket, ellenkezőleg sok-sok örömmel áldott meg szolgálatunkban.

Amikor Szendaiban munkálkodtunk először, Inoue, a Tohoku Császári Egyetem elnöke személyesen fogadott engem. Elfogadta a nálam levő könyveket és egészen a kapuig kikísért. Az ajtóról ajtóra való tanúskodás közben találkoztam Bansui Doi-val, egy híres irodalmárral, aki lefordította japánra Homérosz Iliászát és Odüsszeiáját. Elfogadta a Teremtés könyvet.

Azok között, akik üzenetünket hálásan fogadták, említhetném Ishinomori-ból a Miura családot. Felesége, Hagino 17 éves volt akkor, amikor meglátogatott bennünket szendai otthonunkban. Egy egész éjszakát beszélgettünk a Bibliáról, és ennek hatására meggyőződött arról, hogy nálunk van az igazság. Hamarosan az egész család Tokióba költözött, ahol Hagino férjével, Katsuoval együtt kolportőr lett. Katsuo hűséges tanúként halt meg és Hagino még mindig hűséggel szolgál. Fiúk, Tsutomu már több éve fordít az Őrtorony Társulat fiókhivatalában, Japánban.

Béthel-szolgálat időlegesen

1930-ban férjemmel együtt néhány hónapot minden évben Béthel-szolgálattal töltöttünk el Ogikubo-ban, Tokióban. Akkoriban mindössze huszan dolgoztak a Béthelben. Két zajos nyomdagépen készült az Aranykorszak. Jizoval a varrodában dolgoztunk. Az évszakváltáskor a kolportőrök elküldték szakadt holmijukat a Béthelbe. Mi kimostuk, kijavítottuk és kivasaltan küldtük vissza nekik. Még új ruhát is varrtunk nekik. Amikor készen lettünk a munkánkkal, visszatértünk a kolportőri munkába.

Egyik kedves Béthel-emlékem az 1931-es columbusi történelmi nevezetességű kongresszushoz fűződik. Egy testvér rövidhullámú rádiót szerelt össze, hogy azzal fogja a külföldi adásokat. Egész nap és egész éjjel a szabályozó gombot forgattuk és kétségbeesetten igyekeztünk fogni a kongresszusi programot. Éjfélkor aztán teljes hangerővel bejött az Őrtorony Társulat elnökének, Rutherford testvérnek a hangja. Egy testvér nyomban fordítani kezdte a szöveget. Hallottuk az új, „Jehova Tanúi” név elfogadásával kapcsolatos határozatot és az ezt követő mennydörgő tapsvihart. Mi, itt a távoli Japán Béthelben szintén hangosan örvendeztünk az amerikai testvéreinkkel együtt. Néhány perccel később a rádióvétel elromlott, és ezen kívül semmi mást nem hallottunk. Jehova megengedte, hogy Japán is örvendhezzen e nevezetes eseménynek.

Tanúskodás az üldözés ellenére

Az első világháború után bekövetkezett nagy gazdasági világválság idején a nacionalizmus és a militarizmus vihara söpört végig Japánon. A császárt élő istennek tekintették, akinek mindenki osztatlan hűséggel tartozott. De mi azt prédikáltuk az embereknek: „Csak egy Isten van”.

„Önök szerint tehát a császár nem isten?” — szokták kérdezni. Mi ilyen magyarázatot adtunk nekik: „Lesz majd egy csodálatos jövő, amit Isten Királysága valósít meg”.

„Önök tehát más uralmat akarnak, nem a császárét?” — kérdezték tőlünk. Szavainkat termeszétesen kiforgatták és „árulóknak neveztek bennünket. A hatóságok szigorították az irodalmunk cenzurázását, és egyre többször eredtek nyomunkba a titkosrendőrök.

Minden évben egyszer nyilvános előadást tartottunk. Jóllehet mindössze huszan voltunk Jehova Tanúi Tokióban, ennek ellenére kb. 500-an jöttek el a városi Yodobashi nagyterembe a „Keresztény civilizáció bukása” című nyilvános előadás meghallgatására. Az emelvényen a szónokot rendőrök vették körül, és ha olyasmit mondott, amit kifogásolhatónak találtak, egy hang megszólalt: „Szónok, állj!” — kiáltással. Ilyenkor a szónok tapintatosan hivatkozott az írásszövegre és felolvasta. Mivel a Biblia nem volt betiltva, folytathatta az előadást.

Letartóztatás és bebörtönzés

Majdnem tíz évvel kolportőri munkánk elkezdése után az összes japán tanút letartóztatták. 1939. június 21-én, ezen a végzetes reggelen az ishinomaki-i rendőrőrsre vittek és egy sötét helyiségbe dugtak, ahol a mennyezetről lógott a korom. Hamarosan Szendaiba szállítottak át és egy magáncellába zártak. Férjemet is letartóztatták és vele egészen a háború végéig megszakadt minden kapcsolatom.

Ebben a piszkos zárkában feküdtem majdnem egy évig és közel álltam a halálhoz. Később tudtam meg, hogy ebben az időközben a hatóság Junzo Akashi kihallgatásával foglalkozott, aki a japán fiókhivatal felvigyázója volt. Végül az én kihallgatásom is elkezdődött. „Dobd a földre a Bibliát és taposs rá” — parancsolta a szitkozódó nyomozótiszt. Ezután elővette az Akashiról felvett jegyzőkönyvet. Először trükknek gondoltam az egészet.

„Hiszel-e Akashiban?” —kérdezte a vizsgálótiszt.

„Akashi csak egy tökéletlen ember — válaszoltam. Amíg Akashi a Biblia alapelvei szerint élt, Isten felhasználta szolgájaként. De mivel kijelentései azt igazolják, hogy eltért a Bibliától, többé nem tekintem testvéremnek.” Sajnos Akashi csakugyan elhagyta az igazságot.

Végül is elítéltek, és a Szendai női börtönbe kerültem. Újra megánzárkába tettek. Ételről — igaz, elég hitvány volt —, gondoskodtak. Minden reggel fél óra séta volt egy női börtönőr felügyelete mellett. Egyszer egy fegyőr ezt mondta: „Ha kedvezőbbre fordul az idő, akkor talán taníthat majd bennünket. Mivel most rosszak az idők, kérem, legyen türelmes”. Szavai buzdítólag hatottak rám.

Közben Japán háborúba keveredett az Egyesült Államokkal, és ez volt a döntő a világ szinterén. 1944 vége felé, öt és fél évvel letartóztatásom után, szabadon engedtek. 1945 augusztusában ledobták Hirosimára és Nagaszakira az atombombát. Ezzel Japán elveszítette a háborút.

Sötétségből a világosságra

Férjemmel visszatértünk Kure városába, és a háború utáni összevisszaságban nyomorúságosan tengettük életünket. Szabókként dolgoztunk. Régi barátaink szétszóródtak és csaknem mindenkivel megszakadt a kapcsolatunk. Négy évvel a háború befejezése után hallottuk, hogy misszionáriusok érkeztek az Egyesült Államokból, és újra beindult a Királyság-munka Japánban.

Férjem fogta a hat éves kisfiúnkat, akit a háború után örökbe fogadtunk, és elment a háború utáni első kongresszusra, Tarumiba, Kobéba. Ez 1949 december végén kezdődött és még átment az 1950-es új évbe is. Japánban az 1939 óta átélt Királyság-munka ’sötét korszaka’ végetért és átvitettünk a sötétségből a világosságba.

1951-ben meghallottuk, hogy Nathan H. Knorr, az Őrtorony Társulat akkori elnöke tervbe vette Japán meglátogatását, csak azt nem tudtuk, mikor fog pontosan érkezni. 1951. április 27-én egész éjfélig szabtuk a ruhákat, amikor meghallgattuk az utolsó híreket a rádióban. „Nathan H. Knorr az Őrtorony Társulat elnöke Japánba látogat és előadást tart a Kyoritsu előadóteremben” — hallottuk a bemondó szavát. Másnap vonatra ültem és 900 km-t tettem meg vonaton, hogy a háború utáni káotikus szegénység közepette Tokióba utazzam. Április 29-én én is ott voltam azok között, akik Knorr testvér beszédét meghallgatták.

Örömmel hallottam a japán nyelvű Őrtorony háború utáni első megjelenésének bejelentését. 1951. május elsején egy ilyen újonnan kiadott friss Őrtorony-példánnyal érkeztem haza. Nem emlékszem rá, hogy életemben bármikor olyan boldog lettem volna, mint akkor. Gondoltam, „Japánban most már hivatalosan is beindult a munka, és ahogy a jövendölés jelezte, Jehova munkája növekedni fog és az egy ezerré lesz”.

Azóta már sikerült teljesen felvennünk a kapcsolatot Jehova szervezetével és máig is élvezzük azt. 1951 augusztusában első izben látogatott meg Adrian Thompson testvér, a körzetfelvigyázó. Beindultak az összejöveteleink és Japánban az első két különleges úttörő testvért Kure városba irányították. A gyülekezet fokozatosan növekedett és férjem lett a gyülekezetszolga.

Mi történt viszont a háború előtti 130 japán testvérrel? Junzo Akashi fiókfelvigyázó rossz példája sok személyen éreztette káros hatását. Néhányan követői lettek, mások szétszéledtek és egyesek meghaltak az üldözés alatt. Tizegynéhányan hűségesek maradtak Jehova szolgálatában, és egyesek még ma is jó egészségnek örvendenek és buzgón szolgálnak.

Ahogyan az én egészségi állapotom is javult, néhány évig általános úttörőként szolgáltam. Férjem 71 éves korában nagyon sok vért hányt, és sürgősen kórházba kellett szállítani. Az orvosok — hála nekik — tiszteletben tartották férjem vérátömlesztés elutasításával kapcsolatos döntést. Bár elég tűrhetően felgyógyult állapotából, mégis hat hónap múlva meghalt. Fogadott fiúnk, Kozo, sok éven át különleges úttörő volt és ma keresztény vén.

Visszatekintve a múltra úgy tűnik, hogy legtöbben azok közül, akik a nagy nyomás hatására elhagyták Isten szervezetét, a háború előtt mind jóképességű és intelligens emberek voltak. De lehet, hogy saját képességeikben bíztak. Azok, akik hűségesek maradtak, nem voltak ilyen ragyogó képességűek és jelentékteleneknek tűntek. Minden bizonnyal valamennyiünknek Jehovában kell bíznunk teljes szívünkkel (Példabeszédek 3:5).

A „nagy nyomorúság” kétségtelenül eljön (Máté 24:21). Lehet, hogy olyan próbáknak nézünk elébe, amelyek mellett eltörpülnek régebbi próbáink. Lehet, hogy nem lesz olyan könnyű kitartani, mint képzeljük. De ha igazán bízunk Jehovában, ő nem hagyja el azokat, akik őt hűséggel szolgálják, mint ahogyan engem sem hagyott el (Zsidók 37:25).

[Kép a 23. oldalon]

Egy teljesen idegen férfihez, Jizo Ishii-hez mentem feleségül

[Kép a 25. oldalon]

1951-ben, amikor Knorr testvér ellátogatott Japánba, szolgált a misszionáriusoknak és az összejöveteleken is Tokióban, Nagoyában és Kóbéban (fent)