Mily sok okom van rá, hogy hálás legyek!
LOTTIE HALL ELMONDÁSA ALAPJÁN
AZ INDIAI Kalkuttából a burmai Rangunba tett utunkon történt, 1963-ban. Röviddel azután, hogy repülőgéppel elhagytuk Kalkuttát, az egyik testvér észrevette, hogy valahonnan olaj szivárog a szárnyra. Amikor elmondta a személyzetnek, kényszerleszállást jelentettek be. A repülőgépnek először meg kellett szabadulnia a sok üzemanyagtól, hogy a leszállás lehetővé váljon. A légikísérő így kiáltott fel: „Ha imádkozni akarnak, most tegyék meg!” Valóban imádkoztunk, ha az Jehova akarata, akkor biztonságban szálljunk le. Sikerült. Igazán volt miért hálásnak lennünk!
IGEN, és ezenkívül még sok mindenért hálás lehetek. 79 éves koromra még mindig rendelkezem bizonyos mértékű egészséggel és erővel, melyet a teljes idejű szolgálatban használok fel. Továbbá a Jehova népén belül mindenkire kiterjedő áldásokon kívül, nekem még sok kiváló tapasztalatom is volt. Mindent összevetve értékes osztályrészemül jutott, hogy 60 éve szolgálhatom Jehovát, és ennek az időnek több mint a felét mint teljes idejű szolga vagy úttörő tölthettem el.
Az egész édesapámmal kezdődött, amikor Carbondale-ben laktunk, Illinoisban. Ő a Krisztus tanítványai nevű vallással volt kapcsolatban, és szolga szeretett volna lenni. Két bibliai tanfolyammal kapcsolatos tapasztalata kiábrándította őt, mivel neki saját elképzelése volt a háromságról, a lélek halhatatlanságáról és az örökké tartó kínzásról.
Végül, 1924-ben megelégedést talált azokban a bibliai igazságokban, melyekben egy Bibliakutató kolportőr részesítette. Én csak 12 éves voltam akkor. Édesapám nagyon örült, amikor megtudta, hogy vannak mások is, akik ugyanúgy éreznek mint ő, tudniillik, hogy a háromság, a pokoltűz és az emberi lélek halhatatlansága hamis tanítás. Családunk hamarosan rendszeresen találkozott a Bibliakutatókkal, ahogyan Jehova Tanúit akkor hívták. Megtudni Jehováról és Szaváról az igazságot valami olyasmit jelentett számomra, amiért igazán hálás voltam.
Nemsokára szerencsétlenség történt. A férfi, aki édesapámat ezekben a bibliai igazságokban részesítette, becstelenné és erkölcstelenné vált. Édesapámat ez megbotránkoztatta, édesanyámat és engem nem. Akkor 15 éves voltam, a hat gyerek közül én voltam a legidősebb, és édesanyámmal együtt mi kitartottunk az igazság mellett.
A Bibliakutatók 1927 nyarán bejelentették, hogy egy nagy kongresszust fognak tartani Torontóban, Kanadában. Édesapám azt mondta, hogy nem engedheti meg magának, hogy elmenjen, édesanyám viszont határozott egyéniség volt. Házalni kezdett különböző háztartási cikkekkel, és a kongresszus idejére 8 dollárt gyűjtött össze. Ezzel az összeggel indultunk el az 1600 km-re lévő Torontóba, autóstoppal. Az út 5 napig tartott, 37-szer kéredzkedtünk fel az autókra, míg végül a kongresszus előtti napon megérkeztünk. Mivel kevés pénzünk volt, ingyenes szállást kértünk, amit meg is kaptunk. Amikor A. H. Macmillan testvér az utunkról hallott, “Any Increase in Rail Fares Doesn’t Worry These Bible Students” címmel cikket írt rólunk a kongresszusi újságban.
Édesanyám képeslapok útján folyamatosan tájékoztatta édesapámat. Így végül az utolsó percben úgy határozott, hogy eljön, és autóval a kongresszus utolsó napján tartott nyilvános előadásra éppen időben meg is érkezett. Most már nem kellett hazafelé autóstoppoznunk. Micsoda kongresszus volt! Mennyire hálás voltam, hogy részt vehettünk rajta, és mennyire hálás voltam, hogy ez a kongresszus segített édesapámnak szellemi egyensúlyát visszanyernie!
Éveken át, amikor a vallásom felől érdeklődtek, mindig ezt a választ adtam: „IBSA”, mely betűk a Nemzetközi Bibliakutatók Egyesületének angol rövidítése. Én sosem örültem ennek az elnevezésnek. Ezért nagyon hálás voltam, amikor 1931-ben Ohióban a Columbusi kongresszuson felvettük a Jehova Tanúi új nevet.
Iskolai hivatásom
Az életemet gazdagító sok áldás közé tartoztak a zenével kapcsolatos áldások. Rajongtam a zenéért, és már korán megtanultam zongorázni. Sok éven keresztül abban a kiváltságban részesültem, hogy a gyülekezeti éneklés kíséretét játszhattam. Még mielőtt az Őr Torony Társulat a Királyság-énekekről felvételeket készített volna, egy misszionárius testvér, aki Pápua Új-Guineán szolgált, megkért arra, hogy készítsek felvételt jónéhány énekünkről, így a pápuaiak megtanulhatnák azokat. Ez olyasmi volt, amit igazán nagyon kedveltem.
Kedvenc hangszerem a klarinét volt. Nagyon szerettem az egyetem zenekarában játszani. Az egyetem professzora annyira elégedett volt a játékommal, hogy arra kért, a férfiak együttesében is jásszam. Abban az időben egyetlen nő sem játszott férfizenekarban, így amikor a férfizenészek megtudták, hogy javasolt engem a professzor, sztrájkot terveztek. Amikor azt a figyelmeztetést kapták, hogy ha sztrájkolnak, akkor kizárják őket, jobban meggondolták a dolgot. Egy másik hagyomány tört meg, amikor arra kértek, hogy vegyek részt a zenekarral egy egész napos díszfelvonuláson. Szenzációnak számított, ezért az újság vastagbetűs címekkel közölte: „Leányzenész a férfiak tengerében.”
Végül zenetanári állást ajánlottak fel. Átgondolva, hogy milyen következményekkel járhat, ha zenét tanítok, például vallási vagy nacionalista érzelmű zene játszása, arra az elhatározásra jutottam, hogy mást választok. Világtörténelem tanításával bíztak meg. Ez a változás nem tartott vissza attól, hogy évekkel később Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusain, melyekre sok országba odautaztam, a kongresszusi zenekarokban a klarinétomon játsszam.
Időközben a világtörténelem előadója lettem Detroit egyik külvárosának főiskoláján. Mint előadót, az iskolaigazgató arra kért, hogy számos új tankönyvhöz adjam ajánlásomat. Amikor átnéztem ezeket a tankönyveket, megdöbbentett az a tény, hogy míg a forgalomban levő tankönyv nyolcszor említette Jehova nevét, az újak nem nevezték meg a zsidók Istenének nevét, jóllehet sok pogány nemzet istenének a nevét, mint Rá, Molok, Zeusz és Jupiter nevét megnevezték. Amikor az ügynök felkeresett és megkérdeztem tőle, miért nem említi a könyv Jehova nevét, ezt válaszolta: „Jehova Tanúi miatt nem írjuk bele ezt a nevet.” Erre ezt mondtam: „Nagyon jól van! Akkor én nem adom ajánlásomat ehhez a könyvhöz.” Bevágta a könyvet a táskájába, és kisietett az ajtón.
Később jelentettem az igazgatónak, hogy igazán nincs szükségünk új tankönyvre, és számos érvet hoztam fel. Egyetértett velem. Mindannyian örültünk annak az elhatározásnak, amikor néhány hónappal később elhatározták, hogy törlik a világtörténelmet a főiskola tantervéből. Társadalomtudományok néven új előadássorozat lépett a helyébe 14 éven keresztül. Milyen veszteséget okozott volna, ha az iskola új történelemkönyveket vásárolt volna!
Sok élvezetes tapasztalatban volt részem iskolai tanításom során. Szigorú nevelőnő voltam, s ez számos, életre szóló barátsággal jutalmazott meg. Alkalmi bizonyságtevésre is sok lehetőségem nyílt. Végül az idő és a körülmények a teljes idejű szolgálathoz vezettek el.
Nemzetközi kongresszusok
Húsz évi iskolai tanítás után gyengülni kezdett a látásom. Ezenkívül szüleim úgy érezték, szükségük van rám. Ezért édesapám arra kért, hogy menjek haza, mondván egy fontosabb tanítói munkát is el kell végezni, és Jehovának gondja lesz rá, hogy ne éhezzek. A tanítást 1955-ben hagytam abba. Az ezután következő első áldások közé tartozott az, hogy az Európában megtartott „Győzedelmes Királyság” kongresszussorozaton részt vehettem. Mennyire hálás voltam, hogy európai testvéreimmel lehetek, kik közül sokan oly sok szenvedésen mentek keresztül a második világháború alatt! Különösen nagy áldásnak számított, hogy a között a 107 000 résztvevő között lehettem, akik a Zeppelinwiese-n vagy Zeppelin réten sereglettek össze Nürnbergben, ott, ahová Hitler a győzelmi bevonulását tervezte a II. világháború után.
A sok út közül, melyen kiváltságom volt részt venni, ez csak az első volt. Édesanyám és én a között az 583 kongresszusi küldött között voltunk, akik 1963-ban az “Everlasting Good News” („Örökké tartó jó hír”) kongresszusokkal körbeutazták a világot. Ez az utazás New Yorkból Európába vitt minket, azután Ázsiába és a csendes-óceáni szigetekre, végül a kaliforniai Pasadenába. Ezen az úton történt az a félelmetes élményünk, amit a bevezetőben említettem. Később dél-amerikai, dél-csendes-óceáni és afrikai kongresszusokra utaztunk. Ezek az utazások igazán gazdagították életemet, és az a tény, hogy sok helyen játszhattam a kongresszusi zenekarokban, egy zenerajongó számára ez külön ráadásnak számított.
Úttörők sorába állva
Miután 1955-ben visszatértünk Európából, egy évig úttörő munkát végeztem édesanyámmal, ezután a Társulat felkért, hogy Apalachicolában, Nyugat-Floridában egy kis gyülekezettel dolgozzam együtt. Egy testvérnő és én hét évig segédkeztünk az ottani munkában. A gyülekezet hamarosan Királyság-termet épített, hogy a növekedésnek megfeleljen. Folytatódott az előrehaladás és nemsokára új gyülekezet alakult Port Saint Joe-ban. Ezután 11 évet töltöttem el Nyugat-Floridában, három gyülekezettel dolgozva együtt.
Egy alkalommal a kerületfelvigyázó arra kért, hogy keressek helyet a kerületkongresszus számára. Sikerült elérnem, hogy a tekintélyes Port Saint Joe-i Centennial Buildinget mindössze 10 dollárért megkapjuk. Étkezőhelyiségre is szükség volt, és úgy gondoltuk, hogy iskolai kedvezményt kérünk. Úgy találtam, hogy az iskolák igazgatója ellenezte ezt, és azt mondta, hogy találkozzak az iskola élelmezési főnökével. A találkozóra a polgármester is eljött, mivel ő azt akarta, hogy használjuk az étkezőhelyiséget. Amikor azt kérdezte, hogy mi az akadálya annak, hogy megkapjuk a helyiséget, az iskola élelmezési főnöke azt mondta, hogy arra még nem volt példa, hogy vallásos csoport iskolai kedvezményt kapott volna. A polgármester hozzám fordult válaszért. Egy sor hirdetőcédula volt nálam, melyek azt mutatták, hogy más városokban is kaptunk iskolai kedvezményt az összejöveteleink megtartásakor. Ezután a Cselekedetek 19:9-re hívtam fel a figyelmet, ahol az áll, hogy Pál apostol egy iskolai teremben prédikált. Ez megtette a hatását. Az élelmezési főnök megegyezett a polgármesterrel, hogy — 36 dollárért — megkaphatjuk a helyiséget.
Amikor 13 éves voltam és bemerítkeztem, így imádkoztam: „Ó Istenem, engedd meg, hogy egy személyt az igazsághoz vezessek.” Ezt a kérésemet nagyon nagyon sokadszor teljesedve látom, mivel abban az áldásban volt részem, hogy számos embernek segíthettem abban, hogy Jehova és az ő Királysága mellett foglaljanak állást. Több ízben előfordult, hogy amikor egy tanulmányozó az önátadásig és a bemerítkezésig eljutott, engem egy másik gyülekezethez jelöltek ki. Ennek ellenére abban a kiváltságban részesültem, hogy plántáltam és öntöztem, és e tanulmányozók közül sokan életre szóló barátoknak bizonyultak. Ebben a gyümölcsöző tevékenységben való részvétel igazán sok okot szolgáltatott arra, hogy hálás legyek.
A hírközlő szervek segítsége
Míg a hírközlő szervek sok helyütt időnként kedvezőtlen színben tüntették fel Jehova Tanúi munkáját, boldogan mondhatom el, hogy Delandban, Floridában — ahol most szolgálok — a tájékoztató szervek segítettek a tanúskodásban. Például amikor az egyik világméretű kongresszusi utunkon voltunk, édesanyámmal hosszadalmas beszámolót küldtünk erről a helyi újságnak. Rögtön megjelent az újságban, a képekkel együtt. Élményeinket úti beszámoló jelleggel írtuk, de mindig úgy oldottuk meg, hogy Jehova nevéről és Királyságáról való tanúskodás céljára lehessen felhasználni.
Ugyanez volt a helyzet az utcai tanúskodásom esetében is. Van egy utcasarok, ahol ezt a szolgálatot végzem. Két széket viszek oda, az egyiken ülök, a másikon az irodalmainkat kínálom. Egy alkalommal egy féloldalas, fényképes cikk jelent meg a helyi újságban, ezzel a felirattal: „Deland Lottie-ja a szülők munkáját végzi Tanú-ként.” Nem olyan régen, 1987-ben egy másik újságban jelent meg a féloldalas, színes képekkel ellátott cikk ezzel a fejszöveggel. „Lottie-nak meg van a maga utcasarka, amit Krisztusnak jelölt ki.” A következő évben egy másik újság a hátoldalon képet közölt rólam ezekkel a megjegyzésekkel: „Ő mindig ott van”, „A nyugdíjas tanárnő az utcasarkot használja fel arra, hogy székén ülve Jehova Tanúi hittérítő munkáját végezze.” A helyi tv-állomás is négy alkalommal közölt képeket a tanúskodásomról. A Királyság-szolgálat minden fajtájában részt veszek még, korlátozott mértékben: házankénti prédikálás, újralátogatások és bibliatanulmányozások. Előrehaladt korom és fizikai gyengeségem miatt ma a legtöbb időt az utcai munkában töltöm el.
Visszatekintve, el kell mondanom, hogy igazán nagyon sok okom van arra, hogy hálás legyek. A Jehova népén belül mindenkire vonatkozó áldásokon kívül, nekem mint tanárnak kiváltságul jutott, hogy sok fiatalra ösztönző hatással legyek; abban az örömben részesültem, hogy számos kongresszuson részt vehettem az egész világon; gyümölcsöző úttörő szolgálatot végeztem, és a zenével kapcsolatban is áldásnak örvendhettem. Továbbá a hírközlő szervek útján is lehetőségen nyílt a tanúskodásra. Igazán elmondhatom Dáviddal, a zsoltárossal: „Dicsérem az Istennek nevét énekkel, és magasztalom őt hálaadással” (Zsoltárok 69:30 [69:31, Károli]).
[Kép a 10. oldalon]