Jehova útja a legjobb életút

ERKKI KANKAANPÄÄ ELMONDÁSA ALAPJÁN

GYERMEKKOROM óta dédelgetett célom volt, hogy Jehova Tanúi finnországi fiókhivatalában, vagyis az úgynevezett Bételben szolgáljak. Így, amikor egy utazófelvigyázó 1941 nyarán feltette nekem a kérdést: „Mik a terveid a jövőt illetően?”, ezt válaszoltam: „Mindig is arra vágytam, hogy a Bételben szolgáljak.”

„Jobb lenne, ha feladnád ezt az álmodat — mondta —, soha nem fogsz oda meghívást kapni.” Eleinte mélységes csalódottságot éreztem, később azonban úgy döntöttem, hogy Jehova kezébe helyezem ezt a dolgot. Néhány hónappal később pedig meghívás érkezett számomra a Bételből, hogy ott végezzek szolgálatot.

Szégyenlős 17 éves vidéki fiú voltam, amikor megnyomtam a csengőgombot a helsinki fiókhivatal ajtaján egy nagyon hideg, ám ragyogóan tiszta novemberi napon 1941-ben. Kisvártatva Kaarlo Harteva, a fiókhivatal felvigyázója fogadott igen szívélyesen. Abban az időben Finnországban a fiókhivatal 1135 Tanú fölött gyakorolt felvigyázást.

Keresztény örökség

Édesapám 1914-ben A korszakok isteni terve című Őr Torony kiadvány egy példányára tett szert. Nem sokkal azután azonban kitört az első világháború, s ő nem talált rá alkalmat, hogy a kiadványt elolvassa.

Sokféle nehézséget jelentett, hogy Finnország nemzeti függetlenségre törekedett. Az országban két hatalmi csoport alakult ki — a Fehérek és a Vörösök. A kapitalistákat és a középosztályt képviselték a Fehérek, míg a munkásosztály érdekeit szolgálták a Vörösök. Édesapám igyekezett semleges álláspontot elfoglalni, amennyiben teljesen távol tartotta magát mindkét csoporttól. Mégis mindkét csoport a gyanús elemek közé sorolta őt.

Ahogy később fény derült rá, apát kétszer is halálra ítélték, először a Fehérek, aztán pedig a Vörösök. Egyszer, amikor meggyilkoltak egy embert és a gyilkost nem tudták elfogni, tíz fiatalembert — közöttük apámat is — halálra ítéltek. Apám egyik tanára, aki egyike volt az esküdteknek, apám felmentését javasolta, amit el is fogadtak. A többi kilenc fiatalembert kivégezték.

Egy másik alkalommal apámat ismét felmentették a halálos ítélet alól. Ezek után úgy döntött, hogy a föld alá rejtőzik, mégpedig a szó szoros értelmében. Ezért bátyja és ő fedezéket ástak, ahol egészen a háború végéig rejtőzködtek. Az öccsük látta el őket étellel és itallal, hogy életben maradásukat biztosítsa.

Miután a háború 1918-ban véget ért, apa megnősült, és ama bizonyos fedezék közelében házat épített. Jómagam a későbbiek folyamán alaposan megismerkedtem azzal a fedezékkel, hiszen játszóterepként szolgált számomra. Apám elmondta nekem, hogy sokat imádkozott, amíg ott, a föld alatt rejtőzködött. Megígérte Istennek, hogy ha valamikor megtudja miként szolgálja Őt, akkor szolgálni is fogja.

Röviddel házasságkötése után, apa üzleti útra készült és elhatározta, hogy valami olvasnivalót visz magával. A Korszakok isteni terve című kiadvány, amelyet évekkel korábban vásárolt meg, kezébe akadt a padláson. A kötetet „Jehova napja” című fejezetnél nyitotta ki, amit ott helyben el is olvasott. Eközben örömittasan egyre csak azt mondogatta magában: ’Ez az igazság, ez az igazság.’ „Megtaláltam az igaz vallást” — szólt oda anyámnak, amint lejött a padlásról.

Apa szinte azonmód prédikálni kezdte másoknak azokat a dolgokat, amiket megismert; először a rokonainak és a szomszédoknak beszélt. Azután nyivános előadásokat tartott. Nem telt sok időbe, hogy többen a területünkön élők közül csatlakozzanak hozzá. Miután kapcsolatba került a Bibliakutatókkal — ahogyan abban az időben Jehova Tanúit nevezték —, apa 1923-ban alámerítkezett. Ahogy mi gyerekek — összesen négyen — szép sorjában a világra jöttünk, apa nem hanyagolta el azon kötelességét, hogy tanítson bennünket. A gyülekezetünk megalakulása után — igazság szerint — szigorúan elvárta tőlünk, hogy minden összejövetelen részt vegyünk.

Ifjúkori emlékeim

Ifjúkorom emlékei közé tartozik egy körzetgyűlés, amelyet a mi helyi gyülekezetünkben rendeztek meg 1929-ben, amikor én ötéves voltam. Sok ember gyűlt össze a közeli gyülekezetekből, és a fiókhivatal egy képviselője is jelen volt. Szokás volt azokban a napokban — legalább is Finnországban —, hogy a gyermekeket megáldják a körzetgyűlésen. Így a Bételből érkezett testvér megáldotta a gyermekeket méghozzá éppen olyan formában, miként Jézus tette azt szolgálata alatt. Sohasem felejtettem el ezt. (Márk 10:16.)

Egy másik ilyen ifjúkori emlékem, amikor 1931-ben felvettük a Jehova Tanúi nevet. Édesapám — mivel tudatában volt ezen alkalom jelentőségének — ünnepélyes hangon olvasta fel a gyülekezetben az új nevünkkel kapcsolatos bejelentést.

Amilyen régre csak vissza tudok emlékezni, mindig csatlakoztam apámhoz a prédikálómunkában. Kezdetben csak erősen figyeltem rá, idővel azonban egyedül is prédikáltam. Egy utazófelvigyázó látogatása alkalmával, 1935-ben, felkerestem az összes szomszédunkat és meghívtam őket az összejövetelünkre. Füzeteket is felkínáltam nekik, és ezeket néhányan el is fogadták tőlem.

Iskola és egy jelentőségteljes döntés

Egyedül mi négyen voltunk olyan gyerekek az iskolában, akiknek a szülei Tanúk voltak, és gyakorta kigúnyoltak bennünket, mert nem követtük a többi fiatal keresztényhez nem illő magatartását. Jóllehet iskolatársaim megpróbáltak rávenni a dohányzásra, én soha nem mentem ebbe bele. Csúfolódásuk arra is kiterjedt, hogy russellistáknak neveztek (Russell volt az Őr Torony Társulat első elnöke) vagy hartevalistáknak (Harteva volt abban az időben Finnország fiókhivatalának a felvigyázója). Boldogan mondhatom, hogy néhányan azok közül a fiatalok közül, akik eleinte gúnyoltak bennünket, végül Tanúk lettek.

Tanárom arra buzdított, hogy folytassam tanulmányaimat, és én életem egyik szakaszában komolyan azt latolgattam, hogy a mérnöki pályára lépek. Időközben azonban Jehova Tanúi kongresszust tartottak 1939 tavaszán Poriban, s ez fordulópontnak bizonyult az életemben. Mind Tuomo öcsém, mind én átadtuk magunkat Jehovának, és azon a kongresszuson, 1939. május 28-án, ezt vízalámerítéssel szimbolizáltuk. Szeptember elején azután kitört a második világháború.

Európában a körülmények drámai módon alakultak. A helyzet immár válságossá vált Finnország és a Szovjetunió között. Apám hangsúlyozottan intett bennünket, hogy Armageddon egyre közeledik, és arra buzdított, vegyük fel az úttörőszolgálatot. Ezért hát 1940 decemberében bátyám és én úttörőszolgálatra jelentkeztünk, amelyet Finnország északi részében végeztünk.

Úttörőszolgálat és Bétel-szolgálat

Úttörőszolgálatunk ideje alatt többnyire Yrjö Kallióval szolgáltunk együtt. Testvérünk mintegy 30 évvel korábban lett Bibliakutató Pennsylvániában, az Egyesült Államokban. Yrjö rendkívüli módon melegszívű volt, és mindent megtett annak érdekében, hogy kellemes környezetet biztosítson számunkra. Vér szerinti testvére, Kyösti Kallio Finnország elnökeként szolgált 1937—1940-ig. Yrjö elmondta nekünk, hogy alapos bizonyságot tett a testvérének, megmagyarázva, miszerint Isten Királysága az egyedüli reménység egy kiváló kormányzatra, valamint a tartós és az egész világra kiterjedő béke megvalósítására.

Ahogyan az idő telt, úgy növekedett bennem a vágy, hogy a Bétel-család tagja legyek. Örömmel mondhatom, hogy az utazófelvigyázó azon figyelmeztetése ellenére, hogy ne tápláljak nagy reményeket, beadványomat a Bétel-szolgálatra elfogadták. Először küldönc munkát végeztem a Bételben. Kisvártatva azonban elnyertem a kiváltságot, hogy a gyárban dolgozhassam. Ott számos osztályon működtem közre, ide sorolva a kicsiny nyomdahelyiségünket, valamint a szállítási részleget.

A semlegesség megőrzése

Amikor 18 éves voltam, 1942-ben behívtak katonai szolgálatra. Mivel megtagadtam a bevonulást, a kihallgatások hosszú sorának vetettek alá, két alkalommal reám irányított puskával. Más alkalmakkor fizikai erőszaknak voltam kitéve. Ráadásul a kihallgatási időszak alatt fűtetlen börtöncellában tartottak, ahol dermesztő, csontig ható hideg uralkodott.

Végül, 1943 januárjában elérkezett az ideje annak, hogy számomra és más Tanúk számára kihirdessék az ítéletet. A hadseregben szolgáló katonatiszt, aki kihallgatott bennünket, nem kevesebb, mint 10 év börtönbüntetés kiróvását követelte. A tábori lelkész még ennél is szigorúbb büntetésben akart részesíteni minket, levelében azt követelve, ’hogy ezeket az árulókat halálos ítélettel sújtsák, vagy mint felderítő ejtőernyősöket Oroszországba küldjék [ami csaknem egyenlő a biztos halállal], hogy jogos büntetésüket megkapják’.

Megrendezett pert folytattak ellenünk. A bíróság elé vezettek és kimondták rám a halálos ítéletet. Kiderült azonban, hogy ez csak egy újabb próbálkozásuk volt, ami megfélemlítésemre irányult, mivel még aznap, egy későbbi időpontban megint bíróság elé vittek s három és fél évi fegyházbüntetésre ítéltek. Az ítéletet megfellebbeztem és a büntetést két évre mérsékelték.

A börtönben az élelem szűkös volt, és ki voltam téve a többi fogoly rosszindulatú erőszakoskodásainak. Kétszer is rám támadtak homoszexuális fogolytársaim, de szerencsésen kiszabadultam karmaik közül. Egyikőjük azzal fenyegetett meg, hogy megöl, ha nem teszek eleget ferdehajlamú kívánságának. De miképp valamennyi próbámban, úgy most is Jehovát hívtam segítségül, és ő megsegített engem. Ennek a fogolynak a fenyegetése egyáltalán nem volt jelentéktelen dolog, mert már korábban is követett el gyilkosságot. Szabadon bocsátása után ez az ember egy újabb gyilkosságot is elkövetett és újra börtönbe szállították.

Kétségkívül azért, mert Jehova Tanúit lelkiismeretes emberekként ismerik, mint megbízható foglyot, rövidesen különleges kiváltságokban részesítettek. Munkám abból állt, hogy a napi élelmiszeradagokat kiosszam a többi fogolynak, és megengedték, hogy szabadon mozogjak a börtön egész területén. Ily módon gondoskodhattam arról, hogy keresztény testvéreim jól el legyenek látva. Az egyik testvér még hízott is néhány kilót a börtönben, ami — figyelembe véve az élelmiszerhiányt — igen ritkán tapasztalható dolog volt!

A börtönből 1944 szeptemberében elbocsátottak, ugyanazon a napon, amelyen Harteva testvért is szabadlábra helyezték. Szabadulásom a börtönből egyszersmind a Bétel-szolgálatba való visszatérésemet is jelentette. Magamban ezt gondoltam: ’Napi 16 óra kemény munka a Bételben jóval kívánatosabb a börtönéletnél.’ Azóta sem tértem ki soha a munka elől!

Különféle szolgálati kiváltságok

Később, 1944 folyamán találkoztam Margittal, egy bájos fiatal úttörővel, aki viszonozta iránta érzett érzelmeimet, így 1946. február 9-én összeházasodtunk. Házasságunk első évében én a Bételben szolgáltam, amíg Margit mint úttörő munkálkodott Helsinkiben. Azután 1947 januárjában körzetmunkára jelöltek ki.

Mint utazófelvigyázó feleségemmel együtt gyakran tartózkodtunk családoknál, akik megosztották velünk egyetlen szobájukat. Tisztában voltunk vele, hogy mindenükből a legjobbat kínálták fel, s mi sosem panaszkodtunk. A körzetek kicsinyek voltak azokban a napokban, és némely gyülekezetben egyáltalán nem voltak alámerített Tanúk!

Örömünkre 1948-ban hívtak minket, hogy térjünk vissza a Bétel-szolgálatba. Két évvel később Wallace Endres érkezett az Egyesült Államokból Finnországba, és rögtön ezután őt bízták meg a fiókhivatal felvigyázói tisztségével. Meleg szavakkal ösztönzött minket arra, hogy folytassuk angol nyelvi tanulmányainkat, s ezt mi meg is fogadtuk. Majd meghívást kaptunk, hogy részt vegyünk az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán a 19. misszionáriusképző osztályban, amely South Lansingben (New York) kezdődött 1952 februárjában.

Miután megkaptuk képesítésünket, megbízatásunk visszaszólított minket Finnországba. Mégis mielőtt elhagytuk volna az Egyesült Államokat, gyakorlati képzésben részesültem, hogyan kell dolgozni a nyomdagépeken Jehova Tanúi nemzetközi főhivatalában Brooklynban (New York).

Finnországba való visszatérésünkkor utazó munkával bíztak meg bennünket, de azután 1955-ben visszahívtak a finnországi fiókhivatalba. Abban az évben lettem a gyár felvigyázója, majd két évvel később, 1957-ben fiókhivatal-felvigyázónak jelöltek ki. Ezerkilencszázhetvenhat óta pedig a Finnországi Fiókbizottság koordinátoraként szolgálok.

Boldog vagyok, hogy mind édesapám, mind édesanyám halálukig hűségesek maradtak Jehovához. Idővel apám több mint száz rokona lett Jehova Tanúja. Fivérem és nővéreim családjukkal együtt mindnyájan Jehovát szolgálják egészen a mai napig. Az egyik nővérem mint úttörő tevékenykedik.

Egy gazdag, jutalmakban bővelkedő élet

Szolgálatom évei munkát és még több munkát jelentettek, de az — mivel az Isten munkája —, valóban gazdag áldásokkal és bőséges jutalommal járt. (1Korinthus 3:6–9.) Életem semmiképp sem alakult mindig simán és kellemesen. Bajokat és nehézségeket is tapasztaltam. Már igen korai éveimben felismertem, hogy az embernek meg kell tanulnia fegyelmezni magát. Nem lehet mindig pontosan azt tenni, amit az ember szeretne. Gyakran helyreigazítottak, és én fokozatosan megtanultam a megfelelő módon élni.

A háború alatt elszenvedett megpróbáltatások és nélkülözések például megtanítottak arra, hogy fényűzéstől mentes életet éljek. Megtanultam különbséget tenni aközött, ami valóban szükséges és ami nem. Még mindig megvan az a szokásom, hogy megkérdezem magamtól, szükségem van-e erre vagy arra. És amikor rájövök, hogy valójában nem is olyan fontos, akkor nem is veszem meg.

A vezetés, amelyről Jehova a szervezetén keresztül gondoskodott, teljesen nyilvánvaló volt. Nagy örömömre szolgált, hogy a finnországi fiókhivatalban töltött éveim folyamán figyelemmel kísérhettem a növekedést, hogy Jehova Tanúinak a száma 1135-ről 18 000-re emelkedett! Őszintén mondhatom, hogy munkámat áldás kísérte, de tudom, hogy munkám azért volt áldásos, mert a munka és az arra való késztetés Jehovától származik, s nem tőlünk. (1Korinthus 3:6, 7.) Életem korai éveiben Jehova útját választottam, és ez az út valóban a legjobb életútnak bizonyult.

[Kép a 23. oldalon]

Ekki Kankaanpää ma, feleségével, Margittal