Jehova nagyszerűen gondoskodott rólam
ENYHÉN szólva szokatlan volt az a mód, ahogyan Jehova szolgálatába léptem. Új-Zéland messze északon elterülő gyönyörűséges vidékén nőttem fel, ahol főként hozzám hasonló maori emberek éltek. Egy nap, amikor lóháton utaztam, az úton unokatestvérem, Ben közeledett felém. Ősz volt (a déli féltekén, az északi féltekén pedig tavasz) és 1942-t írtunk. Akkor 27 éves voltam, s gyakorló tagja az anglikán egyháznak.
Jó pár éve már, hogy Ben mindig elolvasta Rutherford bíró könyveit, aki abban az időben az Őr Torony Biblia és Traktátus Társulat elnöke volt; s most egy levelet lobogtatott a kezében, amely az Őr Torony Társulat új-zélandi főirodájától érkezett és azt a kérést tartalmazta, hogy hívja meg a helybelieket egy olyan helyiségbe, ahol együtt megünnepelhetik az Úr Vacsoráját. Továbbá Bennek kellett gondoskodnia valakiről, aki a szolgálatot vezesse. Felnézve rám, Ben kijelentette: „Te vagy az az ember.” Mivel büszke voltam, hogy képesítettnek minősítenek erre a szolgálatra — és mivel állandó áldozó voltam a templomban —, beleegyeztem.
A kérdéses estén mintegy 40 személy gyűlt össze Ben otthonában az Úr halálának megünneplésére, de egyikük sem volt Jehova Tanúja. Ahogy odaértem, az unokatestvérem átadta a beszédvázlatot. A javasolt énektől elálltam és felszólítottam Ben sógorát, hogy mondjon el egy megnyitó imát. Azután hozzákezdtem, hogy előadjam a vázlat szerinti anyagot, amely rengeteg felvetett kérdésből, valamint a Biblián alapuló válaszokból állt. Egy helybeli lelkész, aki az ünnepen jelen volt, ellenvetésekkel szakított félbe, ezeket azonban a vázlatban szereplő, Írásokból vett utalások felolvasásával megválaszoltam.
Még jól emlékszem, hogy a vázlatban feltüntetett egyik kérdés az évnek azon szakára vonatkozott, amikor ezt az eseményt meg kell ünnepelni. Mekkora megelégedésre szolgált, amikor az összes jelenlevő kitekintve az ablakon látta a teliholdat. A dátum — nyilvánvalóan — niszán hó 14. volt.
Micsoda éjszaka volt az! Négyórás ünnepet tartottunk! Sok kérdést vetettek fel, én pedig a Társulat vázlatában levő Szentíráson alapuló válaszokat adtam. Visszatekintve, tudom, hogy nem jutottam volna túl ezen a tapasztalaton Jehova szerető gondoskodása nélkül — jóllehet abban az időben még nem voltam az ő önátadott Tanúinak egyike. Mindazonáltal, azon az emlékünnepi éjszakán, 1942-ben megtaláltam az életem célját!
Korábbi életem
Én 1914-ben születtem. Édesapám mintegy négy hónappal a születésem előtt meghalt, és emlékszem még rá, hogy kisgyermekként mennyire irigyeltem a többi gyermeket, amiért nekik volt édesapjuk, akik szerették őket. Én nagyon hiányoltam az apai szeretetet. Édesanyám számára az élet férj nélkül kemény küzdelmet jelentett, amit az első világháború hosszú távú hatásai még inkább megnehezítettek.
Még fiatal voltam, amikor feleségül vettem egy Agnes Cope nevű ifjú hölgyet, aki most már több mint 58 éve hűséges élettársam. Kezdetben együtt küszködtünk, hogy életünket siker koronázza. Mint gazdálkodó kudarcot vallottam a tartós szárazság miatt. A sport terén bizonyos sikereket értem el, de az 1942-es Emlékünnep folyamán nyert tapasztalatig nem volt valódi életcélom.
Tanúskodás rokonoknak
Az említett Emlékünnep után komolyan tanulmányoztam a Bibliát, megvitatva néhány unokatestvéremmel az Őr Torony Társulat által kiadott bibliai irodalmat. Más térségből a mi elszigetelt közösségünkbe is ellátogatott Jehova néhány Tanúja 1943 szeptemberében. Négy órán keresztül beható megbeszélést tartottunk velük. Akkor, miután megtudtam, hogy nekik másnap reggel már tovább kell menniük, megkérdeztem: „Mi akadályoz meg engem abban, hogy most alámerítkezzem?” Így ketten az unokatestvéreim közül és én hajnali egy óra harminckor vízben alámerítkeztünk.
Ezek után a rokonaimhoz utaztam, hogy alapos bizonyságot tegyek nekik. Némelyek fogékonyak voltak, és ezekkel a Máté 24. fejezete alapján beszélgetést folytattam. Mások nem voltak fogékonyak, és ezekben az esetekben Jézus szavait idéztem, melyek a farizeusokhoz szóltak és a Máté 23. fejezetében vannak feljegyezve. Idővel azután megtanultam tapintatosabban hirdetni, hogy kedves és szerető égi Atyánkat utánozzam. (Máté 5:43–45.)
Feleségem eleinte ellenezte azt a kívánságomat, hogy Jehovát szolgáljam. De nem telt bele sok idő, s ő is csatlakozott hozzám; 1943 decemberében önátadott, alámerített segítőtársam lett. Azon az emlékezetes napon még öt másik személy is alámerítkezett a falunkból, Waimából, így a Királyság-hírnökök teljes száma abban a helységben kilenc fő lett.
Áldások ellenállás dacára
Ismét meglátogattak bennünket testvérek más területről 1944 folyamán, és most gondoskodtak számunkra a szükséges kiképzésről, hogy szabályszerűen tudjuk végezni a házról házra szolgálatot. Mivel jelenlétünk a közösségben egyre szembetűnőbb lett, a kereszténység képviselőinek ellenállása megnövekedett. (János 15:20.) A helybeli papokkal ismételt összeütközéseink voltak, amelyek hosszú hitvitákhoz vezettek. Jehova azonban megadta nekünk a győzelmet, és közösségünk több tagja — közöttük a nővérem is — Jehova szerető gondoskodása alá került.
Waimában 1944 júniusában alakult egy gyülekezet. Fokozódott a vallásoskodók részéről jövő üldözés és a szikrázó gyűlölet. Jehova Tanúitól megtagadták, hogy halottaikat a helybeli temetőben földeljék el. Olykor erőszakossá vált az ellenségeskedés. Fizikai szembenállást is el kellett viselnünk. A garázst és a benne levő autómat porig égették. Jehova áldásával azonban kevesebb mint három hónap alatt sikerült egy teherautót vásárolnunk. Én pedig egy lóvontatású fedett kocsiban vittem gyorsan növekvő családomat az összejövetelekre.
Társaink számban való növekedése azt jelentette, hogy sürgős szükségünk van egy nagyobb összejöveteli helyre, így hát elhatároztuk, hogy Királyság-termet építünk Waimában. Ez volt az első Királyság-terem, ami Új-Zélandon épült. Négy hónappal azután, hogy az első fákat kivágtuk, 1949. december 1-jén egyidejűleg tartottunk meg egy kongresszust és az átadást az új 260 ülőhelyes teremben. Azokban a napokban ez jelentős teljesítménynek számított, amit Jehova segítségével voltunk képesek elérni.
Jehova gondoskodásának további bizonyítékai
Mivel a Királyság-hírnökök számban továbbra is gyarapodtak Új-Zéland távol fekvő északi területén, a minket meglátogató utazófelvigyázók arra buzdítottak bennünket, hogy ott szolgáljunk, ahol a szükség nagyobb. Erre az ajánlatra úgy válaszoltam, hogy 1956-ban egész családommal átköltöztem Pukekohéba, ami kissé délebbre fekszik Aucklandtől. Ott szolgáltunk 13 évig. (Vö. Cselekedetek 16:9.)
Emlékezetemben két kimagasló példát őriztem meg Jehova gondoskodásáról ezekből az időkből. Miközben mint teherautósofőr és gépkezelő dolgoztam a megyei tanácsnál, az aucklandi Őr Torony Társulat fiókhivatala meghívott a Királyság Szolgálati Iskola négyhetes tanfolyamára. Négy hét eltávozást kértem ebből a célból, és a főmérnök azonnal ezt válaszolta: „Ez csak természetes. Azt szeretném, ha több olyan ember lenne, mint maga. Amint visszaérkezik, jöjjön és keressen fel az irodámban.” Amikor ezt követően felkerestem őt a hivatalában, megkaptam a fizetést arra a négy hétre, amíg távol voltam. Így a családom anyagi szükséglete fedezve volt. (Máté 6:33.)
Ez volt az első példa. A második akkor történt, amikor a feleségem és én beléptünk az általános-úttörőszolgálatba, 1968-ban. Most is, mint annyiszor Jehovára támaszkodtunk segítségért, ő pedig megjutalmazott minket. Egy reggel, reggeli után a feleségem kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját és látta, hogy negyed kiló vajon kívül semmi sincs benne. „Sarn — mondta —, semmi ennivalónk se maradt. Még mindig úgy gondolod, hogy ma is kimegyünk a szolgálatba?” És a válaszom? „Igen!”
Ahol először bekopogtattunk, a háztulajdonos elfogadta a felkínált irodalmat és kedvesen pár tucat tojást adott ellenértékként. A második meglátogatott személy zöldséget — kumara-t (édes burgonyát), karfiolt és répát ajándékozott nekünk. Más élelmiszercikkeket, húst és vajat is hazavittünk aznap. Mily igaznak bizonyultak Jézus szavai a mi esetünkben: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?” (Máté 6:26.)
Egy külföldi megbízatás
Rarotonga a Cook-szigeteken! Ezt a helyet jelölték ki számunkra 1970-ben mint különleges úttörők számára. Ez lett az otthonunk a következő négy évben. A kihívás, amely itt várt ránk, elsősorban egy új nyelv megtanulása volt. Az Új-Zélandon és a Cook-szigeteken beszélt maori nyelv közötti hasonlóság miatt a megérkezésünk után öt héttel tartott első nyilvános előadásom mégis sikeres volt.
A Cook-szigeteken csak kevés Királyság-hírnök volt, összejöveteli helyünk pedig egyáltalán nem létezett. Most ismét meghallgatásra találtak imáink, Jehova gondoskodott szükségleteink kielégítéséről. Alkalmi beszélgetésünk egy üzlettulajdonossal oda vezetett, hogy bérbe vettünk egy megfelelő telket, és egy éven belül már el is készült egy kicsiny otthon a mi számunkra, valamint egy 140 férőhelyes Királyság-terem. Ettől kezdve áldás áldást követett — szolgáljon Jehova dicsőségére!
Különösen nagyra értékeltük a szigeten lakók irányunkban megnyilvánuló vendégszeretetét. Szolgálatunk végzése közben gyakran kínáltak meg üdítőitalokkal, amelyeket igazán szívesen fogadtunk a forró, párás éghajlat alatt. Hazaérkezve gyakran találtunk banánt, papaját, mangót és narancsot az ajtónk előtt, amiket névtelen ajándékozók hagytak ott nekünk.
A feleségem és én, három másik rarotongai hírnök kíséretében, 1971-ben a csodás szépségű lagúnájáról ismert Aitutaki szigetére utaztunk. Isten Szavát szerető emberekre találtunk a vendégszerető lakosság körében, és azon nyomban négy házi bibliatanulmányozást vezettünk be, melyeket azután Rarotongába való visszatérésünk után levélváltás útján folytattunk. Idővel azok az Aitutakin élő tanulmányozók alámerítkeztek és később egy gyülekezetet alakítottak. A Cook-szigeteki második Királyság-termet ott építették fel 1978-ban. Jehova folytonos növekedést adott, így válaszolva a mi plántálásunkra és öntözésünkre. (1Korinthus 3:6, 7.)
Kiváltságom volt meglátogatni a Cook-szigetek csoportjához tartozó tíz szigetet, gyakran bizony keserves körülmények között. Egy hajóút a 180 kilométerre fekvő Atiura több mint hat napot vett igénybe, viharos szelek és erős hullámzás miatt. (Vö. 2Korinthus 11:26.) Noha az élelmiszerkészlet korlátozott volt és sokan körülöttem tengeribetegek voltak, én hálás voltam Jehova gondoskodásáért, aminek eredményeképpen biztonságban megérkeztem rendeltetési helyemre.
Később, 1974-ben elutasították kérvényünket, hogy a Cook-szigeteken maradhassunk, így vissza kellett térnünk Új-Zélandra. Arra az időre már három gyülekezet volt a szigeteken.
További szolgálati kiváltságok — és egy próba
Amikor megint Új-Zélandon voltunk, a lehetőség újabb kapui tárultak fel előttünk. (1Korinthus 16:9.) A Társulatnak szüksége volt valakire, aki le tudja fordítani Az Őrtorony-t és más bibliai irodalmat Cook-szigeti maori nyelvre. Én kaptam meg ezt a kiváltságot, ami a mai napig az enyém maradt. Majd kiváltságom lett rendszeres látogatásokat tenni testvéreimnél a Cook-szigeteken, először mint körzetfelvigyázó, majd mint kerületfelvigyázó helyettes.
Az egyik ilyen látogatás alkalmával egy rarotongai különleges úttörő, Alex Napa testvér, velem jött egy 23 napos tengeri utazásra. Úti célunk a Cook-szigetektől északra fekvő Manahaki-, Rakahanga- és Penrhyn-sziget volt. Jehova minden egyes szigeten arra indította a helybeli vendégszerető emberek szívét, hogy szálláshelyről gondoskodjanak számunkra, és hogy sok bibliai irodalmat fogadjanak el. (Vö. Cselekedetek 16:15.) Ezeken a szigeteken bőséggel vannak gyöngykagylók, és az emberek számtalanszor gyönggyel ajándékoztak meg, hogy hozzájáruljanak a világméretű prédikálómunkához. Így tehát szellemi gyöngyöket adtunk és szó szerinti gyöngyöket kaptunk. (Vö. Máté 13:45, 46.)
Milyen gyönyörűséges is a világnak az az elszigetelt része! Képzelj magad elé hatalmas testű fehér cápákat, amint együtt úszkálnak a gyermekekkel egy lagúnában! S milyen fennkölt látványt nyújtott az éjszakai égbolt! Milyen igazak a zsoltáros szavai: „Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést” (Zsoltárok 19:3).
Akkor, kilenc évvel ezelőtt, a feddhetetlenség igazi próbájával találtuk magunkat szembe. Feleségem agyvérzéssel kórházba került. Műtétre volt szükség, de az orvos nem volt hajlandó vér nélkül elvégezni az operációt. A feleségem és én a lelkiismeretünk szerint nem adhattuk beleegyezésünket olyan eljárás alkalmazásához, amellyel megszegnénk Isten törvényét. A sebész lelkiismerete azonban megkövetelte számára, hogy minden lehető eszközt felhasználjon az élet megmentésére, beleértve a vért is.
Feleségem egészsége romlott, és áthelyezték az intenzív osztályra, látogatókat pedig csak korlátozott számban fogadhatott. Elveszítette a hallását a dobhártyát érő állandó nyomás következtében. A helyzete válságosra fordult. Egyik látogatásom után egy orvos utánam jött, amikor a kocsimhoz mentem, és bizonygatta, hogy a feleségem egyedüli esélye az életben maradásra egy vérátömlesztéssel járó műtét, és könyörögve kért, hogy járuljak hozzá. Feleségem és én mégis inkább Jehovában bíztunk — még akkor is, ha a törvényének való engedelmesség következményeként jelenlegi életünkből elveszítünk néhány évet.
Hirtelen feltűnő javulás állt be feleségem állapotában. Amikor egyik nap megérkeztem, az ágyban ülve találtam őt olvasgatva. A következő napokon elkezdett tanúskodni betegtársainak és az ápolószemélyzetnek. Azután felszólítottak, hogy keressem fel a sebészt az irodájában. „Wharerau úr — mondta —, ön valóban szerencsés ember! Úgy látjuk, hogy a felesége meggyógyult.” Teljesen váratlanul állandósult a vérnyomása. Feleségem és én együtt mondtunk köszönetet Jehovának, és újra kinyilvánítottuk eltökélt szándékunkat, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk az ő szolgálatában.
Megbízatásom most visszaszólított a Cook-szigetekre és megint Rarotongában szolgálok. Milyen áldott kiváltság! Visszatekintve, feleségem és én hálásak vagyunk Jehova gondoskodásáért, amelyet a szolgálatában töltött majdnem öt évtized alatt élveztünk. Ha az anyagiakat tekintjük, meg kell állapítanunk, hogy a létfenntartáshoz szükséges dolgokat sohasem nélkülöztük. A szellemi dolgokat tekintve pedig olyan sok áldásban részesültünk, hogy nehéz lenne részletes elbeszélésük. Kiemelkedő áldásnak tekintem, hogy testi rokonaim oly szép számban ragadták meg az igazságot. Több mint 200-at számolhatok össze, akik most Jehova alámerített Tanúi, többek között 65 egyenes ági leszármazottat. Az egyik unokám az új-zélandi Bétel-család tagja, az egyik lányom pedig a férjével és két fiával fiókhivatalok építkezésein dolgoznak. (3János 4.)
Ha az elkövetkezendő időkre gondolok, egy paradicsomi élet reménységét táplálom a szívemben, amikor az egész föld gyönyörűséges állapota még annak az üde zöld völgynek a szépségét is felülmúlja, ahol születtem. Mily nagy kiváltság lesz számomra üdvözölni anyámat és apámat a feltámadók között, és ismertetni velük a váltságot, a Királyságot és Jehova gondoskodásának összes többi bizonyítékát.
Szilárd elhatározásom, amelyet az a tudat táplál, hogy Isten gondoskodik rólam, az, amelyet a zsoltáros öntött szavakba a Zsoltárok 104:33-ban: „Éneklek az Úrnak egész életemben; zengedezek az én Istenemnek, a míg vagyok!” (Sarn Wharerau elmondása alapján.)
[Kép a 28. oldalon]
Az első Királyság-terem, amelyet 1950-ben építettek Új-Zélandon