Hálás vagyok Jehova csalhatatlan segítségéért
SHARON GASKINS ELMONDÁSA ALAPJÁN
PARADICSOM a földünkön! Láttam magam, amint réteken hancúrozom, pillangókat kergetek és oroszlánkölykökkel játszom. Olyan jó érzés volt! De voltak kételyeim, komoly kételyek. De voltak kételyeim. Milyen gyakran változott kétségbeeséssé a reménységem!
Amilyen régmúltra csak vissza tudok emlékezni, a tolókocsi mindig állandó társam volt. A Little-kór születésemtől kezdve elrabolta tőlem a legegyszerűbb gyermekkori örömöket. A többi gyerek vidáman korcsolyázott és biciklizett, csak én ültem egyedül, még járni is képtelen voltam. Így, amikor édesanyám egyik hitgyógyítótól a másikhoz vitt, komolyan reménykedtünk a csodában. Minduntalan eredmény nélkül tolt haza onnan. Nekem is igazi csalódást jelentett, de neki, mennyire szívettépő érzés volt ez!
Igazi reménység után vágyva édesanyám 1964 elején tanulmányozni kezdte a Bibliát Jehova Tanúival. Körülbelül hat és fél éves voltam akkor.
Csodálatos volt megtudni, hogy egyszer gyönyörű paradicsom volt ezen a földön. Sajnálatos módon az első ember, Ádám elvesztette azt, én azonban vágytam arra a szoros kapcsolatra Istennel, amelynek ő egykor örvendett. Milyen lehetett izraelitaként különleges kapcsolatnak örvendeni Istennel? Vagy milyen lehetett akkor élni, amikor saját Fia a földön járt? Ábrándozásaim az eljövendő Paradicsomba is elvittek. Már akkor, olyan fiatalon nyilvánvaló volt számomra, hogy megtaláltuk az igazságot.
Édesanyám kezdte elvinni a családot Jehova Tanúi Királyság-termébe. Összejöveteleik annyira különböztek attól, amit az egyházakban láttunk! Az emberek és a környezet mélyen meghatott.
Édesanyámnak igazi megpróbáltatást jelentett, hogy elvigyen minket a Királyság-terembe. Rajtam kívül még három kisebb gyermeke volt, és nem volt autónk. Amikor volt rá pénze, taxival mentünk. Még most is magam előtt látom, milyen megfeszített erővel igyekezett édesanyám az egyik vasárnap. Taxi sehol sem volt a láthatáron. Aztán váratlanul előttünk termett egy teherautó, és a vezetője elvitt minket. Elkéstünk az összejövetelről, de mégis eljutottunk oda. Mennyire hálásak voltunk Jehovának!
Nem sokkal ezután drága szellemi testvéreink és testvérnőink, akiknek volt autójuk, szerető módon egymást felváltva szállítottak minket. Édesanyám arra irányuló ösztönzése, hogy soha ne mulasszuk el az összejöveteleket, hacsak nem voltunk igazán betegek, belevéste fiatal elmémbe annak fontosságát, hogy ’jöjjünk össze testvéreinkkel’. (Zsidók 10:24, 25.) Édesanyám a megtanult dolgok által indíttatást érzett arra, hogy átadja az életét Jehovának, és 1965-ben alámerítkezett.
Erre az időre már elég nagy voltam ahhoz, hogy még teljesebb mértékben értékeljem az összejöveteleket. New Yorkban a brooklyni Cypress Hills-i gyülekezetben voltak európaiak, feketék, spanyolok és más nemzetiségűek, akik egymással karöltve folytatták az imádatot. Annyira helyénvalónak tűnt, hogy az istenfélő embereknek ilyen testvériségben kellene élniük. (Zsoltárok 133:1.)
Édesanyám megtanított rá, hogyan készüljek fel az összejövetelekre. Szellemi szempontból ez nem okozott gondot, testi szempontból azonban igen. A Little-kór az egyszerű teendőket is komoly feladatokká változtatja. Képtelen voltam, és még ma is képtelen vagyok egyenes vonalat húzni, hogy megjelöljem bibliai irodalmunkban a válaszokat. Gyakorlás által azért javultak az aláhúzásaim.
Elmém csordultig telt mondanivalóval. De amikor a szavak elhagyták a számat, teljesen összezagyválódtak. Nélkülözhetetlen volt a lazítás, hogy az izmaim ne váljanak feszültté. Arra is összpontosítanom kellett a figyelmemet, hogy minden egyes szót a lehető legtisztábban ejtsek ki. A meghiúsulás érzése tört fel belőlem, amikor nem úgy fejeztem ki magam, ahogyan kellett volna, vagy amikor tudtam, hogy nem értették meg a szavaimat. Ahogyan a testvérek és testvérnők a gyülekezetben egyre jobban megismertek, jobban megértették a beszédemet is. Ennek ellenére mindeddig vannak jó és rossz napjaim emiatt.
Hat felzaklató hónap
Nyolcéves koromban olyan hat hónapot éltem át, amely a mai napig érezteti hatását. Valamennyi addig alkalmazott fizikai-, foglalkozás- és beszédterápia ellenére az orvosok a New York-i West Haverstraw-i rehabilitációs intézetbe küldtek. Édesanyámmal mélyen lesújtva éreztük magunkat. Évekkel azelőtt, amikor az orvosok tévesen azt állapították meg, hogy szellemileg visszamaradott vagyok, édesanyám azt mondta nekik, hogy soha nem ad rehabilitációs intézetbe. Ezért még az ideiglenes elválás is nehéz volt számára. Belátta azonban, hogy a tőle és édesapámtól független sikeres életem azt jelenti, hogy a lehetőséghez mérten testileg önálló vagyok.
Az épület szép volt, én mégis elhagyatottnak éreztem magam. Érzelmi kitöréseim és hisztérikus jeleneteim nyilvánvalóvá tették, hogyan érzem magam azon a helyen. Szüleim csak ritkán tudták megtenni a háromórás utat autóbusszal, különösen attól kezdve, hogy édesanyám terhes lett az ötödik gyermekével. A távozásuk annyira felizgatott, hogy az orvos azt mondta, még ritkábban látogassanak. Csak kétszer engedtek haza.
A gyógyászati szakemberek megtanítottak, hogyan kell járógép és ólomsúllyal terhelt mankó segítségével járni. Úgy tűnt, hogy egy tonnát nyom a mankó. A súly azonban segített megtartani az egyensúlyomat és meggátolta, hogy elessek. Ez volt az első lépés afelé, hogy mankó nélkül, egyedül járjak.
Az étel felszeletelése, gombok begombolása — bármilyen feladat, amelyhez az ujjaimat kellett használni — mindig nehéz, ha nem lehetetlen volt számomra. Bizonyos fokig azonban megtanultam, hogyan kell egyedül enni és öltözködni. Ez később segítségemre volt az Istennek végzett szolgálatomban.
Gyógykezelésem végeztével újra otthon voltam. Édesanyám használtatta velem az új képességeimet. Ez érzelmi csatát jelentett nekem, mivel akartam ugyan saját magam elvégezni bizonyos teendőket, de megvalósításuk meghiúsulással járt, időigényes és kimerítő volt. Kétórás feladat volt például, hogy az összejövetelekre felöltözzek!
Amikor a Királyság-teremből egyenesen átmentünk az utca másik oldalára, egyedül tettem meg ezt az utat. Nem kis dicsőség volt!
Életem legboldogabb napja
Édesanyám gondoskodott arról, hogy a család kiegyensúlyozott szellemi táplálékban részesüljön. Tanulmányozást folytatott velem, és elvárta tőlem, hogy Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóirataink minden kiadását elolvassam. Ott voltak az összejövetelek is, amelyekre fel kellett készülni és részt kellett venni azokon. Bár az elmém és a szívem mohón szívta magába ezt az ismeretet, az olyan komoly gondolatok, hogy átadjam az életem Jehovának és ezt víz alá merítéssel szemléltessem, a háttérben maradtak. Édesanyám segített megértenem, hogy rokkantságom ellenére Isten szellemileg felelősnek tart saját magamért. Nem várhatom el, hogy édesanyám érdemei alapján, az ő kötényébe kapaszkodva jussak be az új világba.
Szerettem Istent, de az állapotom elkülönített a többi fiataltól: fájdalmas felismerés volt ez egy tizenévesnek. Nehéz volt elfogadni a korlátozottságaimat. Gyakran elöntött a méreg, és alámerítkezés előtt ezt meg kellett fékeznem. (Galátzia 5:19, 20.) És mi lesz, ha nem tudok Jehovának tett önátadásomhoz méltón élni?
Édesanyám kérésére az egyik gyülekezeti vén elbeszélgetett velem. Illés prófétának az izraelitákhoz intézett kérdését idézte nekem: „Meddig sántikáltok kétfelé?” (1Királyok 18:21). Nyilvánvaló volt, hogy Jehova nem örült határozatlanságomnak.
Felébredtem szellemileg, és őszintén Jehova segítségéért imádkoztam, valamint azért, hogy elhatározzam magam és átadjam neki az életem. A gyülekezetből az egyik testvérnő tanult velem. Fiatalabb volt nálam, még kicsi volt, amikor elvesztette az édesanyját. Ennek ellenére egészen fiatal korában átadta magát Istennek.
17 éves koromban elhatározásra jutottam. A legjobb képességeim szerint akartam szolgálni Jehovát. 1974. augusztus 9. az a nap, amikor alámerítkeztem: életem legboldogabb napja volt.
Öröm a szolgálatban
A szolgálatban való részvétel hegyhez hasonló akadályként tornyosult előttem. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megértessem magam. Megpróbáltam a lehető legérthetőbben beszélni. Amikor azután szükséges volt, szántóföldi szolgálati partnerem megismételte a házigazdának a mondataimat. Néhányan kedvezőtlenül reagáltak, úgy tekintettek, mint a Tanúk által kizsákmányolt egyik áldozatot. A prédikálás azonban jogomban áll és ez szívem kívánsága.
Ajtóról ajtóra járni akár egyetlen háztömbön belül is, nekem teljesen kimerítő tud lenni. Tanúskodási területünkön sok házban van lépcső, és a lépcsők megközelíthetetlenné teszik számomra a lakásokat. Télen a jeges utcák miatt gyakorlatilag képtelen vagyok házankénti munkát végezni. (Cselekedetek 20:20.) Szellemi testvéreim azonban mérhetetlenül sokat segítenek, és Jehova most egy motorral ellátott tolókocsival áldott meg, amely sokkal könnyebbé teszi a szolgálatot.
Idővel levelezés útján kezdtem tanúskodni. A levélírás kézzel nem volt jó megoldás, mivel írásművészetem a legtöbb ember számára olvashatatlan. Így a villanyírógép lett az írnokom. Nagyon lassú a gépírásom, mert a kezem nem működik eléggé koordináltan. Az idő nagy része azzal telik el, hogy célba veszek egy betűt, azután pedig egy másik betűt ütök le. Egyetlen oldal leírása egy órába, vagy még annál is több időbe telhet.
Az állóképességem hiánya ellenére időnként mégis kisegítő úttörőként szolgálok, havonta 60 vagy több órát szentelve a szolgálatnak. Ez jó időbeosztást, külön erőfeszítést és hittestvéreim naponkénti segítségét kívánja meg. Az ő úttörő szellemük engem is fellelkesít. Édesanyám is nagyszerű példát állított elém, amikor akár általános, akár kisegítő úttörőként szolgált, mialatt nehézségekkel küszködött, rossz egészségi állapotban volt és azzal a kihívással nézett szembe, hogy egy vallásilag megosztott családban hét gyermeket nevelt fel.
Külön költözöm
Amikor 24 éves voltam, elhatároztam, hogy elköltözöm otthonról. Áldásnak bizonyult, hogy Brooklyn bensonhursti negyedébe költöztem. A marlborói gyülekezet olyan volt, mint egy szoros kapcsolatban álló család. Mennyire hiterősítő volt velük lenni! A gyülekezetben mindössze két-három autó volt, szellemi testvéreim mégis elvittek minden összejövetelre. Ennek ellenére nem laktam itt sokáig.
Abszolút kudarcra ítélve éreztem magam, visszamentem a családomhoz és három évig tartó súlyos depresszióba merültem. Visszatértek a dührohamaim. Azután az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott és többször is megkíséreltem az elkövetését. A halál sötét felhőként lebegett felettem. De Istenre támaszkodtam és megígértem, hogy nagyraértékelést mutatok ajándéka, az élet iránt. A vénektől vigaszt és tanácsot kaptam. Emellett az ima, a személyes tanulmányozás, a családom által tanúsított türelem és némi szakmai segítség kiigazította a gondolkodásomat.
Az Őrtoronyon keresztül Jehova együttérzéséből fakadóan betekintést nyújt a súlyos depresszió kérdésébe. Ő igenis törődik a népével és megérti az érzéseinket. (1Péter 5:6, 7.) Súlyos depresszióm idővel alábbhagyott. Ma, tíz évvel később Jehova még mindig segítséget nyújt, hogy megbirkózzam a csalódottsággal és a depresszióval. Időnként még most is csaknem teljesen hatalmába kerít a hasznavehetetlenség érzése. Az ima, a bibliatanulmányozás és szellemi családom azonban csodálatos segítséget jelentenek, hogy túléljem mindezeket.
Miután eredménytelenül kutattam másik lakás után, nem szívesen, de úgy döntöttem, hogy a családommal élem le életem hátralevő részét. Később Jehova válaszolt az imáimra. Brooklyn Bedford-Stuyvesant negyedében felszabadult egy lakás. 1984-ben, nyár végén odaköltöztem, és azóta ott élek.
A Lafayette gyülekezet igen szeretetreméltó tagjai elvittek az összejövetelekre. Még ma is élénken emlékezetemben él az első Gyülekezeti Könyvtanulmányozás, amelyen részt vettem. A negyedik emeleten tartották — és nem volt lift! Csakis Jehova segítsége tette lehetővé, hogy fel tudtam menni és le tudtam menni azokon a lépcsőkön. Idővel egy könnyebben megközelíthető helyszínről gondoskodtak. Most pedig azzal a kiváltsággal áldott meg Jehova, hogy a saját otthonomban van a Gyülekezeti Könyvtanulmányozás.
Ragyogó úttörő szellem uralkodik ebben a gyülekezetben. Amikor idejöttem, körülbelül 30 úttörő volt, és néhányan közülük a szárnyaik alá vettek. A buzgó légkör engem is arra indított, hogy gyakrabban legyek kisegítő úttörő.
A Lafayette és a Pratt gyülekezet 1989 áprilisában új Királyság-termet épített pont abban az utcában, ahol a lakásom van. Ez is éppen időben történt, mivel fizikai állapotom további romlása miatt a gyaloglás újra problémát okozott. Motormeghajtású tolókocsimmal, valamint szellemi testvéreim és testvérnőim segítségével azonban élvezet az összejövetelekre járni. Milyen mélységesen nagyra értékelem az ilyen szerető segítséget!
Hálás vagyok Isten segítségéért
Lábaim ingadoznak ugyan, szívem azonban megingathatatlan. A helyes gyógykezelés könnyebbé tette egy kicsit az életet, mégis Isten tartott meg engem. Néha nem tudtam, hogy az aznapi ételemet honnan szerzem meg, Jehova azonban segítséget nyújtott és a mai napig hűséges Gondoskodó. Dávid szavai valóban nagyon kedvesek nekem: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé.” (Zsoltárok 37:23–25.)
Jehova számos alkalommal képessé tett arra, hogy megőrizzem Írás szerinti álláspontomat, és segített, hogy elutasítsam a vért a sebészi beavatkozások során. (Cselekedetek 15:28, 29.) Nem régen meghalt az édesapám. Igazán nagy megrázkódtatás elveszíteni valakit, aki oly közel állt hozzánk. Csakis a Jehovától jövő erő segített át ezen és a többi próbán is.
Az egészségem tovább romolhat ugyan, de Istenbe vetett bizalmam és a hozzá fűződő kapcsolatom mentőövnek számít, amelybe belekapaszkodhatok. Mennyire boldog vagyok, hogy Jehova népe közé tartozhatok és csalhatatlan segítségének örvendhetek!