Miért ismerjük be a hibát?

AZ EGYIK legrendkívülibb összecsapás volt a hadtörténelemben. Egy fegyvertelen női követ visszafordított 400 harcedzett katonát, akik egy sérelem megtorlására készültek. Miután ezeknek a férfiaknak a vezére egyetlen bátor nő kérlelését meghallgatta, felhagyott küldetésével.

Ez a vezér Dávid volt, aki később Izrael királya lett. Mivel tetszeni kívánt Istennek, hallgatott Abigailra, egy nőre. Amikor Abigail tapintatosan rámutatott, hogy a bosszúállás férjén, Nábálon, vérbűnt eredményezne, Dávid felkiáltott: „Áldott legyen az Úr, Izráelnek Istene, a ki téged ma előmbe küldött! És áldott legyen a te tanácsod, és áldott légy te magad is, hogy a mai napon megakadályoztál engem, hogy gyilkosságba ne essem, és ne saját kezemmel szerezzek magamnak elégtételt!” Dávid hálás volt azért, hogy Jehova felhasználta Abigailt arra, hogy visszatartsa őt egy súlyos hiba elkövetésétől (1Sámuel 25:9–35).

Az egyik zsoltárban Dávid ezt kérdezte: „Ki veheti észre a tévedéseket?” (Zsoltárok 19:13). Őhozzá hasonlóan talán mi sem vagyunk tudatában a hibáinknak, amíg valaki rá nem mutat azokra. Más alkalmakkor kellemetlen következmények kényszerítenek arra, hogy ráébredjünk, hibásak, oktalanok vagy barátságtalanok voltunk.

Nincs ok a kétségbeesésre

Habár mindannyian hibákat követünk el, nem szükséges, hogy ez kétségbeesést okozzon. Edward John Phelps diplomata megjegyezte: „Az az ember, aki nem követ el hibákat, rendszerint semmit sem tesz.” Valamint a keresztény tanítvány, Jakab ezt mondta: „mindannyian sokban botlunk” (Jakab 3:2, Csia fordítás). Tanulhat-e egy gyermek járni anélkül, hogy valaha is megbotlana? Nem, hiszen a gyermek a hibákból tanul, és mindaddig próbálkozik, amíg eléri az egyensúlyt.

Ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet éljünk, nekünk is szükséges tanulnunk mind a magunk, mind mások hibáiból. Mivel a Biblia sok olyan személynek a tapasztalatáról számol be, akiknek a körülményei visszatükrözhetik a miénket, segítséget kaphatunk ahhoz, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, amelyeket ők elkövettek. Mit tanulhatunk tehát az ő hibáikból?

Az alázatosság életfontosságú tulajdonság

Az egyik tanulság az, hogy Isten nem vet el mindenkit, aki hibát követ el, hanem csak azokat ítéli el, akik visszautasítják kiigazítani azokat — ha ez lehetséges. Izrael királya, Saul nem engedelmeskedett Jehova utasításainak az amálekiták megsemmisítésével kapcsolatban. Saul, amikor Sámuel próféta által szembesült ezzel, először lekicsinyelte az ügyet, majd megpróbált másokat vádolni. Jobban aggódott amiatt, hogy elveszíti méltóságát az emberei előtt, mint a helytelenség jóvátétele miatt. Ennélfogva ’Jehova megvetette őt, mint királyt’ (1Sámuel 15:20–23, 30).

Habár Saul utódja, Dávid komoly hibákat követett el, megbocsátást nyert, mivel alázatosan elfogadta a tanácsot és a fegyelmezést. Dávidot alázatossága indította arra, hogy megszívlelje Abigail szavait. Csapatai harcra készültek. Dávid mégis beismerte az emberei előtt, hogy meggondolatlan döntést hozott. Egész életén keresztül az ilyen alázatosság segített Dávidnak megbocsátást keresni, és helyreigazítani lépéseit.

Az alázatosság az elhamarkodott megjegyzések kiigazítására is készteti Jehova szolgáit. Egy kihallgatás közben a Szanhedrin előtt a főpap úgy rendelkezett, hogy Pált megüssék. Az apostol visszavágott: „Megver az Isten téged, te kimeszelt fal!” (Cselekedetek 23:3). Pál talán rossz látása miatt nem vette észre, kihez intézi szavait, mígnem a mellette állók megkérdezték: „Az Istennek főpapját szidalmazod-é?” Erre Pál azonnal elismerte hibáját, ezt mondva: „Nem tudtam, atyámfiai, hogy főpap. Mert meg van írva: A te néped fejedelmét ne átkozd!” (Cselekedetek 23:4, 5; 2Mózes 22:28). Igen, Pál alázatosan beismerte hibáját.

Ők beismerték a hibákat

A Biblia azt is bemutatja nekünk, hogy néhányan megváltoztatták hibás gondolkodásmódjukat. Gondolj például a zsoltáros Aszáfra. Mivel úgy látszott, a gonosz emberek jól boldogulnak, ezt mondta: „Bizony hiába tartottam én tisztán szívemet.” De Aszáf észhez tért, miután elment Jehova házához, és elmélkedett a tiszta imádat előnyein. Mindezen túl beismerte hibáját a 73. zsoltárban.

Jónás szintén megengedte, hogy a helytelen gondolkodásmód elhomályosítsa szemléletmódját. Ninivében való prédikálása után, személyes igazolásával volt elfoglalva, ahelyett hogy a város lakóira lett volna tekintettel. A niniveiek bűnbánata ellenére Jónás neheztelt, amikor Jehova nem büntette meg őket, de Isten helyreigazította őt. Jónás ráébredt arra, hogy szemléletmódja hibás volt, mivel a nevét viselő bibliai könyv becsületesen elismeri az ő hibáit (Jónás 3:10—4:11).

Hibásan azt feltételezve, hogy Jehova Isten, és nem Sátán az Ördög volt az, aki gyötrődését okozza, Jób mint ember bizonyítani próbálta, hogy nem érdemelte meg szenvedéseit. Nem volt tudatában a nagyobb vitakérdésnek: Vajon próba alatt lojálisak maradnak-e Istenhez a szolgái? (Jób 1:9–12). Miután Elihu, majd Jehova segített Jóbnak meglátni hibáját, ő beismerte: „Azért szólottam balgatagúl . . . Azért én magam feddem magamat, [visszavonok mindent, Újfordítású revideált Biblia, 1991] és porban és hamuban tartok bűnbánatot” (Jób 42:3, 6, Káldi fordítás, 1865).

A hibák beismerése segít jó kapcsolatot fenntartanunk Istennel. Amint az előbb említett példák mutatják, ő nem fog elvetni minket a hibáinkért, ha beismerjük azokat, és mindent, amit tudunk megteszünk, hogy kiigazítsuk a helytelen gondolkodást, az elhamarkodott szavakat vagy vakmerő cselekedeteket. Hogyan tudjuk alkalmazni ezt az ismeretet?

Tenni valamit a hibáink ellen

Megerősítheti a családi köteléket, ha alázatosan elismerjük a hibát, és teszünk ellene valamit. Egy szülő például talán a kimerültség és bosszankodás miatt esetleg nyers a gyermeke fegyelmezésében. Rossz hatásai lehetnek, ha vonakodik helyreigazítani ezt a hibát. Ennek megfelelően Pál apostol ezt írta: „atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint” (Efézus 6:4).

Egy Paul nevű fiatal keresztény melegséggel emlékezik vissza: „Apa mindig bocsánatot kért, ha úgy érezte, hogy valamire túl erősen reagált. Ez segített tisztelnem őt.” Személyes döntésünk, hogy egy sajátságos helyzetben szükséges-e a bocsánatkérés. A bocsánatkéréseket azonban komoly törekvéseknek kell követniük arra, hogy a jövőben elkerüljük a hasonló hibákat.

Mi a helyzet akkor, ha egy férj vagy egy feleség követ el egy fájdalmat okozó hibát? Őszinte beismerés, szívből jövő bocsánatkérés és a megbocsátó szellem segíteni fog fenntartani szerető kapcsolatukat (Efézus 5:33; Kolossé 3:13). Jesús, egy ötvenes éveiben járó heves vérmérsékletű spanyol férfi, nem túl büszke ahhoz, hogy bocsánatot kérjen a feleségétől, Albinától. „Szokásunk a bocsánatkérés, amikor megbántjuk egymást — mondja a feleség. — Ez segít szeretetben kijönnünk egymással.”

Amikor egy vén követ el hibát

A hibák beismerése és az őszinte bocsánatkérés a keresztény véneknek is segít, hogy összhangban dolgozzanak együtt, és ’tiszteletet adjanak egymásnak’ (Róma 12:10). Egy vén talán vonakodhat beismerni egy hibát, mivel attól fél, hogy ez alá fogja ásni a tekintélyét a gyülekezetben. Ha azonban megpróbálja igazolni, figyelmen kívül hagyni vagy lekicsinyelni a hibát, sokkal valószínűbb, hogy ezzel azt éri el, hogy mások elveszítik a felvigyázásába vetett bizalmukat. Egy érett testvér, aki talán valamely elhamarkodott megjegyzésért alázatosan bocsánatot kér, elnyeri mások tiszteletét.

Fernando, egy spanyolországi vén, visszaemlékezik egy olyan alkalomra, amikor az egyik körzetfelvigyázó a vének egy nagy találkozóján elnökölt, és pontatlan állítást tett arról, hogyan kell levezetni egy összejövetelt. Amikor egy testvér tisztelettudóan kijavította, amit mondott, a körzetfelvigyázó azonnal elismerte, hogy hibázott. Fernando visszaemlékezik: „Nagy hatással volt rám, amikor láttam, hogy mindazok előtt a vének előtt beismeri a hibáját. Sokkal inkább tiszteltem őt az után a bocsánatkérés után. Példája megtanított arra, milyen fontos elismernem a saját hiányosságaimat.”

Légy gyors a hiba beismerésében

A bocsánatkérést általában értékelik, különösen, ha gyorsan történik. Tulajdonképpen minél hamarabb ismerünk be egy hibát, annál jobb. Szemléltetésül: II. János Pál pápa 1992. október 31-én beismerte, hogy az inkvizíció 360 évvel ezelőtt „hibásan” járt el, amikor megbüntette Galileit azért az állításáért, miszerint a föld nem a világegyetem középpontja. A bocsánatkérés ilyen hosszú ideig való halogatása azonban értékének csorbításához járul hozzá.

Ugyanez igaz a személyes kapcsolatokban. Egy gyors bocsánatkérés begyógyíthatja azt a sebet, amelyet egy barátságtalan szó vagy tett okozott. Jézus arra sürgetett minket, hogy ne késlekedjünk békét teremteni, ezt mondva: „ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat” (Máté 5:23, 24). Gyakran a békés kapcsolatok helyreállítása egyszerűen csak annyit kíván, hogy beismerjük, hogy helytelenül kezeltük a dolgokat, és megbocsátást kérjünk. Minél tovább várunk azzal, hogy ezt megtegyük, annál nehezebbé válik.

Boldog, aki beismeri a hibákat

Ahogyan Saul és Dávid példája szemlélteti, hibáink kezelésének módja kihatással lehet az életünkre. Saul konokul ellenszegült a tanácsnak, hibái megsokszorozódtak, ami végül is abban tetőződött, hogy Istentől való kegyvesztettségben halt meg. Dávid azonban hibái és bűnei dacára bűnbánóan elfogadta a helyreigazítást, és hűséges maradt Jehovához. (Vö. Zsoltárok 32:3–5.) Vajon nem ez a mi vágyunk?

A legnagyobb jutalma annak, hogy beismerünk és kiigazítunk egy hibát vagy megbánjuk a bűnt, a tudat, hogy Isten megbocsátotta azt. „Boldog az, a kinek . . . vétke elfedeztetett — mondta Dávid. — Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít” (Zsoltárok 32:1, 2). Mily bölcs dolog tehát beismerni a hibát!

[Kép a 29. oldalon]

Tanulhat-e egy gyermek járni anélkül, hogy valaha is megbotlana?