A katarok — Vajon keresztény mártírok voltak?

„ÖLJÉTEK meg valamennyit, minden élőt a városban. Az Úr majd megismeri és kiválasztja az övéit!” Dél-Franciaországban azon a nyári napon 1209-ben lemészárolták Béziers lakosságát. Arnold Amalric szerzetes, mint a katolikus keresztes vitézek élére kinevezett pápai legátus, nem mutatott könyörületet. Amikor emberei megkérdezték tőle, hogyan lehet különbséget tenni a katolikusok és az eretnekek között, állítólag a fent idézett híres választ adta. A katolikus történészek ezt enyhébben adják vissza: „Ne aggódjatok. Úgy hiszem, nagyon kevesen térnek meg.” Bármi is volt a pontos válasz, következményeként mintegy 300 000 keresztes vitéz a katolikus egyház magas rangú papjainak vezetésével legalább 20 000 férfit, nőt és gyermeket mészárolt le.

Mi idézte elő ezt a vérfürdőt? Ez csak a kezdete volt az albigensek elleni keresztes hadjáratnak, amelyet III. Ince pápa indított a délközép-franciaországi Languedoc tartományban élő úgynevezett eretnekek ellen. Mintegy 20 évvel később, mire véget ért, feltehetőleg egymillió ember vesztette életét — katarok, valdensek, sőt sok katolikus is.

Vallásos szakadárság a középkori Európában

A kereskedelem gyors fejlődése az i. sz. XI. században nagy változásokat hozott magával a középkori Európa társadalmi és gazdasági felépítésében. Városok nőttek ki a földből, hogy helyet adjanak az egyre több mesterembernek és kereskedőnek. Ez új eszmék születésére adott lehetőséget. A vallásos szakadárság Languedocban vert gyökeret, ahol olyan rendkívül toleráns és fejlett civilizáció virágzott, mint sehol másutt Európában. A languedoci Toulouse városa Európa harmadik leggazdagabb világvárosa volt. Ebben a világban élték a trubadúrok virágkorukat, akik közül egyeseknek a dalai politikai és vallásos témákat érintettek.

A XI. és XII. század vallásos helyzetét ecsetelve a Revue d’histoire et de philosophie religieuses című könyv kijelenti: „A XII. században, akárcsak az előtte levőben, az embereknek továbbra is szemet szúrt a papság moralitása: a fényűzése, a megvesztegethetősége, az erkölcstelensége; mégis gazdagságát és hatalmát kifogásolták leginkább, valamint azt, hogy összejátszik a világi hatóságokkal, és hogy szolgalelkű.”

Vándorprédikátorok

Még III. Ince pápa is elismerte, hogy az egyházon belüli féktelen züllés miatt volt egyre több szakadár és vándorprédikátor Európában, főleg Franciaország déli részén és Észak-Itáliában. A nagy többségük katar volt vagy valdens. Ince pápa így korholta a papokat, amiért nem tanították az embereket: „A gyermekeknek kenyérre van szükségük, amelyet ti nem adtok meg nekik.” Ám Ince pápa, ahelyett hogy bibliai oktatásban részesítette volna az embereket, kijelentette: „oly mélyértelmű az isteni Írás, hogy nem csak az egyszerű és analfabéta emberek, de még az okos és tanult emberek sem képesek teljes mértékben arra, hogy megpróbálják megérteni.” A Biblia olvasása tilos volt mindenkinek, kivéve a papokat, és nekik is csak latinul engedélyezték.

A szakadárok vándorolva prédikáltak, és ezzel szembeszállva a pápa jóváhagyta a prédikáló szerzetesek rendjének vagy dominikánusoknak a megalakulását. A dúsgazdag katolikus papsággal ellentétben ezeknek a szerzeteseknek utazó prédikátoroknak kellett lenniük, s azzal bízták meg őket, hogy védjék meg a katolikus igazhitűséget a Franciaország déli részén élő „eretnekek” ellenében. A pápa ezenkívül pápai legátusokat is küldött, hogy beszéljenek a katarokkal, és próbálják meg visszahozni őket a katolikus nyájba. Mivel ezek az erőfeszítések kudarcot vallottak, s állítólag az eretnekek megölték az egyik legátusát, III. Ince elrendelte az albigensek elleni keresztes hadjáratot 1209-ben. Albi olyan kisváros volt, ahol különösen sokan voltak a katarok, ezért az egyházi krónikások albigensekként utaltak a katarokra (franciául: Albigeois), s ezt a kifejezést használták mindazoknak az „eretnekeknek” a megjelölésére, akik azon a területen éltek, beleértve a valdenseket is. (Lásd a lenti bekeretezett részt.)

Kik voltak a katarok?

A „katar” szó a görög ka·tha·rosʹ szóból származik, amelynek a jelentése: ’tiszta’. A XI. századtól a XIV. századig a katarizmus főleg Lombardiában (Észak-Itália) és Languedocban terjedt. A katar hitnézetek a keleti dualizmus és gnoszticizmus keverékei voltak, amely ideológiákat valószínűleg külföldi kereskedők és misszionáriusok hoztak magukkal. A The Encyclopedia of Religion a katar dualizmust úgy határozza meg mint hitet „két ősokban: az egyik ősok a jó, ez irányít mindent, ami szellemi, a másik pedig a gonosz, ez a felelős az anyagi világért, azon belül pedig az emberi testért”. A katarok úgy hitték, hogy Sátán teremtette az anyagi világot, amely visszafordíthatatlanul pusztulásra van ítélve. A reménységük az volt, hogy elmenekülnek a gonosz, anyagi világtól.

A katarok két osztályból álltak, a tökéletesekből és a hívőkből. A tökéleteseket a szellemi keresztelkedés rítusával avatták fel, amelyet consolamentumnak neveztek. Ezt kézrátétellel hajtották végre az egyéves próbaidő letelte után. Úgy vélték, a rítus megszabadítja a jelöltet Sátán hatalmából, megtisztítja minden bűntől, és átadja a szent szellemet. Innen eredt a „tökéletes” elnevezés, amelyet a hívőket szolgáló, viszonylag kevés kiválasztottra alkalmaztak. A tökéletesek önmegtartóztatási, tisztasági és szegénységi fogadalmat tettek. Ha házasok voltak, a tökéleteseknek el kellett hagyniuk párjukat, mivel a katarok azt hitték, hogy a nemi közösülés volt az eredendő bűn.

A hívők olyan egyének voltak, akik bár nem követték az aszketikus életformát, de elfogadták a katar tanításokat. A hívők a melioramentumnak hívott szertartás során tiszteletteljesen térdepelve a tökéletes előtt megbocsátást és áldást kértek. Ahhoz, hogy rendes életet élhessenek, a hívők convenenzát vagy egyezséget kötöttek a tökéletesekkel, hogy a halálos ágyukon majd szellemi keresztségben, vagyis consolamentumban részesítik őket.

A Bibliához való hozzáállásuk

Bár a katarok sokat idéztek a Bibliából, elsősorban allegóriák és mesék forrásának tekintették. Úgy vélték, a Héber Iratok nagy része az Ördögtől származik. A Görög Iratokban található részeket, mint például azokat a verseket, amelyek szembeállítják a testet a szellemmel, dualisztikus filozófiájuk alátámasztására használták fel. Az Úr Imájában a „mindennapi kenyerünk” helyett az „anyaginál magasabb rendű kenyérért” imádkoztak (amely a „szellemi kenyeret” jelenti), mivel az ő szemükben az anyagi kenyér a szükséges rossz.

Sok katar tanítás teljesen ellentmondott a Bibliának. Hittek például a lélek halhatatlanságában és a lélekvándorlásban. (Vö. Prédikátor 9:7, 12; Ezékiel 18:4, 20.) Ezenkívül apokrif szövegekre alapozták hitüket. Ennek ellenére, mivel a katarok a nép nyelvére fordítottak egyes részeket az Írásokból, ezért bizonyos mértékben ismertebb könyvvé tették a Bibliát a középkorban.

Nem keresztények

A tökéletesek úgy vélték magukról, hogy ők az apostolok jogszerű utódai, és ennek megfelelően „keresztényeknek” nevezték magukat, amit azáltal hangsúlyoztak ki, hogy elétették az „igaz” vagy „jó” szót. Az igazat megvallva a katar hitnézetek nagy része azonban távol állt a keresztényiségtől. Bár a katarok Isten Fiának ismerték el Jézust, nem fogadták el a váltságáldozatát, és azt, hogy testben jött el. Félreértelmezve a Bibliának a test és a világ ellen szóló kárhoztatását, minden anyagi dolgot úgy tekintettek, hogy az a gonosztól származik. Ezért úgy tartották, Jézusnak csakis szellemi teste lehetett, s amíg a földön járt, csak látszólag volt fizikai teste. Az első századi hitehagyottakhoz hasonlóan a katarok olyanok voltak, „a kik nem vallják a Jézust testben megjelent Krisztusnak” (2János 7).

A Medieval Heresy című könyvében dr. Lambert azt írja, hogy a katarok „a keresztény erkölcsöt kényszerítő erejű aszketizmussal helyettesítették . . ., s eltörölték a váltságot azáltal, hogy nem voltak hajlandók elfogadni [Krisztus halálának] megmentő erejét”. Úgy véli, „a tökéletesek igazából a Kelet aszketikus tanítóival, a kínai vagy indiai buddhista papokkal és fakírokkal, az orfikus misztériumok mestereivel vagy a gnoszticizmus tanítóival vannak rokonságban”. A katarok hitében a megmentés nem Jézus Krisztus váltságáldozatán múlik, hanem a consolamentumon, vagyis a szent szellembe való keresztelkedésen. Akik ezáltal megtisztulnak, azoknak a halál az anyagtól való szabadulást eredményezi.

Szentségtelen keresztes hadjárat

Az átlagembereket, akik már belefáradtak a papság erőszakos követeléseibe és féktelen züllésébe, vonzotta a katarok életformája. A tökéletesek a katolikus egyházat és annak papi hierarchiáját a Jelenések 3:9-ben és 17:5-ben található „Sátán zsinagógájaként” és „a paráznáknak . . . anyjaként” azonosították. Dél-Franciaországban virágzott a katarizmus, és kiszorította az egyházat. III. Ince pápa erre az úgynevezett albigensek elleni keresztes hadjárat megkezdésével és anyagi támogatásával válaszolt; ez volt az első olyan keresztes hadjárat, amelyet a kereszténységen belül szerveztek olyan emberek ellen, akik szintén keresztényeknek vallották magukat.

A pápa levelekkel és legátusokkal zaklatta Európa katolikus királyait, grófjait, hercegeit és lovagjait. Bűnbocsánatot és Languedoc gazdagságát ígérte mindazoknak, akik „bármilyen eszközökkel” hajlandók harcolni az eretnekek kiirtásában. Szavai halló fülekre találtak. Magas rangú katolikus papokkal és szerzetesekkel az élen Franciaország északi részéből, Flandriából és Németországból keresztesek vegyes csapata tartott dél felé a Rhône-völgybe.

Béziers pusztulásával olyan győzelmes háború vette kezdetét, mely tűz- és vérorgiában emésztette fel Languedocot. Albi, Carcassonne, Castres, Foix, Narbonne, Termes és Toulouse mind elesett a vérszomjas keresztesek kezétől. A katar erődöknél, Cassès-nál, Minerve-nél és Lavaur-nál például a tökéletesek százait égették meg máglyán. Pierre des Vaux-de-Cernay krónikás szerzetes szerint a keresztesek örömteli szívvel égették meg élve a tökéleteseket. 1229-ben, 20 évi küzdelem és pusztítás után Languedoc a francia korona fennhatósága alá került. Az öldöklés azonban nem ért véget.

Az inkvizíció halálos csapással sújt le

IX. Gergely pápa 1231-ben megindította a pápai inkvizíciót,a hogy segítse a fegyveres küzdelmet. Az inkvizíció rendszere először feljelentéseken és bebörtönzésen alapult, később pedig módszeres kínzáson. Ennek a célja az volt, hogy gyökeresen kiirtsák azt, amit a kard nem volt képes elpusztítani. Az inkvizíció bíráinak — akik többnyire dominikánus és ferencesrendi barátok voltak — csak a pápa előtt kellett elszámolniuk. Az eretnekségért máglyahalál volt a hivatalos büntetés. Az inkvizítorok oly fanatikusak és kegyetlenek voltak, hogy lázongások törtek ki többek között Albiban és Toulouse-ban. Avignonet-ban az inkvizíciós bíróságból mindenkit lemészároltak.

Akkor mértek halálos csapást a katarizmusra, amikor azok 1244-ben feladták Montségur hegyi erődjét, sok tökéletes utolsó menedékét. Körülbelül 200 férfi és nő pusztult el, amikor tömegével égették meg őket máglyán. Az inkvizíció éveken át kutatott a katarok után. Az utolsó katart állítólag 1330-ban égették meg máglyán Languedocban. A Medieval Heresy című könyv megjegyzi: „Az inkvizíció a legfőbb érdemrendjét a katarizmus elestével szerezte.”

A katarok egyáltalán nem voltak igaz keresztények. De vajon a katolikus egyház ellen szóló bírálatuk igazolja azt, hogy az úgynevezett keresztények kegyetlenül irtották őket? Katolikus üldözőik és gyilkosaik szégyent hoztak Istenre és Krisztusra, s hamis színben tüntették fel az igaz keresztényiséget, amikor eltérő véleményűek tízezreit kínozták és öldökölték.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 28. oldalon]

A VALDENSEK

Az i. sz. XII. század vége felé egy gazdag lyoni kereskedő, Pierre Valdès vagy Valdus Péter támogatta anyagilag a Biblia részleteinek első fordításait a provanszál különböző helyi nyelvjárásaira, a Dél- és Délkelet-Franciaországban élő emberek által beszélt nyelvre. Őszinte katolikusként feladta üzletét, és az evangélium prédikálásának szentelte életét. Mivel megundorodott a papság romlottságától, sok más katolikus is követte őt, és vándorprédikátor lett.

Valdus Péter hamarosan szembekerült a helyi ellenségeskedő papsággal, amely rábeszélte a pápát, hogy tiltsa be ennek az embernek a nyilvános tanúskodását. Valdus Péter állítólag így válaszolt erre: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, nem embereknek.” (Vö. Cselekedetek 5:29.) Mivel látták állhatatosságát, kiközösítették. Követői, akiket valdenseknek vagy lyoni szegényeknek is neveztek, buzgón igyekezték követni példáját, kettesével prédikáltak az emberek otthonaiban. Ez tanításaik gyors terjedését eredményezte Franciaország déli, keleti részén, északon egyes területeken, valamint Észak-Itáliában.

Általában a korai keresztényiség hitnézeteihez és szokásaihoz való visszatérés szószólói voltak. Kétségbe vonták többek között a tisztítótűz, a halottakért mondott imák, a Mária-imádat, a „szentekhez” intézett imák, a keresztimádás, a bűnbocsánat, az oltáriszentség és a gyermekek megkeresztelésének tanítását.b

A valdensek tanításai éles ellentétben álltak a katarok nem keresztény, dualisztikus tanításaival, akikkel viszont gyakran összetévesztik őket. Ez a keveredés főleg a katolikus hitvitázóknak köszönhető, akik szánt szándékkal próbálták a valdensek prédikálását az albigensek vagy katarok tanításával azonosítani.

[Lábjegyzet]

[Kép a 29. oldalon]

Hétezren haltak meg a Szt. Mária Magdaléna-templomban Béziers-ben, ahol a keresztesek 20 000 férfit, nőt és gyermeket mészároltak le