Jobb remény a lélek számára
A RÓMAI katonák nem erre számítottak. Amint berontottak a hegyen levő Masszada várába, a lázadó zsidó erők utolsó erődítményébe, az ellenségeik támadására, harci kiáltásokra, a nők és a gyermekek sikoltozásaira voltak felkészülve. Ehelyett csupán a lángok ropogását hallották. Amint átkutatták az égő erődöt, a rómaiak megtudták a szörnyű igazságot: ellenségeik — mintegy 960 ember — már halottak voltak! A zsidó katonák szabályszerűen lemészárolták saját családjukat, azután pedig egymást. Az utolsónak megmaradt férfi saját magát ölte meg.a Mi vezette őket e rettenetes tömegmészárláshoz és öngyilkossághoz?
A kortárs, Josephus történész szerint egy fontos tényező a lélek halhatatlanságába vetett hit volt. Eleázár Ben Jair, a Masszadában levő zelóta vezér először arról próbálta meggyőzni embereit, hogy az öngyilkosság tiszteletre méltóbb, mint a rómaiak kezétől való halál vagy a rabszolgaság. Látva, hogy tétováznak, egy lelkes beszédbe kezdett a lélekkel kapcsolatban. Azt mondta nekik, hogy a test egyszerűen teher, börtön a lélek számára. „De csak akkor lesz részese az igazi boldog és minden tekintetben korlátlan erőnek és hatalomnak, ha megszabadult súlyos nyűgétől, ami a földre húzza — folytatta —, és eljutott igazi hazájába, és csak akkor lesz emberi szemnek láthatatlan, mint maga az Isten.”
Mi lett ennek az eredménye? Josephus beszámol róla, hogy miután Eleázár hosszasan ilyen hangulatban beszélt, „valamennyien a szavába vágtak, és szinte valamilyen ellenállhatatlan kényszer hatása alatt cselekvésre sürgették, s mintha valami gonosz szellem hajtotta volna őket, elrohantak”. Josephus így folytatja: „Igyekeztek egymást megelőzni . . . olyan türelmetlen mohóság vett rajtuk erőt, hogy megöljék feleségeiket és gyermekeiket, valamint magukat.”
Ez a borzalmas példa szemlélteti, hogy a halhatatlan lélek tantétele mennyire mélyrehatóan képes megváltoztatni a halálról alkotott általános emberi nézőpontot. A hívőknek azt tanítják, hogy a halált ne az ember legrosszabb ellenségének tekintsék, hanem csak kapunak, mely szabaddá teszi a lelket arra, hogy egy magasabb létformának örvendjen. De miért hitték így azok a zsidó zelóták? Sokan úgy vélik, hogy az ő szent írásaik, a Héber Iratok azt tanítják, hogy az emberben van egy tudatos szellem, egy lélek, mely megszabadul, hogy a halál után tovább éljen. De valóban így van ez?
A lélek a Héber Iratokban
Egy szóval kifejezve: nem. Rögtön a Biblia legelején a Mózes első könyve azt mondja, hogy a lélek nem olyasvalami, amivel te rendelkezel, hanem te vagy a lélek. Ádámnak, az első embernek a teremtéséről ezt olvassuk: „lőn az ember élő lélekké” (1Mózes 2:7). Az itt léleknek használt neʹphes szó jóval több mint 700-szor fordul elő a Héber Iratokban, és egyszer sem közvetíti azt a gondolatot, mintha a lélek különálló, légies, szellemi része lenne az embernek. Ezzel ellentétben a lélek tapintható, szilárd, fizikai.
Lapozd fel a saját Bibliádban a következő idézett szövegeket, melyek mindegyikében megtalálható a héber neʹphes szó. Ezek világosan mutatják, hogy a lélek kockázattal, veszéllyel, sőt még elraboltatással is szembenézhet (5Mózes 24:7; Bírák 9:17; 1Sámuel 19:11), tapinthat (Jób 6:7), bilincsbe zárható (Zsoltárok 105:18), vágyakozhat enni, kínozhatja koplalás, eszméletét vesztheti éhségtől, szomjúságtól, szenvedhet pusztító betegségtől, sőt bánat okozta álmatlanságtól is (5Mózes 12:20; Zsoltárok 35:13; 69:11; 106:15; 107:9; 119:28). Más szavakkal, mivel a lelked te magad vagy, lelked bármit tapasztalhat, amit te tapasztalni tudsz.b
Akkor ez azt jelenti, hogy a lélek ténylegesen meghalhat? Igen. Ahelyett, hogy halhatatlan lenne, az emberi lélekről úgy beszélnek a Héber Iratokban, mint amit a helytelen tettek miatt ’kiirtanak’ vagy kivégeznek, amelyet agyonütnek, melyet meggyilkolnak, elpusztítanak és széttépnek (2Mózes 31:14; 5Mózes 19:6; 22:26, NW; Zsoltárok 7:3). „A mely lélek vétkezik, annak kell meghalni!” — mondja az Ezékiel 18:4 verse. Világos, hogy a halál az emberi lélek közös végét jelenti, mivel mindannyian vétkezünk (Zsoltárok 51:5). Az első embernek, Ádámnak azt mondták, hogy a bűn megtorlása a halál — nem a szellemi birodalomba való áthelyezés és halhatatlanság (1Mózes 2:17). S amikor Ádám vétkezett, kimondták az ítéletet: „mert por vagy te s ismét porrá leszesz” (1Mózes 3:19). Amikor Ádám és Éva meghaltak, egyszerűen azzá váltak, amiről a Biblia gyakran úgy beszél, mint ’halott lelkek’ vagy ’elhunyt lelkek’ (4Mózes 5:2; 6:6, NW).
Nem csoda, hogy a The Encyclopedia Americana ezt mondja a Héber Iratokban levő lélekről: „Az Ótestamentum úgy írja le az embert, mint ami a lélek és a test egysége, nem pedig egyesülése.” Majd hozzáteszi: „A nephes . . . sohasem a testtől külön működő valamiként van megfogalmazva.”
Tehát mit hittek a hűséges zsidók a halálról? Egyszerűen szólva azt, hogy a halál az élet ellentéte. A Zsoltárok 146:4 (NW) elmondja, mi történik akkor, amikor a szellem vagy életerő elhagyja az embert: „Szelleme eltávozik, ő visszatér földjébe; azon a napon elvesznek gondolatai.”c Hasonlóképpen, Salamon király is azt írta, hogy a halottak „semmit nem tudnak” (Prédikátor 9:7).
Miért volt akkor sok első századi zsidó, mint például a Masszadában levő zelóták is, olyannyira meggyőződve a lélek halhatatlanságáról?
A görög befolyás
A zsidók nem a Bibliából vették ezt az elgondolást, hanem a görögöktől. Úgy tűnik, hogy ez a fogalom i. e. a hetedik és ötödik század között a titokzatos görög vallási kultusztól a görög filozófiáig tört magának utat. Az az elképzelés, hogy a gonosz lelkek a túlvilágon fájdalmas büntetést kapnak, régen különös vonzerővel bírt, a gondolat pedig formát öltött és elterjedt. A filozófusok végtelen vitákat folytattak a lélek pontos természetét illetően. Homérosz azt állította, hogy a lélek a halál alkalmával egy hallhatóan zümmögő, ciripelő vagy zizegő hangot adva száll el. Epikurosz azt mondta, hogy a léleknek ténylegesen van súlya, és ezért egy parányi test.d
A lélek halhatatlanságának talán legnagyobb védelmezője azonban a görög filozófus, Platón volt, i. e. a negyedik században. Tanítójának, Szókratésznek a haláláról szóló írása sokak meggyőződését tárja fel, mint például az évszázadokkal későbbi Masszadában levő zelótákét is. Mint tudós, Oscar Cullmann ezt mondja: „Platón megmutatja nekünk azt, hogy Szókratész hogyan megy a halálba teljes békével és nyugalommal. Szókratész halála gyönyörű halál. Itt semmilyen halálfélelem nem látszik. Szókratész nem félhet a haláltól, mivel valójában az szabadít meg minket a testtől . . . A halál a lélek nagyszerű barátja. Így tanítja ő; s ezért csodálatos tanításával összhangban hal meg.”
Nyilvánvaló volt, hogy a zsidók a makkabeusi időszak folyamán, Krisztus előtt a második században kezdték átvenni a görögöktől ezt a tanítást. Josephus i. sz. az első században elmondja nekünk, hogy a farizeusok és esszénusok — erőteljes zsidó vallási csoportok — támogatták ezt a tantételt. Néhány költemény, melyet talán abban a korban szereztek, ugyanezt a hitet tükrözi.
Mi a helyzet Jézus Krisztussal? Ő és követői szintén e görög vallásból származó elképzelést tanították?
A korai keresztények nézőpontja a lélekről
Az első századi keresztények nem úgy tekintették a lelket, mint a görögök. Gondolj például Jézus barátjának, Lázárnak a halálára. Ha Lázárnak halhatatlan lelke lett volna, mely a halál alkalmával szabadon és boldogan elszállt volna, nem nagyon is mást kellene olvasnunk a János evangéliuma 11. fejezetének beszámolójában? Jézus minden bizonnyal megmondta volna követőinek, ha Lázár élt volna, jól érezte volna magát, és öntudatánál lett volna az égben. Ezzel ellentétben a Héber Iratokra utalt, és azt mondta nekik, hogy Lázár alszik, öntudatlan (11. vers). Jézus minden bizonnyal örült volna annak, ha a barátja egy csodálatos új létnek örvendett volna. Ehelyett azt találjuk, hogy nyilvánosan sírt Lázár halála miatt (35. vers). Egészen biztos, hogy ha Lázár lelke boldog halhatatlanságnak örvendve az égben lett volna, Jézus sohasem lett volna olyan kegyetlen, hogy visszahívta volna őt azért, hogy még néhány évvel többet éljen egy tökéletlen fizikai test „börtönében” a beteg és haldokló emberiség között.
A halálból visszatért Lázár tartott-e ragyogó beszámolót az ő szabad, a testtől elválasztott szellemként élt, csodálatos négy napjáról? Nem, nem tartott. A halhatatlan lélekben hívők azt válaszolják, hogy azért nem, mert a férfi tapasztalata túl fenséges volt ahhoz, hogy szavakba öntse. Ez az érvelés azonban nem meggyőző; végül is nem mondhatott volna Lázár legalább annyit szeretteinek, hogy leírhatatlanul csodás tapasztalatban volt része? Ehelyett Lázár semmit nem mondott arról, hogy tapasztalt volna valamit, mialatt halott volt. Gondolj bele: hallgatni egy olyan témáról, amely minden másnál jobban az emberi érdeklődés központjában áll, arról, hogy milyen a halál! Ez a hallgatás csak egy módon magyarázható. Nem volt mit mondani. A halottak alszanak, öntudatlanok.
Nos, vajon úgy mutatja be a Biblia a halált, mint ami a lélek barátja, a létezés átmeneti szakaszának puszta szertartása? Nem! Az olyan igaz keresztények számára, mint Pál apostol, a halál nem barát, hanem az „utolsó ellenség” volt (1Korinthus 15:26). A keresztények nem természetesnek, hanem visszataszítónak, természetellenesnek látják a halált, mert az a bűn és az Isten elleni lázadás közvetlen következménye (Róma 5:12; 6:23). A halál sohasem volt része Isten eredeti szándékának az emberrel kapcsolatban.
Az igaz keresztények azonban nincsenek reménység nélkül, amikor bekövetkezik a lélek halála. Lázár feltámadása a sok bibliai beszámoló egyike, mely szemléletesen mutatja nekünk a halott lelkekre vonatkozó valódi, Írás szerinti reménységet — ami a feltámadás. A Biblia a feltámadás két különböző fajtáját tanítja. Az emberiség túlnyomó többsége számára, akik a sírban nyugszanak — akár igazságosak, akár igazságtalanok —, az örök életre való feltámadás reményét a Paradicsomban, itt a földön (Lukács 23:43; János 5:28, 29; Cselekedetek 24:15). Egy kis csoport számára, akikre Jézus úgy utalt, mint „kicsiny nyájra”, egy halhatatlan szellemi életre történő feltámadást az égben. Ők, beleértve Krisztus apostolait is, uralkodni fognak Krisztussal az emberiség felett, és helyreállítják őket a tökéletességre (Lukács 12:32; 1Korinthus 15:53, 54; Jelenések 20:6).
Miért találjuk akkor azt, hogy a kereszténység egyházai nem a feltámadást, hanem az emberi lélek halhatatlanságát tanítják? Figyeld meg a választ, melyet Werner Jaeger teológus még 1959-ben adott a The Harvard Theological Review című könyvében: „A keresztény tantételek történelmének legfontosabb ténye volt, hogy a keresztény teológia atyja, Origenész, Platónt követő filozófus volt Alexandria iskolájában. A lélek egész kozmikus drámáját, melyet Platóntól vett, beépítette a keresztény tantételekbe.” Így az egyház épp azt tette, amit a zsidók évszázadokkal korábban! A görög filozófia kedvéért elhagyta a bibliai tanításokat.
A tantétel valódi eredete
A lélek halhatatlansága tantételének védelme érdekében néhányan talán azt kérdezik: A világ vallásai közül oly sok miért tanítja akkor ilyen vagy olyan formában ugyanazt a tantételt? Az Írások megfelelő érvet szolgáltatnak arra vonatkozóan, hogy ez a tanítás miért oly elterjedt e világ vallási közösségeiben.
A Biblia elmondja nekünk, hogy „az egész világ a gonoszságban vesztegel”, és Sátánt különösen úgy azonosítja, mint aki „e világ fejedelme” (1János 5:19; János 12:31). Nyilvánvaló, hogy a világ vallásai nem mentesek Sátán befolyásától. Sőt, ezzel ellentétben, azok nagyban hozzájárulnak napjaink világának nehézségeihez és viszályaihoz. S a lélek dolgában, úgy tűnik, nagyon is nyilvánvalóan Sátán gondolatát tükrözik. Hogyan?
Emlékezz a valaha elhangzott első hazugságra! Isten azt mondta Ádámnak és Évának, hogy halált eredményez, ha bűnt követnek el ellene. Sátán azonban ezt bizonygatta Évának: „Bizony nem haltok meg” (1Mózes 3:4). Ádám és Éva természetesen meghalt; amint Isten mondta, visszatértek a porba. Sátán, a „hazugság atyja” sohasem mondott le első hazugságáról (János 8:44). Számtalan vallásban, mely eltér a bibliai tantételtől, vagy nyíltan figyelmen kívül hagyja azt, még mindig ugyanez az elképzelés járja: Ténylegesen nem haltok meg. Testetek talán megsemmisül, de lelketek — az Istenhez hasonlóan — örökké élni fog! Érdekes módon Sátán azt is mondta Évának, hogy olyan lesz „mint az Isten” (1Mózes 3:5).
Mennyivel jobb olyan reménnyel rendelkezni, mely nem hazugságokon vagy emberi filozófián alapszik, hanem az igazságon. Mennyivel jobb biztosan tudni, hogy meghalt szeretteink öntudatlanok a sírban, mint valamiféle halhatatlan lélek holléte miatt nyugtalankodni! A halottak ezen alvó állapota nem kell hogy rémítsen vagy nyomasszon minket. Valamilyen formában úgy tekinthetjük a halottakat, mint akik biztos nyugvóhelyen vannak. Miért biztos? Mert a Biblia arról biztosít minket, hogy azok a halottak, akiket Jehova szeret, bizonyos értelemben élnek (Lukács 20:38). Ők élnek Isten emlékezetében. Ez igen megnyugtató gondolat, mert az Ő emlékezetének nincsenek korlátai. Ő ég a vágytól, hogy a szeretett emberek számtalan milliói életre keljenek, és megadja nekik a lehetőséget arra, hogy örökké éljenek egy paradicsomi földön. (Vö. Jób 14:14, 15.)
A feltámadás csodálatos napja eljön, mivel Jehova minden ígéretének be kell teljesednie (Ésaiás 55:10, 11). Gondolj csak e prófécia megvalósulására: „Életre kelnek majd halottaid, és holttestük feltámad. Keljetek föl, és ujjongjatok mind, akik a porban nyugosztok! Mert világosság harmata a te harmatod, és az árnyak országa szülni fog” (Ésaiás 26:19, Katolikus fordítás). Így a sírban levő halottak olyan biztonságban vannak, mint egy kisbaba az édesanyja méhében. Nemsokára „megszületnek”, visszahozatnak, hogy egy paradicsomi földön éljenek!
Mi lehetne ennél jobb remény?
[Lábjegyzetek]
a Két nő és öt gyermek állítólag elrejtőzve túlélte az esetet. Az asszonyok később a római foglyulejtőiknek elmesélték a részleteket.
b Természetesen, amint sok szónak nagyon széles körű használata van, úgy a neʹphes szó értelmének is vannak más árnyalatai. Utalhat például a belső emberre, különösen a mély érzések vonatkozásában (1Sámuel 18:1). Vonatkozhat az életre is, amelynek valaki mint lélek örvend (1Királyok 17:21–23).
c A „szellem”-nek fordított héber ruʹahh szó ’lélegzetet’ vagy ’fuvallatot’ jelent. Ez a szó az emberrel kapcsolatban nem egy tudatos, szellemi lényre utal, hanem inkább „az egyén életerejére”, amint azt a The New International Dictionary of New Testament Theology mondja.
d Nem ő volt az utolsó, aki ilyen meglehetősen furcsa módon vélekedett erről. E század korai szakaszában egy tudós ténylegesen azt állította, hogy számos ember lelkének súlyát úgy mérte meg, hogy közvetlenül a halála utáni súlyát levonta a közvetlenül a halála előtti súlyából.
[Kép a 7. oldalon]
A Masszadában levő zsidó zelóták azt hitték, hogy a halál megszabadítja lelküket