Tekintetemet és szívemet továbbra is a jutalomra irányítom

EDITH MICHAEL ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az 1930-as évek elején Missouri államban (USA), St. Louis közelében éltünk, amikor egy Jehova Tanúja meglátogatott. Éppen akkor szakadt el a ruhaszárító kötél, és anya patyolatfehér ruhái beleestek a sárba. Csak hogy elmenjen az asszony, anya elfogadta a felajánlott könyveket, és azután feltette azokat a polcra, megfeledkezve azokról.

A VÁLSÁG évei voltak azok, apát elbocsátották a munkahelyről. Egy nap apa megkérdezte, hogy van-e valami olvasnivaló a házban. Anya említést tett neki ezekről a könyvekről. Apa olvasni kezdte azokat, majd kis idő múlva felkiáltott:

— Anya, ez az igazság!

— Óh, ez is csak valami olyan vallás, mint az összes többi: pénzt akar — válaszolt anya.

Apa azonban sürgette anyát, hogy üljön le, és nézzen utána vele az Írásokban. Amikor anya ezt megtette, ő is meggyőződött erről. Ezután keresni kezdték a Tanúkat, és felfedezték, hogy egy bérelt teremben jönnek össze, St. Louis központjához közel; ez egy olyan terem volt, amelyet táncmulatságokra és más rendezvényekre is használtak.

Apa és anya magukkal vittek engem — körülbelül hároméves voltam —, és megtalálták a termet, de abban éppen táncoltak. Apa megtudta, hogy mikor tartják az összejöveteleket, és visszamentünk oda. Hetente bibliatanulmányozásra is járni kezdtünk a közelben, ahol laktunk. Ez annak az asszonynak az otthonában volt megtartva, aki először látogatott meg minket. „Miért nem hozzátok el a fiaitokat is?” — kérdezte. Anya szégyellte mondani, hogy nekik nincs cipőjük. Amikor végül is anya megmagyarázta, a Tanúk gondoskodtak cipőkről, és a testvéreim járni kezdtek velünk az összejövetelekre.

Anya kapott egy prédikálási területet közel az otthonunkhoz, és elkezdte a házról házra végzett szolgálatot. Elmentem vele, elbújva mögötte. Mielőtt anya vezetni tanult, több mint egy kilométert gyalogoltunk, hogy elérjünk egy buszt, ami elvitt bennünket St. Louisba, az összejövetelekre. Még amikor hó és jég volt, akkor sem hiányoztunk soha az összejövetelekről.

Anya és apa 1934-ben megkeresztelkedtek. Én is meg akartam keresztelkedni, ezért addig erősködtem, amíg anya meg nem kért egy idősebb Tanút, hogy beszéljen velem erről. A Tanú sok kérdést tett fel, de olyan módon, hogy meg tudtam érteni. Ezután azt mondta a szüleimnek, hogy nem kellene akadályozni engem a megkeresztelkedésben, az árthatna a szellemi növekedésemnek. Így a következő nyáron megkeresztelkedtem, amikor még csak hatéves voltam.

Szerettem az Otthon és boldogság című füzetet, amelyet egész idő alatt magamnál tartottam; mialatt aludtam, a párnám alatt volt. Több ízben könyörögtem anyának, hogy olvasson fel nekem abból addig, amíg fejből nem tudom. A füzet hátlapja egy kislányt ábrázolt a Paradicsomban egy oroszlánnal. Azt mondtam, hogy én vagyok az a kislány. A kép segített nekem abban, hogy rászegezzem a tekintetem az élet jutalmára Isten új világában.

Nagyon félős voltam, de még ha remegtem is, mindig válaszoltam a kérdésekre a gyülekezeti Őrtorony-tanulmányozáson.

Sajnálatos módon apa félt attól, hogy el fogja veszíteni az állását, ezért megszakította a kapcsolatot a Tanúkkal. A testvéreim szintén ezt tették.

Teljes idejű szolgálat

Anya megengedte az úttörőknek vagy teljes idejű szolgáknak, hogy a hátsóudvarunkban parkoljanak le a lakókocsijukkal, és az iskola után én csatlakoztam hozzájuk a szolgálatban. Nemsokára úttörő akartam lenni, de apa ellenezte ezt, úgy vélte, hogy több világi oktatásra lenne szükségem. Anya végül meggyőzte őt, hogy engedélyezze nekem az úttörőszolgálatot. Így 1943 júniusában, amikor 14 éves voltam, elkezdtem a teljes idejű szolgálatot. Hogy hozzájáruljak a háztartási kiadásokhoz, részidős világi munkát végeztem, és időnként teljes időben dolgoztam. De azért elértem a havi 150 órás célt is a prédikálómunkában.

Idővel találtam egy úttörőpartnert, Dorothy Cradent, aki 1943 januárjában kezdte meg az úttörőszolgálatot, amikor 17 éves volt. Ő egy jámbor katolikus volt, de hat hónapig tartó bibliatanulmányozás után megkeresztelkedett. Évekig a bátorítás és az erő forrásai voltunk egymás számára. Mint testvérnők, közelebb kerültünk egymáshoz.

1945 elején együtt végeztük az úttörőszolgálatot kisvárosokban Missouri államban, ahol nem voltak gyülekezetek. Bowling Green városban rendbe hoztunk egy összejöveteli helyet; anya eljött, és segített nekünk. Aztán a városban hetente meglátogattunk mindenkit az otthonában, és meghívtuk az embereket egy nyilvános előadásra, valamint elintéztük a testvérek részére, hogy eljöjjenek St. Louisból, és tartsanak egy programot. Hetente 40 és 50 fő közötti volt a látogatottságunk. Később ugyanígy tettünk Louisianában, ahol kibéreltünk egy szabadkőműves templomot. Hogy fedezzük a termek bérleti költségeit, kitettünk adományládákat, így minden héten kifizettük a költségeket.

Ezután a Missouri állambeli Mexikóba mentünk, ahol kibéreltünk egy üzlethelyiséget. Rendbe hoztuk, hogy egy kis gyülekezet használja. Az épület közvetlen szomszédságában szobák voltak, amelyekben mi laktunk. A nyilvános előadásokat Mexikóban is segítettük elintézni. Azután elmentünk Missouri állam fővárosába, Jefferson Citybe, ahol hétköznap reggelente kapcsolatba léptünk a közhivatalnokokkal az irodáikban. A Királyság-terem felett laktunk egy szobában Stella Willie-vel, aki olyan volt nekünk, mintha az anyánk lett volna.

Jefferson Cityből hárman mentünk el Festus és Crystal City városokba, amelyek közel voltak egymáshoz. Egy átalakított baromfiólban laktunk, egy érdeklődő család háza mögött. Mivel ott nem voltak megkeresztelt testvérek, mi vezettünk minden összejövetelt. Részidős munkában kozmetikumokat adtunk el. Volt egy kis anyagi kiegészítésünk. Tulajdonképpen nem engedhettük meg magunknak, hogy a cipőink lyukas talpát megjavíttassuk, így minden reggel egy új kartonpapírt raktunk azokba, és éjszaka kimostuk az egyetlen ruhánkat.

1948 elején, amikor 19 éves voltam, Dorothy és én meghívást kaptunk az Őrtorony Gileád Biblia Iskola 12., misszionáriusokat képző osztályába. Az öt hónapos tanfolyam után száz tanuló végzett 1949. február 6-án. Nagyon boldog időszak volt. A szüleim korábban Kaliforniába költöztek, és anya megtette a hosszú utat, hogy jelen legyen.

Megbízatásunk helyszínén

Huszonnyolc végzőst jelöltek ki Olaszországba, hatot — beleértve Dorothyt és engem — Milánó városába. 1949. március 4-én elhagytuk New Yorkot egy Vulcania nevezetű olasz hajón. Az út 11 napot vett igénybe, s a háborgó tenger legtöbbünket tengeribeteggé tett. Benanti testvér jött ki elénk Genova kikötőjébe, hogy találkozzon velünk, és vonattal Milánóba vigyen bennünket.

Amikor megérkeztünk Milánóba a misszionáriusotthonba, virágokat találtunk mindegyikünk szobájában, melyet egy fiatal olasz lány tett oda. Évekkel később ez a lány, Maria Merafina a Gileádra ment, majd visszatért Olaszországba, és ő meg én együtt szolgáltunk a misszionáriusotthonban!

Reggel, miután Milánóba érkeztünk, kinéztünk a fürdőszobaablakon. Az otthonunk mögött lévő utcában egy nagy, lebombázott bérház volt. Korábban egy amerikai bombázógép véletlenül ledobott egy bombát, amely mind a 80, ott élő családot megölte. Más alkalommal nem találtak el egy gyárat, és a bombák becsapódtak egy iskolába, és megöltek 500 gyermeket. Ily módon az emberek nem nagyon örültek az amerikaiaknak.

Az emberek belefáradtak a háborúba. Sokan azt mondták, hogy ha egy másik háború kezdődik, akkor ők nem mennek a bomba elől óvóhelyekre, hanem otthon fognak maradni, kinyitják a gázt, és meghalnak otthon. Megnyugtattuk őket, hogy nem az Egyesült Államokat, vagy bármelyik más, ember alkotta kormányzatot, hanem Isten Királyságát képviseljük, amely véget fog vetni minden háborúnak és szenvedésnek, amit előidéztek.

Milánó nagy városában az egyetlen, körülbelül 20 fős gyülekezet a misszionáriusotthonban jött össze. Mivel nem voltak még összeállítva a prédikálási területek, így elkezdtünk tanúskodni egy nagy bérházban. Az első ajtónál Giandinotti úrral találkoztunk, aki azt akarta, hogy a felesége hagyja ott az egyházat, így elfogadott a kiadványaink közül egyet. Giandinottiné őszinte asszony volt, tele kérdésekkel. „Örülni fogok annak, amikor ön olaszul tanul — mondta Giandinottiné —, így tanítani tud engem a Bibliára.”

Lakásában a mennyezet magasan volt, és a világítás gyenge volt, úgyhogy éjszaka az asztalra tette a székét, hogy közel legyen a világításhoz a Biblia olvasásakor. „Ha tanulmányozom önnel a Bibliát — kérdezte —, ennek ellenére is elmehetek még a templomba?” Azt mondtuk neki, hogy az tőle függ. Így vasárnap reggelente elment a templomba, délutánonként pedig eljött az összejöveteleinkre. Aztán egy nap Giandinottiné ezt mondta:

— Nem megyek többé már a templomba.

— Miért nem? — kérdeztük.

— Azért, mert nem a Bibliát tanítják, és megtaláltam az igazságot azáltal, hogy tanulmányozom a Bibliát önökkel.

Giandinottiné megkeresztelkedett, és sok katolikus asszonnyal tanulmányozott, akik mindennap a templomba jártak. Később elmondta nekünk, hogy ha azt mondtuk volna neki, hogy ne menjen templomba, akkor befejezte volna a tanulmányozást, és valószínűleg sohasem tanulta volna az igazságot.

Új megbízatások

Idővel Dorothyt és engem, négy másik misszionáriussal együtt az olaszországi Trieszt városába jelöltek ki, amely akkor brit és amerikai csapatok megszállása alatt volt. Ott csak körülbelül tíz Tanú volt, de ez a szám növekedett. Három évig prédikáltunk Triesztben, és amikor elhagytuk, 40 Királyság-hírnök volt, akik közül 10 volt úttörő.

A következő megbízatásunk helyszíne Verona városa volt, ahol nem volt gyülekezet. De amikor az egyház nyomást gyakorolt a világi hatóságokra, arra kényszerítettek minket, hogy elmenjünk. Dorothyt és engem Rómába jelöltek ki. Ott egy bebútorozott szobát béreltünk, és a Vatikánhoz közeli területen tevékenykedtünk. Ez addig tartott, amíg Dorothy el nem ment Libanonba, hogy feleségül menjen John Chimiklishez. Majdnem 12 évig voltunk együtt, igazán hiányoltam őt.

Róma egy másik részén 1955-ben egy új misszionáriusotthont nyitottak meg a Via Appia Nuova nevezetű utcában. A négy közül az egyik otthonban volt Maria Merafina, az a lány, aki virágokat tett a szobáinkba azon az estén, amikor megérkeztünk Milánóba. Egy új gyülekezet alakult a városnak ezen a területén. A Rómában tartott nyári nemzetközi kongresszus után kiváltságom volt részt venni a nürnbergi kongresszuson is, Németországban. Mennyire felvillanyozó volt, hogy találkoztam azokkal, akik oly sok üldöztetést szenvedtek el a hitleri rezsim alatt!

Vissza az Államokba

Egészségi gondok miatt 1956-ban visszatértem az Egyesült Államokba betegszabadságra. De soha nem vettem le a tekintetemet az abból származó jutalomról, hogy Jehovánok szolgálok most, és egy végtelen ideig tartó új világban. Úgy terveztem, hogy visszatérek Olaszországba. Azonban megismerkedtem Orville Michaellel, aki Brooklynban (New York), Jehova Tanúi világközpontjában szolgált. 1958-ban összeházasodtunk a New Yorkban tartott nemzetközi kongresszus után.

Röviddel ezután Virginia állam Front Royal nevű városába költöztünk, ahol élveztük, hogy egy kis gyülekezettel szolgálunk együtt. Egy kicsi lakásban éltünk a Királyság-terem mögött. Végül 1960 márciusában szükségessé vált, hogy visszatérjünk Brooklynba, hogy világi munkát keressünk, azért, hogy kifizessük a számláinkat. Éjszakánként különböző pénzintézetekben dolgoztunk, hogy a teljes idejű szolgálatban tudjunk maradni.

Mialatt Brooklynban voltunk, apám meghalt, és férjem édesanyjának enyhe agyvérzése volt. Úgy határoztunk, hogy Oregonba költözünk, hogy édesanyáink közelében legyünk. Mindketten találtunk részidős világi munkát, és tovább folytattuk ott az úttörőszolgálatot. 1964 őszén mi és édesanyáink keresztülautóztunk az országon, hogy elmenjünk Pittsburgh-be (Pennsylvania), a Watch Tower Bible and Tract Society éves közgyűlésére.

Rhode Islanden tett látogatásunk alatt Arlen Meier körzetfelvigyázó és a felesége arra buzdított bennünket, hogy költözzünk az állam fővárosába, Providence-be, ahol nagyobb szükség van Királyság-hírnökre. Édesanyáink ösztönöztek minket, hogy fogadjuk el ezt az új megbízatást, így visszatérve Oregonba, háztartási holmijaink legnagyobb részét eladtuk, és elköltöztünk.

Újra a Gileád Iskolába

1965 nyarán részt vettünk a Yankee Stadionban rendezett kongresszuson. Ott jelentkeztünk a Gileád Iskolára mint házaspár. Meglepődtünk, amikor körülbelül egy hónappal később megkaptuk a jelentkezési lapokat, amelyeket vissza kellett küldenünk 30 napon belül. Aggódtam amiatt, hogy egy távoli országba menjek, mivel édesanyám nem volt jól egészségileg. Ő azonban buzdított: „Töltsd ki azokat a jelentkezési lapokat. Tudod, mindig el kell fogadnod bármilyen szolgálati kiváltságot, amelyet Jehova felkínál!”

Ez volt a döntő. Kitöltöttük a jelentkezési lapokat, és elküldtük. Micsoda meglepetés volt, amikor megkaptuk a meghívókat a 42. osztályba, amely 1966. április 25-én kezdődött! A Gileád Iskola akkor Brooklynban (New York) volt. Kevesebb mint öt hónappal később közülünk 106-an végeztünk 1966. szeptember 11-én.

Argentínába kijelölve

Két nappal a diplomaosztás után úton voltunk Argentínába a perui légitársaság gépével. Amikor megérkeztünk Buenos Airesbe, a fiókhivatal felvigyázója, Charles Eisenhower fogadott bennünket a repülőtéren. Átsegített minket a vámon, és aztán elvitt bennünket a fiókhivatalhoz. Egy napunk volt arra, hogy kicsomagoljunk és elhelyezkedjünk, aztán elkezdtük a spanyol-tanfolyamunkat. Az első hónapban naponta 11 órát tanultunk spanyolul. A második hónapban naponta négy órán át tanultuk a nyelvet, és elkezdtünk részt venni a szántóföldi szolgálatban.

Öt hónapig voltunk Buenos Airesben, és aztán kijelöltek minket Rosarióba, egy nagyvárosba, amely körülbelül négyórás út vonattal északi irányban. 15 hónapot szolgáltunk ott, utána egy messzebbre eső északi területre küldtek minket, Santiago del Esteróba; ez egy város a forró sivatagi tartományban. Ottlétünk alatt, 1973 januárjában édesanyám meghalt. Már négy éve nem láttam őt. Ami segített elviselni a szomorúságomat, az a feltámadás biztos reménysége volt, valamint az a tudat, hogy ott szolgáltam, ahol anya akarta, hogy legyek (János 5:28, 29; Cselekedetek 24:15).

Az emberek Santiago del Esteróban barátságosak voltak, és könnyű volt bibliatanulmányozást kezdeni velük. Amikor 1968-ban megérkeztünk, körülbelül 20-an vagy 30-an jártak összejövetelekre, de nyolc évvel később több mint százan voltak a gyülekezetünkben. Azonkívül a szomszédos városokban két új gyülekezet volt 25-50 hírnökkel.

Visszatérés újra az Államokba

Egészségi nehézségek miatt 1976-ban visszairányítottak minket az Egyesült Államokba mint különleges úttörőket, az észak-karolinai Fayetteville-be. Ott sok spanyolul beszélő ember volt Közép- és Dél-Amerikából, a Dominikai Köztársaságból, Puerto Ricóból és még Spanyolországból is. Sok bibliatanulmányozásunk volt, és idővel beindítottunk egy spanyol gyülekezetet. Majdnem nyolc évet töltöttünk el ebben a megbízatásunkban.

Azonban szükségessé vált, hogy közelebb legyünk az anyósomhoz, aki nagyon idős volt, és egészségi állapota leromlott. Anyósom Oregon államban, Portland városában élt, úgyhogy új megbízatást kaptunk Vancouverbe (Washington), a spanyol nyelvű gyülekezetbe, amely nem messze volt Portlandtől. 1983 decemberében, amikor megérkeztünk, a gyülekezet kicsi volt, de most már sok új személyt látunk.

1996. június 1-jével 53 évet töltöttem el a teljes idejű szolgálatban, míg férjem 1996. január 1-jével 55 évet töltött el. Sok év elteltével kiváltságnak tartom, hogy százaknak segítettem eljutni Isten Szava igazságának az ismeretére, hogy átadják életüket Jehovának. Ezek közül most sokan szolgálnak vénekként és teljes idejű szolgákként.

Időnként megkérdeznek, hogy nem hiányzik-e, hogy nincs gyermekem. A helyzet az, hogy Jehova sok szellemi gyermekkel és unokával áldott meg. Igen, az életemet gazdagnak és teljesnek érzem Jehova szolgálatában. Át tudom érezni Jefte lányának helyzetét, aki életét a templomi szolgálatban töltötte, és soha nem volt gyermeke nagy szolgálati kiváltsága miatt (Bírák 11:38–40).

Emlékszem a Jehovának tett önátadásomra, amikor még csak kislány voltam. A paradicsomi kép még most is elevenen él az emlékezetemben, mint akkor. Tekintetemet és a szívemet továbbra is az Isten új világában lévő vég nélküli élet jutalmára irányítom. Igen, az a vágyam, hogy Jehovát szolgáljam, nemcsak 50 évig, hanem mindörökké az ő Királyság-uralma alatt.

[Kép a 23. oldalon]

Dorothy Craden, amint vállamra teszi kezét, és az úttörőtársaink 1943-ban

[Kép a 23. oldalon]

Rómában (Olaszország) a misszionáriustársakkal 1953-ban

[Kép a 25. oldalon]

A férjemmel