Élet a halál után — Hogyan, hol, mikor?
AZ EMBER Teremtője és Életadója személyesen nyújtott biztosítékot arra vonatkozóan, hogy az ember halála nem szükségszerűen vet örökre véget az életnek. Ezenkívül Isten arról biztosít minket, hogy nemcsak egy további korlátozott életidőt lehetséges ismét megélnünk, hanem azzal a kilátással élhetünk, hogy sohasem kell újra szembenéznünk a halállal! Pál apostol ezt egyszerűen, de határozottan fejezi ki: „[Isten] bizonyságot tévén mindenkinek, az által, hogy feltámasztá őt [Krisztus Jézust] halottaiból” (Cselekedetek 17:31).
Ez persze még mindig megválaszolatlanul hagy három alapvető kérdést: Hogyan jöhet vissza egy elhunyt személy az életbe? Mikor fog ez megtörténni? Hol valósul majd meg ez az új élet? A világon mindenütt sokféle választ adnak ezekre a kérdésekre, de ahhoz, hogy megállapítsuk, mi az igazság ebben a témában, az az egyik létfontosságú kulcs, hogy pontosan megértsük, mi történik az emberekkel a halál alkalmával.
A halhatatlanság a válasz?
Az egyik széles körben elterjedt hiedelem az, hogy minden embernek van egy bizonyos halhatatlan része, és hogy csak a teste hal meg. Minden bizonnyal hallottál már efféle kijelentést. A halhatatlannak mondott részre különbözőképpen utalnak: mint „lélekre” vagy mint „szellemre”. Azt mondják róla, hogy túléli a test halálát, és valahol máshol tovább él. Őszintén szólva, az efféle hiedelem nem a Bibliából származik. Igaz, hogy a Biblia ókori héber szereplői előretekintettek a halál utáni életre, de nem azáltal, hogy valamiféle halhatatlan részük fog tovább élni. Bizakodóan tekintettek előre arra, amikor majd a jövőben itt a földön térnek vissza az életbe, a feltámadás csodája által.
Ábrahám patriarcha kiemelkedő példája egy olyan személynek, aki hitt a halottak jövőbeli feltámadásában. Azt ecsetelve, hogy Ábrahám hajlandó volt áldozatként felajánlani a fiát, Izsákot, a Zsidók 11:17–19 elmondja nekünk: „Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén . . . Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt példaképen visszanyerte”, mivel Isten nem várta el Izsák feláldozását. Hogy még inkább bizonyítsa azt az izraeliták körében elterjedt hitnézetet, hogy egy későbbi időszakban ismét visszatérnek majd az életbe (mintsem hogy azonnal folytatnák az életet egy szellembirodalomban), Hóseás próféta ezt írta: „Megváltom őket a Seol [az emberiség közös sírja] hatalmából! Megmentem őket a haláltól!” (Hóseás 13:14).
Mikor került tehát be a zsidók gondolkodásába és hittételeibe az ember veleszületett halhatatlanságáról alkotott elképzelés? Az Encyclopaedia Judaica elismeri, hogy „valószínűleg a görög befolyás miatt került a lélek halhatatlanságának hittétele a judaizmusba”. Mindamellett az őszinte zsidók egészen Jézus napjaiig hittek egy jövőbeli feltámadásban és előretekintettek arra. Ezt világosan megérthetjük abból a beszélgetésből, amelyet Jézus Márthával folytatott, amikor annak bátyja, Lázár meghalt: „Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem . . . Monda néki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon” (János 11:21–24).
A halottak állapota
E téren sincs szükség arra, hogy találgatásokba bocsátkozzunk. Az egyszerű bibliai igazság az, hogy a halottak „alszanak”, öntudatlanok, egyáltalán nincsenek érzéseik, és semmiről sem tudnak. Ezt az igazságot nem afféle bonyolult, nehezen érthető módon adja elő a Biblia. Figyeld meg ezeket a könnyen érthető írásszövegeket: „Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak . . . Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban, a hová menendő vagy” (Prédikátor 9:7, 12). „Ne bízzatok a fejedelmekben, emberek fiában, a ki meg nem menthet! Kimegyen a lelke; visszatér földébe, és aznapon elvesznek az ő tervei” (Zsoltárok 146:3, 4).
Ezek után már érthető, miért utalt úgy Jézus Krisztus a halálra, mint alvásra. János apostol feljegyzett egy beszélgetést, mely Jézus és a tanítványai között folyt: „monda nékik: Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt. Mondának azért az ő tanítványai: Uram, ha elaludt, meggyógyul. Pedig Jézus annak haláláról beszélt; de ők azt hitték, hogy álomnak alvásáról szól. Ekkor azért nyilván monda nékik Jézus: Lázár megholt” (János 11:11–14).
A teljes személy hal meg
Az ember halálának folyamata a teljes személyt magában foglalja, nem csak a test halálát. A Biblia érthető kijelentései szerint arra kell következtetnünk, hogy az embernek nincs halhatatlan lelke, amely túlélheti a test halálát. A Szentírás világosan rámutat, hogy a lélek meghalhat. „Ímé, minden lélek enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyém; a mely lélek vétkezik, annak kell meghalni!” (Ezékiel 18:4). A „halhatatlan” vagy a „halhatatlanság” szóról sehol sincs megemlítve, hogy jellemző lenne az emberiségre.
A New Catholic Encyclopedia közli a Bibliában „lélek”-nek fordított héber és görög szó érdekes hátterét: „A lélek az ÓSZ[övetség]-ben a nephes, az Ú[j]SZ[övetség]-ben a [pszü·kheʹ] . . . A nephes egy olyan eredeti szótőből származik, amely valószínűleg azt jelenti: ’lélegezni’; és így, mivel a lélegzés különbözteti meg az élőt a halottól, a nephes kezdte az életet, az ént vagy egyszerűen az egyén életét jelenteni . . . Az ÓSZ-ben nincs meg a test és a lélek kettőssége [két részre oszthatósága]. Az izraeliták valósághűen látták a dolgokat, a maguk teljességében, ezért az embereket személyeknek, és nem elegyeknek tekintették. Bár a nephes szót a lélek szavunkkal fordítjuk, az soha nem jelenti a testtől vagy az egyéntől elhatárolható lelket . . . A [pszü·kheʹ] . . . kifejezés a nephes ÚSZ-i megfelelője. Jelentheti az életelvet, magát az életet vagy az élőlényt.”
Ezért beláthatod, hogy a halál alkalmával az azt megelőzően élő személy, vagyis az élő lélek megszűnik létezni. A test visszatér a „porba” vagyis a föld alkotórészei közé, akár fokozatosan a temetés és az azt követő elhantolás által, akár felgyorsítva ezt a hamvasztás által. Jehova ezt mondta Ádámnak: „por vagy te s ismét porrá leszesz” (1Mózes 3:19). Hogyan lehetséges akkor az élet a halál után? Úgy, hogy Istennek személyes emlékképe van az elhunyt személyről. Jehovának megvan a rendkívüli hatalma és képessége ahhoz, hogy embereket teremtsen, így nem kell meglepnie bennünket annak, hogy emlékezetében képes megőrizni egy „feljegyzést” az egyén életéről és jellemvonásairól. Igen, az arra vonatkozó összes kilátás, hogy az egyén fog-e újra élni, Istenen múlik.
Ez az értelme annak a „szellem” szónak, amelyről úgy beszélnek, mint ami visszatér az igaz Istenhez, aki adta azt. Ezt a végkimenetelt ecsetelve a Prédikátor könyvének ihletett írója megmagyarázza: „És a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek [szellem, NW ] pedig megtérne Istenhez, a ki adta volt azt” (Prédikátor 12:9).
Csak Isten kelthet életre valakit. Amikor Isten megteremtette az embert Édenben, és az orrlyukába lehelte az „életnek lehelletét”, azon kívül, hogy Ádám tüdejét levegővel töltötte meg, Jehova előidézte, hogy az életerő a testében lévő összes sejtet megelevenítse (1Mózes 2:7). Mivel a szülők képesek átadni ezt az életerőt a gyermekeknek a fogamzás és a születés folyamatán keresztül, egy ember élete joggal tulajdonítható Istennek, noha természetesen a szülők által kapta.
Feltámadás — egy örömteli időszak
A feltámadás nem tévesztendő össze a lélekvándorlással, amelyet a Szentírás nem támogat. A lélekvándorlás hitnézete szerint miután egy személy meghal, egy, vagy több, egymást követő életformában születik újra. Azt mondják, attól függ, hogy a lét magasabb, vagy alacsonyabb szintjére kerül-e az egyén az előző életéhez képest, hogy feltételezhetően milyen feljegyzés készült az előző élettartam alatt. E szerint a hittétel szerint az egyén emberként vagy állatként is „újraszülethet”. Ez teljesen ellentmond annak, amit a Biblia tanít.
A „feltámadás” szót a görög a·naʹszta·szisz szóból fordították, amely szó szerint azt jelenti: ’újrafelállás’. (Azok a héber fordítók, akik görögről fordítottak, az a·naʹszta·szisz szót a tehhi·jathʹ ham·me·thimʹ héber szavakkal adták vissza, amelyek azt jelentik: ’a holtak megelevenedése’.) A feltámadás magában foglalja az egyén életének a helyreállítását mindazon jellemvonások figyelembevételével, amelyeket Isten az emlékezetében megőrzött. Istennek az egyénre vonatkozó akaratával összhangban az illető emberi vagy szellemi testet kap; mégis megőrzi személy szerinti azonosságát, mivel a személyisége és emlékképei ugyanazok lesznek, mint a halálakor.
Igen, a Biblia kétféle feltámadásról beszél. Az egyik egy szellemi testben történő, égi feltámadás, viszonylag kevés személy részére. Jézus Krisztus ilyen feltámadásban részesült (1Péter 3:18). Ő pedig rámutatott, hogy a lábnyomkövetői közül kiválasztott személyek is ezt fogják átélni, kezdve a hűséges apostolokkal, akiknek ezt ígérte: „Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek . . . ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek” (János 14:2, 3). A Biblia úgy utal erre, mint ami időben és rangsorban is az „első feltámadás”. A Szentírás Isten papjaiként és Krisztus Jézussal uralkodó királyokként jelöli meg azokat, akiket égi életre támasztanak fel (Jelenések 20:6). Ez az „első feltámadás” korlátozott számú egyén számára áll fenn, éspedig maga a Szentírás tárja fel, hogy pontosan 144 000-et választanak ki a hűséges férfiak és nők közül. Ők egészen a halálukig feddhetetlennek bizonyulnak Jehova Isten és Krisztus Jézus előtt, mivel tevékenyen tanúskodnak másoknak a hitükről (Jelenések 14:1, 3, 4).
A halottak feltámadása kétségkívül a határtalan boldogság időszaka azok számára, akiket égi életre támasztanak fel. De a boldogság ezzel nem ér véget, mivel a feltámadásnak az az ígérete is létezik, amely éppen a földön való életre vonatkozik. A feltámasztottak ahhoz a meg nem határozott számú személyhez fognak csatlakozni, akik túlélik a jelenlegi gonosz rendszer végét. Miután megtekintette azt a csekély számú személyt, akik égi feltámadásra jogosultak, János apostol látomást kapott ’egy nagy sokaságról, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból és népből és nyelvből’. Milyen örömteli időszak lesz az, amikor milliók, sőt talán milliárdok térnek vissza az életbe itt, a földön! (Jelenések 7:9, 16, 17).
Mikor következik ez be?
Bármiféle öröm és boldogság rövid életű lenne, ha a halottak egy olyan földre térnének vissza, amelyet a viszály, a vérontás, a környezetszennyezés és az erőszak tölt be — ahogy ma is ez a helyzet. Nem, a feltámadással várni kell az „új föld” megalapításáig. Képzelj el egy olyan földet, amely meg lett tisztítva az olyan emberektől és intézményektől, melyek, úgy tűnik, mind a mai napig azon vannak, hogy tönkretegyék a földet, elrontsák eredeti szépségét; arról a kimondhatatlan szenvedésről nem is beszélve, amelyet a lakosainak okoznak (2Péter 3:13; Jelenések 11:18).
Az emberiségre váró általános feltámadás nyilvánvalóan még előttünk áll. Mégis jó hír, hogy nincs már olyan távol. Igaz, hogy ki kell várnia a dolgok jelenlegi gonosz rendszerének a végét. Bőséges bizonyíték igazolja azonban, hogy közel van az az idő, amikor hirtelen kitör a „nagy nyomorúság”, amely „a mindenható Isten ama nagy napjában” éri el csúcspontját, melyre rendszerint úgy utalnak, mint Armageddonra (Máté 24:3–14, 21; Jelenések 16:14, 16). Ez viszi majd véghez mindenféle gonoszság eltávolítását erről a pompás bolygóról, a Földről. Ami ezután következik, az Krisztus Jézus ezeréves uralma lesz, amikor a földön fokozatosan visszaállítják a paradicsomi állapotokat.
A Biblia feltárja, hogy ez alatt az ezeréves uralom alatt megy majd végbe a halott személyek feltámasztása. Ekkor teljesedik majd az az ígéret, melyet Jézus tett, mialatt a földön volt: ’Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek a feltámadásra’ (János 5:28, 29).
A feltámadás reménységének hatása
Milyen csodálatos reménység a jövőre nézve a feltámadás kilátása — egy olyan időszaké, amikor a halottak visszatérnek az életbe! Mennyire felbátorít ez minket, amint az előrehaladott kor, a betegség, a váratlan csapások és fájdalmak zordonságával, valamint az élet mindennapos nyomásaival és problémáival nézünk szembe! Ez eltávolítja a halál fullánkját — a fájdalmat nem számolja fel teljesen, de különválaszt azoktól, akiknek nincs ilyen jövőbeli reménységük. Pál apostol ezekkel a szavakkal méltányolta a feltámadás reménységének vigasztaló hatását: „Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt” (1Thessalonika 4:13, 14).
Talán azt is tapasztaltuk már, hogy egy másik észrevétel is igaz, amelyet a Keleten élő férfi, Jób tett: „Az pedig elsenyved, mint a redves fa, mint ruha, a melyet moly emészt. Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó” (Jób 13:28—14:2). Az élet bizonytalan mivoltának szintén tudatában vagyunk, és annak a kíméletlen valóságnak is, hogy az „idő és előre nem látott események” bárkit elérhetnek közülünk (Prédikátor 9:13, NW). Biztos, hogy egyikünk sem gondol szívesen arra, hogy szembenézzen a haldoklás folyamatával. A feltámadás biztos tudata mégis segít megszüntetni a nyomasztó halálfélelmet.
Ezért hát szedd össze a bátorságod! Tekints túl a lehetséges halálalváson, előre, az életbe való visszatérésre, a feltámadás csodáján keresztül! Örömmel és bizakodva nézz elébe a vég nélküli élet jövőbeli kilátásának, és azt az örömöt is vedd hozzá ehhez, ami abból a tudatból fakad, hogy ez az áldott idő a közeljövőben jön el.