Jehova akaratát cselekedték
Önkéntes adományok a tiszta imádat előmozdítására
AZ IZRAELITÁK saját szemükkel láthatták Jehova megmentő erejét. Látták, amint a Vörös-tenger vize csodálatos módon kettéválik, hogy száraz lábbal átkelhessenek, és így megmenekülhessenek az egyiptomi hadseregtől. Majd pedig a túlsó partról biztonságos távolságból láthatták, amint a víz elnyeli üldözőiket. Jehova megmentette az életüket! (2Mózes 14:21–31).
Szomorú azonban, hogy közülük néhányan magától értetődőnek vették, amit Istenük tett értük. Míg Mózes a Sínai-hegyen volt, arany ékszereiket Áronhoz vitték, azt követelve tőle, hogy készítsen belőle bálványt, amelyet imádhatnak. Mire Mózes visszatért, a lázadó tömeg evett, ivott, táncolt és leborult egy aranyborjú előtt! Jehova parancsára mintegy 3000 embert öltek meg akkor — valószínűleg a lázadás szítóit. Azon a napon Isten népe megtanult egy fontos leckét, mégpedig azt, hogy Jehova kizárólagos odaadást követel (2Mózes 32:1–6, 19–29).
Nem sokkal később Mózes arra készült, hogy eleget tegyen Isten parancsának, és elkészítse a sátortemplomot, vagyis a hordozható imádati sátrat. Ehhez az építkezéshez költséges anyagokra és szakképzett munkásokra volt szükség. Honnan tettek szert minderre? És mit tanulhatunk mi ebből a bibliai beszámolóból?
Anyagi hozzájárulások és szakképzettség felajánlása
Mózesen keresztül Jehova ezt parancsolta az izraelitáknak: „Szedjetek magatok közt ajándékot az Úrnak, mind, a kinek szíve önként hajlandó arra, hozzon ajándékot az Úrnak.” Milyen ajándékokról volt szó? A Mózes által felsorolt dolgok között volt arany, ezüst, réz, fonál, szövet, bőr, fa és drágakövek (2Mózes 35:5–9).
Az izraelitáknak bőségesen voltak javaik ahhoz, hogy ilyen nagylelkű hozzájárulásokat adjanak. Emlékezz csak, amikor elhagyták Egyiptomot, arany- és ezüsttárgyakat, valamint sok ruhát vittek magukkal. Valójában „kifoszták az Égyiptombelieket”a (2Mózes 12:35, 36). Korábban az izraeliták készségesen levették az ékszereiket, hogy bálványt készítsenek a hamis imádathoz. Vajon most ugyanolyan buzgón adakoznak majd az igaz imádat előmozdítására is?
Figyeld meg, hogy Mózes nem határozta meg konkrétan, hogy kinek mennyit kell adnia. A bűnösség vagy a szégyen érzését sem keltette bennük, hogy azzal ösztönözze őket az adakozásra. Inkább egyszerűen azokhoz szólt, akiknek „szíve önként hajlandó”. Mózes nyilván nem érezte, hogy valamit is ki kellene kényszeríteni Isten népéből. Biztos volt abban, hogy mindenki megad majd mindent, ami tőle telik. (Vesd össze: 2Korinthus 8:10–12.)
De az építkezéshez az anyagi adományoknál több kellett. Jehova ezt is mondta az izraelitáknak: „a kik ti köztetek ahhoz értők, jőjjenek elő, hogy csinálják meg mindazt, a mit az Úr parancsolt.” Igen, ehhez az építkezéshez szakmunkára is szükség volt. Szükség volt az építkezés elvégzéséhez „minden mesterségre” — például famunkára, fémmegmunkálásra és ékszerkészítésre. Persze Jehova volt az, aki képessé tette a munkásokat erre, ezért az építkezés sikeres befejezéséért járó elismerés jogosan őt illette meg (2Mózes 35:10, 30–36; 36:1).
Az izraeliták készségesen reagáltak a felszólításra, hogy ajánlják fel anyagi javaikat és szakképzettségüket. A bibliai beszámoló kijelenti: „eljöve mindenki, a kit a szíve indíta, és a kit lelke hajt vala, és hozának áldozatot az Úrnak, a gyülekezet hajlékának készítéséhez, és annak minden szolgálatához, és a szent ruhákhoz valókat. És jövének férfiak és asszonyok együtt, mind, a kit szíve indított” (2Mózes 35:21, 22).
Tanulság számunkra
Napjainkban Isten Királysága jó hírének prédikálása hatalmas feladat, amelynek végzését önkéntes adományokból fedezik. Ezek gyakran pénzbeli adományok. Máskor a keresztény testvérek és testvérnők a tapasztalatukat ajánlják fel, hogy segítsenek Királyság-termek, kongresszusi termek és fiókhivatali létesítmények építésében. Ott van azután az a munka, melyet több mint száz Bétel-otthonban végeznek szerte a világon; ezeken a helyeken sokfajta szakképzettségre van szükség. A készséges szívű egyének, akik ilyen módon adakoznak, biztosak lehetnek abban, hogy Jehova nem fog elfeledkezni kemény munkájukról! (Zsidók 6:10).
Ez igaz a keresztény szolgálatra is, melyből mindannyian kivesszük a részünket. Buzdítást kapunk, hogy vásároljuk meg az időt arra, hogy buzgón részt tudjunk venni a prédikálásban (Máté 24:14; Efézus 5:15–17). Néhányan ezt teljes idejű evangéliumhirdetőként, vagyis úttörőként teszik. Mások a körülményeik miatt nem tudnak annyi időt szánni a szolgálatra, mint az úttörők. De ők is elnyerik Jehova tetszését. Mint ahogyan az a sátortemplomhoz vitt hozzájárulásoknál volt, Jehova ma sem határozza meg konkrétan, kinek mennyit kell adnia. Azt viszont megkívánja, hogy mindannyian teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel szolgáljuk őt (Márk 12:30). Ha így teszünk, biztosak lehetünk abban, hogy meg fog jutalmazni önkéntes adományainkért, melyekkel előmozdítjuk az igaz imádatot (Zsidók 11:6).
[Lábjegyzet]
a Ez nem lopás volt. Az izraeliták adományokat kértek az egyiptomiaktól, azok pedig önként adtak nekik. Mindenekelőtt pedig mivel az egyiptomiaknak egyáltalán nem volt joguk ahhoz, hogy rabszolgává tegyék az izraelitákat, ezért fizetséggel tartoztak Isten népének sokévi kemény munkájáért.