„Láttam, de nem értettem”

Csecsemőkoromban a szüleim elváltak, és anya kénytelen volt egyedül nevelni engem, a két bátyámat és a nővéremet. Akkoriban nem úgy foglalkoztak a siket gyerekekkel Franciaországban, mint manapság, és az oktatási módszerek időnként szenvedést okoztak. Ám én gyerekkoromtól fogva előnyben voltam sok sikettel szemben. Hadd mondjam el, miért.

Egy ideig a tanárok többsége meg volt róla győződve, hogy a siket gyerekeket meg kell tanítani beszélni és szájról olvasni. Ezért Franciaországban, ahol felnőttem, tilos volt jelelni az iskolában. Némelyik siket gyereknek még hátra is kötözték a kezét az órák alatt.

Kicsi koromban néhány éven át hetente több órát töltöttem egy logopédusnál. Tartotta az állkapcsomat vagy a fejemet, és olyan hangok képzésére kényszerített, amelyeket nem hallottam. Nem tudtam más gyerekekkel kommunikálni. Az életem kész kínszenvedés volt.

Aztán hatéves koromban beírattak egy speciális iskolába. Akkor kerültem először kapcsolatba más siket gyerekekkel. De ott is tilos volt jelelni az órákon, különben körmöst kaptunk, vagy megtépték a hajunkat. Titokban mégis használtuk az általunk kitalált jeleket. Így végre tudtam más gyerekekkel kommunikálni. Négy boldog év következett az életemben.

Aztán tízéves koromban átkerültem egy olyan iskolába, ahová halló gyerekek jártak. Teljesen összeomlottam. Azt hittem, hogy a többi siket gyerek meghalt, és én maradtam az egyetlen az egész világon. Az orvosok azt tanácsolták a családtagjaimnak, hogy ne tanuljanak meg jelelni, és ne engedjenek más siket gyerekek közelébe, mivel attól tartottak, hogy ez veszélyeztetné a beszédterápia sikerét. Még emlékszem, hogy elmentünk egy szakorvoshoz, akinek volt egy jelnyelvről szóló könyve. Ahogy megláttam a képeket a borítóján, rámutattam, és mondtam, hogy „nekem ez kell”. Az orvos gyorsan eltette a könyvet.a

Anya igyekezett keresztényi alapelvek szerint nevelni bennünket. Elvitt Jehova Tanúi mérignaci gyülekezetébe, Bordeaux-tól nem messze. Nagyon keveset értettem az összejövetelekből. De mindig odaült mellém valaki, és nagyjából leírta, hogy miről van szó. A szeretetük és a törődésük nagyon jólesett. Otthon anya tanulmányozta velem a Bibliát, de nem értettem teljesen, amit tanultunk. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint Dániel próféta, aki ezt mondta, miután egy angyal közölt vele egy próféciát: „hallottam, de nem értettem” (Dániel 12:8). Velem az volt a helyzet, hogy láttam, de nem értettem.

Ennek ellenére azért szép lassan kezdtem felfogni a Biblia alaptanításait. Értékeltem, amit világosan megértettem, és próbáltam alkalmazni az életemben. Abból is sokat tanultam, hogy megfigyeltem mások viselkedését. A Biblia például arra buzdít, hogy legyünk türelmesek (Jakab 5:7, 8). Ez nem sokat mondott nekem, de amikor láttam, hogy a testvérek kimutatják ezt a tulajdonságot, megértettem, mi is a türelem. A gyülekezet tehát nagyon sokat segített.

Tizenéves koromban egy nap észrevettem néhány fiatalt az utcán, akik jeleltek. Attól kezdve titokban összejártam velük, és tanultam a francia jelnyelvet. Közben az összejöveteleket is látogattam, és egy fiatal testvér, Stéphane a szárnyai alá vett. Komoly erőfeszítéseket tett, hogy tudjon velem kommunikálni, és nagyon kötődtem hozzá. Ám keserű csalódás ért, amikor a katonai szolgálat megtagadása miatt börtönbe került. Teljesen összetörtem. Annyira lehangolt a hiánya, hogy attól kezdve alig-alig jártam az összejövetelekre.

Tizenegy hónap múlva Stéphane-t szabadon engedték, és hazajött. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor jelnyelven kezdett kommunikálni velem. Nem hittem a szememnek! A börtönben megtanult jelelni. Ahogy a kézmozdulatait és az arckifejezését figyeltem, egyre izgatottabban gondoltam arra, hogy mi mindent fog ez jelenteni nekem.

Stéphane tanulmányozni kezdte velem a Bibliát. Lassacskán összeraktam az addig tanultakat. Gyerekként szerettem nézegetni a kiadványainkban lévő szép képeket. Összehasonlítottam egymással a szereplőket, és jól megfigyeltem a részleteket, hogy megjegyezzem a történetet. Tudtam Ábrahámról és a magváról, meg a nagy sokaságról is, de csak akkor nyertek igazi értelmet ezek a fogalmak, amikor jelnyelven elmagyarázták őket (1Mózes 22:15–18; Jelenések 7:9). Egyértelmű volt, hogy megtaláltam azt a nyelvet, amely a szívemhez szól.

Most, hogy értettem az összejöveteleken elhangzó gondolatokat, azok megérintették a szívemet, és szerettem volna egyre többet megtudni. Ebben Stéphane a segítségemre volt, így 1992-ben átadtam az életemet Jehova Istennek, és megkeresztelkedtem. De hiába haladtam előre, a gyerekkori kommunikáció hiánya miatt zárkózott és visszahúzódó voltam.

A siketekből álló kis csoportunkat végül a pessaci gyülekezethez csatolták, mely Bordeaux egyik külvárosában működött. Ez nagyon hasznos volt, és még jobban előre tudtam haladni. Bár még mindig küzdöttem azzal, hogy nem tudtam rendesen kommunikálni, a halló barátaim odafigyeltek rá, hogy mindent megértsek. Egy házaspár, Gilles és Elodie különleges erőfeszítéseket tett, hogy kommunikáljon velem. Gyakran meghívtak ebédre vagy kávéra az összejövetel után, így remekül összebarátkoztunk. Nagyon jó érzés olyan emberek között lenni, akik utánozzák Isten szeretetét.

Ebben a gyülekezetben ismertem meg a bájos Vanessát. Tetszett az érzékenysége és az igazságérzete. Soha nem tekintette akadálynak azt, hogy siket vagyok, hanem épp ellenkezőleg, lehetőséget látott benne, hogy megtanuljon egy új nyelvet. Beleszerettem, és 2005-ben összeházasodtunk. Noha a kommunikáció nem éppen az erősségem, Vanessa segített leküzdenem a félénkségemet, és nyíltabban kifejeznem magam. Nagyon hálás vagyok neki, hogy támogat a feladataim ellátásában.

Az esküvőnk évében Jehova Tanúi franciaországi fiókhivatala meghívott Louviers-ba egy egy hónapos fordítói képzésre. Az azt megelőző években kemény munka folyt a fiókhivatalban, hogy elkészüljön néhány kiadvány francia jelnyelven, DVD-n. De mivel még sok munka volt, a fordítói csapatnak segítségre volt szüksége.

Mindketten úgy éreztük, hogy óriási kiváltság és Jehova Isten ajándéka, hogy a fiókhivatalban szolgálhatok, de el kell ismernem, hogy aggódtunk is egy kicsit. Mi lesz a jelnyelvű csoportunkkal? Mi legyen a házunkkal? Vajon talál munkát Vanessa a közelben? Jehova minden gondunkat lenyűgöző módon megoldotta. Éreztem, hogy mennyire szeret minket, és a siket embereket.

Mivel részt veszek a fordítói munkában, jobban átlátom, hogy mennyi segítséget kapnak a siketek Isten megismeréséhez. És nagy örömömre szolgál, hogy a fiókhivatalban a többiek igyekeznek kommunikálni velem. Megható látni, hogy megtanulnak néhány jelet, és próbálják használni is őket. Nem érzem úgy, hogy kizárnának, sőt. A szeretetük a Jehova népe körében tapasztalható rendkívüli egység megnyilvánulása (Zsoltárok 133:1).

Hálás vagyok Jehovának, hogy a keresztény gyülekezet által mindig gondoskodott róla, hogy valaki a segítségemre legyen. Azt is értékelem, hogy nekem is lehet egy kis szerepem abban, hogy a siketek megismerjék szerető Teremtőnket, és közeledni tudjanak hozzá. Már alig várom azt a napot, amikor nem lesz semmiféle kommunikációs akadály, és mindenki a tiszta nyelvet beszéli majd, vagyis a Jehova Istennel és a szándékával kapcsolatos igazságot, egy egységes családként (Sofóniás 3:9).