Jehova vezette a lépteimet

1935-ben születtem Angliában, Darlastonban. Ezt a térséget Fekete-vidékként emlegették, mivel a környéken lévő gyárak és öntödék sűrű füstbe burkolták a tájat. Úgy 4 éves lehettem, amikor a szüleim elkezdték tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Kamaszként én is meggyőződtem róla, hogy ez az igazság, és 16 évesen, 1952-ben megkeresztelkedtem.

Ez idő tájt kereskedelmi gyakornokként kezdtem dolgozni egy nagyvállalatnál, amely szerszámokat és gépjármű-alkatrészeket gyártott. Arra kaptam képzést, hogy vállalati főtitkár legyek, és nagyon élveztem a munkámat.

Akkoriban két gyülekezetbe is jártam. Hétköznap Bromsgrove-ba, amely közelebb volt a munkahelyemhez, hétvégente pedig, amikor otthon voltam a szüleimnél, Willenhallba. A két város között több mint 30 km volt a távolság. Egyszer, amikor az utazófelvigyázó meglátogatta az otthoni gyülekezetemet Willenhallban, megkért, hogy vezessem a hetenkénti könyvtanulmányozást. Válaszút elé kerültem.

Szerettem volna támogatni Jehova szervezetét, ezért elvállaltam a feladatot. Ám ez azzal járt, hogy le kellett mondanom a gyakornoki állásról. Ez nem volt könnyű döntés, de sosem bántam meg, hogy engedtem, hogy Jehova egyengesse az utamat.

Még a bromsgrove-i gyülekezetben megismertem egy bájos, buzgó testvérnőt, Anne-t. 1957-ben összeházasodtunk, és azóta számos megtiszteltetésben volt részünk Jehova szolgálatában. Voltunk általános és különleges úttörők, részt vettünk az utazómunkában, és a Bételben is szolgáltunk. Anne a vidám egyéniségével bearanyozta az életemet.

Nagyon izgatottak lettünk, amikor 1966-ban meghívtak bennünket a Gileád-iskola 42. osztályába. A képzés után Malawiba küldtek minket. Ezt az országot Afrika meleg szíveként is emlegetik a helyiekre jellemző vendégszeretet miatt. Aligha sejtettük, hogy nem sokáig látnak majd ott minket szívesen.

1967. február 1-jén érkeztünk Malawiba. Részt vettünk egy egy hónapos intenzív nyelvtanfolyamon, utána pedig rögtön el is kezdtük a kerületmunkát. Egy amerikai gyártmányú terepjárót használtunk, amelyről néhányan azt gondolták, hogy árkon-bokron átmegy, még a folyókon is. De kiderült, hogy valójában nem bírja annyira jól a vizet. Időnként szalmafedeles sárkunyhóban laktunk, amelynek a teteje alá az esős évszakban ponyvát kellett tenni. Ez aztán misszionáriusi élet volt a javából! Megvoltak a maga nehézségei, de nagyon élveztük.

Áprilisban szembesültem vele, hogy sajnos nehézségekre számíthatunk a kormány részéről. Az akkori elnök, Hastings Banda egy rádióbeszédében azzal vádolta a Tanúkat, hogy nem fizetnek adót, és beleavatkoznak a politikába. Természetesen ez aljas rágalom volt. Tudtuk, hogy valójában azért támad minket, mert semlegesek vagyunk, és nem vásárolunk párttagsági igazolványt.

Szeptemberben már arról írt az újság, hogy az elnök szerint a Tanúk szerte az országban felfordulást okoznak. Aztán egy politikai kongresszuson az elnök bejelentette, hogy nemsokára betiltják Jehova Tanúit. A döntés 1967. október 20-án lépett érvénybe. Röviddel ezután megjelentek a fiókhivatalnál a rendőrök és a bevándorlási hivatal emberei, hogy lezárják az épületet, és kitoloncolják a misszionáriusokat az országból.

Három napot börtönben töltöttünk, majd a brit fennhatóságú Mauritiusra deportáltak minket. Ám az ottani hatóságok nem engedték meg, hogy misszionáriusként az országban maradjunk. Ezután Rhodésiába (ma Zimbabwe) küldött minket a szervezet. De a megérkezésünkkor egy meglehetősen ellenséges tiszt közölte velünk, hogy nem léphetünk be az országba. Ezt mondta: „Kitiltották magukat Malawiból, Mauritiuson sem maradhattak, most meg ide jönnének?!” Anne sírva fakadt. Úgy tűnt, látni sem akarnak minket Afrikában. Legszívesebben fogtam volna a csomagjainkat, és azonnal visszamentem volna Angliába. Aztán nagy nehezen megengedték, hogy az éjszakát a helyi fiókhivatalban töltsük, azzal a feltétellel, hogy másnap jelentkezünk a bevándorlási hivatalban. Teljesen ki voltunk merülve, de bíztunk benne, hogy Jehova nem hagy minket magunkra. Hatalmas meglepetésünkre másnap délután látogatói vízumot kaptunk, amellyel Zimbabwéban maradhattunk. Egyértelműen láttuk, hogy Jehova egyengeti az utunkat. Sosem fogom elfelejteni azt a napot.

A zimbabwei fiókhivatalban a szolgálati osztályon kaptam megbízatást. Az volt a feladatom, hogy segítsem a malawi és mozambiki testvéreket. Malawiban a testvérek brutális üldözést éltek át. A munkámhoz az is hozzátartozott, hogy lefordítottam a malawi körzetfelvigyázók beszámolóit. Egyik este sokáig dolgoztam egy beszámolón, és potyogtak a könnyeim, ahogy arról olvastam, hogy miket kell átélniük a testvéreimnek.a Nagyon meghatott a hűségük, a hitük és a kitartásuk (2Kor 6:4, 5).

Minden erőnkkel azon voltunk, hogy eljusson a szellemi táplálék a testvérekhez, akik Malawiban maradtak, és azokhoz is, akik Mozambikba menekültek az üldözés miatt. Egy testvérnek Zimbabwéban volt egy nagy birtoka, és felajánlotta, hogy kialakít rajta lakóházakat és irodát a cseva nyelvre fordító csapatnak. Ennek köszönhetően a fordítói munka folytatódhatott ezen a nyelven, mely a legtöbbek által beszélt nyelv Malawiban.

Minden évben volt cseva nyelvű kerületkongresszus Zimbabwéban, és gondoskodtunk róla, hogy a malawi körzetfelvigyázók részt vehessenek rajtuk. Itt megkapták a kongresszus vázlatanyagát, és amikor hazamentek, igyekeztek minél több testvérrel megosztani a tanultakat. Egyik évben még királyságszolgálati iskolát is tudtunk szervezni Zimbabwéban, hogy buzdítsuk ezeket a bátor körzetfelvigyázókat.

1975 februárjában meglátogattam több mozambiki menekülttábort is, ahol malawi testvérek éltek. Ők továbbra is megpróbáltak lépést tartani Jehova szervezetével, például követték azt az útmutatást, hogy minden gyülekezetben legyen vének testülete. Az újonnan kinevezett felvigyázók megszervezték a gyülekezeti életet: tartottak nyilvános előadásokat, levezették az Őrtorony-tanulmányozást és a napiszöveg megbeszélését, és kongresszusokat is rendeztek. A táborok működését a kongresszusokhoz hasonlóan szervezték meg, így volt takarítási, élelmezési és biztonsági osztály. Bámulatos, hogy mennyire megáldotta őket Jehova ebben a helyzetben! A példájuk nekem is sok erőt adott.

A ’70-es évek végén a zambiai fiókhivatal vette át a Malawiban élő testvérek felvigyázását. De Malawi továbbra is közel állt a szívemhez, és mindig megemlékeztem az ottani testvérekről az imáimban, ahogy mások is tették. Mivel a zimbabwei fiókbizottság tagja voltam, többször is találkoztam a főhivatal képviselőivel, valamint felelős testvérekkel Malawiból, a Dél-afrikai Köztársaságból és Zambiából. Ilyenkor központi téma volt, hogy mivel javíthatnánk a malawi testvérek helyzetén.

Szép lassan az üldözés alábbhagyott. A menekült testvérek kezdtek hazatérni Malawiba, és azoknak is könnyebb lett a helyzete, akik végig ott éltek, és sok borzalmon mentek keresztül. Egyre több környező országban kezdték elismerni Jehova Tanúit, és feloldották a korlátozásokat. Mozambikban 1991-ben vált szabaddá a tevékenységünk. Nagyon vártuk, hogy Malawiban is szabadon imádhassák a testvérek Jehovát.

Idővel Malawiban is megváltozott a politikai légkör, és 1993-ban feloldották a betiltást. Nem sokkal utána egy misszionárius testvér megkérdezte tőlem, hogy visszatérünk-e Malawiba. „Öreg vagyok én már ahhoz!” – válaszoltam, ugyanis akkoriban már 59 éves voltam. Így hát nagyon meglepődtünk, hogy még aznap kaptunk egy faxot a vezetőtestülettől, melyben megkértek minket, hogy térjünk vissza Malawiba.

Nem volt könnyű eldöntenünk, hogy mit tegyünk. Már teljesen otthon éreztük magunkat Zimbabwéban, és sokakkal évek óta jó barátságot ápoltunk. A vezetőtestület kedvesen biztosított minket arról, hogy nem muszáj eleget tennünk a kérésüknek, csak ha mi is szeretnénk. Könnyű lett volna az érzéseinkre hallgatnunk és ott maradnunk Zimbabwéban. De Ábrahám és Sára példájára gondoltunk, akik készek voltak idős korukban hátrahagyni a kényelmes otthonukat, hogy engedelmeskedjenek Jehovának (1Móz 12:1–5).

Úgy döntöttünk, hogy követjük Jehova szervezetének az útmutatását, és 1995. február 1-jén visszaköltöztünk Malawiba. Ez napra pontosan 28 évvel azután történt, hogy először érkeztünk az országba. Létrejött a fiókbizottság, amelyben én és másik két testvér szolgáltunk, és azonnal nekiláttunk újra megszervezni a tevékenységünket Malawiban.

Nagyon buzdító volt látni, hogy Jehova áldásának köszönhetően milyen dinamikusan nőtt a Tanúk száma. 1993-ban körülbelül 30 000 hírnök volt, 1998-ban pedig már több mint 42 000.b Azért, hogy a testvérek jól ki legyenek szolgálva, a vezetőtestület engedélyt adott egy új fiókhivatal építésére. Megvásároltunk egy 12 hektáros birtokot Lilongwéban, és engem is kineveztek az építési bizottságba.

Rendkívüli esemény volt, amikor 2001 májusában Guy Pierce testvér, a vezetőtestület egyik tagja átadta az új Bételt. A programon körülbelül 2000 helyi testvér vett részt, akik közül a legtöbben már több mint 40 éve szolgálták Jehovát. Leírhatatlanul sokat szenvedtek a hitükért, és szegénységben éltek, de Jehova szemében nagyon gazdagok voltak. Az arcuk csak úgy sugárzott a boldogságtól, ahogy bejárták az új fiókhivatalt! Az egész létesítmény zengett a testvéreink énekétől. Jellegzetes afrikai stílusban énekelték a királyságénekeket, amerre csak jártak. Ez a különleges esemény életem legmeghatóbb élménye volt. Lenyűgözött, hogy Jehova mennyire megjutalmazza azokat, akik hűségesen kitartanak mellette.

Miután befejeződött a Bétel építése, nagy örömömre szolgált, hogy számos királyságterem átadási beszédét megtarthattam. Rövid idő alatt sok új terem épült a szűkös anyagi helyzetű országokért szervezett építési programnak köszönhetően. Korábban a testvérek sok helyen olyan viskóban jöttek össze, amelynek eukaliptuszfából volt a váza, gyékényszőnyeg volt a teteje, és sárból tapasztott, hosszú padokon ültek. Azonban az új módszerrel takaros kis termeket tudtak építeni. Ezekhez a téglát saját készítésű kemencében égették ki. De székek helyett továbbra is szívesebben használtak padokat, hiszen ahogy a helyi mondás tartja: „Mindig van még egy hely a padon.”

Azt is nagyon szívmelengető volt látni, hogy milyen szépen fejlődtek a testvérek. Sok fiatal készségesen ajánlkozott a szolgálatra, és javukra fordították a szervezettől kapott képzést, illetve sok területen jártasságot szereztek. Így idővel alkalmassá váltak arra, hogy felelősségteljes feladatokat lássanak el a gyülekezetben és a Bételben. Az is nagyon jó hatással volt a gyülekezetekre, hogy egyre több helyi testvér lett körzetfelvigyázó. Közülük sokan házasok voltak. Igazán tiszteletreméltó, hogy egy időre lemondtak a gyermekvállalásról, hiszen ezzel nagyon eltértek attól, ami a helyi kultúrában megszokott, és sokszor a családjuk is nyomást gyakorolt rájuk.

Amikor egészségi gondjaim lettek, a fiókbizottság azt javasolta a vezetőtestületnek, hogy helyezzenek át minket a brit Bételbe. 52 évnyi afrikai szolgálat után fájó szívvel hagytuk hátra a megbízatásunkat, de kétségtelen, hogy a brit Bétel-család nagyon jól gondunkat viseli.

Életem legjobb döntése volt, hogy engedtem, hogy Jehova vezesse a lépteimet, és nem a saját értelmemre támaszkodtam. Ha tovább építgettem volna a karrieremet a munka világában, ki tudja, hol lennék most. Hálás vagyok Jehovának, amiért mindig egyengette az utamat (Péld 3:5, 6). Fiatalon nagyon élveztem, hogy beleláthattam egy nagyvállalat működésébe, de az még boldogabbá tett, hogy Jehova nemzetközi szervezetében tevékenykedhettem. Mind a mai napig nagyon sok örömet ad, hogy Jehova szolgálatának szenteltem az életemet.