Szamoa

SZAMOA csábító szépségű szigetei, Hawaii és Új-Zéland között félúton, a Csendes-óceán meleg kék vizében sziporkáznak. Bár vulkánkitörés eredményeként születtek, felhőborította hegycsúcsaikkal, buja trópusi erdőikkel és pálmákkal szegélyezett partjaikkal rendkívüli szépségű drágakövekként ragyognak. Szikrázó lagúnáik mintegy 200-féle korall és 900 halfaj alkotta tengeri paradicsomnak adnak otthont és táplálékot. Nem csoda, hogy az Európából érkező korai misszionáriusok ezeket a frangepani illatú szigeteket az általuk addig látott, legszebb dél-csendes-óceáni szigetek közé sorolták!

A Szamoa-szigeteken először feltehetően a lapitaa népesség telepedett le Krisztus előtt mintegy ezer évvel. Ezek a legkorábbi polinéz lakosok, bátor felfedezők és kitűnő navigátorok lévén, valószínűleg Ázsia délkeleti részéről hajóztak a Csendes-óceán szigeteire. Hatalmas kéttörzsű kenuikkal, követve a tengeri szeleket és áramlatokat, nagyobb utakat voltak képesek megtenni az óceánon, mint előttük bárki. A Csendes-óceán kellős közepén felfedeztek egy kicsiny szigetcsoportot, melyet Szamoa-szigeteknek neveztek el.

Leszármazottaik az évszázadok során a Csendes-óceán térségében eljutottak kelet felé Tahitira, észak felé Hawaiira, délnyugat felé Új-Zélandra és délkelet felé a Húsvét-szigetre. Napjainkban ennek az óriási háromszög alakú térségnek a neve Polinézia, melynek jelentése ’sok sziget’, lakosait pedig polinézeknek hívják. Szamoáról ezért úgy beszélnek, mint Polinézia bölcsőjéről.

Modern korunkban a bátor szamoaiaknak egy másfajta, jelentősebb utazási hullámát figyelhetjük meg. Óceánjáró őseikhez hasonlóan egy jobb élet után kutatnak. Ők azonban nem földrajzi expedíciókban vesznek részt. Ezeknek a szamoai embereknek az „utazása” a szellemi sötétségből a szellemi világosságba vezet. Ők az igaz Isten, Jehova által helyeselt imádati forma után kutatnak (Ján 4:23).

Ez a beszámoló Jehova Tanúi szamoaib, amerikai szamoai és tokelaui történetét mondja el. 1962-ben Nyugat-Szamoa független állammá vált, Amerikai Szamoa pedig jelenleg az Egyesült Államok külbirtoka. A Szamoa-szigetek tehát két részre oszlik, Szamoára és Amerikai Szamoára.

FELVILLAN AZ IGAZSÁG FÉNYE

Isten Királyságának a jó híre először 1931-ben jutott el Szamoára, amikor egy odalátogató személy az egész szigetcsoporton több mint 470 könyvet és füzetet terjesztett el érdeklődő embereknek. Ez a látogató valószínűleg Sydney Shepherd volt, egy buzgó Tanú, aki akkoriban hajóval járta be Polinézia szigeteit, és terjesztette a jó hírt.

Amerikai Szamoára hét évvel később jutott el a Királyság üzenete, amikor Jehova Tanúi brooklyni főhivatalának egyik tagja, J. F. Rutherford az Egyesült Államok felé tartott hajóval Ausztráliából, és útközben megállt Tutuila szigetén. Rutherford és útitársai rövid ott-tartózkodásuk alatt megragadták az alkalmat, és Pago Pago kikötővárosában lépten-nyomon irodalmat terjesztettek.

Két év múlva, 1940-ben érkezett Amerikai Szamoára Harold Gillc, aki úttörő volt, és Ázsia csendes-óceáni térségében prédikált. 3500 példányt hozott magával a Hol vannak a halottak? című füzetből. Ez volt az első kiadvány, melyet szamoai nyelvre fordítottak le Jehova Tanúi.

Harold ezután Upolu szigetére ment, Szamoára, ami 8-10 órás utat jelent hajóval. „A hírem azonban előbb odaért, mint én – írta később –, mert az érkezésemkor egy rendőr közölte velem, hogy nem léphetek be Szamoa területére. Megmutattam az útlevelemet, és felolvastam neki belőle a meglehetősen dicsőséges hangzatú bevezető részt, melyben az állt, hogy megkérnek minden érintett személyt, engedje ő brit felsége alattvalóját »szabadon közlekedni, és részesítse mindenféle segítségben és védelemben«. Ennek az lett az eredménye, hogy meg kellett jelennem a kormányzónál, aki megengedte, hogy maradjak a következő hajó indulásáig, azaz öt napig. Béreltem egy biciklit, körbejártam a szigetet, és úton-útfélen terjesztettem a füzeteket.”

A Szamoa-szigeteken tett sikeres prédikáló expedíciója után Haroldnak vissza kellett mennie Ausztráliába. Ám az elterjesztett kiadványok egyike történetesen Pele Fuaiupolud, egy hivatalnok kezébe került. A füzet üzenete Pele szívében arra várt, hogy a Tanúk visszatérjenek, és megöntözzék az elültetett drága igazságokat (1Kor 3:6).

Tizenkét évvel ezután, 1952-ben egy angliai Tanú, John Croxford érkezett Upolu szigetére, Szamoa fővárosába, Apiába. Ugyanabban a hivatalban helyezkedett el, ahol Pele dolgozott. John barátságos ember volt, és égett a vágytól, hogy tanúskodjon másoknak. Amikor felfedezte, hogy Pele érdeklődik a Biblia iránt, meglátogatta őt az otthonában. Pele így ír erről: „Vasárnap kora hajnalig beszélgettünk. Rengeteg kérdésem volt, és ő mindegyik válaszát a Bibliából olvasta fel. Minden kétséget kizáróan meg voltam győződve arról, hogy ez az igazság, amit kerestem.” Pele és felesége, Ailua lettek az első szamoai személyek, akik átadták az életüket Jehovának, és még abban az évben megkeresztelkedtek.

Pele tudta, hogy számadásra vonják, amiért elhagyta ősei vallását. Szorgalmasan tanulmányozott hát, és buzgón imádkozott Jehova segítségéért. A nagycsaládfő Pele szülőfalujába, Faleasiuba hívatta, egy nagy tengerparti faluba, Apiától 19 kilométerre, nyugatra. Amikor Pele és egy igazság iránt érdeklődő férfirokona odament, egy ellenséges társasággal nézett szembe: 6 főnökkel, 3 szónokkal, tíz lelkipásztorral, két teológiát tanító személlyel, a nagycsaládfővel – aki elnökölt –, és a család idős férfiaival, asszonyaival.

„Megátkoztak és szitkokat szórtak ránk, amiért szégyent hoztunk a család nevére, és ősatyáink egyházára” – meséli Pele. A nagycsaládfő vitát indítványozott, mely reggel négy óráig húzódott el.

„Voltak, akik azt ordítozták, hogy »Tedd el azt a Bibliát! Hagyd azt a Bibliát!«, én ennek ellenére minden kérdésükre a Bibliából válaszoltam, és cáfoltam az érveiket – mondja Pele. – Végül már egy hang sem jött ki a torkukon, csak ültek ott lehajtott fővel. A nagycsaládfő egyszer csak alig hallhatóan megszólalt:

– Te győztél, Pele.

– Bocsásson meg, Uram, nem én győztem. Amit ma éjjel hallott, az a Királyság-üzenet. Őszintén remélem, hogy megszívleli.”

Pele alázatosan Jehovára és Szavára, a Bibliára bízta magát, így a Királyság-igazság magva gyökeret eresztett Upolun.

AZ ELSŐ ÖSSZEJÖVETELEK

Pele új vallásának gyorsan híre ment a zárt közösségnek számító szigeten. Mint az első századi athéniak, akiknek Pál prédikált, néhányan kíváncsiak voltak erre ’az új tanításra’, és szerettek volna többet tudni róla (Csel 17:19, 20). Egy fiatalember, Maatusi Leauanae megtudta, hogy akik érdeklődnek ez iránt az új vallás iránt, minden héten egy orvos házában jönnek össze a kórház területén. Ezért elment, hogy több felvilágosítást szerezzen. Ám amikor odaért a kórház kapujához, félelem fogta el, és sarkon fordult. Szerencsére John Croxford éppen jókor érkezett, és meghívta őt, hogy csatlakozzon este a kis csoporthoz. A fiatal Maatusi nagy élvezettel hallgatta „Az Isten legyen igaz” című könyvből folytatott tanulmányozást, és máskor is el akart jönni. Eleinte csak hébe-hóba ment el az összejövetelekre, végül azonban az igazság gyökeret vert a szívében, és 1956-ban megkeresztelkedett.

A csoporttal kapcsolatban lévő új személyek hamarosan kezdték úgy érezni, hogy fontos megosztaniuk másokkal a tanultakat. Croxford testvér Apiába érkezése után mindössze öt hónappal, már tíz személy csatlakozott hozzá a prédikálómunkában. Négy hónappal később a számuk 19-re nőtt. Ezek az újak a barátaiknak és a rokonaiknak tanúskodva szép eredményeket értek el.

Közülük az egyik hírnök tanúskodott az unokatestvérének, Sauvao Toetunak, aki Faleasiuban lakott. Idővel Sauvao és a sógora, Finau Feomaia a családjukkal együtt elkezdtek járni az összejövetelekre, és állást foglaltak az igazság mellett.

Az igaz imádat szamoai történetének izgalmas állomása érkezett el 1953 januárjában. Akkoriban mintegy 40 személy vett már részt az összejöveteleken, ezért Jehova Tanúi ausztráliai fiókhivatala jóváhagyta az első szamoai gyülekezet megalakítását Apiában. Miután Croxford testvér visszatért Angliába, az újonnan megkeresztelt Pele vette át a gyülekezeti felelősségeket. A hírnökök bátrak és buzgók voltak, viszont szellemileg még fiatalok és tapasztalatlanok. Sokuknak még meg kellett tanulniuk, hogy tapintatosabban és megnyerőbben mondják el a Királyság-üzenetet (Kol 4:6). Másoknak segítségre volt szükségük, hogy teljes mértékben felöltsék az új egyéniséget (Ef 4:22–24). Nagy öröm, hogy ez a segítség hamarosan meg is érkezett (Ef 4:8, 11–16).

SEGÍTSÉG A TENGEREN TÚLRÓL

Ronald és Olive (Dolly) Sellars, ausztráliai úttörők 1953 májusában érkeztek meg, hogy támogassák az Apia gyülekezetet. „Az ausztráliai fiókhivatalnak egy időre megszakadt a kapcsolata a szamoai testvérekkel, ezért aggódtak értük – írja Ron. – Mivel mi jeleztük, hogy szívesen szolgálunk a csendes-óceáni térségben, így a fiókhivatal arra kért minket, hogy menjünk Szamoára, és szolgáljunk különleges úttörőkként az újonnan alakult gyülekezetben.”

Ron és Dolly hidroplánnal utaztak Szamoára, s közben gondolatban felkészültek a sokféle problémára, melyek gyakran felmerülhetnek ilyen távol eső misszionáriusi területeken. „Micsoda meglepetésben volt részünk – mondja Ron. – Buja trópusi növényzet borította a szigetet. Mindenütt egészséges, erős fizikumú, mosolygós, boldog embereket láttunk. Gyerekek csintalankodtak a házak körül, melyek minden oldalról teljesen nyitottak voltak, tetejük zsúpfedelű, padlózatuk pedig szép tiszta korallpadló volt. Senki sem sietett, vagy aggódott a múló idő miatt. Olyan érzésünk volt, hogy megérkeztünk a paradicsomba.”

A Sellars házaspár Pele családjánál kapott szállást, és tüstént munkához is látott. „Szinte minden este megbeszélést tartottunk a testvérekkel, hogy válaszolhassak a sok kérdésükre – mondja Ron. – Tisztában voltak ugyan a Biblia alaptanításaival, viszont hamar kiderült, hogy még sok változtatásra van szükségük, hogy megfelelhessenek az isteni irányadó mértékeknek. Dollyval úgy próbáltuk átsegíteni őket ezen a nehéz időszakon, hogy rendkívüli türelmet és a szokásosnál nagyobb szeretetet tanúsítottunk irántuk.” Sajnos néhányan nem fogadták el ezt a szeretetteljes szentírási kiigazítást, és fokozatosan elmaradtak a gyülekezettől. A többiek azonban alázatos szelleműeknek bizonyultak, és helyesen reagáltak a képzésre és a buzdításra. Idővel előrehaladtak szellemileg, aminek az lett az eredménye, hogy a gyülekezet megtisztult és megerősödött.

Ron és Dolly abban is jó példát mutatott, hogy házról házra tanúskodott. Addig a testvérek többsége csak kötetlen formában tanúskodott a barátainak és a szomszédainak. Amikor azonban együtt munkálkodtak a Sellars házaspárral az ajtóról ajtóra végzett szolgálatban, sok-sok érdeklődőre akadtak. „Egyszer – írja Ron – egy érdeklődő főnök hívott meg a falujába, hogy beszéljünk neki többet a Királyságról. Az étkezés után élénk bibliai beszélgetés kezdődött. Egy óra elteltével a beszélgetés nyilvános előadássá változott, mivel a hallgatóság csaknem 50 főre növekedett, pedig előzőleg nem is beszéltünk a látogatásról senkinek!” A hírnökök gyakran tapasztalták, hogy a 2-3 fővel folytatott bibliatanulmányozások 10-40 fős nézelődő sereget vonzottak, akik kíváncsiak voltak Jehova Tanúi prédikálására.

Ez a tevékenység azonban nem maradt észrevétlen a kereszténység papsága előtt. Amikor a hatóság visszautasította Ron és Dolly tartózkodási engedélyének a meghosszabbítását, Ron megkérdezte a diplomáciai képviselőt, hogy miért. „Azt mondta nekünk – emlékszik vissza Ron –, hogy bizonyos egyházi személyek panaszkodtak a kormánynál a tanúskodásunk miatt. Ezért csak akkor hosszabbítja meg a vízumunkat, ha megígérjük, hogy nem támogatjuk többé a gyülekezetet a prédikálásban. Ezt az ajánlatot nem fogadtam el, és azt is elmondtam neki, hogy Isten munkáját senki sem állíthatja le, és ezt a tényt tudomásul kell vennie. Nevetve így válaszolt: »Majd meglátjuk, mi lesz, ha maguk elmennek innen!«”

Attól kezdve a hatóság ügyelt arra, hogy ne lépjen külföldi Tanú az ország területére. Mindezek ellenére Theodore Jaracz – aki akkoriban az ausztráliai fiókhivatalban szolgált, és aki ma a Vezető Testület tagja – 1953-ban, anélkül hogy feltűnést keltett volna, Szamoára utazott, hogy bátorítsa a gyülekezetet. „Látogatása a buzdítás igazi forrása volt. Arról biztosított minket, hogy helyes úton haladunk szellemileg” – mondja Ron.

Nem sokkal ezután Ron és Dolly vízuma lejárt, és átmentek Amerikai Szamoára. Nyolc havi szamoai tartózkodásuk alatt mégis nagyon sokat tettek annak érdekében, hogy megszilárdítsák és megerősítsék az ottani testvéreket. És bár a hatóság nem tudott róla, hamarosan más Tanúk érkeztek a Sellars házaspár helyébe.

NÖVEKEDÉS APIÁBAN

Richard Jenkins, egy frissen keresztelkedett, lelkes 23 éves ausztráliai testvér 1954 májusában érkezett Apiába. Így emlékszik vissza: „Mielőtt eljöttem Ausztráliából, azt a tanácsot kaptam, hogy addig ne keressem a kapcsolatot a helyi testvérekkel, míg el nem helyezkedtem egy munkahelyen, és be nem biztosítottam ott magam. Néhány hónap elteltével azonban nagyon magányos lettem, és kezdtem úgy érezni, hogy szellemileg sebezhetővé válok. Ezért elhatároztam, hogy feltűnés nélkül kapcsolatba lépek Pele Fuaiupoluval.” Későn, az éjszaka leple alatt történt a találkozás.

„Pele azt mondta, hogy nem a valódi nevemen fog hívni, nehogy a hatóság a gyülekezettel hozzon kapcsolatba, és kiutasítson – meséli Richard. – Így kaptam meg újszülött fiának a nevét, az Uitinese nevet, ami szamoai nyelven ’tanút’ jelent. A szamoai testvérek a mai napig ezen a néven hívnak.”

Richard elővigyázatos maradt, új keletű álnevét használva tartotta a kapcsolatot a testvérekkel. Kötetlen tanúskodást is végzett, és több bibliatanulmányozást is bevezetett. Az egyik bibliatanulmányozó, Mufaulu Galuvao, egy fiatal közegészségügyi ellenőr volt, aki később a szamoai fiókbizottság tagja lett. Egy másik bibliatanulmányozó, Falema’a Tuipoloa is Tanú lett, csakúgy, mint családjának számos tagja.

Richard bibliatanulmányozói közé tartozott a fiatal Siemu Taase, aki korábban egy tolvajbanda vezére volt, és a banda tagjaival együtt a közszolgálati hivataltól lopott el bizonyos dolgokat. Mielőtt még Siemu szellemi előrehaladást tehetett volna, a múltja utolérte őt, és börtönbe zárták a bűntettei miatt. Richardot ez nem rettentette el attól, hogy folytassa vele a tanulmányozást. Engedélyt szerzett a börtön vezetőjétől, hogy tanulmányozhasson Siemuval egy árnyas mangófa alatt, körülbelül 100 méterre a börtön falain kívül. Idővel sok rab csatlakozott a tanulmányozáshoz.

„Bár nem őriztek minket – meséli Richard –, soha egyetlen rab sem próbált megszökni, sőt idővel néhányan elfogadták az igazságot.” Siemu kiszabadult a börtönből, és később vénként szolgált.

Richard 1955-ben feleségül vett egy ausztráliai úttörő testvérnőt, Gloria Greent. 15 évet töltöttek együtt Szamoán, mialatt 35 embernek segítettek megismerni az igazságot, majd visszatértek Ausztráliába. Jelenleg Brisbane-ben, Ausztráliában élnek, ahol Richard vénként szolgál a helyi szamoai nyelvű gyülekezetben.

Egy másik ausztráliai házaspár, William (Bill) és Marjorie (Girlie) Moss szintén segítette a munkát azokban a korai években. 1956-ban érkeztek meg Apiába. Bill egy gyakorlatiasan gondolkodó vén volt, Girlie-nek pedig 24 éves úttörőszolgálati tapasztalata volt. Abban az időben 28 hírnök tartozott az Apia gyülekezethez. Apiában és Faleasiuban is voltak könyvtanulmányozási csoportok. Az elkövetkező kilenc évben Bill és Girlie fáradhatatlanul együtt munkálkodott a gyülekezettel. 1965-ben Girlie egyre rosszabbodó egészségi állapota miatt vissza kellett térniük Ausztráliába, de addigra már a Faleasiu csoportból önálló gyülekezet lett.

Azokban az években a szamoai kormány újra és újra megtagadta a misszionáriusoktól, hogy belépjenek az ország területére. Nyilvánvalóan a kormány és a papság abban reménykedett, hogy Jehova Tanúi tevékenysége szép lassan megszűnik. De pont az ellenkezője történt. A Tanúk aktívak és buzgók voltak, számuk egyre növekedett, a tevékenységük pedig nemhogy megszűnt volna, hanem inkább állandósult!

NÖVEKEDÉS AMERIKAI SZAMOÁN

Még mielőtt a Sellars házaspár szamoai vízuma lejárt volna 1954-ben, Ron elhatározta, hogy Ausztráliába való visszatérésük helyett tartózkodási engedélyt kér Amerikai Szamoára. „Felkerestem Amerikai Szamoa igazságügyi miniszterét – írja Ron –, aki mikor megtudta, hogy a szamoai kormány vallási okokra hivatkozva elutasította a vízumkérelmünket, ezt mondta: »Sellars úr, Amerikai Szamoán vallásszabadság van, tenni fogok róla, hogy nálunk megkapják a vízumot.«”

Ron és Dolly 1954. január 5-én érkeztek Amerikai Szamoára, Pago Pagóba. Az igazságügyi miniszter ahhoz a feltételhez kötötte a belépési engedélyüket, hogy Ronnak rendszeresen jelentkeznie kellett a miniszter irodájában, hogy jobban megismerhesse Jehova Tanúit. Ennek eredményeként sok nagyszerű szellemi beszélgetést folytattak.

Később, még abban a hónapban Ron és Dolly vacsorameghívást kaptak a miniszter otthonába. Mivel a helyi katolikus pap és a Londoni Missziós Társaság lelkipásztora is meghívást kapott, élénk bibliai beszélgetés bontakozott ki. Ron így emlékszik vissza: „Távozásunk előtt a miniszter mindannyiunknak megköszönte a látogatást, és ezt mondta: »Nos, úgy vélem, hogy Sellars úr és Sellars asszony igazán kitettek magukért a ma esti beszélgetésben.« Nem sokkal ezután megkaptuk az állandó tartózkodási engedélyünket. Később, amikor a miniszter arról tájékoztatott minket, hogy a kormány szívesen venné, ha más Tanú misszionáriusok is tartózkodási kérelmet nyújtanának be, azonnal továbbítottam ezt az információt az ausztráliai fiókhivatalnak.”

Amerikai Szamoán Ualesi (Wallace) Pedro, egy 19 éves, tokelaui születésű fiatalember volt az első személy, aki átadta az életét Jehovának. Egyik rokona, Lydia Pedro, különleges úttörőként szolgált a Fidzsi-szigeteken, és még 1952-ben, egy látogatása alkalmával odaadta Wallace bátyjának „Az Isten legyen igaz” című könyvet. A fiatal Wallace felfedezte a könyvet bátyja otthonában, és tüzetesen áttanulmányozta.

Miután Ron és Dolly 1954-ben rátaláltak a Pedro családra, tanulmányozni kezdtek Wallace bátyjával és nővérével. Wallace hitt Jehova Istenben, de eleinte a vallásokban megrendült bizalma miatt nem akart csatlakozni a tanulmányozáshoz. Később azonban meggyőződésévé vált, hogy Jehova Tanúinál van az igazság, és elkezdett rendszeresen járni az összejövetelekre Fagatogóban. Gyors szellemi előrehaladást tett, és 1955. április 30-án megkeresztelkedett a Pago Pago-öbölben.

Mindössze egy évvel Ron és Dolly érkezése után, 1955 januárjában már hét személy vett részt az összejöveteleken egy szerény fagatogói otthonban. A háznak nagyon szegényes volt a berendezése, így mindenki a földön ült. Három új személy nemsokára kezdett részt venni a szántóföldi szolgálatban Ronnal és Dollyval. Ez volt a kicsiny kezdet időszaka, ám ezután csodálatos növekedés következett.

GILEÁD-MISSZIONÁRIUSOK ÉRKEZNEK

1955. február 4-én két misszionárius házaspár érkezett Amerikai Szamoára az Egyesült Államokból, Paul és Frances Evans, valamint Gordon és Patricia Scott. A fagatogói misszionárius-otthonban szállásolták el őket. Az otthont élénk szomszédság vette körül. A körzetfelvigyázó, Leonard (Len) Helberg abban az évben látogatott el Pago Pagóba, és így írja le a látványt:

„A misszionárius-otthon egy tágas lakás volt egy ódivatú áruház fölötti emeleten. Egyik oldalán, egy kis patak partján egy italmérés volt, ahová esténként tengerészek jártak szórakozni. Amikor a dulakodásuk zaja kiszűrődött az utcára, a helyi rendőrfőnök – egy meglehetősen tömzsi ember – utat vágott magának a tömegben, és szivarját a foga közé szorítva jobbra-balra osztotta a pofonokat, lecsendesítve ezzel a tömeget. A hátsó udvar közvetlen közelében, egy templomból pokoltűzről szóló szentbeszéd harsogott. Havonta egyszer, állami fizetésnapokon a ház eleji verandáról látni lehetett, amint az emberek összecsődülnek a banknál. Az egyházak misszionáriusai a sziget minden részéről idejöttek, és kétségbeesetten kutattak a tömegben az egyháztagok után, hogy mielőtt elköltik a pénzüket, begyűjtsék tőlük a tizedet.”

Ebben az élénk környezetben sokan mutattak szellemi érdeklődést. „Az egyik misszionárius – meséli Len – reggel hatkor azzal kezdte a napját, hogy bibliatanulmányozást vezetett a misszionárius-otthonnal szemközt dolgozó borbélynál, mielőtt a tulajdonos elkezdte volna a munkát. Ezután a helyi pékkel tanulmányozott, mielőtt hazavitte volna a kenyeret a reggelihez. Később a nap folyamán, a város főterén ugyanez a testvér a helyi börtön rabjainak egy csoportját tanította.” Az év vége felé a misszionáriusok mintegy 60 bibliatanulmányozást vezettek több mint 200 emberrel.

„MA ESTE INGYENES FILMVETÍTÉS LESZ”

Erre az élénk érdeklődésre többek között Az új világ társadalma tevékenység közbene című film adott okot. A mintegy 40 évvel azelőtt készült, „A teremtés története képekben” című mozgóképes előadás után ez volt az első film, melyet a szervezet készített. A világméretű prédikálómunkát, a nyomtatást, valamint azt mutatta be, hogyan épül fel Jehova Tanúi szervezete. Len 1955-ben négyhetes amerikai szamoai tartózkodása alatt 15-ször vetítette le a filmet. A vetítésekre átlagosan 215-en mentek el, és összesen 3227-en nézték meg.

„Minden vetítés előtt meghirdettük a filmet – emlékszik vissza Len. – Autóval végighajtottunk a falvakon, és mindenkinek adtunk röplapot, aki mellett elhaladtunk. Közben folyamatosan azt kiáltottuk, hogy »Ma este ingyenes filmvetítés lesz«, és persze hozzátettük még a falu nevét is, ahol a vetítésre sor kerül.”

A film óriási hatást gyakorolt az emberekre. A nézősereg minden vetítés után érdeklődött Jehova Tanúi és a tanításaik felől. Sokan nem várták meg, míg a Tanúk visszajönnek hozzájuk, hanem egyenesen elmentek a misszionárius-otthonba. A misszionáriusok egyszerre több tanulmányozást is vezettek az otthon különböző lakrészeiben. Amikor az egyik tanulmányozó csoport elment, egy másik jött a helyébe. „Ha Jehova Tanúiról volt szó – mondja Ron Sellars –, az emberek még évekkel később is azokat a csodálatos dolgokat emlegették fel velük kapcsolatban, melyeket a filmben láttak.”

AZ ÁLLHATATOS PRÉDIKÁLÁS ELÉRI AZ EMBEREK SZÍVÉT

Len Helberg látogatása után két hónappal megalakult Jehova Tanúi első gyülekezete Amerikai Szamoán, Fagatogóban. A gyülekezeti hírnökök száma egy éven belül 14-ről 22-re növekedett. Ekkoriban érkezett Ausztráliából még két különleges úttörő, Fred és Shirley Wegener, hogy segítse az egyre gyarapodó gyülekezetet. Fred ma a szamoai országos bizottság tagjaként szolgál.

Ezek a hírnökök, úttörők és misszionáriusok ’izzottak a szellemtől’ (Róma 12:11). Len ezt írja: „A hírnökök állhatatosságának és az emberek nagyfokú bibliai érdeklődésének eredményeként az 1960-as évek közepére már minden házban folyt valamikor bibliatanulmányozás Fagatogo falujában. Ezenfelül a Tanúk minden házat havonta látogattak meg a szigeten azokban az években.”

Ez az alapos prédikálókampány hatással volt arra, hogy a helyi emberek hogyan gondolkodtak bibliai témákról. „Mindenki tudta, hogy örök élet lesz a földön, hogy nincs pokoltűz, és hogy a halottak öntudatlanok – mondja Len. – Az emberek nem az egyházukban tanulták meg ezeket az alapigazságokat, hanem Jehova Tanúitól. Ez azért történhetett így, mert személyesen beszélgettünk velük, és a saját Bibliájukból érveltünk nekik.”

Ennek ellenére, a vallási és családi kötődések miatt a legtöbben nem aszerint cselekedtek, amit megtanultak. Másokat pedig jobban vonzott inkább a laza erkölcsű élet – melyet az egyházak eltűrtek –, mintsem az igaz keresztényektől megkövetelt magas irányadó mértékek. De voltak őszinte szívű emberek is, akik a Jézus szemléltetésében szereplő utazó kereskedőhöz hasonlóan nagy értékű gyöngynek tekintették az igazságot, és szilárdan ragaszkodtak hozzá. Sok ilyen őszinte szigetlakó állt ki bátran és szilárdan az igazság mellett (Máté 13:45, 46).

TANÚSKODÁS SZAMOAI MÓDRA

„Fantasztikus élmény volt a tanúskodás azokban a korai években – idézi fel az emlékeit Caroline Pedro, egy kanadai úttörő, aki Wallace Pedróhoz ment férjhez 1960-ban. – Csaknem minden házban volt valaki, aki szívesen beszélgetett a Bibliáról. Könnyű volt tanulmányozásokat kezdeni, és nem egyszer az egész család részt vett a tanulmányozáson.

Különösen emlékezetesek voltak azok az alkalmak, amikor távol eső falvakba mentünk prédikálni. A gyerekek rendszerint házról házra kísértek minket, és nagy figyelemmel hallgatták a felkínálásainkat. Ezután előrefutottak, hogy értesítsék a következő házigazdát a jövetelünkről. Még azt is elmondták a házigazdának, hogy miről beszéltünk, és milyen írásszöveget olvastunk fel! Ezért többféle bevezetőt is készítettünk, hogy a falu gyerekei ne vegyék el a kenyerünket!”

A tanúskodó munka mellett a testvérek ügyeltek arra, hogy megőrizzék a jó modorukat és betartsák a helyi etikettet (1Kor 9:20–23). Charles Pritchard, aki korábban misszionáriusként szolgált, jelenleg pedig az új-zélandi fiókbizottság tagja, ezt írja: „A forró trópusi éghajlat miatt a falusi házaknak, az úgynevezett faléknak, nincsenek falaik, így könnyen észrevettük, hogy van-e otthon valaki. A modortalanság netovábbjának számított az, ha még kint a ház előtt állva beszélni kezdtünk, vagy mielőtt a házigazda a helyi szokás szerint behívott volna minket. Ezért minden háznál megálltunk, és csendben vártunk, míg a házigazda észrevett minket. Ekkor egy tiszta gyékényszőnyeget terített a kavicspadlóra a házban. Ezzel jelezte, hogy vegyük le a cipőnket, jöjjünk be, és üljünk le a gyékényszőnyegre törökülésben.” Sok misszionáriusnak fájdalmas élmény volt sokáig így ülni a padlón. Szerencsére a helyi szokás szerint ki lehetett nyújtani a lábukat, de szerénységet tükrözve be kellett takarni egy gyékénnyel. Így elkerülték, hogy fedetlen lábuk a házigazda felé mutasson, ami a szamoaiak szemében nagyfokú illetlenség.

„A házigazdák a helyi szokásnak megfelelően fogadtak minket, és elmondták, hogy megtiszteljük őket azzal, hogy elhozzuk szerény otthonukba a bibliai üzenetünket – meséli John Rhodes, aki 20 évig szolgált misszionáriusként Szamoán és Amerikai Szamoán. – A beszélgetést ekkor személyes dolgokra terelték, és ehhez hasonlókat kérdeztek tőlünk: »Honnan jöttél? Van gyereked? Hol lakik a családod?«”

John felesége, Helen hozzáfűzi: „Mindig tiszteletteljes kifejezésekkel illettük a házigazdát, ahogyan azt ilyen alkalmakra a szokás előírta. Ez a tiszteletteljes nyelvezet méltóságot kölcsönzött a házigazdának is, és a bibliai üzenetünknek is.”

„Ezek a bevezető üdvözlések – mondja Caroline Pedro – lehetővé tették, hogy jól megismerjük a házigazdát és a családját, és ők is jól megismerjenek minket. Így könnyebb volt hatásosan gondoskodni a szellemi szükségleteikről.”

Ha a hírnökök a bevezető üdvözléseken túl voltak, rátérhettek a Királyság-üzenetre. „A házigazdák általában addig hallgattak minket, ameddig mi beszélni akartunk – mondja egy volt misszionárius, Robert Boies. – Majd sok dolgot elismételtek nekünk, amiket mondtunk, ezzel mutatva, hogy fontosnak érzik az üzenetünket.”

Mivel az emberek jól ismerték a Bibliát, nem volt szokatlan, hogy hosszas beszélgetések folytak a Biblia tanításairól. „Ezeknek a beszélgetéseknek köszönhetem, hogy sok bibliai témáról mélyebb lett a megértésem” – mondja Caroline Pedro. A legtöbb házigazda örömmel elfogadta az irodalmat. Idővel a hírnökök meg tudták különböztetni, hogy ki az, aki csak kíváncsi, és ki az, akit őszintén érdekelnek a szellemi dolgok.

Sok új érdeklődő, aki kezdett összejövetelekre járni, alig várta, hogy részt vehessen a szántóföldi szolgálatban. „A szamoai embereknek a természetüknél fogva jó érzékük van a szónokláshoz – meséli John Rhodes –, és sok új személy, kevés képzés után, vagy akár képzés nélkül is magabiztosan tudta kifejezni magát, amikor a hitéről beszélt másoknak. Ennek ellenére arra buzdítottuk őket, hogy a kiadványainkban megjelent javaslatokat használják fel, és a Bibliából érveljenek, ne csupán a természetes szónoki adottságaikra hagyatkozzanak.” Ennek a nagyszerű képzésnek végül az lett az eredménye, hogy sokan ügyes evangéliumhirdetőkké váltak.

A SZAMOAI NYELVŰ IRODALOM HATÁSA

Sok szamoai beszél folyékonyan angolul, de azért mégsem mindenki. 1954-ben Pele Fuaiupolu lefordított négy traktátust szamoai nyelvre, hogy a jó hír elérhesse az igazságszerető szigetlakók szívét. Pele ezután sok éven át a szervezet fő szamoai nyelvű fordítója volt. Egy petróleumlámpa fénye mellett egy régi írógéppel írta a lefordított szöveget, sokszor késő éjjelig.

Fordítói munkája mellett Pele eltartotta a feleségét és nyolc gyermekét, élen járt a gyülekezeti tevékenységekben, valamint heti öt és fél napot dolgozott munkafelügyelőként a sziget kakaóültetvényein. „Pele fáradhatatlanul dolgozott azokban az években – írja Len Helberg –, és soha nem várt érte elismerést vagy dicséretet. Sőt, ő volt igen hálás a kiváltságért, hogy Jehova felhasználja őt. Lojális, alázatos, buzgó, egyszóval kiváló Tanú volt, akit mindannyian csodáltunk és nagyon szerettünk.”

1955-ben a hírnökök 16 000 példányt terjesztettek el a 32 oldalas, szamoai nyelvű ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzetből. A füzet egyszerű, érthető nyelvezeten tárta fel a bibliai alaptanításokat, így ideális eszköznek bizonyult házi bibliatanulmányozások be- és levezetéséhez. Richard Jenkins így ír erről: „Miután néhányszor átvettük az újakkal ezt a kiadványt, készen álltak a keresztelkedésre. Nagyon szerettük ezt a füzetet!” Nem sokkal ezután más füzetek is megjelentek szamoai nyelven.

Az Őrtorony első szamoai számát 1958-ban adták ki. Fred Wegener nyomdász volt, ő készítette el a folyóiratot oly módon, hogy az egyenként stencilezett lapokat összetűzte. A későbbi számokat az Egyesült Államokban, majd Ausztráliában nyomtatták. A fordítók számos kiadványunkat lefordították, melyek a szamoai nyelvű Őrtoronyban jelentek meg havonkénti folytatásokban. Az 1970-es évektől kezdve már teljes terjedelemben jelentek meg szamoai nyelvű könyvek, és nagyban hozzájárultak a prédikálómunka felgyorsulásához.

A szervezet bekötött könyveit széles körben terjesztették a hírnökök a Szamoa-szigeteken. 1955-ben, amikor a Túlélheted Armageddont, és Isten új világába kerülhetsz című könyvet terjesztették Amerikai Szamoán, a legtöbb házba került belőle egy példány. „Az emberek olvasták a Bibliájukat, a legtöbben mégsem hallottak soha Armageddonról – írja Wallace Pedro. – Miután a családok elolvasták ezt a könyvet, a gyerekek sokszor azzal a kiáltással jelezték a faluban az érkezésünket, hogy »Itt jön Armageddon!« Még az is előfordult, hogy a szülők az Armageddon nevet adták a gyerekeiknek.”

Szamoai nyelven Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv 1972-ben jelent meg, és hasonló fogadtatásra lelt. Kezdetben a legtöbb misszionárius havonta két vagy több kartondoboznyit terjesztett el ebből a könyvből a lelkes olvasóknak. „Az emberek odajöttek hozzánk a helyi piactéren, sőt voltak, akik a buszok ablakából hajoltak ki, hogy kérjenek tőlünk az Igazság című könyvből” – meséli Fred Wegener.

HITERŐSÍTŐ KONGRESSZUSOK

1957 júniusában tartották az első körzetkongresszust Amerikai Szamoán, Pago Pagóban, melyet a testvérek lázas izgalommal vártak. A kongresszuson voltak szamoai hírnökök is, akik hajóval érkeztek, hogy élvezhessék a programot. A testvérek mindent megtettek, hogy angolul is és szamoaiul is meghirdessék a kongresszusi programot, és meghívják rá az embereket. A 60 szamoai és amerikai szamoai hírnök el volt ragadtatva, amikor ennek eredményeként 106-an jöttek el a péntek délelőtti nyitó programra.

A szamoai kultúrának és a kíváncsi szemlélődőknek köszönhetően a kongresszus ebédszüneteiben váratlan események is történtek. „A szamoai kultúrában fontos szerepet játszik az ebéd – írja Ron Sellars –, és az emberek szokásukhoz híven meghívják a járókelőket, hogy ebédeljenek velük. A testvérek azonban olyan sok kíváncsi nézelődőt hívtak meg ebédre a kongresszus szünetében, hogy ez váratlan terhet rótt az élelmezési osztályra, akik csak annyi ételt készítettek, amennyi a testvéreknek volt elég.”

Ennek ellenére az ebédszünetek remek tanúskodásul szolgáltak a nézelődőknek. Szamoán az a szokás, hogy különleges alkalmakkor a nők és a gyerekek csak a férfiak után esznek. A külföldiek és az egyházi szolgák pedig rendszerint külön ülnek másoktól, és az étel legjavát kapják. A kongresszuson azonban azt láthatták a nézelődők, hogy a külföldi misszionáriusok és a helyi családok boldogan étkeznek együtt, úgy, mint akik egyenlők. A Jehova népe közötti szeretet és egység mindenki előtt teljesen nyilvánvalóvá vált.

Ezek a kongresszusok nem csupán buzdításként és képzésként szolgáltak a hírnököknek, hanem a közvetlenül előttük álló súlyos próbákra is felkészítették őket.

HITEHAGYÁS APIÁBAN

Világossá vált, hogy a szigeteken tapasztalható bátorító növekedés mellett súlyos gondok voltak kialakulóban Szamoán. Sokan egy erős akaratú egyén, a matai (családfő) irányítása alatt álltak, és nem voltak hajlandók elfogadni a teokratikus irányítást, nyugtalanságot szítva ezzel az Apia gyülekezetben. Mivel az összejövetelek ennek a matainak a házában voltak, egyre nagyobb lett a feszültség a gyülekezetben.

A lázadók 1958-ban végül elszakadtak a gyülekezettől, és saját tanulmányozási csoportot alakítottak. Douglas Held akkoriban az ausztráliai fiókhivatalban szolgált, és éppen látogatóban járt a Fidzsi-szigeteken. Útközben megállt Szamoán, és megpróbált segíteni az elégedetlenkedő embereknek. Bár érett, szentírási tanácsa nagy buzdításul szolgált a hűséges testvéreknek a gyülekezetben, az összejövetelekre járó személyek egynegyede végül átpártolt a lázadók oldalára. Saját, hajthatatlan büszkeségük áldozatai lettek, és később többüket ki kellett közösíteni.

Idővel egyértelmű lett, hogy hol van Jehova szelleme. A lázadók csoportja feloszlott, és semmivé vált. Ezzel szemben az Apia gyülekezet hírnökeinek száma 35 százalékkal növekedett abban az évben. Egy ideig Richard és Gloria Jenkins otthonában jöttek össze az apiai kórház közelében, majd a gyülekezet Maatusi Leauanae házába járt összejövetelre Faatoiában (Apia). A hírnökök itt az igazi, melegséget árasztó szeretet és együttműködés szellemének örvendtek. Az első apiai Királyság-terem később Maatusi telkén épült fel egy sydneyi gyülekezet anyagi támogatásával.

BUZDÍTÁST JELENTŐ TÁRSAK

Az Apia gyülekezet 1959-ben tovább erősödött, amikor a szamoai kormány engedélyt adott öt misszionáriusnak, hogy Amerikai Szamoáról Apiába jöjjön, és részt vegyen az első körzetkongresszuson. Micsoda öröm töltött el mindenkit, hogy 288-an voltak jelen, és 10-en keresztelkedtek meg! Két évvel később, a gyülekezet megtartotta első kerületkongresszusát egy régi német kórház épületében, a White Horse Inn nevű fogadó mellett. Erre a mérföldkőnek számító kongresszusra még a távoli Új-Zélandról is jöttek küldöttek.

Ezek az összejövetelek értékes képzésben részesítették a testvéreket abból a szempontból is, hogy miként kell kongresszust szervezni. Így amikor a szamoai kormány később nem adott engedélyt az utazófelvigyázóknak és a misszionáriusoknak, hogy belépjenek az ország területére, a testvérek már tudták, hogyan rendezzék meg a saját kongresszusaikat. 1967-ben még egy egyórás, kosztümös bibliai drámát is bemutattak, az elsőt Szamoán. Erre a drámára – mely arról szólt, hogy az ókori Izraelben Isten menedékvárosokról gondoskodott – nagyon sokáig visszaemlékeztek azok, akik látták.

Azokban az években a szamoai hírnökök abból is hasznot merítettek, hogy részt vettek az amerikai szamoai, és a Fidzsi-szigeteki kongresszusokon, noha ez jelentős erőfeszítést és áldozatot követelt meg tőlük. Például, ha valaki kerületkongresszuson vett részt a Fidzsi-szigeteken, az nem csak az utazási és étkezési költségek kifizetését jelentette, hanem azt is, hogy körülbelül egy hónapig lesz távol Szamoától.

AMERIKAI SZAMOA LENDÜLETESEN HALAD ELŐRE

1966-ban a testvérek Amerikai Szamoán nagyon izgatottak voltak, hogy vendéglátói lehetnek Pago Pagóban az „Isten fiainak szabadsága” jeligéjű kerületkongresszusnak. Ausztráliából, Niuéról, Szamoáról (korábban Nyugat-Szamoa), Tahitiról, Tongáról, Új-Zélandról és Vanuaturól (korábban Új-Hebridák) 372 küldött jött el nyolc nyelvi csoportból erre a történelmi jelentőségű kongresszusra. A kongresszusi városban a soknyelvű színes sokaság a Tanúk és a helyi lakosság arányát 1:35-re növelte, jóllehet abban az időben mindössze 28 hírnök volt a helyi gyülekezetben!

Hogyan fog ilyen kevés hírnök ennyi látogatónak szállásról gondoskodni? „Nem okozott gondot szállást találni a küldötteknek – emlékszik vissza Fred Wegener. – A helyiek vendégszeretőek voltak, és a vallási vezetők nagy bosszúságára készségesen fogadták a testvéreket.”

Ez a kongresszus nagyszerű hatással volt a Pago Pago gyülekezetre. Hat hónapon belül az összejövetelek látogatottsága 59 százalékkal nőtt, és sok új személy vált a jó hír képesített hírnökévé. „A gyülekezet arra is ösztönzést kapott, hogy belefogjon egy alkalmasabb gyülekezeti hely építésébe” – írja Ron Sellars. Tutuila szigetén, ahol Pago Pago fekszik, kevés üres telek volt, de egy helyi hírnök a várostól nyugatra fekvő, tafunai telkét kedvesen átengedte 30 évi használatra a gyülekezetnek.

„A telek tengerszint alatt volt – mondja Fred Wegener –, ezért a gyülekezet három hónapon át keményen dolgozott, hogy lávaköveket gyűjtsön, és megemelje a telek szintjét.”

A helyi katolikus pap, aki rendszeresen olvasta Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat, megengedte, hogy amikor eljön az alap betonozásának az ideje, a testvérek használhassák a templom betonkeverőjét. „Ez a pap – írja Ron Sellars – később olvasott egy Ébredjetek! cikket a házasságról, és nyomban otthagyta a papi hivatását, hogy megnősüljön.”

A tengerentúlról érkező testvérek nagylelkűen segítettek a Királyság-terem építésénél. Gordon és Patricia Scott, akik az első misszionáriusokként érkeztek Amerikai Szamoára, de akiknek később vissza kellett térniük az Egyesült Államokba, székeket adományoztak a gyülekezetükből az új terem számára. „A felesleges székeket eladtuk a helyi filmszínháznak – mondja Ron Sellars –, és így volt fedezetünk arra, hogy az összes széket elszállítsuk a szigetre. Tafunában az új, 130 férőhelyes Királyság-terem 1971-ben készült el, és ekkor adták át. Később a felső szinten lakrészeket alakítottak ki a misszionáriusoknak.

SZAMOA MEGNYITJA KAPUIT

Szamoán 1974-ig hatósági korlátozások akadályozták a munkát, ezért a Tanú misszionáriusok nem léphettek be az országba. Ebben az évben a helyi felelős testvérek felkeresték a miniszterelnököt, hogy beszéljenek vele erről a kérdésről. Az egyik testvér Mufaulu Galuvao volt, és így számol be a történtekről: „A beszélgetés során feltártuk, hogy egy kormányhivatalnok jogtalanul létrehozott egy bizottságot, hogy felülvizsgálják minden misszionárius kérelmét. Ezt a bizottságot vallásos ellenfeleink alkották, és gondolkodás nélkül elutasították a vízumkérelmeinket. A miniszterelnöknek mégcsak nem is szóltak.

A miniszterelnök semmit sem tudott erről a cselszövésről, és azonnal utasítást adott a bevándorlási hivatal vezetőjének, hogy hozza neki oda a Jehova Tanúiról szóló aktát. Még ott a jelenlétünkben feloszlatta az illetéktelen bizottságot, és három évre misszionáriusi vízumot adott Paul és Frances Evansnek, valamint biztosította őket arról, hogy a három év lejártával meg lehet hosszabbítani a vízumokat.” Ez valóban felvillanyozó hír volt! 19 évi állhatatos erőfeszítések után végül beléphettek Szamoára mint teljes jogú misszionáriusok!

Paul és Frances először Mufaulu Galuvaóval és családjával laktak együtt. Majd 1977-ben, megérkezett Szamoára John és Helen Rhodes. Ekkor a két házaspár az újonnan bérelt vaialai (Apia) misszionáriusotthonba költözött. Az ezt követő években további misszionáriusok érkeztek: Robert és Betty Boies 1978-ban, David és Susan Yoshikawa 1979-ben, Russell és Leilani Earnshaw 1980-ban.

ALKALMAZKODÁS A SZIGETLAKÓK ÉLETÉHEZ

A külföldi Tanúk, akik az évek során Szamoára költöztek, hamarosan érzékelték, hogy az életnek megvannak a maga nehézségei, még ebben a paradicsomban is. Az egyik ilyen nehézség a közlekedés. „Misszionáriusi szolgálatunk első két évében Apiában – írja John Rhodes –, sokszor tettünk meg hosszú utakat gyalog, hogy eljussunk az összejövetelekre és a szolgálatba. Utaztunk a szigetek jellegzetes, népszerű, színpompás buszain.”

Ezek a rendkívül kidekorált járművek valójában kis- vagy középméretű teherautók, amelyeken egy fából készült szerkezet szolgál utastérként. Belül az összezsúfolódott utasok mezőgazdasági szerszámoktól kezdve friss élelmiszerig mindenfélét szállítanak. Hangos zene és jókedvű éneklés teszi teljessé a vidám hangulatot. A buszmegállókat, a menetrendet és az útvonalat elég rugalmasan kezelik. Egy útikönyv szerint „a vava’ui busz mindig pontos: akkor érkezik, amikor odaér.”

„Ha valamit vásárolni akartunk útközben – mondja John –, egyszerűen megkértük a sofőrt, hogy álljon meg. Miután elintéztük a bevásárlást, visszaszálltunk a buszra, és folytattuk az utunkat. Senkit sem zavart az időkiesés.”

Amikor a busz már tele volt, az új utasok beültek az ülő utasok ölébe. A nős misszionáriusok hamar megtanulták, hogy a feleségüket vegyék az ölükbe. Útjuk végén a gyerekek és a felnőttek az útiköltséget gyakran úgy fizették ki, hogy egy kis pénzérmét vettek elő a fülükből – ötletes pénzestasakukból!

A misszionáriusok és a hírnökök repülővel és kis hajóval közlekedtek a szigetek között. Az utazások veszélyesek is lehettek, a késések pedig elkerülhetetlenek voltak. „Meg kellett tanulnunk türelmesnek lenni, és humorérzéket kifejleszteni” – mondja Elizabeth Illingworth, aki sok évig szolgált a férjével, Peterrel a körzetmunkában szerte a Dél-Csendes-óceán térségében.

A szárazföldi közlekedést megnehezíthetik az erős esőzések, különösen a ciklonszezonban. Amikor Geoffrey Jackson misszionárius útban volt egy gyülekezeti könyvtanulmányozásra, és megpróbált átjutni egy áradó patakon, megcsúszott, és beleesett a hömpölygő vízbe. Kievickélve a patakból, ázottan és piszkosan folytatta az útját az összejövetelre, ahol a vendéglátó családnál megszárítkozott, és kapott tőlük egy hosszú, fekete lavalavát, egy polinéziai, derékra tekerhető szoknyát. A társai alig bírták visszatartani a nevetésüket, amikor az összejövetelen egy új érdeklődő összetévesztette őt egy katolikus pappal. Jackson testvér ma a Vezető Testület tagjaként szolgál.

További nehézségek, melyekkel az újonnan érkezők szembetalálták magukat, az új nyelv elsajátítása, az állandó trópusi hőség, az ismeretlen betegségek, a korszerű technika nyújtotta kényelem hiánya és a rovarcsípések voltak. „A misszionáriusok valóban fáradtságot nem kímélve próbáltak a segítségünkre lenni – írja Mufaulu Galuvao –, így sok szülő a szerető támogatásért érzett hálából, ezekről a kedvelt személyekről nevezte el a gyermekeit.”

SAVAI’IRA ELJUT A JÓ HÍR

Most fordítsuk a figyelmünket a szamoai szigetek legnagyobb és legérintetlenebb szigetére, Savai’ira. Ennek a szigetnek nagy része lakatlan. Magas hegyek, egy körülbelül 450 kráterrel tűzdelt, csipkézett vulkáni hegygerinc, szinte áthatolhatatlan dzsungelek és rögös lávamezők jellemzik. A lakosok többsége a part mentén szétszórtan fekvő kis falvakban él. A jó hír először 1955-ben ért el Savai’ira. Upolu szigetéről Len Helberg és a hírnökök egy csoportja rövid látogatást tett Savai’in, hogy levetítsék Az új világ társadalma tevékenység közben című filmet.

Hat évvel később megkértek két misszionárius testvérnőt – Tia Alunit, aki az első szamoaiként végezte el a Gileádot, és társát, Ivy Kawhe-t –, hogy költözzenek Amerikai Szamoáról Savai’ira. 1961-ben érkeztek a szigetre, és egy idős házaspárnál kaptak szállást Fogapoában, egy faluban a sziget keleti részén. Később egy időre csatlakozott hozzájuk egy különleges úttörő testvérnő, aki egykor Savai’in lakott. Havonta egyszer testvérek jöttek Apiából nyilvános előadást tartani, hogy ezzel buzdítsák és támogassák az új, 6-8 főből álló csoportot. Ezeket az összejöveteleket Fogapoában tartották egy falénak nevezett kis házban.

Tia és Ivy 1964-ig maradtak Savai’in, majd egy másik szigetre kapták a megbízatásukat. A következő tíz évben a szellemi tevékenység alábbhagyott Savai’in. Hogy segítsenek újjáéleszteni a munkát, 1974-től több család is Savai’ira költözött: Risati és Mareta Segi, Happy és Maota Goeldner-Barnet, Faigaai Tu, Palota Alagi, Kumi Falema’a (később Thompson) valamint Ron és Dolly Sellars, akik Amerikai Szamoáról jöttek. A Fogapoában alakult kis csoport a Segi házaspár faléjában jött össze, nem messze a parttól. Később építettek a közelben egy misszionáriusotthont és Királyság-termet. Idővel létrejött egy másik csoport is Taga falujában, Savai’i nyugati partvidékén.

1979-től még több misszionárius házaspár kapott kinevezést Savai’ira, hogy segítsen a helyi hírnököknek, például Robert és Betty Boies, John és Helen Rhodes, Leva és Tenisia Faai’u, Fred és Tami Holmes, Brian és Sue Mulcahy, Matthew és Debbie Kurtz, valamint Jack és Mary Jane Weiser. A misszionáriusok jó példát mutattak a szolgálatban, és a munka Savai’in rendületlenül haladt előre.

A hagyományok és a családi kötelékek azonban erősen a markukban tartották az embereket Savai’in. Jehova Tanúi prédikálását a falvak közel egyharmada betiltotta, sőt, némelyek még a rádióban is bemondatták a tilalmat. Ezért sok időre és türelemre volt szükség ahhoz, hogy az újak előrehaladhassanak. Mindezek ellenére sokan elfogadták az igazságot, olyanok is, akiknek súlyos egészségi gondjaik voltak.

JEHOVA SZOLGÁLATA ÉRDEKÉBEN FELÜLKEREKEDNEK AZ EGÉSZSÉGI PROBLÉMÁKON

Az egyik ilyen személy Metusela Neru, aki 12 éves korában leesett a lóról, és gerinctörést szenvedett. „A balesete óta összegörnyedve jár, és állandó fájdalmai vannak – meséli az egyik misszionárius.” Metusela 19 évesen kezdte tanulmányozni a Bibliát, és állhatatosan kitartott, amikor ellenségeskedést tapasztalt a családja részéről. Rokkantsága miatt az egyébként ötperces gyalogút a gyülekezeti összejövetelekre, számára 45 perces kínszenvedés volt. Mindezek ellenére Metusela szépen előrehaladt, és 1990-ben megkeresztelkedett. Később belépett a teljes idejű szolgálatba, mint általános úttörő, és alkalmassá vált a véni tisztség betöltésére. Azóta több mint 30 rokona látogatja az összejöveteleket Fagában, és jó néhányuk meg is keresztelkedett. Állandó egészségi problémái ellenére mindenki mosolygós arcáról és vidám természetéről ismeri.

Egy másik személy, aki felülkerekedett komoly egészségi problémáin, hogy szellemi előrehaladásra tegyen szert, Saumalu Taua’anae volt, akinek a külsejét teljesen eltorzította a lepra. A távoli Aopo faluban lakott. Mivel a faluja nagyon elszigetelt volt, kezdetben levelezés útján tanulmányozta a Bibliát Ivan Thompsonnal. Majd Asa Coe, egy különleges úttörő vette át a tanulmányozást, aki Savai’ira költözött. 1991-ben Saumalunak kétórás autóutat kellett megtennie, hogy részt vegyen élete első összejövetelén egy Taga nevű faluban, mely a sziget túloldalán volt.

Amikor Saumalu először ment el egy különleges kongresszusi napra, annyira feszélyezve érezte magát a visszatetsző külseje miatt, hogy az autójából hallgatta a programot. Mélyen meghatotta, amikor az ebédszünetben a testvérek kedvesen odamentek hozzá, és szívélyesen üdvözölték. Hálásan elfogadta szerető meghívásukat, és a program hátralevő részét már a hallgatósággal együtt élvezte.

Nem sokkal ezután Saumalu és felesége, Torise látogatni kezdték az összejöveteleket Fagában, mely oda is és vissza is több mint egy óra utazást vett igénybe. Saumalu 1993-ban keresztelkedett meg, és idővel alkalmassá vált arra, hogy kisegítőszolga legyen. Később le kellett amputálni az egyik lábát, de még így is képes volt autót vezetni, hogy eljusson az összejövetelekre. A falujuk betiltotta Jehova Tanúi prédikálómunkáját, ezért Saumalu és Torise kötetlen formában és telefonon tanúskodnak buzgón az embereknek.

Ma Apiában laknak, ahol Saumalu rendszeres kezelést kap számos egészségi problémájára. Ahelyett, hogy meg lenne keseredve, jól ismert pozitív és örömteli életszemléletéről. Mind őt, mind feleségét nagyon tisztelik erős hitük miatt.

PRÓBÁK TOKELAUN

Tokelau, melyet három különálló korallzátony alkot, Szamoától északra helyezkedik el. A Királyság-üzenet először 1974-ben ért el ide. Ebben az évben egy orvos, Ropati Uili visszatért Tokelaura, miután elvégezte az orvosi egyetemet a Fidzsi-szigeteken. Felesége, Emmau megkeresztelt Tanú volt, Ropati pedig egy rövid ideig tanulmányozott Jehova Tanúival a Fidzsi-szigeteken.f

Tokelaun Ropati megtudta, hogy egy másik orvos, Iona Tinielu és a felesége, Luisa is megkeresztelt Tanúk. Egy érdeklődővel is találkozott, Nanumea Fouával, akinek a rokonai Jehova Tanúi voltak. A három férfi megszervezte, hogy rendszeresen legyenek bibliai összejövetelek és nyilvános előadások. Ezeken az összejöveteleken nemsokára átlagosan 25-en voltak jelen. A három férfi és a családjaik is elkezdték a tanúskodást kötetlen formában.

De nem mindenkinek volt kedvére ez a teokratikus tevékenység. A Londoni Missziós Társaság egyik lelkipásztorának a felbujtására a szigeten a vének tanácsa összehívta a három család főnökét. „Arra utasítottak, hogy vessünk véget az összejöveteleknek – meséli Ropati –, és azt mondták, hogy amennyiben nem engedelmeskedünk, élve elégetnek az otthonainkban, vagy egy tutajon magunkra hagynak az óceánon hánykolódva. Próbáltunk érvelni nekik az Írásokból, de ők hajthatatlanok voltak. Elvárták, hogy minden áron tartsuk tiszteletben a tekintélyüket.” Az ultimátumot hallva a családok úgy döntöttek, hogy elővigyázatosan fogják megtartani az összejöveteleket, hogy ne vonják magukra a figyelmet.

Ez az ellenállás azonban még csak a bajok kezdete volt. Tizenkét év elteltével, amikor Ropati nővére és sógora elfogadta az igazságot, és kilépett az egyházból, a falu vénei száműztek minden Tanút a faluból. Ropati így számol be erről: „Azon az éjjelen minden család összecsomagolta a személyes holmiját, felpakolta kis csónakokra, és a sziget legnagyobb falujába menekült. Az otthonaikat és az ültetvényeiket kifosztották a szomszédaik.”

Ezen üldözés ellenére a hírnökök továbbra is bátran összegyűltek az imádatra. „A családok hétvégi kirándulást színlelve, szombat reggel eleveztek egy távoli szigetecskére, vasárnap este pedig visszatértek, miután megtartották az összejövetelüket” – emlékszik vissza Ropati. Azokban az időkben jó néhány család, vállalva a hosszú és fáradságos utat, még Szamoára is elhajózott Tokelauról, hogy részt vehessen az évenkénti kerületkongresszusokon.

A könyörtelen ellenségeskedés végül mégis arra kényszerítette ezeket a családokat, hogy elvándoroljanak Új-Zélandra. Így 1990-re már egy Tanú sem volt a korallzátonyokon. Ennek ellenére Ivan Thompson – aki úttörőszolgálatot végzett Apiában – a szigetek között működő postai levelezés útján tanulmányozott Lone Temával, egy Tokelun élő fiatalemberrel. Lone szépen előrehaladt szellemileg, és ma már vénként szolgál Ausztráliában.

Később több hírnök is visszatért Tokelaura. Geoffrey Jackson, aki akkor a szamoai Bételben szolgált, hasztalan próbálta felvenni a kapcsolatot a tokelaui ügyekkel foglalkozó, új-zélandi diplomáciai képviselővel, hogy megvitassák, milyen problémákkal néznek szembe a korallzátonyokon élő Jehova Tanúi. „De nyelvész minőségemben engedélyt kaptam, hogy Tokelura menjek – írja Geoff –, és az utazás alatt a hajó kapitánya engem és egy másik férfit meghívott a kabinjába egy üdítőitalra. Mint kiderült, ez a férfi volt az a tokelaui ügyekkel foglalkozó diplomáciai képviselő, akivel már régóta szerettünk volna kapcsolatba lépni! Több mint egy órán át beszélgettünk. Majd köszönetet mondott nekem, és megígérte, hogy megtesz, amit csak tud, hogy könnyítsen a tokelaui testvéreink nehéz helyzetén.”

A hatóságok a mai napig ellenzik Jehova Tanúi munkáját Tokelaun. Amikor 2006-ban Fuimanu és Hatesa Kirifi legkisebb fia meghalt, és Fuimanu elmondott egy szentírási előadást a temetésén, a vének tanácsa azzal fenyegetőzött, hogy száműzik a családját a szigetről. Később, Fuimanut megfenyegették, amikor megtagadta, hogy dolgozzon a helyi templomon, valamint nyomást gyakoroltak rá és a feleségére, hogy vegyenek részt politikai tevékenységekben. Ám ő a családjával együtt szilárdan állt a hitben, és mindez az ellenállás csak megerősítette a hitüket. „Megtanultunk Jehovára támaszkodni a próbáink alatt”– mondja Fuimanu (Jak 1:2–4). Tapasztalták, hogy Jehova nem hagyja cserben hűséges szolgáit (5Móz 31:6).

SZELLEMI NÖVEKEDÉS JEHOVA ÁLDÁSÁVAL

Amióta a jó hír először jutott el Szamoára, már több fiókhivatal is felvigyázta itt a Királyság-munkát. Jelenleg az ausztráliai fiókhivatal irányítása alatt négy keményen dolgozó testvér szolgál az országos bizottságban, hogy felügyeljék a munkát a Szamoa-szigeteken. Az évek során a szamoai testvérek nagy erőfeszítést tettek azért, hogy a legtávolabbi területeket is elérjék a Királyság-üzenettel. Az Amerikai Szamoán szervezett rendszeres tanúskodó kampány eredményeként a testvérek bemunkálták a Tutuila-szigettől mintegy 320 kilométerre északra fekvő Swains-szigetet és a 100 kilométerre keletre lévő Manua-szigeteket. E látogatások során a hírnökök százával terjesztették az irodalmat, és tucatnyi bibliatanulmányozást vezettek be az érdeklődőknél. Más hírnökök a helyi területüket igyekszenek kiterjeszteni, és az idegen nyelven beszélőknek prédikálnak.

FOKOZOTT ERŐFESZÍTÉSEK A FORDÍTÁSBAN

Ahogy nőtt a hírnökök száma, nőtt a szamoai nyelvű irodalom iránti igény is. Ennek a szükségletnek a kielégítése érdekében Geoffrey Jacksont és feleségét, Jennyt 1985-ben a tuvalui misszionáriusi szolgálatukból áthelyezték a szamoai Bételbe. Geoffet bízták meg azzal, hogy felvigyázza a kétszemélyes szamoai fordítói csapatot. „Kezdetben – emlékszik vissza – a fordítók a Bétel ebédlőjének asztalainál dolgoztak. Minden reggeli után letakarították az asztalokat, hogy nekiláthassanak a fordítói munkának. 12 óra előtt néhány perccel elpakolták a munkaeszközeiket, hogy meg lehessen teríteni az ebédhez. Ebéd után újra letakarították az asztalokat, hogy folytathassák a fordítást.”

Hátráltatta a termelékenységet, hogy mindig megszakításokkal kellett dolgozniuk. A fordítás intenzív munkát igényelt, és rengeteg időt emésztett fel. „Sok anyag fordítását kézzel írták, és utána gépelték le – emlékszik vissza Geoff. – Minden kéziratot többször is újra legépeltek a korrektúraolvasáshoz és az átnézéshez, mielőtt készen állt volna a nyomtatásra.” 1986-ban, amikor megvásárolták a Bétel első számítógépét, kevesebb lett vagy teljesen elkerülhetővé vált a sok ismétlődő munkafolyamat. Más számítógépes eszközök is felgyorsították a fordítói és nyomtatási munkafolyamatokat.

Ezek az erőfeszítések főleg Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratok fordítására és kiadására irányultak. 1993 januárja óta Az Őrtorony szamoai nyelvű példányait egy időben nyomtatják az angol kiadással, mégpedig négyszínnyomásban! Az Ébredjetek! szamoai nyelven 1996-ban jelent meg először negyed évenkénti kiadásban. „Az Ébredjetek! megjelenését nemcsak az újság és a rádió közölte, hanem az állami televízió is tudósított róla a hírekben” – számol be Geoff.

Jelenleg Szamoán már egy egész csapat dolgozik azon, hogy eleget tegyen a szamoai nyelvű fordítási szükségleteknek. Ezek a szorgos fordítók – a világon lévő többi fordítói csapattal együtt – magas szintű képzésben részesültek a nyelv megértését és a fordítói jártasságot illetően, hogy még pontosabban és hatékonyabban tudjanak fordítani.

BŐVÍTENI KELL A BÉTELT

Amikor 1986-ban Milton G. Henschel zónafelvigyázóként látogatást tett Szamoán, világossá vált, hogy a sinamogai misszionáriusotthon túl kicsi ahhoz, hogy kiszolgálja a Bétel növekvő szükségleteit. Ezért a Vezető Testület testvéreket nevezett ki a brooklyni tervezési és építési osztályról, valamint az ausztráliai területi tervezőirodáról, hogy utazzanak Szamoára, és mérjék fel, mennyivel nagyobb létesítményekre lenne szükség. Nos, milyen javaslatot terjesztettek elő? Azt ajánlották, hogy vásároljanak egy 3 hektár nagyságú telket Siusegában, Sinamogától 5 kilométerre a szárazföld belseje felé, és építsenek rajta egy új Bétel-épületegyüttest. Majd, amint az új Bétel elkészül, a régi sinamogai Bétel-otthont le lehet bontani, hogy a helyén egy új kongresszusi terem épülhessen.

Az új Bétel építése 1990-ben kezdődött, és valódi nemzetközi összefogásnak bizonyult! Az építkezésen 44 nemzetközi szolga, 69 nemzetközi önkéntes, 38 teljes idejű helyi önkéntes, és sok-sok részidejű munkás dolgozott egységben. Az építkezés javában folyt, amikor váratlanul természeti csapás sújtott.

TERMÉSZETI CSAPÁS SÚJT

A Val ciklon – az egyik legerősebb ciklon, mely valaha is sújtott a Dél-Csendes-óceánon – 1991. december 6-án csapott le Szamoára. A szél öt napon keresztül óránként 260 kilométeres sebességgel tört a parányi szigetekre, és elpusztította a növényzet 90 százalékát, valamint 380 millió dolláros kárt okozott. Sajnálatosan 16 ember is az életét vesztette.

„A Bételből gyorsan megszervezték a segélyakciókat” – számol be John Rhodes. A fidzsi-szigeteki fiókhivataltól napokon belül segélyszállítmánnyal teli konténer érkezett. Ezt hamarosan pénzadományok követték, melyeket más csendes-óceáni fiókhivatalok küldtek.

„Elsőként a legalapvetőbb szükségletekkel foglalkoztunk – írja Dave Stapleton, a siusegai új Bételen dolgozó egyik nemzetközi szolga. – Ezek közé tartozott, hogy ivóvízzel, vízhatlan vásznakkal, petróleummal és gyógyszerekkel lássuk el a szükségben levő testvéreket. Majd használható állapotba hoztuk a sinamogai Bételt, és kijavítottuk a megrongálódott épületeket az új Bétel építési területén. Később kijavítottunk és újraépítettünk megrongálódott Királyság-termeket, misszionáriusotthonokat és a Tanúk otthonait. Hónapokba telt, mire elvégeztük a munkát.”

Amikor a kormány később pénzt adott minden egyháznak – beleértve Jehova Tanúit is –, hogy kijavítsák az épületeiket, a testvérek visszaadták a pénzt egy levél kíséretében, melyben azt javasolták, hogy mivel ők már minden kárt helyrehoztak, a pénzt kormányzati épületek kijavítására lehetne felhasználni. Ezután a kormány hálás miniszterei csökkentették a vámilletéket, melyet eredetileg a tengerentúlról érkező építési anyagainkra róttak ki, és ez jelentős megtakarítást eredményezett.

„LEGMERÉSZEBB ÁLMAINKAT IS MESSZE FELÜLMÚLJÁK”

A ciklon okozta károk kijavítása után az új Bétel építése gyorsan haladt előre. Másfél évvel később, 1993 májusában a Bétel-család végre átköltözött Sinamogából a várva várt siusegai új otthonába.

Majd 1993 szeptemberében egy 85 Tanúból álló, szakmai tapasztalatokkal rendelkező csoport jött Szamoára Ausztráliából, az Egyesült Államokból, Hawaiiról és Új-Zélandról, hogy felépítsék a sinamogai kongresszusi termet. Mindannyian a saját költségükön utaztak. „Bár eltérő mértékegységeket és építési szakkifejezéseket használtunk – írja Ken Abbott, aki az ausztráliai szakemberek csoportját vezette –, de Jehova szelleme segített, hogy jókedvűen áthidaljunk minden felmerülő problémát.”

„Mindannyiunkra nagyon jó hatással volt, hogy saját szemünkkel láthattuk együtt dolgozni a nemzetközi testvériséget” – jegyezte meg Abraham Lincoln, a hawaii csapat tagja.

A nemzetközi építési csapat egységes erőfeszítéseinek köszönhetően a kongresszusi terem mindössze tíz nap alatt elkészült. A helyi hírnökök értékes szakmai tapasztalatokra tettek szert, miközben együtt dolgoztak külföldi testvéreikkel, és a keresztényi együttlétből is sokat merítettek szellemileg. Így, miután az építkezés befejeződött, néhány hírnök elkezdte az úttörő- vagy Bétel-szolgálatot.

Végül 1993. november 20–21-én sor került a Bétel és a kongresszusi terem átadására. John Barr, a Vezető Testület tagja tartotta meg az átadási beszédeket. Összegezve sokak érzéseit, akik jelen voltak ezeken a boldog eseményeken, a régóta misszionáriusként szolgáló Paul Evans ezt mondta: „Jehova áldásai a legmerészebb álmainkat is messze felülmúlják.”

AZ IGAZSÁG ÁTFORMÁLJA AZ EMBEREK ÉLETÉT

Amikor Isten Szavának igazsága megérinti az emberek szívét, az arra indítja őket, hogy összhangba hozzák az életüket Jehova magas irányadó mértékeivel. Sok szamoai tapasztalja Isten Szavának ezt az átformáló erejét (Ef 4:22–24; Héb 4:12).

Például, Ngongo és Maria Kupu szamoai kifejezéssel élve „sötétben élt”, vagyis úgy éltek együtt, hogy nem voltak összeházasodva. „Már egy ideje tanulmányoztunk Ngongóval és Mariával – meséli Fred Wegener –, de fogalmunk sem volt róla, hogy még nem házasok. Majd egy nap büszkén mutatták az újonnan szerzett, házasságukat igazoló okiratot. Nem sokkal ezután megkeresztelkedtek. Bár Ngongo azóta meghalt, Maria még ma is általános úttörőként szolgál Amerikai Szamoán.”

A vér szentsége szintén próbát jelent az újaknak Szamoán. Itt ugyanis az a szokás, hogy a disznót és a csirkét megfojtják, mielőtt ételt készítenének belőlük. Ez egy olyan gyakorlat, melyet tilt Isten Szava (1Móz 9:4; 3Móz 17:13, 14; Csel 15:28, 29). Amerikai Szamoán egy fiatalasszony csodálkozását fejezte ki, amikor a saját Bibliájában látta, hogy mi Isten világos parancsa erre vonatkozóan. „Bár a családja templomba járt és rendszeresen olvasta a Bibliát – meséli Julie-Anne Padget –, gyerekkora óta rendszeresen evett nem kivéreztetett húst. Mégis azonnal elfogadta a Biblia útmutatását, és elhatározta, hogy ezentúl semmilyen húst nem fog enni, mely nincs kivéreztetve.” Ma már jól ismert egész Szamoán Jehova Tanúi álláspontja a vér szentségére vonatkozóan. Sőt mi több, általában a szamoai egészségügyi szakemberek is készek tiszteletben tartani a vérátömlesztéssel kapcsolatos álláspontunkat.

FIATALOK DICSÉRIK A TEREMTŐJÜKET

A szamoai szülők megtanítják gyerekeiket főzni, takarítani, gondozni a család veteményesét, és hogy viseljenek gondot a kistestvéreikre. Ez a korai években kapott képzés segíthet megérteni, hogy miért fogad el könnyen sok szamoai gyerek szellemi felelősségeket is már fiatalkorban. Néhányuk akkor is kiáll Jehova mellett, ha a családtagjaik nem támogatják őket ebben.

Ane Ropati 13 éves volt, amikor a szülei felhagytak az összejövetelek látogatásával. Ezért fogta két fiútestvérét és a húgát, és rendszeresen 8 kilométert gyalogoltak a Királyság-teremig, hogy részt vegyenek az összejöveteleken. Később Ane beállt az úttörők soraiba, és részt vett a siusegai Bétel építésén. Ezt írja: „A misszionáriusok nagy hatással voltak az életemre, és segítettek, hogy fejlődjek szellemileg.” Az építkezésen találkozott Steve Gaulddal, egy ausztráliai önkéntes munkással. Összeházasodtak, és nemzetközi szolgákként építkezéseken vettek részt Dél-kelet Ázsiában, Afrikában és Oroszországban, majd visszatértek a szamoai Bételbe. Jelenleg az ausztráliai fiókhivatalban szolgálnak.

OKTATÁS AZ ÉTER HULLÁMAIN

Az évek során Jehova Tanúi különböző eszközökkel terjesztették a Királyság jó hírét. Az egyik ilyen különösen hatásos eszköz a rádió volt. Apiában, 1996 januárjától egy FM-hullámsávon sugárzó független rádióállomás felkérte Jehova Tanúit, hogy vezessenek egy hetenkénti rádióműsort, melynek címe: „Válaszok bibliai kérdéseidre.”

Ezeket a rádióadásokat a szamoai Bétel két tagja, Leva Faai’u és Palota Alagi készítette és adta elő. Leva ezt mondja: „Az első adásunkban Alagi testvér feltett jó néhány kérdést, például: Volt özönvíz Noé napjaiban? Honnan jött, és aztán mi lett a sok vízzel? Hogyan fért be minden állat a bárkába? Én pedig felolvastam a válaszokat a kiadványainkból. A műsor végén ismertettük a következő heti témát, és buzdítottuk a hallgatókat, akiknek kérdéseik voltak, hogy vegyék fel a kapcsolatot a környékükön élő Jehova Tanúival. Más műsorokban olyan kérdéseket vizsgáltunk meg, mint például: Miért volt Salamonnak sok felesége, ha a keresztényeknek csak egy lehet? Vajon a szeretet Istene gyötörné örökké az embereket egy tüzes pokolban? A Biblia emberektől vagy Istentől származik?”

A rádióműsort több mint egy évig sugározták, és nagy érdeklődést keltett. „Sokan elmondták, hogy tetszett nekik a műsor, és rendszeresen hallgatták – mondja Ivan Thompson. – Némelyek sohasem gondolták volna, hogy a Biblia választ ad ilyen érdekes kérdésekre.”

KIRÁLYSÁG-TERMEKRE VAN SZÜKSÉG

Az 1990-es években Szamoán és Amerikai Szamoán a legtöbb gyülekezet magánotthonokban vagy cserjékből, bokrokból készült építményekben jött össze. „Ezeket az összejöveteli helyeket gyakran lenézte a helyi közösség” – mondja Stuart Dougall, aki 2002-től 2007-ig az országos bizottságban szolgált. Még a 25 éves tafunai Királyság-terem is – Amerikai Szamoán – meglehetősen viharvert volt. Elérkezett hát az ideje, hogy a régi építményt felváltsa egy új terem.

Egy új Királyság-terem azonban nagyobb földterületet kívánt, melyhez nem lehetett könnyen hozzájutni Tutuila kicsiny szigetén. A testvérek felkerestek egy nagy tiszteletben álló katolikus asszonyt, akinek volt egy üres telke Petesában, nem messze a már meglévő Királyság-teremtől. Amikor az asszony megtudta, hogy a testvéreknek telekre van szükségük, hogy egy imádati házat építsenek, megígérte, hogy megbeszéli a dolgot a lányával, aki egyébként azt tervezte, hogy kereskedelmi épületeket létesít a telken. A testvérek imájára három nap múlva válasz érkezett, amikor az asszony azt mondta, hogy eladja nekik a telket, mert, ahogy fogalmazott: „Istennek kell lenni az első helyen.”

Wallace Pedro így számol be erről: „Az asszony átnyújtotta nekünk a telekre vonatkozó szerződést, pedig még nem is fizettünk, és ezt mondta: »Tudom, hogy maguk becsületes emberek, és a teljes összeget ki fogják fizetni.« Ezt mi természetesen meg is tettük.” A telken egy gyönyörű, 250 férőhelyes, légkondicionált Királyság-terem épült, melyet 2002-ben adtak át.

1999-ben Jehova Tanúi létrehoztak egy új programot, hogy segítsék a Királyság-termek építését olyan országokban, ahol korlátozottak az anyagi lehetőségek. A Szamoa-szigeteken az első ilyen terem Lefagában, egy elszigetelt faluban épült, Upolu szigetének déli partján. A tíz Tanúból álló gyülekezet ezt megelőzően egy nyitott oldalú zsúpfedeles helységben jött össze, mely az egyik hírnök házának elülső falához épült.

Az építkezést irányító Jack Sheedy – egy ausztráliai testvér, aki a feleségével, Corallal hét évig Tonga szigetén szolgált –, így számolt be a munkáról: „A földművesekből, halászokból és háziasszonyokból álló építési csapat messziről úgy nézett ki, mint egy hangyaboly, mely ide-oda futkos az építési területen.”

Amikor 2001-ben elkészült a 60 férőhelyes Királyság-terem, a falubeliek dicsérték, hogy milyen szépen néz ki. „A ti termeitek méltóságot és egyszerűséget tükröznek, és ettől vonzóak – mondták. – Mennyire másak, mint a mi túldíszített templomaink, melyek tele vannak elhanyagolt és piszkos berendezési tárgyakkal.” Az összejöveteleken jelenlévők száma is kiugróan megnőtt. 2004-ben, ebben az új teremben 205-en vettek részt Krisztus halálának az Emlékünnepén.

Szerte a Szamoa-szigeteken, a szegényebb országokat segítő építési program keretében 2005 végére négy új Királyság-terem készült el, hármat pedig felújítottak. Ezenkívül a sinamogai (Apia, Szamoa) kongresszusi termet is felújították. A szamoai hírnökök – éppúgy, mint mások, akik olyan helyeken élnek, ahol korlátozottak az anyagi lehetőségek – nagyra értékelik azt a szerető támogatást, melyet a keresztény testvéreik nyújtanak a világ különböző részeiről (1Pét 2:17).

MEGKÜZDVE A VÁLTOZÓ IDŐKKEL

Sok szamoai költözik el más országokba. Például, Ausztráliába, az Egyesült Államokba és Új-Zélandra, valamint leginkább Hawaiira, mely sziget terjedelmes szamoai közösségeknek ad otthont. Ezekben az országokban több mint 700 Tanú 11 szamoai nyelvű gyülekezetet, és 2 szamoai nyelvű csoportot alkot. Más szamoai hírnökök angol nyelvű gyülekezetekben szolgálnak, azokban az országokban, ahová kivándoroltak.

Számos szamoai Tanú azért utazott a tengerentúlra, hogy szellemi képzésben részesüljön, majd visszatértek Szamoára és Amerikai Szamoára, hogy átültessék a tanultakat a gyakorlatba. Például, az 1990-es években Talalelei Leauanae, Sitivi Paleso’o, Casey Pita, Feata Sua, Andrew Coe és Sio Taua részt vettek a szolgálati kiképzőiskolán Ausztráliában, majd visszamentek Szamoára, hogy előmozdítsák a Királyság-munkát. Andrew és felesége, Fotuosamoa jelenleg a szamoai Bételben szolgál. Sio és felesége, Ese több éven át a körzetmunkában szolgált a kisfiukkal, El-Nathannal. Sio ma az országos bizottságban szolgál. Más végzősök hűségesen szolgálnak vénekként, úttörőkként vagy hírnökökként a saját gyülekezetükben.

Mi lett az eredménye ennek a nagyszerű tevékenységnek? 2008-ban Szamoa és Amerikai Szamoa 12 gyülekezetében a hírnökök csúcslétszáma 620 volt. 2008-ban több mint 2300-an vettek részt az Emlékünnepen. Így minden bizonnyal még további növekedés várható a Szamoa-szigeteken.

ELŐREHALADVA JEHOVA SZERVEZETÉVEL

Az évek során sok tiszta szívű személy reagált kedvezően Isten Királyságának a jó hírére Szamoán (Máté 24:14). Éppúgy, mint tengerész őseik, útjuk során számos akadályt küzdenek le, miközben Sátán régi világából új szellemi otthonukba – Jehova szellemtől vezetett szervezetébe – tartanak. Az akadályok, mint például a család ellenállása, a közösségből való száműzetés, a papság propagandája, valamint hatósági korlátozások és testi kísértések, számos más próbával együtt sem tartják vissza őket az igaz Isten, Jehova szolgálatától (1Pét 5:8; 1Ján 2:14). És az eredmény? Egy szellemi paradicsom biztonsága! (Ézs 35:1–10; 65:13, 14, 25).

Az utazásuk azonban még nem ért véget. Közvetlenül előttük áll a célállomás, egy földi paradicsom, Isten Királyság-kormányzatának igazságos uralma alatt (Héb 11:16). A világméretű testvériség részeként és Isten Szavának, valamint erőteljes szent szellemének a vezetésével Jehova Tanúi továbbra is előrehaladnak a Szamoa-szigeteken, azzal az elhatározással, hogy elérik céljukat.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 77. oldalon]

„Amit ma éjjel hallott, az a Királyság-üzenet. Őszintén remélem, hogy megszívleli”

[Oldalidézet a 98. oldalon]

„A gyerekek sokszor azzal a kiáltással jelezték a faluban az érkezésünket, hogy »Itt jön Armageddon!«”

[Oldalidézet a 108. oldalon]

„A vava’ui busz mindig pontos: akkor érkezik, amikor odaér”

[Kiemelt rész/kép a 69–70. oldalon]

Régi és új vallások Szamoán

Az ősi szamoai vallások a többistenhit, az animizmus, a spiritizmus és az ősök imádatának elemeivel keveredtek. Templomuk, bálványaik vagy szervezett papságuk azonban nem volt. A szamoaiak életének minden területét átitatta a vallás. Nos, akkor miért tűnt úgy, hogy készek megváltoztatni a vallásukat, amikor a Londoni Missziós Társaság misszionáriusai 1830-ban megérkeztek?

Egy ősi szamoai legenda jövendölése szerint egy erőteljes új vallás véget fog vetni a régi istenek uralmának. A szamoai főnökök (mataik) úgy gondolták, hogy a misszionáriusok képviselték ezt az új vallást. Malietoa király úgy határozott, hogy a keresztény Istent, Jehovát fogja imádni, és alattvalóinak is megparancsolta, hogy ezt tegyék.

A katolikus, metodista, és mormon egyházak, valamint a Londoni Missziós Társaság misszionáriusainak sok követője lett. Napjainkban gyakorlatilag mindenki tartozik valamilyen egyházhoz a Szamoa-szigeteken. Mindkét szamoai kormánynak van vallási mottója: „Isten alapította Szamoát”, és „Szamoa, engedd, hogy Isten legyen az első”. A televíziós csatornákon mindennaposak a vallási műsorok.

A vallás hatása a falvakban érződik leginkább. Ott sokszor a helyi főnökök döntenek arról, hogy a falu lakói milyen vallást válasszanak. Még arra is kényszeríthetik a falusiakat, hogy hozzájárulásként odaadják a jövedelmük több mint 30 százalékát a helyi lelkipásztorok és az egyházi beruházások támogatására. Ez olyan terhet ró rájuk, mely miatt egyre többen neheztelnek. Mégis vannak némelyek, akik még versengenek is, hogy ki tud többet adni. Egyes egyházakban kihirdetik a legtöbbet adakozó győztesek nevét.

Sok faluban minden tevékenységet megszakítanak a naponkénti sa kedvéért, mely egy 10-15 perces falusi ima időszaka. Fiatal férfiak rendszeres időközönként nagy botokkal a kezükben elállják az utat, hogy akár erőszakkal is betartassák a szokást. Aki megsérti, azt rendreutasíthatják, és 100 dollár büntetést is fizettethetnek vele, vagy arra kötelezhetik, hogy adományozzon ételt a falutanács véneinek vagy a falunak. Kirívó esetekben meg is verhetik, vagy száműzhetik a személyt.

Egyik alkalommal a körzetfelvigyázó, John Rhodes és a felesége, Helen egy fárasztó utazás után Salimu faluba érkezett Savai’i szigetén. Mivel éppen akkor kezdődött el a sa, az őrök megkérték őket, hogy várakozzanak a falu szélén. Ők ezt engedelmesen meg is tették, megvárták, amíg a sa véget ért, és csak utána mentek el a szálláshelyükre.

Amikor a falu nagyfőnöke meghallotta, hogy Johnt és Helent megvárakoztatták, elnézést kért a vendéglátójuktól. Azt mondta, hogy a Tanúk tiszteletnek örvendő vendégek, és arra utasította az őröket, hogy a Rhodes házaspárt bármikor engedjék be a faluba, még akkor is, ha éppen a sa ideje van. Miért járt nekik ez a különleges megtiszteltetés? A nagyfőnök fia, Sio tanulmányozta a Bibliát a Tanúkkal, és szép szellemi előrehaladást ért el. Sio Taua ma a szamoai országos bizottság tagja.

[Kép]

John és Helen Rhodes

[Kiemelt rész a 72. oldalon]

Szamoáról, Amerikai Szamoáról és Tokelauról röviden

Terület:

Szamoa két nagy szigetből és számos kisebb, lakott szigetből áll. A két fő szigetet, Upolut és Savai’it egy 18 kilométer széles szoros választja el egymástól. Szamoától körülbelül 100 kilométerre, délkeletre fekszik Amerikai Szamoa. Egy nagy szigete van, Tutuila, és hozzá tartoznak a Manua-szigetek, a Swains-sziget, ’Aunu’u és a lakatlan Rose-atoll. Tokelaut három alacsony korallatoll alkotja Szamoától 480 kilométerre, északra.

Emberek:

Szamoán több mint 214 000 ember él, Amerikai Szamoán körülbelül 57 000, Tokelaun pedig megközelítőleg 1400. A lakosság több mint 90 százaléka polinéz, a többi lakos ázsiai, európai vagy részben polinéz.

Nyelvek:

Az ország fő nyelve a szamoai, bár az emberek többsége beszél angolul is. Tokelaun a szamoaihoz hasonló tokelaui nyelvet beszélik.

Megélhetés:

A mezőgazdaság, a turizmus, a tonhalhalászat és a halfeldolgozás jelenti a fő megélhetési forrást.

Élelem:

Legfontosabb ételnek a keményítőben gazdag táró, a zöld banán és a kókusztejjel összekevert kenyérfa gyümölcse számít. A sertéshús, a csirke és a hal is a táplálékok közé tartozik. Bőségesen megteremnek a trópusi gyümölcsök, például a papája, az ananász és a mangó.

Éghajlat:

Mivel a szigetek közel vannak az egyenlítőhöz, az év legnagyobb részében nagy a forróság és magas a páratartalom. Pago Pagóban (Tutuila szigete, Amerikai Szamoa) évente 5000 milliméter eső esik.

[Kiemelt rész a 75. oldalon]

„Nagyon jó könyv”

Harold Gill testvér 3500 darabot hozott magával a szamoai nyelvű Hol vannak a halottak? című füzetből, hogy elterjessze Amerikai Szamoán. Amikor átadott egy példányt a füzetből a kormányzónak, ő azt javasolta, hogy Harold mutassa meg minden vallási vezetőnek, és azok tájékoztassák az igazságügyi minisztert, hogy alkalmas-e a füzet a nyilvános terjesztésre. Nos, hogyan reagáltak erre a vallási vezetők?

A Londoni Missziós Társaság plébánosa barátságos volt, nem ellenkezett. A Hetednapot Ünneplő Adventistákat nem érdekelte, mit csinál Harold, míg nem visz el senkit a nyájukból. A haditengerészet tábori lelkésze bár némileg szarkasztikus volt, nem reagált ellenségesen. A katolikus pappal azonban egy váratlan esemény miatt nem kellett Haroldnak találkoznia. Amikor Harold korábban a kormányzóhoz ment, egy szamoai rendőr kísérte őt oda, és neki is adott egy példányt a füzetből. Néhány nappal később Harold megkérdezte tőle, hogy tetszett-e neki a füzet.

A rendőr tört angolsággal ezt válaszolta: „Főnök [az igazságügyi miniszter] mondani nekem: »Mész, és kérdezed tiéd [katolikus] papot, hogy ez jó könyv vagy nem jó könyv.« Én ültem fa alá, és olvastam könyvet. Utána mondtam magamnak: »Ez nagyon jó könyv, de ha mutatom papnak, mondja: ,nem jó könyv’«. Ezért mondtam főnöknek: »Főnök, én papom mondja: ,nagyon jó könyv’«.”

Később az igazságügyi miniszter hívatta Haroldot. Miközben végiglapozta a füzetet, Harold kifejtette a füzet tartalmát. Ezután a miniszter felvette a telefont, és engedélyt adott a füzet terjesztésére. Ennek köszönhetően Harold csaknem az összes magával hozott füzetet elterjesztette a szigeteken.

[Kiemelt rész a 76. oldalon]

A hagyományos szamoai kultúra

George Pratt, a Londoni Missziós Társaság misszionáriusa 1847-ben úgy írta le a szamoai embereket, mint „akik Polinéziában – ha nem az egész világon – a leginkább betartják az etikettet”. A hagyományos szamoai kultúra – az úgynevezett faa Samoa (szamoai módra) – egy rendkívülien felépített illemtár, mely a szamoai élet minden területét áthatja.

Ebben a kultúrában az a legfontosabb, hogy „tisztelettel, sőt hódolattal kell adózni az egyén saját rangjánál »magasabb rangú« személynek” – írja a Samoan Islands című könyv. Ez a tiszteletadás jó modorban, illő beszédben, a család és a falu iránti elkötelezettségben nyilvánul meg. A legtöbb szamoai elképzelhetetlennek tartja, hogy elvesse ősatyái szokásait és vallását.

Ennek a hagyománynak az őrzői a családfők (mataik). Ők irányítják egy vagy több összetartozó családi közösség mindennapi ügyeit, és képviselik őket a falutanácson. Szigorú engedelmességet követelnek, és tekintélyüknek bírsággal, veréssel vagy akár a faluból való száműzetéssel is érvényt szereznek. Például, az egyik faluban egy matai megbírságolt egy papot, aki fiatal fiúkat rávett arra, hogy kővel dobálják meg Jehova Tanúit.

Egy falunak akár 10-50 mataija is lehet. Legtöbbjüket a nagycsalád (ainga) választja meg, de vannak, akik automatikusan öröklik ezt a tisztséget. A személyeknek kijáró címeket szigorú hierarchikus rend szabályozza. Minden falunak van egy nagyfőnöke (alii), aki a falutanácson elnököl. A szónoknak (tulafale) a ceremóniákra van gondja. Nem minden matainak van azonban politikai vagy vallási feladata. Némelyikük csupán családi ügyekkel foglalkozik, például ő a családi birtok vagyonkezelője, és ő dönti el, hogy mire használjanak fel egy családi tulajdont.

[Kiemelt rész/kép a 79. oldalon]

„Jehova embere”

SAUVAO TOETU

SZÜLETETT: 1902

MEGKERESZTELKEDETT: 1954

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Ő volt az első személy Faleasiuban, aki elfogadta az igazságot. Később az ő telkén épült egy Királyság-terem. Fiának, Tafiga Sauvaónak az elmondása alapján

ÉDESAPÁM egyik unokafivére 1952-ben eljött Apiából Faleasiuba, hogy meglátogassa a családunkat. Kapcsolatban állt Jehova Tanúival, és szeretett volna édesapámmal beszélni a Bibliáról. Több rokonunk is úgy döntött a faluban, hogy meghallgatja a beszélgetést. Szombat reggeltől hétfő délutánig beszélgettek megállás nélkül, csak egy órai alvás idejére tartottak szünetet. Az elkövetkező négy hétvégén hasonló beszélgetések zajlottak, végül édesapám kijelentette: „Kíváncsiságom kielégítést nyert. Megtaláltam az igazságot.” Édesapám sógora, Finau Feomaia a családjával együtt szintén elfogadta az igazságot.

Édesapám azonnal tanúskodni kezdett, ami megbotránkozást keltett a rokonainkban, mivel addig úgy tekintették őt, mint aki hithű Hetedik Napos Adventista. Gúnynevet is ragasztottak rá: Jehova embere. Ám micsoda megtiszteltetésnek számított ez! Alacsony termete ellenére bátor volt, tisztán gondolkodott, és meggyőzően beszélt. Mindez lehetővé tette, hogy sikeresen megvédje újonnan talált hitét. Idővel a mi kis csoportunkból lett a második gyülekezet, mely Szamoán alakult.

[Kiemelt rész/kép a 83. oldalon]

Állhatatosan a gyenge egészség ellenére

FAGALIMA TUATAGALOA

SZÜLETETT: 1903

MEGKERESZTELKEDETT: 1953

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Elutasította a lehetőséget, hogy előkelő matai legyen, inkább általános úttörő lett.

FAGALIMA gyenge látása és dongalába ellenére később éveken keresztül különleges úttörőként szolgált Szamoa egész területén. Az egyik körzetfelvigyázó, amikor együtt munkálkodott vele házanként, észrevette, hogy szemüveg nélkül pontosan olvassa az írásszövegeket. Megkérdezte tőle, hogy javult-e a látása. Fagalima azt felelte, hogy elvesztette a szemüvegét és emlékezetből idézi a bibliaverseket.

Nagyon szeretett volna eljutni egy kongresszusra a Fidzsi-szigetekre, ezért négy héten át egyedül dolgozott; kókuszdiót szedett Upolu szigetének a másik végén. Dongalába ellenére egyszerre 15 kókuszdiót cipelt egy három kilométerre lévő telepre, ahol lehántotta a kókuszdió héját, kiszedte és megszárította a kókusz húsát, a koprát. Ezután eladta, és elutazott Apiába, hogy kifizesse a menetdíjat a Fidzsi-szigetekre. Apiában viszont kiderült, hogy a jegy ára drágább lett, és ennyi pénze nem volt. Ahelyett, hogy panaszkodott volna, feladta volna a tervét, vagy segítséget kért volna, visszament, és annyi koprát készített még, hogy elegendő pénze legyen. Mindezt azért tette, hogy részt vehessen egy kongresszuson, melyről úgy tudta, hogy két olyan nyelven lesz megtartva, melyeken ő nem beszél. Micsoda jutalomban részesült, amikor a Fidzsi-szigetekre érkezésekor kiderült, hogy a kongresszusi program legnagyobb részét az ő anyanyelvén fogják tartani!

[Kiemelt rész/kép a 87. oldalon]

„Minden egyes napja élvezettel töltött el”

RONALD SELLARS

SZÜLETETT: 1922

MEGKERESZTELKEDETT: 1940

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Feleségével, Olive-val (Dolly) 1953-ban érkezett Szamoára mint különleges úttörő. 1961-ben végezte el a Gileád misszionáriusképző iskolát. Még ma is különleges úttörőként szolgál Amerikai Szamoán.

AMIKOR a szamoai kormány elutasította a vízumkérelmünk meghosszabbítását, Dollyval átköltöztünk Amerikai Szamoára. A szigetközi hajójárat hajnali háromkor tett ki minket Pago Pago elhagyatott rakpartján. Mi voltunk az egyedüli hírnökök ebben az országban, és mindössze 12 dollár lapult a zsebünkben. A délelőtt folyamán egy korábbi bibliatanulmányozó apja kedvesen szállást adott nekünk. Lakása egyetlen szobájának az elfüggönyözött sarkában aludtunk. Bár szerettünk volna saját szállást találni, már rögtön a szomszéd háznál tanúskodni kezdtünk.

Néhány héttel később kibéreltünk egy tágas lakást egy áruház fölötti emeleten Fagatogo faluban. Csodás kilátás nyílt a festői Pago Pago-öbölre, csakhogy a lakás teljesen üres volt. Knorr testvér korábban ezt mondta nekünk: „A dél-csendes-óceáni szigeteken előfordulhat, hogy nélkülöznötök kell a kényelmet. Még az is lehet, hogy az irodalom kartondobozait kell majd kisimítva leterítenetek a padlóra, és arra kell lefeküdnötök aludni.” Pontosan ezt történt velünk! Csak hónapokkal később lett annyi pénzünk, hogy rendes ágyhoz, asztalhoz és székekhez való anyagokat tudjunk venni és összeszerelni. Ennek ellenére örültünk, hogy volt egy hely, amit az otthonunknak nevezhettünk.

Drága feleségem 1985-ben meghalt. Még ma is majdnem mindennap kimegyek a szolgálatba. Több mint 50 éves úttörői és misszionáriusi szolgálatomra visszatekintve őszintén mondhatom, hogy minden egyes napja élvezettel töltött el!

[Kiemelt rész/kép a 88. oldalon]

„Szeretetet csepegtettek belém Jehova iránt”

WALLACE PEDRO

SZÜLETETT: 1935

MEGKERESZTELKEDETT: 1955

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Ő volt az első személy Amerikai Szamoán, aki megkeresztelkedett. Feleségével, Caroline-nal úttörőszolgálatot végeztek, később gyermekeket neveltek. Jelenleg Seattle-ben (Washington, USA) szolgálnak.

AMIKOR elkezdtem a bibliatanulmányozást és a prédikálást, a családom kitett otthonról. Annyi volt az összes ruhám, amennyi rajtam volt! Aznap éjjel a tengerparton kellett aludnom. Jehovához imádkoztam bátorságért, hogy bármi történjen is, őt szolgálhassam.

Másnap az iskola könyvtárában voltam, amikor váratlanul Paul Evans testvér lépett be a könyvtárba. Érezhette, hogy valami nincs rendjén, mert ezt mondta: „Menjünk el a misszionáriusotthonba, és beszéljük meg.” A misszionáriusok kedvesen befogadtak, és még abban az évben megkeresztelkedtem.

A középiskola elvégzése után úttörőszolgálatot végeztem a misszionáriusokkal. Később feleségül vettem egy buzgó kanadai úttörőt, Caroline Hinsche-t – aki addig a Fidzsi-szigeteken szolgált –, és elkezdtük együtt a különlegesúttörő-szolgálatot Amerikai Szamoán.

Szüleim ellenállása fokozatosan enyhült. Édesapám már tanulmányozta a Bibliát, mielőtt meghalt, édesanyám pedig 72 éves korában megkeresztelkedett. Hálás vagyok azoknak a korai misszionáriusoknak a példamutatásukért. Olyan szeretetet csepegtettek belém Jehova iránt, mely a mai napig tart!

[Kiemelt rész/képek a 91–92. oldalon]

Állhatatosságunk elnyerte a jutalmát

PAUL EVANS

SZÜLETETT: 1917

MEGKERESZTELKEDETT: 1948

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Feleségével, Francesszel együtt több mint 40 éven át szolgált misszionáriusként Szamoán és Amerikai Szamoán.

AMIKOR a feleségemmel 1957-ben elkezdtük a körzetmunkát, nehéz volt bejutni Szamoa területére, mert a kormány megpróbálta elszigetelni a helyi Tanúkat a külső segítségtől. A látogatóktól és a turistáktól még azt is megkövetelték, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, melyben megígérik, hogy a tartózkodásuk alatt nem folytatnak térítést. Ezért a Szamoán tett első körzetfelvigyázói látogatásomkor megkérdeztem a bevándorlási hivatal tisztviselőjétől, hogy mit jelent térítést folytatni. Zavarba jött, mire én ezt kérdeztem:

– Tegyük fel, ön katolikus, ellátogat külföldre, és elmegy a templomba. Ha ott megkérnék rá, felállna, és tartana egy beszédet?

– Persze, ezt megtehetné az ember – felelte.

– Na már most, amint azt ön is tudja, Jehova Tanúi meglátogatják az embereket az otthonaikban, és elmondják nekik bibliai üzenetüket. Ha a barátaim azt szeretnék, hogy menjek el velük, miközben ezt a munkát végzik, ez meg van engedve?

– Ez valószínűleg rendben lenne – válaszolta.

– És mi lenne, ha a házigazda feltenne nekem egy kérdést? Válaszolhatnék a kérdésére?

– Nem látok benne semmi rosszat – mondta.

– Akkor jó. Most legalább tudom, hogy mit kell tennem – feleltem befejezésként.

Mielőtt a sikeres körzetlátogatást követően elutaztunk volna az országból, megkérdeztem ugyanettől a tisztviselőtől, hogy hallott-e valamilyen negatív véleményt a látogatásunkkal kapcsolatban.

– Egy szót sem – válaszolta –, minden rendben volt.

– Ön szerint legközelebb hogyan kaphatnánk belépési engedélyt? – kérdeztem.

– Ne a bevándorlási hivatalon keresztül kérjék – felelte. – Személyesen nekem írjanak levelet, én majd elintézem, hogy megkapják az engedélyt.

Számos alkalommal így is tettünk.

E jóindulatú embert követő tisztviselők sajnos már nem tűntek ilyen együttműködőknek, és elutasították a többi körzetfelvigyázó belépési engedélyét Szamoára. 1974-ig tartott ez az állapot, amikor is a kormány megadta Francesnek és nekem a misszionáriusi státuszt. Végül türelmünk és állhatosságunk elnyerte a jutalmát.

[Kép]

Frances és Paul Evans

[Kiemelt rész a 97. oldalon]

Szónoki nyelvezet

A szamoai nyelv lágy, dallamos hangzása kellemes a fülnek. Mivel „azonban sok szó csupán a magánhangzók kusza elegyének tűnik – jegyzi meg Fred Wegener –, a misszionáriusoknak rengeteg gyakorlásra (faata’ita’iga) és bátorításra (faalaeiauina) van szükségük, hogy elsajátítsák a nyelvet.

A szamoai kultúrában fontos szerepet játszik a színes stílusú szónoklat és a közmondásokkal tűzdelt beszéd. Ünnepélyes alkalmakkor a főnökök (mataik) és a szónokok (tulafalék, szószóló főnökök) szeretnek idézni a Bibliából, és ékesszóló nyelvezetet használni. A szamoai emberek hagyományos udvariassága különösen abból látszik, hogy kínos pontossággal ügyelnek arra, hogy az ünnepi és szertartási nyelvezetet használják, amikor a helyzet megkívánja. A szamoai nyelvnek van egy rendkívül kifinomult és udvarias „főnöki” (tautala lelei) formája, melyet akkor használnak, amikor Istenhez, főnökhöz, magas rangú személyhez, külföldi látogatóhoz beszélnek, vagy róluk tesznek említést. Viszont a mindennapi beszédben, vagy amikor saját magukról beszélnek, a köznyelvet (tautala leaga) használják, mely könnyedebb, és nem annyira hivatalos társalgásmód.

Hogy az ember elkerülje mások megsértését, amikor hivatalos és szertartásos dolgokról, vagy a Bibliáról beszél, a szamoai nyelv tiszteletteljes „főnöki” formáját használja, melynek sajátosan megfogalmazott, méltóságot tükröző kifejezései vannak. Geoffrey Jackson – aki a Vezető Testület tagja, és misszionáriusként szolgált Szamoán – így fejti ki ezt: „Mivel az udvariasság és a tisztelet mélyen beleivódott az egész nyelvbe, a szamoaiakat tanúskodáskor olyan udvariassággal kell megszólítani, mely rendszerint királyi méltóságoknak jár. Ugyanakkor, ha a hírnök magáról beszél, akkor a köznyelv szavaival élve a megszokott, alázatos nyelvi formát kell használnia.”

[Kiemelt rész/kép a 99. oldalon]

„Könnyes szemmel búcsúztunk”

ROBERT BOIES

SZÜLETETT: 1942

MEGKERESZTELKEDETT: 1969

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Feleségével, Elizabeth-tel (Betty) 1978-tól 1986-ig szolgált misszionáriusként a Szamoa-szigeteken.

MÁR első látogatásunkkor tapasztaltuk, hogy Amerikai Szamoán az emberek értékelték az erőfeszítéseinket, hogy tanuljuk a szamoai nyelvet, és elnézték nekünk, hogy sok hibát ejtettünk. Egyszer a Jelenések 12:9-et használtam fel annak bizonyítására, hogy Sátán milyen nagy hatást gyakorol a világra. Szamoai nyelven az ördög (tiapolo) és a citrom (tipolo) szavak nagyon hasonlítanak egymásra. Összekevertem a két szót, és azt magyaráztam, hogy a „citromot” kivetették az égből, és most félrevezeti az egész lakott földet. Ám – folytattam – Jehova hamarosan szétzúzza majd a „citromot”, és véget vet neki. Természetesen a házigazda is és a misszionáriustársam is harsány kacagásban törtek ki.

Egy másik alkalommal egy előre megtanult bevezetőt idéztem fel egy szamoai asszonynak a házankénti munkában. Később kiderült, hogy az egyetlen rész, melyet a bevezetőmből megértett, az a Jelenések 21:4-re tett rövid utalásom volt. Úgy érezte, hogy az üzenetemnek fontosnak kell lennie, ezért azonnal bement, és elolvasta a verset a Bibliájából. Ez az egy írásszöveg annyira megérintette a szívét, hogy később beleegyezett a bibliatanulmányozásba, és gyermekeivel együtt elfogadta az igazságot!

Nagy örömünkre végül megtanultuk a szamoai nyelvet, és remek tapasztalatoknak örvendtünk. Amikor egészségi gondok miatt vissza kellett térnünk az Egyesült Államokba, könnyes szemmel búcsúztunk Szamoától.

[Kiemelt rész/kép a 101–102. oldalon]

„Mintha az egész város eljött volna”

Apiában az egyik legnagyobb temetés Fred Williamsé volt az 1950-es években. A kapitány – ezen a néven volt ismeretes – szívós, idős, nyugdíjas tengerész volt, és Jehova egyik Tanúja volt a felesége. Szinte a világ minden tengerét bejárta, a Dél-Csendes-óceán térségében pedig mindenhol jól ismerték őt. Számos hőstette közé tartozott például az is, hogy egy távoli zátonyon elszenvedett hajótörés után egy mentőcsónakban ezer mérföldön keresztül biztonságos helyre navigálta a legénységet az óceánon, jószerével minden élelem nélkül.

A kapitány úgy gondolta, hogy az emberek általában nem őszintén gyakorolják a vallásukat. És mégis, ez a korábban whiskyivó, pókerjátékos tengerész elkezdte tanulmányozni a Bibliát Bill Moss-szal, és buzgó Tanú lett. Mire megkeresztelkedett, már majdnem megvakult, és többé-kevésbé ágyhoz kötött beteg lett. Ennek ellenére sosem mulasztotta el az alkalmat, hogy megossza újonnan talált hitét a sok látogatójával, akik között számos vallási vezető is volt.

Amikor a kapitány meghalt, a végakaratából kiderült, hogy Jehova Tanúit kérte fel a temetése levezetésére, és azt kérte, hogy a tengerbe temessék. „Úgy tűnt, mintha az egész város eljött volna a temetésre – írja Girlie Moss. – A rádió bejelentette a halálát, különböző apiai vállalatok pedig tiszteletük jeléül félárbocra eresztették zászlóikat.” Azonkívül, hogy valamennyi Tanú jelen volt, eljöttek ügyvédek, tanárok, híres vallási vezetők, és sok személy az üzleti életből.

Mindenki feszült figyelemmel hallgatta a beszédet tartó Bill Mosst, aki sok bibliaverset olvasott fel, és kifejtette, hogy a kapitány reménysége a feltámadás egy paradicsomi földre. „Nagy-nagy szeretetet éreztem a kapitány iránt – mondja Girlie –, amiért előre elrendezte, hogy a temetése ilyen nagy tanúskodásul szolgáljon sokaknak, akiket általában nehéz elérni, vagy nehéz beszélni velük az ajtóról ajtóra végzett szolgálatban. Ábel jutott eszembe, aki »bár meghalt, mégis beszél« (Héb 11:4). A kapitány a halálával óriási tanúskodást tett a temetése napján.”

A kapitány otthonában elhangzó temetési beszéd után egy több mint 50 autóból álló konvoj indult a kikötőbe. „A rakodópart annyira megtelt emberekkel – írja Girlie –, hogy a rendőrségnek kellett biztosítania a szabad utat, hogy oda tudjunk menni a hajóhoz. A családdal, egy diplomáciai képviselővel, valamint számos előkelő polgárral együtt felszálltunk az Aolele (Repülő felhő) elnevezésű jachtra, és kihajóztunk a tengerre.” A jacht neve igen találó volt, mivel a hullámok úgy dobálták, mint egy parafa dugót, ezért Billnek az árbocba kellett kapaszkodnia, a szél pedig bőszen lökdöste őt, lengette a ruháját és a Biblia lapjait. Végül Bill felolvasta a Biblia ígéretét, hogy ’a tenger kiadja majd a benne levő halottakat’, és mondott egy imát (Jel 20:13). Ezután a kapitány begöngyölt, nehezékekkel ellátott holtteste belesiklott szeretett Csendes-óceánjának viharos vizébe. A temetésről még sokáig beszéltek az emberek, és ez számos alkalmat adott a további tanúskodásra.

[Kép]

Fred Williams „kapitány” még keresztelkedés előtt

[Kiemelt rész/kép a 109–110. oldalon]

„Újra és újra visszatértünk Szamoára”

FRED WEGENER

SZÜLETETT: 1933

MEGKERESZTELKEDETT: 1952

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Feleségével, Shirleyvel a szamoai Bételben szolgál. Fred az országos bizottság tagja.

ÚJDONSÜLT házasokként 1956-ban Ausztráliából költöztünk Amerikai Szamoára, ahol különleges úttörőkként szolgáltunk. Az első megbízatásunk Lauli’iba szólt, egy kis faluba a Pago Pago-öböl keleti bejáratánál. Ott egy düledező viskó lett az otthonunk, melynek nem voltak ajtói, ablakai, de még mennyezete és vezetékes ivóvize sem. Épphogy csak lakhatóvá tettük, és máris megosztottuk egy új családtaggal, aki csatlakozott hozzánk az úttörőszolgálatban. Ő Wallace Pedro volt, egy helybeli fiatal, akit ellenséges szülei elzavartak otthonról.

Két évvel később elvégeztük a Gileádot, és misszionáriusokként Tahitira kaptuk a kinevezésünket. De az ott-tartózkodásunk nem volt hosszú életű. A kormány megtagadta tőlünk a misszionáriusi belépési engedélyt, és levélben udvariasan tájékoztatott minket, hogy a következő repülőgéppel haladéktalanul hagyjuk el az országot. Miután visszatértünk Amerikai Szamoára, együtt szolgáltunk Paul és Frances Evansszel, valamint Ron és Dolly Sellarsszel a fagatogói misszionáriusotthonban, Pago Pagóban. Itt a szamoai nyelvű Őrtorony és Királyság-szolgálatunk példányait sokszorosítottam az ebédlőasztalon felállított régi stencilgéppel. 1962-ben megkértek minket, hogy végezzünk körzetmunkát. Az első körzetünk felölelte a Dél-Csendes-óceán nagy részét: Amerikai Szamoát, a Cook-szigeteket, a Fidzsi-szigeteket, Kiribatit, Niuét, Szamoát, Tongát, Tuvalut és Vanuatut.

Nyolc évvel később megszületett a fiunk, Darryl, és Amerikai Szamoán telepedtünk le. Én különleges úttörőként szolgáltam, Shirley pedig ideje nagy részében bibliai irodalmat fordított szamoai nyelvre.

Ez idő tájt, egy tengeri fülcsigákat szállító Tanúval dolgoztam, hogy pótoljam a család megcsappant anyagi készletét. Egy utunk során kis csónakjának a motorja lerobbant, és négy napig teljesen el voltunk veszve a tengeren. Több száz kilométert sodródtunk, túléltünk egy tomboló vihart, láttunk 32 vízi járművet elhaladni, és majdnem nekiütköztünk egy konténerszállító hajónak, mielőtt kimentettek minket. Nem sokkal ezután kiderült, hogy útban van a következő kisbabánk, ezért 1974-ben vonakodva bár, de úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Ausztráliába, ahol megszületett kislányunk, Tamari.

Az ezt követő években gyakran gondoltunk arra, hogy visszatérünk nagy becsben tartott misszionáriusi megbízatásunkba. Képzelhetitek, micsoda öröm volt, amikor 1995-ben meghívást kaptunk, hogy Tamarival együtt térjünk vissza Szamoára, és szolgáljunk a Bételben. Egy év elteltével felkértek minket, hogy folytassuk a körzetmunkát – 26 évi megszakítás után! Szívderítő volt találkozni sokakkal a régi hűségesek közül, akikkel korábban évekig együtt szolgáltunk Szamoán, Amerikai Szamoán és Tongán (3Ján 4).

Most Shirleyvel, Tamarival és a férjével, Hideyuki Motoival a szamoai Bételben szolgálunk. Mennyire boldogok vagyunk, hogy újra és újra visszatértünk Szamoára!

[Kiemelt rész/kép a 113–114. oldalon]

„Jehova válaszol az imáimra”

FAIGAAI TU

SZÜLETETT: 1932

MEGKERESZTELKEDETT: 1964

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Úttörőként szolgált 1965 és 1980 között Upolu és Savai’i szigetein. Ma Savai’in él.

SÚLYOSAN eldeformálódott dongalábbal születtem. Ez azt jelenti, hogy a lábfejem befelé fordul a sarkam alá, és így a járás rendkívül nehezemre esik.

Mélyen megérintette a szívemet az igazság, amikor először hallottam róla. Szerettem volna eljárni a gyülekezeti összejövetelekre, de szinte lehetetlennek tűnt odagyalogolnom a kemény és köves úton. Idővel azonban nagyon gyakorlottá váltam abban, hogy saját lábbeliket készítsek gumiszandálokból. Ezek lehetővé tették, hogy kényelmesebben járjak.

Röviddel a keresztelkedésem után úttörő lettem. Majd az Upolu szigetén töltött kilenc évi úttörőszolgálat után a nővéremmel és a férjével Savai’ira költöztünk, ahol szükség volt Királyság-prédikálókra. Itt különleges úttörőként szolgáltam a nővérem lányával, Kumi Falema’ával.

Kumival minden héten leutaztunk busszal Fagából Latába, a Savai’i-sziget nyugati partvidékén lévő kis faluba. Itt tanulmányoztuk a Bibliát egy asszonnyal, majd elgyalogoltunk a 8 kilométerrel távolabb fekvő faluba, Tagába, hogy egy másik asszonnyal is tanulmányozzunk. Nála és a családjánál töltöttük az éjszakát, majd a reggeli busszal visszatértünk Fagába. És ez így ment két éven keresztül. Nagy örömünkre mindkét asszony a családjával együtt tevékeny Tanúvá vált.

Amikor a családtagjaim elmentek Savai’iról, én ott maradtam Fagában, és gondját viseltem egy érdeklődő asszonyokból és testvérnőkből álló kis csoportnak. Én vezettem le a heti Őrtorony-tanulmányozást, a gyülekezeti könyvtanulmányozást, és vittem a testvérnőket a házankénti szolgálatba. Havonta eljött egy vén Apiából, hogy levezesse valamelyik vasárnapi összejövetelünket. Mivel a falu főnöke megtiltotta, hogy Királyság-énekeket énekeljünk az összejöveteleinken, ezért csak hangosan felolvastuk az énekek szövegét. Öt évvel később egy misszionárius házaspár, Leva és Tenisia Faai’u érkezett hozzánk Új-Zélandról, hogy segítsék a kis csoportunkat. Később mások is jöttek. Ma Savai’in két virágzó gyülekezet van, az egyik Fagában, a másik Tagában.

Bár nem mentem férjhez, szeretem a gyerekeket, mindig is közel éreztem magam hozzájuk. Néhány gyermek még lakott is nálam egy ideig. Nagy öröm látnom „szellemi gyermekeim” előrehaladását, és azt hogy állást foglalnak Jehova mellett.

Ma már idős vagyok, és nem tudok házról házra járni. A lakásomban vezetek bibliatanulmányozásokat, és tanúskodok azoknak, akikkel a helyi kórházban találkozok. Ennek ellenére a korlátaim kedvemet szegték, ezért imádkoztam Jehovához, hogy segítsen többet tennem. Ezután a gyülekezetembe járó misszionáriusok megtanították nekem, hogyan kell telefonon tanúskodni. Visszatekintve az életemre, igazán elmondhatom, hogy Jehova válaszol az imáimra.

[Kiemelt rész/ábra a 118. oldalon]

Tegnap, ma és holnap

Szamoa és Tonga lakóinak órái ugyanazt az időt mutatják, de a tongaiak a naptáruk szerint már egy nappal előrébb járnak! Miért? Szamoa és Tonga a nemzetközi dátumválasztó vonal két ellentétes oldalán helyezkedik el – Tonga a nyugati, Szamoa a keleti oldalon. Így bár nem nagy távolság választja el őket, Tonga az első országok között van a világon, ahol megtartják Krisztus halálának évenkénti Emlékünnepét, míg Szamoa az utolsók között.

[Ábra]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

\​

\​

\​

\​

\ SZAMOA

| 19.00

| szerda

|

|

|

|

|

TONGA |

19.00 | DÉL-CSENDES-ÓCEÁN

csütörtök |

|

|

nemzetközi | dátumválasztó vonal

|

| NIUE

|

|

|

|

|

|

|

|

[Kiemelt rész/képek a 123–124. oldalon]

Egy bibliafordítás, mely tiszteletet szerez Isten nevének

1884-ben a kereszténység misszionáriusai elkészítettek egy bibliafordítást szamoai nyelven, mely a Héber Iratokban végig használta Jehova nevét. Ezenkívül Isten nevének rövidített formája négyszer szerepelt a Keresztény Görög Iratokban az Aleluia formában, melynek jelentése „Dicsérjétek Jahot” (Jel 19:1–6). Ennek a fordításnak az 1969-es átdolgozott kiadása azonban már mindenhol kihagyta a Jehova nevet, egy verset kivéve – mely valószínűleg elkerülte a fordítók figyelmét (2Móz 33:14). Az egyházi elöljárók az énekeskönyveikből is eltávolították az isteni nevet és ellenezték, hogy az egyháztagok használják Jehova nevét.

2007 novemberében Szamoán a Bibliát szerető emberek örömmel fogadták A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását szamoai nyelven. Ez a pontos és könnyen érthető fordítás hűségesen visszaállította az isteni nevet az ihletett szövegbe. Geoffrey Jackson – aki korábban misszionáriusként szolgált Szamoán, és aki ma a Vezető Testület tagja – adta közre az új kiadást egy különleges szigetközi kongresszuson, melyet Apiában tartottak meg, Szamoán.

Az új fordításról televíziós híradások is szóltak, melyek felkeltették a nyilvánosság érdeklődését. Néhányan telefonáltak a szamoai Bételbe, hogy kérjenek belőle. Egy idősebb kormánytisztviselő tíz példányt kért belőle az alkalmazottainak. Egy iskolaigazgató pedig öt példányt kért, hogy az év végén megjutalmazza vele a legjobb tanulókat.

Sokan nyilatkoztak kedvezően arról, hogy az új fordítás milyen gondosan lett elkészítve, és milyen világos betekintést enged az eredeti szöveg értelmébe. Az Új világ fordítás abban is segített a szamoaiaknak, hogy még inkább lássák, mennyire fontos használni Isten nevét. Finau Finau, egy különleges úttörő Vailelében, Upolun, Jézus mintaimáját használta fel az érvelésében, hogy segítsen egy asszonynak ebben a témakörben.

Miután Finau elolvasta a Máté 6:9-et, megkérdezte:

– Mit gondol, kinek a nevét kell megszentelni?

– Az Úrét – hangzott a válasz.

– De az 1Korintusz 8:5 azt mondja, hogy sok „isten” és sok „úr” van – érvelt Finau. – Hogyan lehetne Isten neve Úr, ha sok hamis isten létezik ugyanazzal a névvel?

Majd megmutatta az asszonynak a Jehova nevet, és elmagyarázta, hogy a kereszténység eltávolította a bibliafordításaiból. Ezután egy világos érvet hozott fel, és hozzátette:

– Képzelje el, hogy valaki megpróbálja elvenni vagy megváltoztatni a családjuk rangot jelölő (matai) nevét. Hogyan éreznének?

– Dühösek lennénk – válaszolta az asszony.

– Pontosan – felelte Finau –, és épp így érez Jehova is mindazok iránt, akik megpróbálják eltávolítani a nevét az ő Szavából.

[Kép]

„A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása” szamoai nyelven

[Kiemelt rész/képek a 126–127. oldalon]

„Jehova százszorosan megáldott”

LUMEPA YOUNG

SZÜLETETT: 1950

MEGKERESZTELKEDETT: 1989

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Az egykori miniszterelnök lánya. Általános úttörőként szolgál Apiában.

SAVAI’I szigetén nevelkedtem, egy sikeres üzletember és politikus lányaként. Mivel az édesapámnak hatalmas kakaóültetvénye volt, és mintegy 200 munkást foglalkoztatott, a szamoai újságok kakaóbáró névvel illették. Több éven át ő volt Szamoa miniszterelnöke.

Tizenegyen voltunk testvérek. Édesapám nem volt kimondottan vallásos, de édesanyám megtanította nekünk a Biblia alaptanításait. Amikor meghalt, rettenetesen hiányzott. Így amikor Judy Pritchard, misszionárius testvérnő tanúskodott nekem a feltámadás reménységéről, felvillanyozott az a gondolat, hogy újra láthatom az édesanyámat!

Kérdésekkel bombáztam Judyt, és ő mindegyikre válaszolt a Bibliából. Rövidesen együtt tanulmányoztuk a Szentírást. Később kezdtem eljárni az összejövetelekre.

A férjem, Steve – aki tiszteletnek örvendő diakónus a falunk templomában – először ellenezte, hogy tanulmányozok. Elvitt több paphoz, és próbáltak lebeszélni arról, hogy eljárjak a Tanúk összejöveteleire. De én nem hallgattam a tanácsukra. Ezután elvitt az édesapámhoz, aki mindössze annyit javasolt, hogy ne otthon tanulmányozzak, hanem valahol máshol. A vér szerinti testvéreim gúnyoltak, amiért vallást változtattam. Ennek ellenére nem hagytam fel azzal, hogy ismeretet szerezzek a Biblia igazságairól.

Amikor alkalmassá váltam, hogy Királyság-hírnök legyek, az első ház, ahol prédikáltam, az édesapám egyik miniszterének a háza volt. Ez a miniszter sokszor jött édesapám házába politikai gyűlésekre, és jól ismert engem. Olyan ideges voltam, hogy elbújtam a prédikálótársam mögé! Az emberek teljesen meg voltak döbbenve, amikor azt látták, hogy prédikálok. Ilyenkor ezt kérdezték: „És az apád mit szól ehhez?” Az édesapám azonban nagyon ésszerű ember volt, és megvédte az új hitemet. Sőt, akkoriban már szívesen olvasta az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat is.

Végül legyőztem az emberektől való félelmemet, és általános úttörő lettem. Nagyon szeretek bibliatanulmányozásokat vezetni, és körülbelül 50 lehetséges tanulmányozóról van listám, akikkel, ha az időtervem engedi, szeretnék tanulmányozni. A legnagyobb örömöm azonban az, hogy megtaníthattam az igazságot a négy gyermekemnek. A lányom, Fotuosamoa, és a fiam, Stephen, valamint a házastársaik, Andrew és Ana jelenleg a szamoai Bételben szolgálnak. Az egyik húgomnak, Manunak is segítettem, hogy elfogadja az igazságot. Még a férjem, Steve is – aki eleinte ellenezte az igazságot – elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és eljár az összejövetelekre. Igazán elmondhatom, hogy Jehova százszorosan megáldott.

[Képek]

Balra: Fotuosamoa és Andrew Coe; jobbra: Ana és Stephen Young

[Kiemelt rész/kép a 129–130. oldalon]

Döntenem kellett: Jehova vagy a hivatásos golf

LUSI LAFAITELE

SZÜLETETT: 1938

MEGKERESZTELKEDETT: 1960

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Úgy döntött, inkább általános úttörő lesz, mintsem hogy hivatásos golfjátékosként karrierre törekedjen.

TIZENNYOLC éves voltam, amikor megtudtam, hogy az a család, aki az utcánk túloldalán lakik, egy Jehova Tanúinak nevezett valláshoz csatlakozott. Kíváncsiságból felkerestem a családapát, Siemu Taasét, hogy megkérdezzem, miért használják Isten nevét, a Jehova nevet. Kedves modora és bibliai érvei nagy hatást gyakoroltak rám. Tanulmányozni kezdte velem a Bibliát, én pedig kezdtem járni az összejövetelekre. Amikor apám megtudta, hogy mivel foglalkozom, megfenyegetett. Könyörögtem, hogy engedje meg, hadd menjek el az összejövetelekre, de ő nem tágított az álláspontjától, hogy szakítsak meg minden kapcsolatot Jehova Tanúival. Meglepetésemre azonban másnapra meggondolta magát. Később a nagynéném elmondta, hogy miért: „Alvás közben többször felkiáltottál, hogy »Jehova, kérlek, segíts!«” Biztosan álmodtam, és közben beszéltem. Szerencsére, ezek a könyörgések meglágyították apám szívét.

Szamoa egyetlen golfpályája is az utcánk túloldalán volt, ahol azzal kerestem egy kis zsebpénzt, hogy összeszedtem és eladtam az elveszett golflabdákat. Később Malietoa király golfütőit hordoztam, ő volt akkoriban Szamoa államfője. A király úgy gondolta, hogy jó golfjátékos lenne belőlem, és nekem adta régi golfütőit. Azt is elintézte, hogy két helyi üzletember szponzoráljon engem, mint hivatásos golfjátékost. Úgy vélte, hogy a golftehetségem révén „Szamoa felkerül a világtérképre!” Ettől el voltam ragadtatva! De a golf kezdte elvonni a figyelmemet Jehova szolgálatától, és emiatt rossz volt a lelkiismeretem.

A sorsdöntő pillanat akkor érkezett el, amikor megnyertem a Szamoai Nyílt Golfbajnokságot a nemzetközi hivatásos golfjátékosok ellen. A király nagyon örült, és azt akarta, hogy aznap este találkozzak egy híres amerikai golfjátékossal egy fogadáson. Ez nagyon kínos volt nekem, és ezt mondtam magamnak: „Na most jött el az ideje, hogy meghozd a döntést. A golfot vagy Jehovát választod?” Aznap este volt a körzetkongresszusi próba, oda mentem el, nem a fogadásra.

A király érthető módon dühbe gurult. Amikor apám kérdőre vont, hosszasan elbeszélgettem vele, és elmagyaráztam neki a Bibliából, hogy miért olyan fontos nekem Jehova szolgálata. Legnagyobb meglepetésemre elkezdett sírni, és ezt mondta: „Ötéves korodban nagyon beteg lettél, és azt mondták, hogy meghaltál. Amikor leengedtünk a sírba, megcsípte egy darázs az arcodat, te pedig felkiáltottál, és elkezdtél sírni – még épp időben! Most már tudom, hogy akkor azért menekültél meg a haláltól, hogy Jehova Isten tanúja légy.” Apám ezután soha többé nem volt ellenséges velem.

Új-Zélandra költöztem, ahol tíz évig szolgáltam általános úttörőként, majd különleges úttörő lettem. Feleségül vettem Robynt, aki szintén különleges úttörő volt. Később három gyermekünk született, és Ausztráliába költöztünk. Az ezt követő 30 évben teljes időben dolgoztam, hogy eltartsam a családomat. Eközben sok rokonunknak segítettünk megismerni és elfogadni az igazságot. Sokszor imádkoztam Jehovához, hogy segítsen újra úttörőnek lennem. Micsoda öröm volt, amikor 2004-ben nyugdíjba mentem, és végre teljesült a vágyam! Mennyire boldog vagyok, hogy Jehova szolgálatát választottam, nem pedig azt, hogy hivatásos golfjátékos legyek!

[Kiemelt rész/kép a 135. oldalon]

A szülői oktatás jutalma

PANAPA LUI

SZÜLETETT: 1967

MEGKERESZTELKEDETT: 1985

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Feleségével, Maretával különleges úttörőként szolgál Szamoán.

AMIKOR beírattuk a fiunkat, Sopát az általános iskolába, adtam az igazgatónak egy példányt a Jehova Tanúi és az oktatás című füzetből, és elmagyaráztam neki a vallási és hazafias tevékenységekkel kapcsolatos álláspontunkat.

Mégis másnap Sopától megtudtuk, hogy az igazgató összetépte a füzetet az összegyülekezett gyerekek és tanárok előtt, és megparancsolta, hogy a Tanú gyerekek énekeljenek el egy vallási himnuszt. Amikor ezt visszautasították, odaállította őket mindenki elé, és azt parancsolta, hogy énekeljék el az egyik saját vallási éneküket. Arra számított, hogy ettől megijednek, és inkább eléneklik az előbbi himnuszt. Sopa azonban így sürgette a Tanú gyerekeket: „Énekeljük el a »Hálát adunk neked, Jehova« éneket!” És ő énekelt a gyerekek élén.

Az igazgató meghatódott, és megdicsérte Sopát a bátorságáért. Később több tanárral együtt érdeklődést mutatott az igazság iránt. Ahányszor csak találkozunk az igazgatóval, mindig érdeklődik Sopa felől, és az üdvözletét küldi neki. Sopa szép szellemi előrehaladást tett, és 2005-ben megkeresztelkedett.

[Kiemelt rész/kép a 138–139. oldalon]

„Nincs túl messze elgyalogolni az összejövetelekre”

VALU LOTONUU

SZÜLETETT: 1949

MEGKERESZTELKEDETT: 1995

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Hat gyermekével 22 kilométert gyalogolt egy hegyláncon át, hogy részt vehessenek az összejöveteleken.

JEHOVA Tanúi 1993-ban látogattak meg Lefagában az otthonomban, én pedig beleegyeztem a bibliatanulmányozásba. Nem sokkal ezután gyermekeimmel együtt elkezdtünk járni az összejövetelekre a sziget másik végére, a 22 kilométerre lévő Faleasiuba.

Hét közben a gyülekezeti estéken korán összeszedtem a gyerekeket az iskolánál. Volt olyan tanár, aki azzal fenyegetett, hogy kirúgja őket az iskolából, míg el nem magyaráztam, hogy létfontosságú szellemi okokból veszünk részt az összejöveteleken. Mindegyik gyerek egy nejlontáskában hozta a saját gyülekezeti ruháját, Bibliáját, énekeskönyvét és tanulmányozási kiadványát. Előfordult, hogy egy elhaladó busz felvett minket, de legtöbbször mind a 22 kilométert gyalog tettük meg.

Amikor végre megérkeztünk a faleasiui Királyság-teremhez, a helyi Tanúk szeretettel fogadtak minket, és megvendégeltek. Azt is megengedték, hogy lezuhanyozzunk náluk, és felvegyük a tiszta ruháinkat. Az összejövetel után nekiláttunk a hosszú gyalogútnak hazafelé. A szigeten hosszában átvonuló hegygerinc tetején megálltunk, hogy a gyerekek megpihenjenek egy kicsit. Folyton figyeltem, hogy jön-e valamilyen jármű, amelyik fel tudna venni bennünket. Rendszerint jóval éjfél után értünk haza. Másnap reggel öt órakor már fent voltam, hogy elérjem az első buszt Faleasiuba, és prédikálni menjek.

Egyszer a falu főnökei (a mataik) elé hívattak, ahol a falugyűlésen a nagyfőnök elnökölt. Tudni akarták, hogy miért utazok el egészen Faleasiuig, ahelyett, hogy a falunkban látogatnám a templomot, különösen azt, amelyiket a nagyapám hozott létre. Végül azt parancsolták, hogy ne menjek többet Faleasiuba az összejövetelekre. Én azonban nem engedtem, hogy bármi is elszakítson az összejövetelektől. Eltökélt szándékom volt, hogy inkább Istennek engedelmeskedek, semmint embereknek (Csel 5:29).

Nagyon kiéleződött a helyzet, amikor nem mentem el a falu ünnepére, a toonaira, egy vasárnapi ünnepre, melyen a templom papja, a diakónusok és a mataik vettek részt. A falutanács döntése alapján öt nagy disznót kellett adnom büntetésként. Ez nagy anyagi veszteséget jelentett, mivel egyedül neveltem a hat gyermekemet. Végül is leróttam a bírságot, és odaadtam ötöt a disznóim közül. Idővel a falusiak tisztelni kezdték szilárd álláspontunkat, és nem ellenségeskedtek többé.

Nagy erőfeszítésbe telt, hogy eljussunk az összejövetelekre az évek során, de megérte. Mindegyik gyermekem tevékeny Tanú, az egyik fiam kisegítőszolga.

Gyermekeimmel még mindig gyalog járunk az összejövetelekre. Csak most már nem 22 kilométert gyalogolunk Faleasiuba, hanem csak pár métert. 2001-ben pont a mi falunkban épült egy gyönyörű új Királyság-terem, mely egy virágzó gyülekezetnek ad otthont. Most már valóban nincs túl messze elgyalogolni az összejövetelekre!

[Táblázat/grafikon a 132–133. oldalon]

FŐBB ESEMÉNYEK – Szamoa

1930

1931 A jó hír eléri Szamoát.

1940

1940 Harold Gill a Hol vannak a halottak? című füzetet terjeszti, mely az első szamoai nyelvű kiadvány.

1950

1953 Apiában megalakul az első gyülekezet.

1955 Gileád misszionáriusok érkeznek Amerikai Szamoára.

1955 Bemutatják Az új világ társadalma tevékenység közben című filmet szerte Amerikai Szamoán.

1957 Az első körzetkongresszus Amerikai Szamoán.

1958 Elkezdődik Az Őrtorony szamoai nyelvű fordítása.

1959 Az első körzetkongresszus Nyugat-Szamoán.

1960

1970

1974 Misszionáriusok érkeznek Szamoára. Elkezdődik a munka Tokelaun.

1980

1984 Bétel létesül a sinamogai misszionáriusotthon helyén, Apiában.

1990

1991 A Val ciklon pusztít a szigeteken.

1993 A szamoai nyelvű Őrtorony egyidejűleg jelenik meg az angol kiadással. Új Bétel-otthont és kongresszusi termet adnak át.

1996 Egy FM-hullámsávon sugárzó rádióállomás heti rádióműsora „Válaszok bibliai kérdéseidre” címmel.

1999 Felgyorsul a Királyság-terem-építés.

2000

2007 Megjelenik szamoai nyelven A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása.

2010

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

700

400

100

1930 1940 1950 1960 1970 1980 1990 2000 2010

[Kép]

Frances és Paul Evans

[Térképek a 73. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

HAWAII

AUSZTRÁLIA

ÚJ-ZÉLAND

TOKELAU

Swains-sziget

SZAMOA

AMERIKAI SZAMOA

Manua-szigetek

Rose-atoll

DÉL-CSENDES-ÓCEÁN

NIUE

nemzetközi dátumválasztó vonal szerda

‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐‐

csütörtök

TONGA

AMERIKAI SZAMOA

Tutuila

PAGO PAGO

Petesa

Tafuna

Fagatogo

Lauli’i

’Aunu’u

SZAMOA

Savai’i

Aopo

Lata

Taga

Faga

Salimu

Fogapoa

Upolu

APIA

Faleasiu

Siusega

Vailele

Lefaga

Vava’u

APIA

Vaiala

Faatoia

Sinamoga

[Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Kép a 74. oldalon]

Pele és Ailua Fuaiupolu lettek az első szamoai személyek, akik átadták az életüket Jehovának

[Kép a 81. oldalon]

Ron és Dolly Sellars 1953-ban költöztek Szamoára, hogy szükségterületen szolgáljanak

[Kép a 84. oldalon]

Richard és Gloria Jenkins az esküvőjük napján, 1955 januárjában

[Kép a 85. oldalon]

Girlie és Bill Moss útban Szamoa felé

[Kép a 95. oldalon]

Jellegzetes szamoai ház

[Kép a 100. oldalon]

Ez a Királyság-terem épült először Szamoán, Apiában

[Kép a 107. oldalon]

Az eredeti tafunai Királyság-terem Amerikai Szamoán

[Kép a 115. oldalon]

Metusela Neru

[Kép a 116. oldalon]

Saumalu Taua’anae

[Kép a 131. oldalon]

Ane Ropati (ma Gauld) fiatalon állást foglalt Jehova mellett

[Képek a 141. oldalon]

A szamoai Bétel

A szamoai országos bizottság: Hideyuki Motoi, Fred Wegener, Sio Taua és Leva Faai’u