Miért kell félnünk Istent?
„FÉLJÉTEK Istent és adjatok neki dicsőséget, mert elérkezett ítéletének órája” (Jelenések 14:7). Ezeket a felvillanyozó szavakat először az éltes János apostol hallotta egy látomásban. Az ég közepén repülő angyal szájából hangzottak el s különösen az ebben a végidőben, „az Úr napja” bevezető időszakában élő embereknek szóltak (Jelenések 1:10).
De mennyire alkalmatlannak tűnhetnek ezek a szavak egyeseknek! Sokan még Isten létezését is kétségbe vonják, nemhogy még félnék is őt. Akadnak még Krisztus állítólagos követői között is sokan, akik számára az istenfélelem gondolata ósdinak tűnik. Azt még el tudják fogadni, hogy az Isten szeretete helyénvaló, de hogy őt féljék, ez már nem tetszik nekik és inkább ez a középkorra emlékezteti őket. Vajon te is így gondolkozol?
Jézus istenfélelme
Ha igen, akkor vizsgáld meg, mit jelent kereszténynek lenni. A Biblia szerint, aki keresztény, annak szorosan Jézus Krisztus nyomdokain kell haladnia (1Péter 2:21). Vitathatatlan, hogy Jézus szerette Istent, de a Bibliából az is egyértelműen kitűnik, hogy Jézus félte is Istent. Ésaiás, prófétailag szólván Jézusról, azt mondta, hogy nála megvan „Jehova ismeretének és félelmének a szelleme” (Ésaiás 11:2). Érdekes módon, ez a félelem nem volt terhes Jézus számára. Nem olyan félelemre kell gondolnunk, mint amit egy gyermek érez brutális apja iránt, vagy amit a lakosság érez elnyomó uralkodójával szemben. Ésaiás még mást is megjövendölt Jézusról: „Jehova félelmében lesz gyönyörűsége” (Ésaiás 11:3). Hogyan találhat valaki gyönyörűséget abban, ha fél valakitől?
A Biblia a „félelem” szó jelentését többféle árnyértelemben használja. Fizikai félelmet vagy rettegést érzünk, ha valaki bántani vagy ártani akar nekünk. Például, az izraelita seregek „nagyon féltek” Góliáttól (1Sámuel 17:23, 24). Félelem fog el bennünket akkor is, ha valami váratlan vagy ismeretlen dologgal nézünk szembe, miként Zakariást is félelem fogta el, amikor hirtelen szembetalálta magát Jehova angyalával a templomban (Lukács 1:11, 12). Jézusnak Atyja iránti félelme azonban nem ilyen természetű volt.
A Bibliában a „félelem”-re használt eredeti héber és görög szavak gyakran az Isten iránti mély tiszteletre és félelemmel vegyes áhítatra utalnak. Ilyen, Istennek tetsző félelmet érzett Jézus, és az angyal is ilyen félelem ápolására szólít fel ma mindenkit. Ilyen tisztelettel párosuló félelem vagy áhítat fogan meg szívünkben, amikor Jehova hatalmáról és erejéről elmélkedünk, és összehasonlítjuk azt saját teljes jelentéktelenségünkkel. Ez a félelem növekszik bennünk, ha csodálattal szemléljük hatalmas műveit, de akkor is ki tud fejlődni bennünk, amikor imádságos szellemben megemlékezünk arról, hogy ő a Legfőbb Bíró, akinek hatalma van életet adni, de örökké tartó halállal büntetni is.
Az ilyen félelem azért olyan fontos, mert visszatart bennünket a rossz dolgok elkövetésétől, és attól, hogy Istent természetesnek vegyük. Ezáltal elkerülhetjük – amikor kísértésbe esünk és hajlunk arra, hogy inkább engedjünk a kísértésnek, semhogy harcoljunk ellene – az ilyenfajta gondolkodást is: ’Isten úgyis megbocsát nekem! Tudja, hogy gyarló vagyok!’ A Példabeszédek 8:13 ezt mondja: „Jehova félelme a gonosz gyűlölése.” A Példabeszédek 16:6 még ehhez hozzáfűzi: „Jehova félelmében fordul el az ember a gonosztól.” Ádám és Éva engedetlenségük idején elmulasztottak ilyen egészséges, helyénvaló félelmet tanúsítani Jehova iránt. És mi lett a következménye? Kialakult bennük egy másfajta félelem, egy rosszfajta félelem, hiszen elrejtőztek Isten elől. Ádám ezt mondta: „Meghallottam a hangodat a kertben és félelem fogott el” (1Mózes 3:10).
Ádámmal és Évával ellentétben, Jób hűséges maradt Jehovához még a legnehezebb próbákban is. Miért? Jehova maga mondta Jóbról, hogy ’olyan ember, aki féli őt és ezért elfordul a gonosztól’ (Jób 1:8; 2:3). Törekedjünk mi is arra, hogy Jehova rólunk is ugyanezt mondhassa el! Az istenfélelem helyes dolog, és jó, ha állandóan eszünkben tartjuk.
Istenfélelem és az emberektől való félelem
Az istenfélelem az a természetes érzés bennünk, amely ugyanolyan biztonságérzéssel tölt el bennünket, mint amilyen biztonságot éreznek a gyermekek apjuk iránt, akire nagy tisztelettel tekintenek fel. Ez a félelem elűzheti belőlünk az emberektől való kellemetlen, nem helyes félelmet, ami tőr (Példabeszédek 29:25). Uriás, Semaja fia, nem tanulta meg ezt a leckét. Ő is prédikált Jeruzsálemben, miként Jeremiás i. e. 607-ben. De Jeremiással ellentétben, Uriás megijedt a királytól, és ez a félelem tőr volt számára. Abbahagyta a prédikálást és megfutamodott megbízatása elől. Végül a király elfogatta és kivégeztette (Jeremiás 26:20–23). Hogyan kerülhette volna el Uriás ezt a szomorú sorsot? Úgy, hogy ha Jehova félelmét ápolta volna magában, ami sokkal erősebb lett volna, mint az emberektől való félelem.
Jézus, feltámadása és égbemenetele után, ezt tanácsolta követőinek: „Ne félj a rád váró szenvedésektől!” (Jelenések 2:10). A történelem tanúsítja, mennyire szükséges ez a tanács, hiszen a keresztények – a római arénáktól kezdve egész a náci koncentrációs táborokig – szembenéztek ilyen szörnyű helyzetekkel. Hogyan tudták legyőzni félelmüket, amit ellenségeik igyekeztek beléjük csöpögtetni? Úgy, hogy megfogadták Jézus szavát: „Ne azoktól féljetek, akik megölik a testet, de azután többet nem tehetnek. Megmondom nektek, kit féljetek: Azt féljétek, akinek, miután megöl, arra is van hatalma, hogy a Gyehennára vessen” (Lukács 12:4, 5).
A Zsoltárok 19:9, [19:10, Károli] verse erre tanít bennünket: „Jehova félelme színtiszta, megáll örökké. Jehova bírói döntései igazak; teljes egészükben igazságosnak bizonyultak.” Semmi rossz dolog nincs tehát Jehova félelmében. Tiszta és megvéd, és ennek birtokában Isten szolgája erősebb, mint a vele szemben álló ellenségek. Miként Jézus, a keresztény is megelégedést talál ebben a félelemben, ugyanúgy, mint ahogyan Jehova minden más áldásának is örvend (Ésaiás 11:3).
Teljesen helyénvaló tehát, hogy az angyal ma az egész emberiséget arra buzdítja, hogy féljék az Istent. Ha nem lenne bennünk helyes istenfélelem, könnyen engedhetnénk a helytelen kívánságoknak, vagy áldozatul eshetnénk az emberektől való félelemnek. Ha ezt a helyes félelmet ápoljuk magunkban, akkor bölcsen tudunk eljárni. „Jehova félelme a bölcsesség kezdete” (Példabeszédek 9:10; Zsoltárok 111:10). Való igaz, szeretnünk kell Istent teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel (Márk 12:30). És tisztelettel vegyes félelemmel kell feltekintenünk rá, tisztelve őt, vagy ahogyan az angyal mondta: „Féljétek Istent és adjatok neki dicsőséget, mert elérkezett ítéletének órája” (Jelenések 14:7).